Fővárosi Lapok 1865. október (225-250. szám)
1865-10-01 / 225. szám
A FALU ÖRDÖGE. Regény. *) Irta Friedrich Fr. I. A falu szélén fekvő szegényes házikók egyikének szűk szobácskájában egy ifjú leány ült rokka mellett. Az ifjú kor elevenségével telt alak. A szorosan testhez simult derékfüző és hófehér inggallér sajátságos ingert kölcsönzenek neki. Arcvonásai finom metszetüek; nagy kék szemeiben szelíd s hallgatag bánat, és szivébe lopódzott vigasztalhatlan fájdalom kinyomata tükröződik vissza. Tekintve e feltűnő alak egész megjelenését — munkához szokatlannak látszó — piciny kezeivel, és tekintve a szoba szegényességét — melyet a falak fehérsége, s egy hervadt koszorúval a falon függő kis tükör nem kevéssé ékesite — ama feltűnő alak s szegényes szoba között nem látszott semmi öszhangzat. A leány parányi lába, mely a rokka kerekét mozgásban tartá, most nyugodott. Kezeit ölébe sülyeszté; fejét bádgyattan hajtá keblére, s nagy kék szemeit — mély gondolatokba merülve — meredten szegezé a földre. Mozdúlatlanul ült rokkája mellett. Csak néhanéha, pillanatnyi rángatódzás volt észrevehető ajkai körül-Átellenében egy ékesebb nő ült, ki lelkesítő szavakkal igyekvék a leányt lehangoltságából fölrázni; — de szavai eredménytelenül hangzottak el, . . . mert a leány, anélkül, hogy szemeit fölemelné, ismételve némán rázá fejét. — Nem ámítom, magamat anyám ! szólalt meg végre. . . Ő most egészen más, mint azelőtt. Oly durva, mint jelenleg, még soha nem volt. — Haha! kacagott fel az ékesebb nő, mialatt félig behunyá apró szemeit — ő mindig olyan volt, — gyermek mindig — mióta él. Heves és szilaj vér kering ereiben, és sok idő kerlend arra, mig lecsillapul. Anyja egy könnyelmű nő,... atyja pedig katona volt, s nyers" természetű.. . . Egy alkalommal boszúrában keresztülszúrá kapitányát, s a büntetéstöli félelmében agyonlövé önmagát. Én mindkét ösüket ismerem, leányom, — s így nem csodálom, hogy gyermekük keblében hasonlóul ily vad és heves természet honol. — De ő azelőtt szelidebb volt, válaszold a leány. — Természetesen, folytatá tovább az ékesebb nő, mert szárnyai le voltak kötve ; — ez őt igen bántó, s eléggé igyekezett magát a nyomás alól felszabadítani, mi reánézve még roszabb hatású lett, s még jobban elkeserité! Lásd Margit! Ő nekem már anyi aggodalmat s gondot okozott, amenyit egy idegen gyermekért soha — de soha — nem tudtam volna elviselni.........de ő egy szegény, szerencsétlen árva, és soha sem volt oly gonosz, mint az emberek festék. Mindenki azt hivé , hogy őt büntetni lehet, ... s ez kétszeresen elkeserítő. Innét származtak mindazon Csinyei, melyek által magát megbeszélni igyekezett. — Igen jól tudom én ezt! válaszold Margit, mialatt még mindig mozdúlatlan helyzetben maradt. Nem is ez az, mi engem anyira bánt, hanem a mit róla beszélnek . . . . . hogy dugárusok és csempészekkel szövetkezett, s hogy csalásaik s üzérkedéseikben segédkezet nyújt nekik, — s innét a sok pénz, mi utóbbi időkben nála soha sem hiányzik. — S ha úgy volna is ? mondá az éltesebb nő, mit tartozik az hozzánk? Én többé nem vagyok érette felelős. . . . . hagyd beszélni az embereket tetszésük szerint! — Ha úgy áll a dolog, akkor többé egy fillért sem fogadok el tőle, viszonzá Margit, s megmondom neki , hogy az ily úton szerzett pénzen nincs isten áldása. — Esztelen leány! egy szót sem fogsz szólani! kiáltá heves mozdulattal Margit anyja, nem! egy szót sem ! Mondd csak, mit teendőnk, mihez fogunk segélye nélkül ily nyomorult időben ? — Mi nélküle is segíthetünk magunkon, válaszold Margit szilárd hangon. — Igen ! segíthetünk, mondá az anya keserű mosolylyal. Mi nem fogunk nélküle éhen meghalni. Oh nem !.. de igen sok nélkülözést kellene