Fővárosi Lapok 1865. szeptember (200-224. szám)

1865-09-01 / 200. szám

Második évfolyam 1865 200-ik. sz. Péntek, September 1. KLiadó-hivatal: Pest, bar&tok-tere 7\ sz. Előfizetési díj : Félévre ........................8 irt. n egyedévre ... 4 írt. ilegjelen az ünnep utáni na­pokat kivéve mindennap; ko- ronkint képekkel. FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Lipótutca 1. sz. 1. em Hirdetési dij: negyed hasábos petit sor 5 kr Bélyegdij minden ig­tatáskor . . . 30 kr Könnyelműsé g. .. Könnyelműség, édes pohár, Hadd iszlak ki fenékig! Kiüritve, a forrás is Annál jobban megtelik. Telj meg ismét, buzogj, dagadj, Mind sziniiltig légy tele; Ha egy könyem bele hullna, Hadd csorduljon ki vele ! Hol más jajgat: csak kÖnyezzünk ; Hol más könyez : nevessünk ; S hol más nevet: ott kacagjunk, — Legyen vidám életünk. Ha kedvesünk hűtelen lesz, Ne érjen szív dobbanás ; A hány virág, annyi lány van ; S egyik olyan, mint a más. Szedjük le az arc rózsáit, És ha kezünk sebet vés, S mint a zápor, hull a konyü : Gondoljuk, hogy tettetés.— Férfiért) és becsület Csak hiú dölyf, hazugság, Képzeljük, hogy csak portéka, S hitvány pénzért alkusszák. — És tomboljunk a sir felett, Hisz csak féreg palota; S ki ott alszik, az utódok Vigan tették azt oda. — Mind az egész világ mulat: Mért sírjak én egyedül? Ha vihar dúl, könnyű sajkánk Mindenképpen elmerül!--------Könnyelműség, édes pohár, R ejt-e mérget kebeled ? Ah, mi kéjjel üritlek ki, Tán a szivem megreped ! Szász Ger'ó. A TISZA PARTJÁN. (Elbeszélés.) Limhek Fekete Luizától. (Vége.) V. Még egyszer keressük föl kedvenc helyünket, a Tisza partját. Mindazok előtt kedves hely ez,kik csak egyszer is szívták üde, tiszta levegőjét, s figyelemmel nézték egyszerűen szép méla futását. Tíz nap múlhatott el a fönebbi esemény után; a hosszú meleg őszt hirtelen hideg váltá föl; a fűzfák hosszú vékony ágai kora dértől csillogtak, a fagy rög­tön csapta meg a mezőt, s az összezsugorodott fűszá­lakra finom ezüst fátyol terült, melynek apró gyöngy szikrái ragyogtak a hold fényében. Távolról kutyák csaholása hallatszék, s az akolba zárt marhák ko- lompja. A falu karcsú tornyában megcsendült az esti harangszó, s künn a Tiszán a komp csöndesen pihent. De benn a révházban zaj van, elkésett utasok vitáznak a révészekkel. Sajátságos emberek ezek a révészek! Urodalmuk nem szélesebb a három öles kompnál, s nem hosszabb a Tisza szélességinél, s mégis e parányi kis területen egész kis zsarnokok. Edzett; kemény nép. Hiába könyörögsz nekik össze­tett kezekkel, ho^'y DŐdet, gyermekedet nem találod életben, ha csak hirtelen át nem szállitnak a túlpart­ra, hiába mondod, hogy egy percnyi késedelem buká­sodat okozza; hiába Ígérsz neki kettős borravalót; szokott lassú tempóiból egy hajszálnyit sem enged. Ott ül a kompot a parthoz erősítő vastag kötél végén, előveszi dohányos hólyagját, lassan tölti meg rövid szárú makrapipáját, aztán tüzszerszámot vesz elő, néhányszor megüti kováját kemény acéljával, s mi­kor a tapló tüzet kap, beteszi a pipába, körmeivel le­nyomja^ lecsettenti kupakját: csak akkor felel a kérő szóra. — Szörnyű nyugalma van. Ha egy neki szi­lájuk szarvasmarha túlszalad a kompon, s bele rohan a Tiszába, vagy ha egy kocsi a meredek partról le- szaladva, sulyegyent