Fővárosi Lapok, 1864. december (1. évfolyam, 275-299. szám)

1864-12-01 / 275. szám

A SZEGÉNY BOHÓCNŐ,­I Roger Alfons elbeszélése. (Folytatása.) Valóban, dacára a florenci­­afota ruha groteszk­­ szabásának, mely ezüstös pitykékkel és csörgőkkel volt kivarrva, dacára a lefüggő fejéknek, mely csen­­getyükkel ellátva a legsajátságosabb harmóniát han­­goztatá: Micaelában önmagában elég kellem­es szép­ség volt, hogy e különös öltözetnek bájt kölcsö­nözzön. A­mi Bourgognn Máriát illeti, hogy ha véletle­nül kívánnák tudni, milyen volt öltözéke, s mikép öltöztek akkori időben az előkelő hölgyek, néhány sorban lefestem, szintoly tüzetesen, mint azt az „ Al­manach de modes“ tenné, hogy ha már 1477-ben lé­tezett volna. Az urhölgyek akkor már nem viseltek ruháikon uszályt, a­mint ezt emlékiratában Beauvoir en Jen­­nois tulajdonosa , Clercq Jakab állítja , hanem igen gris betisse szegélyt (egy neme a szokásban levő szűcs­­munkának,­fejükön egy gömbölyű fejkötőféle volt,ma­gassága fél,néha háromnegyed röf­yi. Ezen pyramis­­ból négy vagy öt hüvelyk széles szalag függött le a földig, melynek súlya hat és hét orony ezüst volt. Bourgognn Mária, atyját gyászolva, nem viselt sem szalagot, sem ezüstöt, sem aranyat. Egészen fe­kete selyem és bársonyba volt öltözve, a melyből szép nyaka és ábrándos arca kivált, mint egy friss elefántcsont ma az ében zománcból. — Jó úrnőm! mondá Micaela, leülve egy zsá­moly székbre, a bourgogni oroszlánnyal fedett támlány lábánál, melyen a hercegnő ült, — szüntelen e szi­gorú és fájdalmas arcot tartja meg, mely udvara előtt szintoly zavart fejet árul el, mint a minő a tanácsnok uraké, az ön gyámjaié? Azt akarja, hogy működésem a rosz nyelvek egyformán bántsák az orvos és lapdacs készítő urak tudományával, kik nem értik önnek be­tegségét? Váljon , csinos csörgő sipkámat fekete fátyollal vonjam-é be ? s csörgőimet és fehér aga­raimat siralmas fátyollal emeljem-é fel ? Hogy ha nem akar meggyalázni jó hercegnőm, engedje ajkamn a mosolyt újra születni; ne fátyolozza be szép szemei csillagát a búskomolyság sötét felhőjével. Nevessen úrnőm, a mint az korához illik, vagy ezután az én hivatásom is sírni és elpanaszolni: „eltűntek már szép napjaim, és vigságom elrepült az ismeretlen régiókba, hol a bírák lelkiismerete, a költők vagyo­na és az államtanácsosok lelke bolyong.“ A hercegnő nagyot sóhajtott és csinos pártfo­­goltjára barátságos pillantást vetve , mosolyogva mondá: — Nem a te hibád kedves gyermek, hogy nem is­­mered a rang és nagyság gondjait.Téged nem akarnak akaratod ellen férjhez adni. Nem vagy hazug szájak­tól körülvéve, kik szerelmet esküsznek, a­melyet nem hiszesz. Te nem vagy kénytelen legkisebb gon­dolatodat elrejteni, s a körülményekhez képest, kö­zönyösséget vagy ragaszkodást színlelni. Hogy ha te megkülönböztetsz valakit azok közül, kik udvarlá­saikkal ostromolnak, szabadon választhatsz szépet, kedvest, bátrat, a milyent vársz. Senkinek sincs joga választásodat számon kérni, hogy az, a kit szeretsz, herceg vagy királyi herceg­é, váljon gazdagsága és kötelékei megfelelnek-e az illem szabályainak. Lel­ked egészen a tied, mint a szabad lég a repülő ma­dáré, mint a forrás a szomjúhozóé. Én