Fővárosi Lapok, 1864. december (1. évfolyam, 275-299. szám)
1864-12-01 / 275. szám
A SZEGÉNY BOHÓCNŐ,I Roger Alfons elbeszélése. (Folytatása.) Valóban, dacára a florenciafota ruha groteszk szabásának, mely ezüstös pitykékkel és csörgőkkel volt kivarrva, dacára a lefüggő fejéknek, mely csengetyükkel ellátva a legsajátságosabb harmóniát hangoztatá: Micaelában önmagában elég kellemes szépség volt, hogy e különös öltözetnek bájt kölcsönözzön. Ami Bourgognn Máriát illeti, hogy ha véletlenül kívánnák tudni, milyen volt öltözéke, s mikép öltöztek akkori időben az előkelő hölgyek, néhány sorban lefestem, szintoly tüzetesen, mint azt az „ Almanach de modes“ tenné, hogy ha már 1477-ben létezett volna. Az urhölgyek akkor már nem viseltek ruháikon uszályt, amint ezt emlékiratában Beauvoir en Jennois tulajdonosa , Clercq Jakab állítja , hanem igen gris betisse szegélyt (egy neme a szokásban levő szűcsmunkának,fejükön egy gömbölyű fejkötőféle volt,magassága fél,néha háromnegyed röfyi. Ezen pyramisból négy vagy öt hüvelyk széles szalag függött le a földig, melynek súlya hat és hét orony ezüst volt. Bourgognn Mária, atyját gyászolva, nem viselt sem szalagot, sem ezüstöt, sem aranyat. Egészen fekete selyem és bársonyba volt öltözve, a melyből szép nyaka és ábrándos arca kivált, mint egy friss elefántcsont ma az ében zománcból. — Jó úrnőm! mondá Micaela, leülve egy zsámoly székbre, a bourgogni oroszlánnyal fedett támlány lábánál, melyen a hercegnő ült, — szüntelen e szigorú és fájdalmas arcot tartja meg, mely udvara előtt szintoly zavart fejet árul el, mint a minő a tanácsnok uraké, az ön gyámjaié? Azt akarja, hogy működésem a rosz nyelvek egyformán bántsák az orvos és lapdacs készítő urak tudományával, kik nem értik önnek betegségét? Váljon , csinos csörgő sipkámat fekete fátyollal vonjam-é be ? s csörgőimet és fehér agaraimat siralmas fátyollal emeljem-é fel ? Hogy ha nem akar meggyalázni jó hercegnőm, engedje ajkamn a mosolyt újra születni; ne fátyolozza be szép szemei csillagát a búskomolyság sötét felhőjével. Nevessen úrnőm, a mint az korához illik, vagy ezután az én hivatásom is sírni és elpanaszolni: „eltűntek már szép napjaim, és vigságom elrepült az ismeretlen régiókba, hol a bírák lelkiismerete, a költők vagyona és az államtanácsosok lelke bolyong.“ A hercegnő nagyot sóhajtott és csinos pártfogoltjára barátságos pillantást vetve , mosolyogva mondá: — Nem a te hibád kedves gyermek, hogy nem ismered a rang és nagyság gondjait.Téged nem akarnak akaratod ellen férjhez adni. Nem vagy hazug szájaktól körülvéve, kik szerelmet esküsznek, amelyet nem hiszesz. Te nem vagy kénytelen legkisebb gondolatodat elrejteni, s a körülményekhez képest, közönyösséget vagy ragaszkodást színlelni. Hogy ha te megkülönböztetsz valakit azok közül, kik udvarlásaikkal ostromolnak, szabadon választhatsz szépet, kedvest, bátrat, a milyent vársz. Senkinek sincs joga választásodat számon kérni, hogy az, a kit szeretsz, herceg vagy királyi hercegé, váljon gazdagsága és kötelékei megfelelnek-e az illem szabályainak. Lelked egészen a tied, mint a szabad lég a repülő madáré, mint a forrás a szomjúhozóé. Én rabszolga vagyok, míg te szabad vagy. Midőn a véletlen vagy a kedvező sors az életnek minden boldogságával, mint egy virágfüzérrel eláraszt téged, akkor a jég és nap az én részemre meg van szorítva. Magam és legkisebb gondolatom azok birtokában van, kik térdepelve beszélnek hozzám, és alázatos híveknek vallván magukat — nekem parancsolnak. — Tehát valakit szeret ? veté közbe Micaela, ki egy percre hamis tekintetet mert úrnőjére vetni. — Nem azt mondtam, felesé Bourgognn Mária élénken. S hogy ha barátságomat meg akarja tartani, tartózkodni fog az ilyenek ismétlésétől. Hogy ha szerencsétlenségből ily gyanúja lenne, temesse azt el szive rejtekébe. Soha erről ne beszéljen, habár jelei vagy bizonyságai lennének is róla, hogy nem csalódik. Vannak titkok, melyeket kitalálni vétek. Ezeket mondva, a fiatal hercegnő halovány jön és reszketett. Tiszta és szelíd szemeiben majdnem harag villámlott. Micaela meggyőződött arról, amit eddig csak sejtett. Minda mellett színlelte, hogy abból mit sem hisz. — Ön okos és józan, szép úrnőm, hogy nem szeret. A