Fővárosi Lapok 1865. augusztus (174-199. szám)

1865-08-01 / 174. szám

174-ik. sz. Kedden, angustus 1. pest, baratok-tere ?. sz. Második évfolyam 1865 Előfizetési díj: Félévre ........................8 irt. negy edévre ... 4 írt. Megjelen az ünnep utáni na­pokat kivéve mindennap; ko- renkint képekkel. FŐVÁROSI LAPOK. IRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Lipótutca 1. sz. 1. em. Hirdetési dij: negyed hasábos petit sor 5 hr Bélyegdij minden ig­tatáskor . . . 30 kr A VÉN ÁBRIS. Elbeszéle's. Kazár Emiltől. (Folytatás.) A mester tehát mozgatta a kerekeket, — mint mondani szokás;igen jeles vonásokat tudott Vilmos életéből elmondani, a mint hogy Vilmosnak csak­ugyan voltak is jeles vonásai, de Gábor mesternél alig találhatott volna lelkesebb ismertetőre. Magára vállalván Malmos, hogy „közvéleményt“ csináljon a fiatal ember mellett, működött is szorgalommal, s a hol a szép szó nem használt, más eszközökhöz folyamo­dott. Úgy gondolkodott, hogy a kik nem tudják el­ismerni Vilmos jelességeit, csak közönséges emberek, kik csak szavazni jók, s minthogy szavazatokra van szükség, egy pohár borral, vagy zsiros falattal kell őket megpróbálni; ha ez fog rajtok, bizony ér­demesek a lekenyerezésre, s ép úgy lekenyerezhetik őket mások is. Hogy a derék mester értett a közvélemény csi- náláshoz; onnan is kitűnik, hogy a tímár céhnek,mely e városban igen nagy és tiszteletreméltó testület, az elBÖ felszólításra 3000 irtot adott kölcsön, hogy az érdemes céh kielégíthesse egyik régi vágyát, mely egy pompás céh-zászlóból és egy ezüst szelencéből (mibe a céh hivatalos felszólitásait szokták tenni, mikor a mesterekhez tudomás végett elküldik) állott. Malmos az atyamester előtt sokat beszélt Egri Vilmos érdemeiről, kérvén, hogy alattvalóit nyerje meg szá­mára ; mikor azután az atyamester megigérte, leszá­molta neki a 3000 frtot, ötös kamat mellett, holott a megyei takarékpénztár sem kölcsönöz hatos kama­ton alól. Midőn már jól állottak, a miket a tevékeny zsinór- verő óhajtott, hogy jól álljanak, ötöd magával, ezüst gombos pálcával kezében, s abban a sötétkék zsinó- ros öltönyben, melyet a vidéki mesterek nagy része soha le nem vetett, s mely után nehány év előtt az első mintákat vették a magyar ruhához, fölkereste Egri Vilmost, s maga vivén a szót, tudatta, hogy a polgárok nagy része képviselőnek óhajtja. A vén Ábris jelen volt az ünnepélyes pillanat­ban, és fia nyakába borult. Teljesen józan volt a sze­rencsétlen ember, s fel tudta fogni, hogy fiának me­nyit kellett tenni, mig e megtiszteltetést elérte. Vilmosra megrendítő vala a hatás. Az első pil­lanatban nem tudott szólani. Bizonyára jól esett lel­kének e bizalom, e kitüntetés, mert most meggyőzte, hogy föladatához hü maradt, s elismerést vivott ki. Két köny fény lett szemeiben, s atyját megölelve, csak ez egy szót kiáltotta: „Atyám!