rabszolga va­gyok, míg te szabad vagy. Midőn a véletlen vagy a kedvező sors az életnek minden boldogságával, mint egy virágfüzérrel eláraszt téged, akkor a jég és nap az én részemre meg van szorítva. Magam és legki­sebb gondolatom azok birtokában van, kik térdepel­ve beszélnek hozzám, és alázatos híveknek vallván magukat — nekem parancsolnak. — Tehát valakit szeret ? veté közbe Micaela, ki egy percre hamis tekintetet mert úrnőjére vetni. — Nem azt mondtam, felesé Bourgognn Mária élénken. S hogy ha barátságomat meg akarja tartani, tartózkodni fog az ilyenek ismétlésétől. Hogy ha szerencsétlenségből ily gyanúja lenne, temesse azt el szive rejtekébe. Soha erről ne beszéljen, habár jelei vagy bizonyságai lennének is róla, hogy nem csaló­dik. Vannak titkok, melyeket kitalálni vétek. Ezeket mondva, a fiatal hercegnő halovány jön és reszketett. Tiszta és szelíd szemeiben majdnem harag villámlott. Micaela meggyőződött arról, a­mit eddig csak sejtett. Mind­a mellett színlelte, hogy ab­ból mit sem hisz. — Ön okos és józan, szép úrnőm, hogy nem sze­ret. A szerelem és bánat testvérek. Engem is, a­ki így beszélek, hogy ha erőlködésem dacára sem talá­lok oly meséket és történeteket, melyek felvidítanák, mint máskor, a szerelem tett olyanná, a­milyen va­gyok. Én nem titkoltam el reményeimet és boldog­ságomat. Bemutattam azt, a­kit szeretek ; ön kegyes volt szólni hozzá, és Micaela iránti barátságból szíve­sen fogadni. Ámbár csak egyszerű, vagyontalan és név nélküli fiatal ember, de azért tartok tőle, hogy igen kevély arra, miszerint elfogadná azt, a­mit oly szívesen nyújtanék neki, kezemet és az ön jóságából eredt gazdagságomat. Megvalljam-e, hogy gyanítom , az én Cristianom mást, s nálam magasabbat szeret. Én féltékeny és szerencsétlen vagyok. Önnek sze­gény bolondja kétségbeesésében és könyek közt fog meghalni, ha igaz, hogy szerelmét megvetik. Micaela lehajta fejét, hogy a szemében ragyogó könyet elrejtse. A valóságos fájdalom, mely gyengéd vonásait elborította gyermeteg arcán, bizarr ellen­tétet képezett vidorságot mutató ruházatával. A her­cegnő arca ellenben csakhamar visszanyerni látszott korának nyugalmát és fenségét. Bourgogin Mária ke­zébe véve a kedvelt bohóc reszkető kezét, s jótakaró szavaival igyekezett őt vigasztalni. Azonban szerelem dolgában ritka eset, hogy egyik nő vigasztalása a má­sik nőre nézve ne hasonlítana azon csalékony ízhez, mely a sebet csak elmérgesíti, a­helyett, hogy gyógyí­taná. Mária kifakadásai kevéssé enyhiték Micaelát a félt szerencsétlenség fölött, inkább csak élénkebbé tevők fájdalmát. — Menj kedves gyermek, mondá emez, annyi aranyat adok, a melylyel különb férjet találsz, mint Cristian. Azután kincsem, ő nemes ember, s lelkiis­meretesen téged el sem vehetne. A távolság, mely tőle elválaszt, sokkal nagyobb, mintsem gondolnád. Hidd el nekem, jobb lesz, ne gondolj többet arra, a­ki téged mellőz. — Oh asszonyom, folytatá Micaela, feledhetem-e őt ? Én, a­ki az ön pártfogására számoltam, hogy visszaszerezzem őt! — És e miatt esel kétségbe? szakítá félbe a hercegnő. Mit kívánsz, hogy tegyek ? — Valamelyik udvari hölgy az, ki átkozott tet­­szelgésével elrabolta Cristianom szivét. (Folyt. köv.)