Fővárosi Lapok 1865. szeptember (200-224. szám)

1865-09-01 / 200. szám

— 788 mely csak régi irigységének és bűneinek emlékét idézné újra föl. Eltűnt, s azon a vidéken nem látta többé senki. Az apa és a boldog pár sokat kérdezősködtek, sokat jártak utána, de mind hiába. Nem volt semmi nyoma, mint nincs a porszemnek, melyet a szélvész fölkap és elvisz, s nincs a száraz fonnyadt levélnek, mely egy sebesen futó folyamba hullott. EGY FIATAL LEÁNY VALLOMÁSAI. Alhane P. regénye. (Vége.) f „Útközben számos kérdéssel ostromolt, nejét és fiát illetőleg; a lázt, mely bensőjét marcangolta, nem tudá eltitkolni. Minden percben kihajolta vaggon ab­lakán, 8 aggályos tekintetét az éj sötétébe mélyeszté; aztán megint visszahanyatloit ülésébe, egyikével azon sokat mondó sóhajoknak, melyekbe öszpontosulva látszanak lenni az emberi lélek erélye és gyötrelme. — Gondolja, hogy idején érkezünk? kérdé mind­egyre. Nagy isten, ha azt hinné utolsó percében, hogy kérését megtagadtam! — 0 vár önre, felelék. „Éjfél után kettőt ütött az óra a falu tornyán, midőn a kastély elébe értünk. Mielőtt beléptünk volna megállt, s erősen megszorítva karomat, kérdé : — Mit gondol tisztelendő ur, tudja . . . meg mondták neki. . . . Habozott, s nem fejezte be mondatát. „Eltaláltam gondolatát. — Okom van hinni, hogy Anna mindent tud, felelék; azon görcsös zokogások, melyek az utósó időben, szokottnál gyakrabban for­dultak elő nála, s melyekre nézve soha sem akar föl- világositást adni — minden bizonynyal összefüggés­ben voltak ama gyászos halállal, mely az egész vidéken közbeszéd tárgya. „Összeborzadt, s elbocsátva karomat, gyors lép­tekkel haladt át a terrasseon, egész a felfolyókkal bo­rított szegletig, hol mereven megáit, s kezére tá­masztva fejét, mély gondolatokba merült; mintha az ott álló pádon valami drága nyomot, valami jól ös- mert jelt keresett volna, melyet a sötétség elfede sze­mei elöl. „Megszólitám. Kezét ismételve végig húzá homlo­kán, mintha egy gyötrelmes emléket akarna onnan kiűzni : emléket, mely visszariasztja öt e ház küszö­bétől ; aztán szemeit az első emelet bágyadtan meg- világitott ablakára szegezte. Lassú, ingatag léptekkel megindúlt. Beléptünk. Elutazásom óta legkisebb vál­tozás nem történt a beteg szobájában. Úgy látszott, alszik. Atyja egy szobor merev nyugalmával ült ágya mellett, észre sem látszott venni beléptüuket. „Jó darab ideig nem hallszott egyéb a szobában lélekzésünk egyforma, halk zajánál. Egyikünk sem mert szólani vagy csak mozdulni is. Végre Anna föl- nyitá szemeit, s látva férjét ágya fölé hajolni, hosszú néma tekintetet szegze reá, mintha remegne, hogy csak álomkép áll előtte; aztán halvány pir futotta el arcát, fölegyenesedett, s kezét nyújtva neki, szólt: —• Szegény Robert! . . . — Wall ur megragadta a drága kezet, s térdre omolva sirt, mint a gyermek. Ekkor a beteg behozatta fiát, s atyjához fordulva, mondá : — Atyám, a megbocsátás órája ütött : az én hibám volt, lásd, én nem tudtam öt magamhoz lán­colni. Fiam, remélem, szerencsésebb lesz nálam. — S férjéhez fordúlva, hozzá tévé : —■ Robert, nem látta atyámat ? — Mindketten elértették. Egymásra néztek, s üdvözölték egymást. Az ostendei idényről. (Aug. 23.) (D. K.) Dacára, hogy az időjárás oly rósz, mi­lyen már évek óta nem volt a fürdői idény alatt, e világhírű tengeri fürdő sokkal népesebb, mint az előbbi években volt. Alig múlik el három nap a nél­kül, hogy szél, eső, vagy zivatar ne köszöntene be. A tenger partjait ilyenkor nagy hullámok csapkodják, az utcákat poifelleg borítja, sa vendégek a nagy gyógyteremben gyűlnek össze, hogy megosszák a nap unalmait, (mert Ostendében sem ismeretlen az una­lom), s az ablakokból gyönyörködjenek a hullámzó tengerben , vagy esős idő alkalmával sötét, haragos szinében , melyran egy egy bárka vitorlája ekkor oly vakító fénynyel fehérük. Ostende fürdői idénye tehát igen látogatott, s „Nehány perc múlva beállt az önkívület s utána a leghevesebb lázroham. Úgy látszott, hogy az utósó perc közeledik; de a törékeny nő ellentállt a halál­nak. Az éj — s a következő nap a legnagyobb izga­tottság közt folyt le. Aztán napok s hetek teltek el, s a remény csillaga kezdett halványon derengeni. . . . Atyja, férje egy percig sem tágítottak többé ágyától. Végre teljes javulás állt be s vele szép remény és édes bizalom ..........E hó második hetében indulnak mi ndnyájan együtt Amerikába.