veszt, s neki rohan a komp vé­gének, s összezúzva fordul le onnan: mig a körülál- lók rémülve sikoltanak, a révész nyugodtan ott ül, s még csak pipáját sem teszi le szájából. Anyi bajt lá­tott, hogy nem hiszi a baj létezését, s mozdúlatlan vo­násai csak akkor vesznek föl némi felsőbbségi kinyo- matot, mikor a bevégzett napszám után egy-egy elké sett utas „szives jó akaratjához“ folyamodik, könyö­rögve, hogy vinné át a Tiszán. Tudja, hí gy tőle függ, s erre tart valamit. Most is ép erről foly a vita benn, a révház vörös téglával kirakott szennyes szobájában. Azonban — úgy látszik — eredmény nélkül marad a sok szép szó, s az utasok hiába hozatták teli a nagy zöld kan- csót, mert az egyik napfeketitett révész nagyot üt ök­lével az asztalra, s rekedt hangon kiált: „Egy szó mint száz, nem mozdulok egy tappodtat sem hajnalig.“ Ezzel aztán be volt végezve a tárgy, s elkezdtek a falu dolgairól beszélgetni. A szalmával jól befütött sárkemence mellett ron­gyokba takart nő guggolt a földön. Feje két térdén pihent, arcát e miatt nem lehetett látni; bizonyosan alszik. Oh nem, ö soha sem alszik, csak néha néha elkábul, most felkapja fejét, nyakát előre nyújtja, s szemét az asztal végén ülőkre szegezve,figyel a meg­kezdett beszédre. 0 rá senki sem figyel. — Úgy van, ha mondom, — szólta révészek leg- öregebbike. — Maga bíró uram két kézzel oda adná Orzsi leányát neki,ha elvenné.En magam is szólottám ez iránt ő vele, de a legény csak nem feledheti vizbe- fult kedvesét, az öreg János bátya leányát. Ha kijön a Tisza partjára, s elfurulyázza szomorú nótáját, úgy szól az, akár az árva gerlice, az ember szive majd meghasad tőle. — Ugyan mondja el kend bátya, — szólt egy fiatal révész, egyet rántva nyakkendőjén, — hogy is történt az, hogy a szegény )halászlegényböl, milyen­nek én Andrist ismertem, egyszerre csak telkes gazda lett, s olyan két csikón jár, hogy a szél is megsántnl, mikorra utói éri. — Ugy-e szeretnéd tudni, — szólt az öreg ré­vész, megsodorintva hosszú tömött bajuszát— fizetsz e hát egy meszely bort? Na csak ne fintorítsd oly savanyúra az orrodat, majd leütöm, — elmondom én azt jó szóért is. Hát biz az úgy történt öcsém, hogy mikor az a boldogtalan lány bele fűlt a Tiszába, a legény anyira neki búsult \ magát, hogy úgy elfogyott, mint a holdvilág, nem dolgozott de semmit, hanem étien itlan kijárt a Tisza partjára furulyázni. Hát egy­szer is ott ült, bele bámulván a vizbe, a mikor annak közepén az öreg Lápos Gergely vesződött a hálóval. Egyszer csak megtántorodik az öreg, mert köztünk legyen mondva, egy kicsit pityókás volt ő kigyelme. Azzal puff! bele a Tiszába. Andrisnak se kellett több, hamar ott termett mellette, mert hát úszni tud a gye­rek, s úgy vágta bele a csolnakba, hogy mindjárt eszére tért az öreg. Andris aztán haza vezette, de csak sehogy se volt az öreg gazda. Osszehivatta tehát az alsó és felső szomszédjait, s testámentomot csinált; mivel pedig hogy az egész famíliáját ezelőtt három esztendővel elragadta a járvány, ö bizony minden gazdaságát Pataki Andrisra hagyta; csak negyven köböl búzát testált a falu szegényeinek, hogy imád­kozzanak értté. No azután egy hét Bem telt bele, Ger­gely gazda meghalt, isten nyugossza meg! — Andris pedig hozzá jutott a földhöz, s