Fővárosi Lapok 1865. október (225-250. szám)

1865-10-01 / 225. szám

Előfizetési dij: Félévre........................8 Irt. negyedévre ... 4 írt. Megjelen az ünnep utáni na­pokat kivéve mindennap, ko­­ronkint képekkel.FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPI KÖZLÖNY. W;".y,rwip»Ttj./y.i{rf 225-ik sz. Vasárnap, október 1. KA adó­hivatal: Pest, barátok­ tere 7­. sz.Második évfolyam 1865 Szerkesztői iroda: Lipót utca 1. sz. 1. em. Hirdetési dij: negyed hasábos petit sor 5 kr Bélyegdij minden ig­tatáskor . . . 30 kr Előfizetési fölh­ívást nyilván lapunk nyolcadik évnegye­dére, az előfizetések mielőbbi megújítását, s vállalatunk szives terjesztését kérjük. A közönség részvétét folyvást élénk, tartalmas, minden kérdésben szabadelvű irodalmi napi­lappal kívánjuk viszonozni. Az or­­szággyűlés megnyíltával tollrajzokat és jellemrajzokat is adandunk. Külföldi levele­zőink számát folyvást szaporítjuk. Előfizetési áraz okt.—dec. évnegyedre négy forint. Az összegek minél előbb Emich Gusztáv kiadó hivatalába, barátok tere 7. sz. a. küldendők. A legszebb talány. Sűrűn nyomtatott lapokra Lehajolva, kedvesem, Ajkaid szép rózsabokra Mit mosolyg negédesen ? Verset olvassz ? bús poéta Jajveszékeléseit ? Szánod ? — el ne hidd felét a Csalfa szónak, el ne hidd. Híreket keressz talán a Nagyvilágból ? Jobb, ne bántsd ! Vagy talán, oh Éva lánya, A divattudósitást ? Itt a kép is — mit kapsz rajta? Lomkosárba! — vagy talán Mély szemed’ mi fogva tartja : A legújabb számtalány ? Egy talány van, figyelemre Méltó csak — a szerelem. Azt meg, jöszte kebelemre, Megfejthetjük hirtelen! Szász Károly. KŐVÁRI KATALIN­ (Történeti beszély.) P. Szathmáry Károlytól. Egész Európát széltében és hosszában el-bejár­­hatjuk , s alig akadunk oly helyre, melyhez ugyan­azon nemzetet anyi szent emlék kösse , mint a ma­gyart a vajdahunyadi kastélyhoz. Elkezdve az Anjouk legjelesbike, a „nagy­nak“ nevezett I­só Lajos itt-ott felismerhető kéz­nyomain, itt találjuk a dicső pogány verő Hunyadi János kápolnáját s pompás palotáját, melyben még csaknem épen áll diszes márvány oszlopain a két ha­jója lovagterem; még látható a fülke, melyben a nem­zet mártyrja, Hunyadi László született; az er­kélyszoba, melyben Capistran, hősbarátja ven­dége vala ; még áll a szárny, melyet Mátyás király müszlése emelt, s bár az idők vihara a felső nagy te­rem fölfreskóit egy-egy vonással mindennap halvá­nyabbá teszi; bár a nagy Bethlen Gábor épü­let során karangot ingat a szél, s a nemzet egykori élő jajszavának , Tököl­y­­ Imré­nek lakszobái dísz­telen pusztaságban néznek le a klaszszikus vidékre, a nemzetnek csak egy „legyen“ szavába kerülne, hogy a diszes Hunyadi-címerekkel ékes boltozatok, pompás portálok és ablakok, melyeknek ékművei megvédve, még ezredekig eltarthatnának, a késő utód hazafi lelkesedésének tárgyaiul megóvassanak , hogy fel lehessen találni az erkélyt, melyen Tinó­­dy Sebestyén ura és úrnője Balassa Bálint és a „jó Pempflinger Kata“ előtt hazafi dalla­­mait zengé,hol a hírneves Martinuzzi első leckéit nyerte; hova Török Jánosné könyvi és ártat-l­lanul kiontott vére hullott; hol Báthori Gábor