­ ­ Pope, a francia kritika itélőszéke előtt. (A „Journ. des Debats“-ból. *) I. Végig tekintve az irodalom ama tág mezején, mely Angliában a Stuart-ház restaurációjától egész a francia forradalmig kiterjed, — azt tapasztaljuk, mi­szerint minden elmeszülemény — az angol jellemtől függetlenül — a classicitás színezetét viseli magán, mely színezet sem az azt megelőző, sem az azt kö­vető korszakban föl nem található. Az eszmék ezen iránya áthatja azon korszaknak minden íróját; mindnyájan a művészet egy bizonyos nemére áhítoznak ; másfél századnak minden irodal­mi művei — legyenek bár gyakorlatiak, vagy elméle­tiek, eredetiek vagy utánozottak, — annak elérésére irányozvák, s az előbbi századok nagyszerű műveit saját mintájuk szerint alakítják, fordítják s idomta­­lanitják át. Eme classicai irály uralma oly átalános, misze­rint feltalálható még a legközépszerűbb íróknál is, s azokat,­­ ha ügyesen alkalmazták, az első ranguak sorába emelte. A classicitás e zománca leginkább a költészet­ben s főleg Anna királynő uralkodása alatt csillám­­lott, s ha ekkor bármelyik költőjének művét átlapoz­zuk s egybehasonlítjuk, némi egyéni különbség le­számításával, annyira egyöntetűeknek találandjuk, mintha csak egymásról lennének lemásolva : egyik erkölcsösebb, másik pajzánabb, egyik tanulságosb, másik csipősebb, de mindenikben ugyanazon kimért nyelvezet, ugyanazon orátori pompa s classicai sza­batosság uralkodik; a főnév a melléknévvel — mi­ként a vőlegény arájával mindenütt karöltve jár; s mintha csak gyárból kerültek volna ki e versek, szinte kísértetbe jó az ember ujjain számítani ki a vers lábakat. Mindenütt mythologiai képletek, erköl­csi s tudományos maximák, görög és latin reminis­­centiák, a philosophiai közhelyek szini diszítményei­­vel találkozunk. A classicitás e lidérce leginkább Pope költésze­tében ragyogott; utódaiban már halványodott, míg az újabb kor ízlése tisztultával végre teljesen ele­nyészett. 1688-ik évben Londonnak Lombard nevű utcá­jában egy vászonkereskedő nejének egy beteges kis­fia született. E vékony­ pénzű gyermek Pepe Sándor volt, ki a természettől mintegy előre a szobai életre látszott kárhoztatva. — Minden gyönyörét csak a könyvekben találta, lemásolta azok betűit, s úgy ta­nult meg írni, s midőn beszélni tudott, már verselt is. Tizenkét éves korában egy tragédiát irt az Iliás nyo­mán, s egy ódát a magányról. Tizenháromtól tizenöt éves koráig egy négyezer versből álló Aleandre című hőskölteményt készített. Egy windsori erdei lakba félre vonultában nyolc év alatt átolvasott min­den jobb kritikát, minden nevesebb angol, latin s francia költőt, Homert s a kitűnőbb görög költőket eredetiben, Tassét és Ariostót fordításban, még pedig­­ oly szorgalommal, hogy majd belehalt. Nem szenve­délyeket keresett­­ ama művekben, hanem csak irályt. Soha sem létezett a formának nagyobb imá­dója, mint ő. Az angol költők közt Dryden volt a kedvence, a legkevésbé ihletett, de legszabatosabb. Egy szakértő (Walsh) azt mondá neki, hogy az ango­loknak sok nagy költőjük volt ugyan, de olyan, ki egyszersmind szabatos is lett volna, nem i s fölhívta őt, —„hogy ha kitűnni akar, lépjen a szabatosság út­jára. Ő megfogadta e tanácsot