ahoz a szép házhoz ott a templom mellett. Azzal az öreg révész a kancsó fenekére te­kintve, elgondolkozott azon, hogy miért is van egyik embernek többje, mint a másiknak. — HanenTAndris derék gyerek is aztán, — szólt tovább, mintegy folytatva gondolatát, — s én bizony egy csöppet sem irigyelem szerencséjét, mert első gondja volt neki, hogy fölkeresse meghalt szeretője apját, ki hogy mind a két leányát elvesztette, s fele­ségét pedig, ki a búbánattól halt meg, eltemette, — se kinn, se benn nem volt ez árnyékvilágban, mint a kapufélfa — most ott tartja házánál, s nagyon meg- böcsüli. — Megfogom szavában bátya, — szólt a fiatal révész, — hát az mint történt, hogy azt a leányt, a kire gyanakodtak, a vármegye nem üldözte ? Az öreg révész egy feddö pillantást vetett reája. — Hát öcsém, mikor a vármegye megtudta, már üres volt a Tisza partja, azután meg nem is találko­zott, a ki föladja a szegény párát. Mig az öreg elvégezte beszédjét, azalatt a ron­gyos nő — ki úgy is csak melegedni tért be, — ki­suhant az ajtón, s futott a hosszú falun végig, s a sű­rű fákkal körül ültetett templom körül megállva, kö­rül nézett: melyik ott a legszebb parasztház? Egy pillanatnyi gondolkozás után bezörgetett az ablakon, s Pataki Andrist kérdezte : — Itt lakik, — felelt egy hang, melynek hal­lattára szive összerezzent, s fogai vacogni kezdtek. Nem sokára ott állt a küszöbön, de nehány per­cig nem tudott szót találni, csak nézte szive régi ked­vesét, kiért elkárhozott, és nézte öreg apját, kit min­denétől megfosztott. — Én vagyok, Lidi! — kiáltá végre. — Miért néztek rám? Nem látjátok e arcomon, hogy örömet hozok ? Körülfogták, s a mint elmondá, a miért jött, egyszerre nagy öröm s lótásfutás támadt a házban és udvaron. — Hamar csak Andris, fogd be a legjobb lovai­dat, 8 hozd haza mielébb! — kiáltott az öreg, csak­nem táncolva a földön. Negyed óra múlva két apró, de tüzvérü ló sebe­sen vágtatott a könnyű paraszt szekérrel, melyben két férfi és egy rongyos nő ültek. A kutyák végig ugatták őket az egész falun. Éjfél elmúlt, midőn a kisváros legszélső házá­nak megálltak. A két férfi gyorsan ugrott le a kocsi­ról, s felzörgetve az alvókat, a ház belsejében tűntek el; az ajtó bezárúlt utánuk. Lidi is levánszorgott a kocsiról, s félénken, reszketve, mintha az üdv egy pillanatát óhajtaná meglopni, — közeledett a megvi­lágított ablakhoz. Ót künn feledték. Benn a szegény Honát az öreg apa kebléről ked­vese ragadta el, ettől ismét az apa, s a szeretet e versenye igy tartott sokáig. Azután kérdésekés fele­letek folytak — s Ilona mindent elbeszélt, csak test­vérét nem vádolá! „Szerencsétlenség volt, csónakunk fölborúit!“ — enyit mondott róla. Künn az ablaktól egy sötét árnyék vonult tova. Három hét múlva a falu leggazdagabb legényé­nek házánál vigan szólt a muzsika, s halvány szép menyasszonyát kedvtől pirúlt arccal forgatta a vő­legény. A jó módú gazdák benn a szobában vigadtak ; az udvaron pedig a falu szegényei lakmároztak, mig az utcán rongyos nő didergett, s áldólag kulcsolta össze kezét. Mondták neki a ki- s bejárók, hogy menjen be, neki is jut nehány falat, s egy kis meleg zug — de az nem akart, s keserűn gondolt rá, hogy neki örökre kerülnie kell e boldog emberek tekint^"'*''

Next

/
Thumbnails
Contents