“ Senki sem érthette e fölkiáltás értelmét, csak ö és atyja. A vén ember sir- ni kezdett, azután elfordult, mert titkolni akarta kö- nyeit. — Édes barátim, — szólt Vilmos elfogult han­gon, — nagy kötelességeket és felelősségeket rónak reám. En meg tudom tisztán örzeni a rám bízott ügyet, de vájjon van-é erőm a mellett diadalmasan harcolni ? Meggondolták-é ezt önök. Nem találtak nálam alkalmasbat, kit bizodalmukkal megtisztel­jenek ? — Becsületemre nem, Egri ur — szólt ünnepé­lyesen a zsinórverő, ki máskor egész bizalmasan csak Vilmosnak szólította. — On derék ember, s a város követe lesz. Megválasztják önt, ha ellenzi is. Az öreg Tabán, kire nehányan gondolnak, tisztes derék em­ber, de a legtöbben ön mellett vannak. Kérjük Egri ur, ne utasítsa vissza bizalmunkat. Egy hét múlva meg lesz a választás, s önnek jó alkalma nyílik meg­mutatni, hogy mi jól ismertük önt. Vilmosnak eszébe jutott, hogy oly tért tárnak ki előtte, melyen a közbecsülést, tiszteletet és elismerést fényesen kivívhatja. És ez volt mindig, a mi után vágyott. Megfogta Malmos kezét és melegen megszo­rította. — Elfogadom. — Anyi, mintha városunk követének kezét szo­rítanám most! — kiáltott elégülten Malmos. Abris ur már fölszáritotta könyeit, hirtelen hátra fordult, s mohón kérdezte: — Tehát oly bizonyos, hogy fiamat, Vilmost kö­vetnek választják? — Nem lehet kételkedni. Én atyamester vagyok; igaz, hogy kevés zsinórverő van városunkban, de a kalaposok, szürszabók, gubások, kötelesek, minthogy szintén kevesen vannak, egyesültek két év előtt ve­lünk, egy céhben vagyunk, s így komasággal sógor- sággal együtt száz szavazaton fölül van a kezünk közt. Háta polgárság, a tímárok ? könnyen össze lehet számítani, hogy a szavazók kétharmada a mi részün­kön van. Egri Vilmos ur követ lesz. Ezt ép oly köny- nyü megmondani, mint hogy holnap hétfő lészen. A vén Abris szikrázó szemekkel dörzsölgette kezeit. — Derék, nagyon derék ! A mozgalmas, és Vilmosra nézve örökké neve­zetes nap, a választások napja elérkezett. A város már előtte való este eleven volt, s a fogadók és bor- mérők egész éjjel zajosak valának. Tabán, a másik jelölt, mindent megtett, hogy megválasszák. Ez igy szokott lenni mindenütt és mindig. A választás reg­gelén már korán nagy tömeg lepte el a városház előt­ti tért, és nagy csoportok jártak az utcákon, kalapjuk mellé szúrva annak nevét, kinek megválasztására szavazni akarnak. Malmos mester báránybör kucsmáján nagy tol­lal, hegyesre sodrott bajuszszal, igen sok buzdító szót elhangoztatott a tömeg közt, mely türelmetlenül várta a nagy terem megnyitását. A vén Ábris csöndesen meghúzva magát, a ka­lapokat nézte és számolgatta, hányon látja fia nevét díszelegni. Öröme nagy volt, midőn észrevette, hogy az ellenfél nevét szembetünöleg kevesen tűzték föl. Mikor a terem ajtóját fölnyitották, s Malmos mester tekintélyes léptekkel ment az egyik zöld asz­tal mellé, hogy ellenőrizze a szavazatokat, Ábris ur még egyszer végig tekintett a tömegen, azután haza sietett, meg nem állhatván, hogy fiát a dolgok jóállá­sáról ne tudósitsa. Vilmos dolgozó szobájában volt, s valamelyik ügyében dolgozott. — Követ vagy Vilmos! — kiáltott az öreg ur. Bizonyosan téged választanak meg. Vilmos mosolygott. — Még, azt hiszem, nincsenek összeszedve a sza­vazatok. — Háromszor anyi szavazatod lesz, mint az öreg Tabánnak. Ábris ur ismét eltávozott, hogy ö lehessen az első, ki fiával tudatni fogja az eredményt. Egy óra múlva újra otthon volt. — Vilmos, többé nem lehet kételkedni! Tabán­nak még csak 40 szavazata van, a tied pedig már közel áll a kétszázhoz. E tudósítást csak a küszöbről kiáltotta be, félig nyitván ki az ajtót. Elment újólag, hanem félóra múl­va megint otthon volt. Csöndesen nyitotta föl az ajtót, arca komor, kedvetlen volt. Mintha