elviselnünk. Ifjú koromban csak jó napokat élveztem, és soha nem hittem, hogy valaha ily véginségre jussak. Midőn még — mint komorna — a kastélyban laktam, azon idő víg napjait feledni soha nem fogom. — S nem akkor fogadtam e Henriket magamhoz, midőn még alig volt egy éves , s egyedül állott a világon ? Azon néhány tallér, mit ápolásáért a községtől kaptam — s melyért más nő fel sem vállalta volna — alig érdemel említést! S nem úgy bántam-e véle mindig, mint saját gyermekemmel? Miért ne tehetne most vélem ő is némi jót ?.. Azért egy szót sem szabad néki szóljanod! — Oly igaztalan úton szerzett pénzt, nem fogadhatunk el tőle! — mondá Margit. — Hallgass leány ! szakítátt félbe anyja. — Mit értesz te ahoz? S vájjon hozzánk tartozik-e az, hogy Henrik hol szerzi a pénzt? — Irigyelheted-e, hogy öregségemben kissé jobb napokat élvezzek ? Margit fölemelkedik ülő helyzetéből, mi által kétszeres szépségben tűnt fel nyúlánk termete. — Anyám! — mondá,szilárd elhatározást tüntetvén fel arcvonásain, — inkább éjjel nappal dolgozom, hogy jobb napokat láthass, de oly aljas utakon szerzett pénzt nem fogadok el tőle soha ! Margit anyja épen válaszolni akart, midőn az ajtó hirtelen fölnyilt, s egy ifjú lépett be sebesen a szobába. Egy magas és nyúlánk alak, még alig húsz éves, — minden mozdulatában erőt s hajlékonyságot tüntetvén fel. Arcvonásai szépnek mondhatók. — A tömött szemöldök bátor és merész tekintetet kölcsönzenek neki, és sötét szemeit nyugtalan s éles tekintettel hordozá körül a szobában. Fejét magasan, s majdnem kevélyen tartá. Tekintetét Margitra függeszté. Margit az ifjúra pillanta, majd ismét hirtelen lekapá róla tekintetét, s örömpir futotta el arcát. Az ifjú hozzá lépett, s kezét nyújtá feléje. A leány lassan nyujtá oda az ifjúnak remegő kezét, mit lehetlen volt az ifjúnak észre nem vennie. — Mi lett Margit ? — kérdé tőle az ifjú. —■ Semmi, semmi! — válaszolt halkan és zavarodottan a leány. — Ej! az esztelen leány, — szóla közbe Margit anyja, — oly dolgon aggódik, mihez nem ért, s nem tartozik hozzá! — Mindjárt gondoltam ! — kiáltá az ifjú — de én most ismét jó kedvet akarok neki szerezni. Zsebébe nyúlt, s egy marék ezüstpénzt dobott a leány ölébe. — Itt van Margit, itt van, ma meglehetős nyereségem volt s megosztom veled ! — Te soha sem feledkezel meg rólunk! — mondá Margit anyja, — mialatt örömtől áthatottan ugrott fel ülőhelyéről. A leány arca pillanatra elhalványult, • majd ismét hirtelen visszanyerte pirosságát! — Vedd vissza Henrik pénzedet! mondá reszketeg hangon, én azt el nem fogadhatom. Az ifjú e szavakra vadul szökött fel ülőhelyzetéből, boszosan cikáztatva sötét szemeit. — Nem fogadhatod el ? kiáltá. Hát oly kevésre becsülsz már, hogy többé nem fogadhatsz el tőlem semmit? Vagy talán a gazdag földmives fia, ki utánad jár, tiltá azt meg néked ? — szólj! — Ő egy esztelen leány Henrik ! — szóla közbe hirtelen Margit anyja, — féltvén a pénz elvesztését. — Egyik sem áll Henrik! válaszolá Margit a lehető nyugalommal, — mialatt felállott, s a pénzt az asztalra helyezé. — Íme! itt van pénzed, vedd vissza! — Nem fogadod el? kérdé ismét az ifjú. —Nem ! mondá határozottan a leány. Mialatt Margit anyja odaugorhatott volna, Henrik összesöpre a pénzt az asztalon, az ablakhoz lépett, s kidobá az útra. — Akkor legyen a madarak eledele — mondá — többé nekem sem kell. Margit anyja fölsikoltott. — Henrik ! Henrik ! kiáltá; — de már későn. A sok*szép pénz oda is kirohant a szobából, a kidobott pénzt felszedendő. A leány és Henrik magukban maradtak. Margit lesütött szemekkel, s elhalványult arccal, mozdulatlanul állott az asztalnál, balját görcsösen szorítva keblére. Henrik vad és boszna tekintettel nézett ki