szerelem és bánat testvérek. Engem is, aki így beszélek, hogy ha erőlködésem dacára sem találok oly meséket és történeteket, melyek felvidítanák, mint máskor, a szerelem tett olyanná, amilyen vagyok. Én nem titkoltam el reményeimet és boldogságomat. Bemutattam azt, akit szeretek ; ön kegyes volt szólni hozzá, és Micaela iránti barátságból szívesen fogadni. Ámbár csak egyszerű, vagyontalan és név nélküli fiatal ember, de azért tartok tőle, hogy igen kevély arra, miszerint elfogadná azt, amit oly szívesen nyújtanék neki, kezemet és az ön jóságából eredt gazdagságomat. Megvalljam-e, hogy gyanítom , az én Cristianom mást, s nálam magasabbat szeret. Én féltékeny és szerencsétlen vagyok. Önnek szegény bolondja kétségbeesésében és könyek közt fog meghalni, ha igaz, hogy szerelmét megvetik. Micaela lehajta fejét, hogy a szemében ragyogó könyet elrejtse. A valóságos fájdalom, mely gyengéd vonásait elborította gyermeteg arcán, bizarr ellentétet képezett vidorságot mutató ruházatával. A hercegnő arca ellenben csakhamar visszanyerni látszott korának nyugalmát és fenségét. Bourgogin Mária kezébe véve a kedvelt bohóc reszkető kezét, s jótakaró szavaival igyekezett őt vigasztalni. Azonban szerelem dolgában ritka eset, hogy egyik nő vigasztalása a másik nőre nézve ne hasonlítana azon csalékony ízhez, mely a sebet csak elmérgesíti, ahelyett, hogy gyógyítaná. Mária kifakadásai kevéssé enyhiték Micaelát a félt szerencsétlenség fölött, inkább csak élénkebbé tevők fájdalmát. — Menj kedves gyermek, mondá emez, annyi aranyat adok, a melylyel különb férjet találsz, mint Cristian. Azután kincsem, ő nemes ember, s lelkiismeretesen téged el sem vehetne. A távolság, mely tőle elválaszt, sokkal nagyobb, mintsem gondolnád. Hidd el nekem, jobb lesz, ne gondolj többet arra, aki téged mellőz. — Oh asszonyom, folytatá Micaela, feledhetem-e őt ? Én, aki az ön pártfogására számoltam, hogy visszaszerezzem őt! — És e miatt esel kétségbe? szakítá félbe a hercegnő. Mit kívánsz, hogy tegyek ? — Valamelyik udvari hölgy az, ki átkozott tetszelgésével elrabolta Cristianom szivét. (Folyt. köv.) Pope, a francia kritika itélőszéke előtt. (A „Journ. des Debats“-ból. *) I. Végig tekintve az irodalom ama tág mezején, mely Angliában a Stuart-ház restaurációjától egész a francia forradalmig kiterjed, — azt tapasztaljuk, miszerint minden elmeszülemény — az angol jellemtől függetlenül — a classicitás színezetét viseli magán, mely színezet sem az azt megelőző, sem az azt követő korszakban föl nem található. Az eszmék ezen iránya áthatja azon korszaknak minden íróját; mindnyájan a művészet egy bizonyos nemére áhítoznak ; másfél századnak minden irodalmi művei — legyenek bár gyakorlatiak, vagy elméletiek, eredetiek vagy utánozottak, — annak elérésére irányozvák, s az előbbi századok nagyszerű műveit saját mintájuk szerint alakítják, fordítják s idomtalanitják át. Eme classicai irály uralma oly átalános, miszerint feltalálható még a legközépszerűbb íróknál is, s azokat, ha ügyesen alkalmazták, az első ranguak sorába emelte. A classicitás e zománca leginkább a költészetben s főleg Anna királynő uralkodása alatt csillámlott, s ha ekkor bármelyik költőjének művét átlapozzuk s egybehasonlítjuk, némi egyéni különbség leszámításával, annyira egyöntetűeknek találandjuk, mintha csak egymásról lennének lemásolva : egyik erkölcsösebb, másik pajzánabb, egyik tanulságosb, másik csipősebb, de mindenikben ugyanazon kimért nyelvezet, ugyanazon orátori pompa s classicai szabatosság uralkodik; a főnév a melléknévvel — miként a vőlegény arájával mindenütt karöltve jár; s mintha csak gyárból kerültek volna ki e versek, szinte kísértetbe jó az ember ujjain számítani ki a vers lábakat. Mindenütt mythologiai képletek, erkölcsi s tudományos maximák, görög és latin reminiscentiák, a philosophiai közhelyek szini diszítményeivel találkozunk. A classicitás e lidérce leginkább Pope költészetében ragyogott; utódaiban már halványodott, míg az újabb kor ízlése tisztultával végre teljesen elenyészett. 