kedvese, Székely Katalin, s Bethlen Ist­vánná az országos szépségű Széchy Mária szerelmi hálóikat szövék ; — szóval csak a lelkese­dés egy percébe kerülne, hogy a nemzetnek e l­e­g­­szentebb emlékekkel gazdag történel­mi múzeuma hajdani dicső alakját úton vissza­nyerje. E nagyszerű történeti nevek között egy szelid és áldott nőé is megjelenik ; egy nőé, kiről a história és hit keveset beszél ugyan, de kinek hűsége és ön­­feláldozási készsége, ha nagy nemzetek nagy költői tollakra vették volna, azóta neve a Cornéliák és H e 1­o i­s­e­k­é mellett ragyogna. E szerencsétlen nő emlékének van e nehány sor szentelve; az , ki a szenvedőkkel együtt tud érezni, nem fogja azokat egészen érdektelenül olvasni. I. A levél." Az 1630-ik év egyik júniusi estjén két ritka szépségű hölgy ült a vajda-hunyadi vár azon délke­leti bástyáján, mely a „Buzdogánytorony” al­jában vasrácscsal keritve, máig is megvan, s mely bé­ke idején a belvár kisded virágos kertjéül, a harcok zajában tarackok és csatakigyók halált szóró szinhe­lyéül szolgált. Elöl a fehér-veres és fekete kockákra festett élénkszinü torony, háttérben a Hunyadi által épített ódon kápolna s a Mátyásféle szárnyépület különös el­lentétet képeztek a kis kert gazdag rózsalugosaival s azon csendéleti jelenettel, mely a két hölgyet, mint rózsás fészekben ülő galambokat tünteti fel, a sasok számára alkotott sziklafalak között. E kis kert általában mindig kedvenc tartózko­­dási helye volt a vár hölgynépének ; nemcsak azon üde és szabad légért, melyet itt legzavartalanabbul élvezhetett, hanem kiválóan azon felséges kilátásért, melyet ez elkezdve a Zolosd és Cserna vizei­nek épen e sziklafal alatt egyesülő kristály vizétől, a vonzó tekintetű kis városkán s azon majdnem egy­mást érő falvakon át, melyek a Cserna lankás völ­gyét borítják, egész a Marosig s az azon is túlmagasló középerdélyi aranygazdag bányahegyekig nyitott. Délen, az agg R e t y e z á t­nak még hóboritotta ormán a búcsúzó nap lángsugarai égtek, kellemes el­lentétül szolgálván a hátszegi erdőknek, melyek lomb­jai már a késő tavasz gazdag zöldjében mosolyogtak. Alulról, a vár faragatlan sziklái alól, egy kis malom egyhangú locsogása hangzott fel, melynek egyformaságát most a nem messze fekvő kolostor „Ave“-ra szólitó kis harangja s a város hazatérő gu­lyáinak kolompja szaggaták meg. A két hölgy épen a fokon, a diszes faragásokkal ékített könyöklő előtt ült, s telkeket, úgy látszik, egé­szen átadák azon eszméletlenség édes érzetének, me­lyet a természet ekként összesített kellemes harm­o­­niája szokott az emberre gyakorolni. E merengő helyzetükben zavartalanul megközel­íthetjük e két érdekes egyéniséget, s mondjuk ki elő­re: kirívó ellentétet. Az egyiknél nem szükséges hosszasan időznünk; elég csupán nevét kimondanunk, hogy az olvasó a magyar történelem e kiválóan kalandos hősnőjét fel­ismerje. Széchy Mária ez, ifjú Bethlen Ist­vánná. Századokra alkotott rendkívüli szépségű és ter­metű barna hölgy, magas, amazoni termettel, s sze­mekkel, minőket Rafaelnél, arccal, minőhöz ha­sonlót a görög szobrászat klasszikus emlékein talá­lunk. Gazdag fekete haja egyszerű