az ablakon. Majd a leányhoz fordult. — Akarom tudni, miért nem fogadhatod el tőlem a pénzt? kérdé boszosan. Margit nem felelt, rettegvén az ifjú indulatos hevélyétől. — Akarom tudni, kiáltá ismét. Ugye György, a gazdag földmives fia volt itt? Haha! Hihetőleg az többet adott néked ? — Ő gazdag! A leány föltekintett s egy könyet látott csillámlani az ifjú szemében. Ír —0 nem volt itt, s nekem soha egy fillért sem adott, válaszolá a leány, de pénzedet el nem fogadhatom, tudva azt, hogy dugárusokkal szövetkezve, mily aljas utakon szerzed össze. Az ifjú felkacagott, s úgy látszott, mintha keble megkönnyebbült volna. — Tehát ez az — mondá — mi tégedet bánt. S ha úgy volna is Margit, s ha ily áron szerzeném is a pénzt? — Hát csakugyan igaz ? kiáltá a leány. — Ő igen! — folytatá az ifjú. Neked nyíltan bevallom, s most elmehetsz följelenteni. A leány szemrehányólag tekintett az ifjúra, s hogy omló könyeit elrejtse, arcát elforditá, — s hallgatott. — Jól tudom én Margit, hogy te azt nem teszed, folytatá nyugodtan az ifjú; s hogy engem azért kárhoztatnod kell. De hát mondd — éhen haljak-e meg, vagy koldúljak? —Vagy midőn munkát keresek, elutasítva ajtót mutassanak a parasztok? — Ezt már megkisérlem, de többé nem teszem! —Önmagad vagy oka Henrik, hogy irányodban keserűséggel teljék az emberek! veté oda Margit. — Én vagyok oka? E szemrehányást egyedül tőled tűröm el Margit, de többé ne halljam tőled se! Hát én vagyok oka, hogy szegényül, s elhagyatva születtem e világra, s hogy már az első évben elvesztem szüleimet? — Én vagyok oka, hogy a községnek, mint árvát, tartani, s azon néhány nyomorult tallért kellett érettem fizetni ? Mindig kívántam, hogy bár soha ne születtem volna , de jelenleg már nem bánom, mert számolni akarok a rajtam elkövetett méltatlanságokért! — Hát ez az! — De te oly heves és vad természetű vagy Henrik? — mondá a leány. — Igen, vad vagyok, — folytatá az ifjú — s az akarok maradni. Az már véremben van, az emberek tettek azzá, s nélkülök az sohasem lettem volna. — Lásd Margit! mint föld terhét s haszontalan lényt tekintettek mindig az emberek . . . s szülők nélkül állottam e világon. Midőn az iskolába mentem, ott a többi gyermekektől — kikkel máskor játszótárs valók, egészen elkülönöztek. A tanitó legkisebb gondot s figyelmet se fordita reám, úgy mint a többi gyermekre ; csak a büntetések osztásánál voltam mindig első, ki abban részesültem. Még gyermek valók s már mélyen érzem megaláztatásomat! Már a hely is bos Bzantott, hol az iskolában ültem.. . Mig más gyermek játszott, én honn ültem és tanultam. Az iskolában legértelmesebb voltam s mégis az utósó hely volt enyém. A tanitó soha — de soha — egy nyájas szóban sem részesített. Lásd Margit, már itt kezdem gyűlölni mindazokat, kik nálam többre becsültettek! Ezeket látva, utójára mit nem tanultam, hanem szabad menetet engedtem szilaj és izgékony természetemnek. — Az emberek „falu ördögének“ neveztek , és akkor örültem, s valóban igyekeztem e gúnynévnek megfelelni. Most azonban, midőn már felnőttem, s még mindig annak neveznek, — valóban boszant. Mindig igyekeztem magamon uralkodni; — békés, munkás, és szorgalmas tagja óhajtottam lenni az emberiségnek,a midőn az emberek keserű gúnynyal mutattak ajtót a falu ördögének ! Senki se gondolt vélem, mindenki megvetett! . Lásd Margit, ez tett engem Szilajjá s ez vadított el ismét az emberektől! (Folyt, köv.) *) Ez érdekesen irt munka, midőn közelebb a „Familien Journaléban megjelent, átalános figyelmet ébresztett. Ennélfogva t. munkatársunk, Hevesy József úr tolla után mi is jónak látjuk megismertetni olvasóinkkal. Nem hosszú regény ez, s 20—22 számban, tehát e hó végéig okvetlen megjelen. Szerk. 890 .