1688-ik évben Londonnak Lombard nevű utcájában egy vászonkereskedő nejének egy beteges kisfia született. E vékony pénzű gyermek Pepe Sándor volt, ki a természettől mintegy előre a szobai életre látszott kárhoztatva. — Minden gyönyörét csak a könyvekben találta, lemásolta azok betűit, s úgy tanult meg írni, s midőn beszélni tudott, már verselt is. Tizenkét éves korában egy tragédiát irt az Iliás nyomán, s egy ódát a magányról. Tizenháromtól tizenöt éves koráig egy négyezer versből álló Aleandre című hőskölteményt készített. Egy windsori erdei lakba félre vonultában nyolc év alatt átolvasott minden jobb kritikát, minden nevesebb angol, latin s francia költőt, Homert s a kitűnőbb görög költőket eredetiben, Tassét és Ariostót fordításban, még pedig oly szorgalommal, hogy majd belehalt. Nem szenvedélyeket keresett ama művekben, hanem csak irályt. Soha sem létezett a formának nagyobb imádója, mint ő. Az angol költők közt Dryden volt a kedvence, a legkevésbé ihletett, de legszabatosabb. Egy szakértő (Walsh) azt mondá neki, hogy az angoloknak sok nagy költőjük volt ugyan, de olyan, ki egyszersmind szabatos is lett volna, nem i s fölhívta őt, —„hogy ha kitűnni akar, lépjen a szabatosság útjára. Ő megfogadta e tanácsot s elsajátított minden költői elegantiát, mesterfogást, csengő rímet, mely által valami eszmét felcicomázhatni. Olyan volt ő, mint azon csodagyermekek, kik zongora mellett neveltetvén fel — legördítik a skálákat, gyöngyözik a trillákat, szöktetik az oktávákat, s mindezt oly gyakorlott ujjakkal, hogy a legkitűnőbb művészek sem mernek velük versenyezni. Tizenhét éves korában megbízta őt a hetven éves Wycherley, költeményei kijavítgatásával, mi neki annyira sikerült, hogy Wycherley el volt ragadtatva, de egyúttal hiúsága, fájdalmasan megsértve az által, hogy a vélt tanítványban mesterére akadt. Tizenhat éves korában írt pásztordalai oly biztos kézre mutattak, minővel maga Dryden sem bírt- Ha a szavak választékosságát, a zengzetes kifejezések ügyes elrendezését, a csattanós fordulatokat, a bájos képeket s a könnyen folyó irályt tekintjük, lehetlen Vir-gil pásztordalaira nem gondolnunk. Walsh véleménye szerint : „hízelgés nélkül elmondhatni, hogy ily fiatal korában Virgil sem írt oly kitűnőt.“ Midőn később a pásztordalok nyomtatásban megjelentek, a közönség elvolt ragadtatva. „Ön nem tetszett a kritikának — ha neki Wycherley — mivel nagyon is tetszett.“ Huszonegy éves korában végezte be kritikai kísérleteit, egy nemét az ars poétikának, minőt az író csak pályája végén, hosszú élet tanulmányaitól gazdagítva szokott alkotni. Mély érzelem, élénk képzelet s őszinte szenvedélyek szükségesek arra, hogy az ember valódi költő legyen. Popén — egész személyiségéig — minden kisszerű és mesterkélt. Törpe, alig négy láb magas, összeaszott, púpos, ki teljes kort érve alig látszik többé képesnek az életre. Magától felöltözni sem bír, mindig egy asszony öltözteti, három pár harisnyát húz vékony lábszáraira, befűzi, hogy egyenesen tarthassa magát, aztán rá ad egy flanér mellényt, erre jön egy bélelt ujjas, mert könnyen didereg, s végre a meleg vászoning, szép mellfodrokkal. Mindezek fölé divatos fekete öltöny, csokros paróka, s egy kis kard. Ekként fölcicomázva, helyet foglal tekintélyes barátja lord Oxford asztalánál. Oly kicsiny, hogy külön székre kell ültetni, s oly kopasz , hogy ha nincs fogadtatás, bársony sapkát kell viselnie. Az ebéd kezdődik. Neki erős és fűszeres ételek kellenek, azokból sokat eszik, s elrontja a gyomrát. Ha szeszes itallal kínálják, haragszik, de azért hozzálát. A vén gyermek koros betegnek, veterán írónak s agglegénynek étvágyával s szeszélyeivel bir. Túlságosan érzékeny és fejes. Sokszor minden szó és ok nélkül elhagyta a lord házát, s úgy kellett a szolgák által visszacsalogattatni. Oly követelő, hogy az inasok sem akarnak neki szót fogadni, s e miatt a lord kénytelen vala néhányat el is kergetni. Ha lady Wortley, az ő egykori költői eszményképe történetesen szintén meg volt híva, akkor épen nem lehetett békében ebédelni. Örökké ellenkeztek, vagdalkoztak, civakodtak, míg az idegesebb Pope a szobát el nem hagyá. Utána küldtek és visszament, de félszeg modorát is visszavitte. Ha valamit megkívánt, nem merte azt nyiltan kérni, hanem nagy feneket kerített s furfan *) E szellemdusan irt cikket a „Sürgöny“ tárcájában Jakabfalvay Gy. ur közié. Szerk. — 1148 —