“ Tehát a Robert által anyiszor álmodott út csak­ugyan bekövetkezett, de az, kinek öt először kellett volna követnie, — halvány árnya a múltnak, — hát­ra maradt, egyedül, elfeledtem Megnéztem a levél keltét : két hete már útban voltak a tengeren. Mártius, 18. • . . Kilenc év telt el; kilenc hosszú fájdalom teljes év, melynek egy napja sem különbözött a másiktól; éltem társnőim szomorú életét, mint ők, elvégezve mindennap egyformán kitűzött munkámat, imádságo­mat. Egy idő óta azonban egészen magamban élek ; gyakori ájuldozások és végelgyöngülés aggodalmat költöttek körültem, s kitétettek a közteremből. Van egy cellám, hol egyedül élek nappal, egyedül alszom éjjel. Nem kértem e kedvezést, de egész boldogság­gal élvezem azt. Magányom óráit ez emléklapok gyűjtésére for- ditám : papírra tettem e hosszú vallomásokat. Lesz tán valaki,ki tanúságot merit egykoron belőlük. Gyöt­relmeim , lelkifordulásim s keserű vezekiésemnek elbeszélése tán szelidebbre hangolja azokat, kik meg- botránkoztak bennem, tán alamizsnakép egy könyör­gést is nyerendek tölök : hisz a halottak iránt e'né- zök vagyunk, s midőn e sorok napvilágot látnak, az, ki azokat irta, már rég eltűnt e földről. Sok küzdelmembe került felbolygatni e hamva­kat; mégis megtettem, nem hallgatva el semmit, őszintén. Az én időm lejárt. Van a léleknek egy állapota, mely felett az idő vaskeze hiába húzódik el; nem ad hozzá semmit, nem vesz el belőle semmit. Él­nék bár húsz évet még, nem toldhatnék a leirottak- hoz semmit, nem egy új érzelmet, nem egy emlitésre méltó eseményt. Nem kívánok semmit többé, még meghalni sem. . . . Május 8-án, 18. . . Azt hittem, mindennek vége, de csalódtam. Egy váratlan hir felriasztott eitompultságomból : ők visz- szatérnek. Anna irt Ville-Ferny-be, jelentve érkeztö két, s tudatva, hogy levelét nyomban követik. Ok boldogok, Anna maga mondja ezt. Honnan e zavar lelkemben? Azt véltem, szivem kihalt, s ime, közeledtökre lázasan reszket! Anna, mint mondják, hosszasan ir levelében atyjáról, ki na­gyon megvénült, s három gyermekéről, kikben bol­dogságát leli. Megfuladok e cellában : szeretnék menni, járni, szaladni . . . Hasztalan! visszarogyok székemre, me­lyet már jó ideje nem hagyok el. Nyitott ablakomon át látom a kertben sétáló apácákat; arcuk nyugodt, sze­líd, nevetgélnek, még az idősbek is, a gyermeteg ke­dély friss és örök ifjú hangján. Mily szép a mocsok- talan élet, a tiszta sziv! . . . Közelebb szobámhoz más zaj üti meg füleimet: a munka zaja, nyers boszús hangok. . . . Ezek a Thais ok, kik munkáikat végzik. . . Ez az én csa­ládom, az enyém, oh igazságos isten ! csak nehány igazán beteg zsémbel a rósz idő ellen, hogy a tengeri fürdőt kényekedve szerintjnem hasz­nálhatja ; a többiek igen jól érzik magokat, mulatnak és fitogtatják gazdagságukat. Úgy veszem észre, Ostendebe sokkal többen jönek az egésséges mulatók, mint a gyógyulást keresők. E fürdő a messze földek­ről összehozza a vendégeket, s a ki szeret fényelegni, itt bő alkalma lehet, bár oly fejedelmi vendégek mel­lett, mint az idén is vannak, ez nem kis föladat. Nagyon sok itt a fiatal előkelő hölgy, kiknek mamájuk itt akarja megállapítani leánya jövendő bol­dogságát. Erről már nevezetes Ostende. Sokan távoz­tak már innen egyenesen Hymen oltárához. Ostende kivált vasárnap nyújt eleven tarka ké­pet, mikor a vidékbeliek egészen elözönlik a fürdőt. Megrakott vonatok és szekerek szállítják össze a kör­nyék