kontyba csavarva, önterhét alig bírja, s látszólag gondozatlanul, nehány nehéz csigában visszahullva, vállait önti el. Sötét megy­­szin bársony köntöst visel, minden himzés nélkül, csak homlokán és keble felett inog egy-egy medály, melynek gyémántjain akkor uradalmakat lehetett venni. Széchy Mária ekkor mintegy huszonöt éves lehetett, s a női szépség teljességében s bájainak őrü­letre vezető tökélyében ragyogott. A mellette ülő fiatal hölgy csak fakadó bimbó mellette, sőt nem is rózsa, csak ibolyabimbó, mely amannak tökélyét sohasem fogja elérni. De azért nem kevésbé kellemes, érdekes hölgy ez. Bájos sző­ke gyermek , sötét gesztenyeszín fürtök és ártatlanul mosolygó kék­ szemekkel, márványfehér arccal és csábnélküli ártatlan mozdulatokkal. Sajátságos tünemény e két ellentétet egymás egyenlő magaslatú végpontjain. Ki Széchy Mária szemeibe nézett, a kohó tüzét látta, melynek lángjától szemeit káprázni érző; fiatal sógornéja, Bethlen Katalin szemeiben pedig a zavartalan kedély feneketlen mélységű tava mosolygott eléje. Száz férfiú közül kilencvenkilenc amazt vá­lasztaná szeretőül; de nejül talán mind a száz emezt. Ez angyalian tiszta arcon szivjóság; e szép ég­­szin szemekben mély és állandó érzelmek festekez­­tek, s a léleknek ezen, arcán mutatkozó tulajdonai mellé, nem ugyan a festői, de a nőies szépségnek jóval több vonása járult, minden mozdulatában el­árulva, hogy hófehér keble oly szivet takar, mely szenvedélyek által még soha sem volt felzaklatva. — úgy elmerültél édes hazám, — töri meg Széchy Mária a csendet — mintha lelked egé­szen elvált volna testedtől; hova merengsz a távol­ban, mi tárgyon lebegnek gondolataid? — Valóban kedves nénikém, magam sem tud­nám megmondani. Sokszor vagyok úgy, hogy lelkem nem képes gondolataimról számot adni, s ekkor ér­zem magamat legboldogabbnak. — Hátha én mégis kitalálnám, kérdi Bethlen­né kötekedő hangon. Az én hazá­m gondolatai al­kalmasint azért röpültek előre a Csernavöl­­g­y­én , hogy várt Vendégünket asszonyuknál elébb fogadják. Katalin elpirult. Ez nála gyakran volt az eset, miután finom arcbőrén a legkisebb indulat is nyomo­kat hagyott. — Csalódd­ kedves nénikem , én legalább nem merném állítani, hogy e percekben Dávidra gon­doltam volna. — No, ne pirulj mindjárt el, nem nagy vétek, ha az ember vőlegényére gondol, sőt azt róhatnám fel hibául, ha azt nem tennéd. — Oh bizonyosan nem, s én nem is szégyenlem azt. De mit gondolsz, gondol-e e­nnyiszor reám, mint én ő reá? — Már hogyne? — mond mosolyogva Szé­­chy Mária; — ha nem tenné, miért járna akkor kezed után ? Tudod-e, hogy ma is kaptam tőle leve­let, melyben változhatlan akaratáról ír házasságára nézve. Péter bácsitól kezedet határozottan meg­kérte, s miután atyádnak a gazdag és vitéz vő ellen nem lehet kifogása, az egész ügy csupán a te szivecs­­kédtől függ. Egy óra múlva lábaidnál fog térdelni. — Oh ne mondd azt! —mondá Katalin fi­nom zsebkendőjével lángoló arcát elfödve. E boldog­ságot nem fogom elviselni, tudni! S mintha érzelmei súlyától már­is roskadoznék, sógornője nyakába borult, ki a kedves teremtést kü­lönös tekintettel karolta át. (Folyt. köv.)

Next