s elsajátított minden költői elegantiát, mesterfogást, csengő rímet, mely ál­tal valami eszmét felcicomázhatni. Olyan volt ő, mint azon csodagyermekek, kik zongora mellett neveltetvén fel — legördítik a skálá­kat, gyöngyözik a trillákat, szöktetik az oktávákat, s mindezt oly gyakorlott ujjakkal, hogy a legkitű­nőbb művészek sem mernek velük versenyezni. Tizenhét éves korában megbízta őt a hetven éves Wycherley, költeményei kijavítgatásával, mi neki annyira sikerült, hogy Wycherley el volt ragad­tatva, de egyúttal hiúsága, fájdalmasan megsértve az által, hogy a vélt tanítványban mesterére akadt. Ti­zenhat éves korában írt pásztordalai oly biztos kézre mutattak, minővel maga Dryden sem bírt- Ha a sza­vak választékosságát, a zengzetes kifejezések ügyes elrendezését, a csattanós fordulatokat, a bájos képe­ket s a könnyen folyó irályt tekintjük, lehetlen Vir-­­gil pásztordalaira nem gondolnunk. Walsh vélemé­nye szerint : „hízelgés nélkül elmondhatni, hogy ily fiatal korában Virgil sem írt oly kitűnőt.“ Midőn később a pásztordalok nyomtatásban megjelentek, a közönség elvolt ragadtatva. „Ön nem tetszett a kritikának — h­a neki Wycherley — mi­vel nagyon is tetszett.“ Huszonegy éves korában vé­gezte be kritikai kísérleteit, egy nemét az ars poéti­kának, minőt az író csak pályája végén, hosszú élet tanulmányaitól gazdagítva szokott alkotni. Mély érzelem, élénk képzelet s őszinte szenve­délyek szükségesek arra, hogy az ember valódi köl­tő legyen. Popén — egész személyiségéig — min­den kisszerű és mesterkélt. Törpe, alig négy láb magas, összeaszott, púpos, ki teljes kort érve alig látszik többé képesnek az életre. Magától felöltözni sem bír, mindig egy as­­­­­szony öltözteti, három pár harisnyát húz vékony láb­száraira, befűzi, hogy egyenesen tarthassa magát, az­tán rá ad egy flanér mellényt, erre jön egy bélelt uj­jas, mert könnyen didereg, s végre a meleg vászon­ing, szép mellfodrokkal. Mindezek fölé divatos fe­kete öltöny, csokros paróka, s egy kis kard. Ekként fölcicomázva, helyet foglal tekintélyes barátja lord Oxford asztalánál. Oly kicsiny, hogy kü­lön székre kell ültetni, s oly kopasz , hogy­­ ha nincs fogadtatás, bársony sapkát kell viselnie. Az ebéd kezdődik. Neki erős és fűszeres ételek kelle­nek, azokból sokat eszik, s elrontja a gyom­rát. Ha szeszes itallal kínálják, haragszik, de azért hozzálát. A vén gyermek koros betegnek, veterán írónak s agg­legénynek étvágyával s szeszélyeivel bir. Túlságosan érzékeny és fejes. Sokszor minden szó és ok nélkül elhagyta a lord házát, s úgy kellett a szolgák által visszacsalogattatni. Oly követelő, hogy az inasok sem akarnak neki szót fogadni, s e miatt a lord kénytelen vala néhányat el is kergetni. Ha lady Wortley, az ő egykori költői eszményképe tör­ténetesen szintén meg volt híva, akkor épen nem le­hetett békében ebédelni. Örökké ellenkeztek, vagdal­­koztak, civakodtak, míg az idegesebb Pope a szobát el nem hagyá. Utána küldtek és visszament, de félszeg modorát is visszavitte. Ha valamit megkívánt, nem merte azt­­ nyiltan kérni, hanem nagy feneket kerített s furfan­ *) E szellemdusan irt cikket a „Sürgöny“ tárcájában­­ Jakabfalvay Gy. ur közié. Szerk. — 1148 —

Next