minden rendű lakóit, kivált az alsóbb osztályt, mely egész heti munkájauíán ide jő szórakozni. Egy­Május 10-én, 18 .. . Nem, nem lépek ki többé cellámból; még a ká­polnáig sem tudom magam vonszolni többé. Látköröm szűkül. Ah! oly korlátoltnak találám azt már akkor is, midőn még bejárhattam kertet, ud­vart. Azóta a kör még összébb vonult. Cellám négy fala, szűk kilátás a kert fáira, im, ezt mondhatom enyémnek a végetlen mindenségböl! Nem hinné sen­ki, hogy az emberi lény még kisebb helyen is elfér s pedig még összébb kell szorítkoznom, a térnek las- sankint össze kell húzódni, ez elaszott test mérté- tékéig. Az aztán utósó hajlékom lesz. Néha álmat­lan éjeim homályában érzeni vélem, a mint szobám négy fala összébb és összébb szorúl s fojtogató öle­lésébe zár. Órám nem soká késhetik már . . . Épen a nyi­tott ablaknál állék, mint mindig, egyedül, s a inocsok- talan kék ég mélységében nem tudom minő visiót hajhásztam.Midőn szemeimet a sötét diófa táblára hajló ablaküvegre lebocsátám, abban mint egy tükörben, egy alakot pillanték meg, melynek látása megrendí­tett : szertelen nagyra nyilt szemek, fájdalmas, szi­gorú vágású száj, beesett arc, melynek körvonalai egybefolytak a fejék fehér vásznával : ez volt a kép. Hol láttam én már e nőt? A bűnbánó leányok ruhá­jába volt öltözve, hogy nem találkoztam eddig vele a házban ? A kíváncsiság heves mozdulatával fordúltam meg; e tünemény is, mint én, megfordult. Nem tudtam egy keserű mosolyt elfojtani. — Hogyan, Alice, te volnál? Hova tetted fiatalságodat, szépségedet szegény leány ? . . . S a tiz év óta elfeledt arcot újra, hosszasan néz­tem : mintha nem is élő lényé lett volna. Senki a vi­lágon nem ösmerne többé meg — nem, senki! . . . Azt mondára, hogy az idő elvonul felettünk, a nélkül, hogy valamit elvinne? Ellenkezőleg elvitt mindent, csak a gyötrel­met nem. Május 12-én, 18 . . . Ha elmennék Havre be, érkezésüket bevárni? Szabad vagyok, semmi fogadás nem tart vissza. El­rejteném magam, hogy még egyszer, utójára lássam őket; ők nem is sejtenék jelenlétemet, s ha épen mel­lettem mennének is el, ki ösmerhetné meg e villám- sujtotta arcot ? Egyikők sem rezzenne össze, könyö­kével érintve engem a tömegben. Mintha látnám őket: bátyám kissé meggörnyedve, ősz hajával; Anna még mindig szépen, azon bizonyos telt szépséggel, me­lyet a második ifjúság ad a nőknek ; s a három gyer­mek, három angyal . . . . És ö ? . . Nem, nem me­gyek! Midőn ők lábukat Frankhon földére teszik, én már más parton szállók ki . . . Május 13-án, 18 . . Agyara nem hagyom többé el. Egy percig sem maradok egyedül; egy apáca szünetlen imádkozik mellettem. A káplán eljött ma reggel, s eljött este, hogy az utósó imát elmondja fölöttem . . . En kér­tem meg . . . Egy gondolat bánt szünetlen, nem tudom kiűzni agyamból. Szeretném tudni, ha szerelme volt-e oly lángoló mint enyém? Szeretett-e, oh kin ! oly nagyon, a mint én szerettem öt? De már most mi haszna ? . . Mindennek vége: nyugodj békében, szegény Alice szer-kétszer igen érdekes e kép, de azután kellemet lenné válik, mert a vasárnapi népség bámészkodása kíváncsisága s bizalmas modora, melylyel mindenki megszólitgatnak, terhessé lesz a fürdövendégekre. A lóversenyek ideje alatt egész Ostende el volt lepve vendégekkel. Szállást nem lehetett kapni, úgy hogy igen sokan a jó félórai távolban fekvő Brügge városkában szálltak meg, s onnan élvezték Ostende élveit. Mihelyt a vendég Ostendebe érkezik, le kell ten­nie a fürdő-taksát. A szálloda föpincére belép, s igen illedelmesen és folyékony hangon elmondja, mik fog­nak történni Ostendében, hány tengeri kirándulás lesz, mily pompásak a városház, kaszinó és „Cercle des bains“ táncvigalmai, s mindezek élvezetéért csak 30 frankot kell fizetni! Meg kell tehát előre fizetni, akár akarunk résztvenni, akár nem, a 30 frankot, s ezzel megkapjuk a rózsaszín, zöld és kék szelvényeket,

Next

/
Thumbnails
Contents