nagyon el lett volna fáradva, hamar leült az egyik székre, s nagyot lélekzelve hallgatagon csüggesztette le fejét. — Mi bajod atyám ? — A fejem fáj Vilmos. Ne gondold, hogy valami rósz hírem van. A szavazatok jól állanak, bizonyosan követ lész. (Folyt, köv.) VIRÁG MARI. — Beszély, a restauratio korából. — (Folytatás és vége.) * IV. A legnagyobb öröm. Egy estén Mari, barátnői unszolására elhatáro- zá az operaszínházba menni, hol épen egy átalános tetszésben részesült dalmüvet adtak elő. A szép zene és az előadás anyira leköték figyelmét, hogy környe­zetére még csak egy pillantást se vethetett. Egészen átengedé magát az andalító zene hatásának, szivét tágulni éreze, keble hullámzott és lelki szemei előtt ismét ott látta az ifjú ügyvéd deli alakját; szemei áb­rándos tűzzel ragyogtak, de szivét egy gondolat ismét elszoritá, majdnem zokogni kezdett. — Hátha nincs Párisban, hátha már meg is halt, vagy — Tovább nem merte fűzni gondolatát. E pillanatban a felvonásnak vége lett, és Mari épen körül akart tekinteni, midőn előtte egy alak haladt el. Mari mintegy delejes erőtől vonzatva ugrott föl helyéről, szó nélkül magával vonta társ­nőjét is, ki öt a színházba elkísérte. Sebes léptekkel haladtak az étcsarnok felé. — Ez ö volt! — susogá Mari menetközben. — Kicsoda ? — kérdezé társnője meglepetve. — Nemes szivü ügyvédem, — viszonzá ez és szemei az örömtől ragyogtak. Az étterembe érve, csakhamar megpillantá az ügyvédet. Egyedül ült asztalánál. Mari arcát e pillanatban gyönge pir futá ke­resztül, s az ügyvédhez lépvén, szemérmes hangon megszólitá: — Uram, ön meg fogja bocsátani bátorságomat, hogy önt háborgatom. Az ifjú zavartan és meglepetve tekintett a bá­jos szólóra és csak kis szünet múlva tudott anyira magához térni, hogy e szavakat intézze a leányhoz: — Ön bizonyára téved személyemben kisasz- szony, legalább nem emlékszem, hogy valaha — Mari nem engedte tovább folytatni, hirtelen sza­vába vágott: — Óh nem uram, nem tévedhetek, és ha nemes arcvonásait a hála nem is véste volna oly mélyen szivembe, e hangról, melylyel a szegény elhagyott, eltévedt leányt védelmező, okvetlenül föl kellene önt ismernem. Az ügyvéd most még nagyobb meglepetéssel, fürkészöleg tekintett a leányra, majd gondolkozni kezdett. — Hogyan ? — kérdé kis szünet múlva — ön .. — A szegény virág-tolvaj, — vágott szavába Mari, — kit, dacára az ön ékesszólásának uram, a törvényszék három hónapi fogságra Ítélt, a virág-lo­pásért. Hanem ezért koránsem akarom azon urakat vádolni, mert e fogság gyógyított ki rósz szenvedé­lyemből, és alapította meg szerencsémet. Az ügyvéd mindinkább meg volt lepetve. — Igen uram, —• folytatá a virágkészitö leány, — a börtönben, szerencsétlen fogolytársnöim nemes részvéte által kiképezém magam a virágkészitésben és fogságom letelte után Párisban megtelepedvén, Virág Mari neve csakhamar ösmeretessé lett az elő­kelő körökben. A „virág“ névvel a St. Lazare-ban ruháztak föl és azt meg akarom jövőre is tartani, mint oly közvetítőt, mely szomorú múltam és szép jelenem közt van, és ha ön uram, szives lesz szerény üzlete­met látogatásával megtisztelni, kétszeresen szerencsés­nek fogom érezni magam. Ezután még sokáig beszélgettek együtt, Mari a szó teljes értelmében boldog volt, hogy végre érzetének kifejezést adhatott. FM m

Next

/
Thumbnails
Contents