Fővárosi Lapok 1865. október (225-250. szám)

1865-10-01 / 225. szám

A FALU ÖRDÖGE. Regény. *) Irta Friedrich Fr. I. A falu szélén fekvő szegényes házikók egyiké­nek szűk szobácskájában egy ifjú leány ült rokka mellett. Az ifjú kor elevenségével telt alak. A szoro­san testhez simult derékfüző és hófehér inggallér sa­játságos ingert kölcsönzenek neki. Arcvonásai finom metszetüek; nagy kék szemeiben szelíd s hallgatag bánat, és szivébe lopódzott vigasztalhatlan fájdalom kinyomata tükröződik vissza. Tekintve e feltűnő alak egész megjelenését — munkához szokatlannak látszó — piciny kezeivel, és tekintve a szoba szegényességét — melyet a falak fehérsége, s egy hervadt koszorúval a falon függő kis tükör nem kevéssé ékesite — ama feltűnő alak s szegényes szoba között nem látszott semmi öszhangzat. A leány parányi lába, mely a rokka kerekét mozgásban tartá, most nyugodott. Kezeit ölébe sü­­lyeszté; fejét bádgyattan hajtá keblére, s nagy kék szemeit — mély gondolatokba merülve — meredten szegezé a földre. Mozdúlatlanul ült rokkája mellett. Csak néha­­néha, pillanatnyi rángatódzás volt észrevehető ajkai körül-Átellenében egy ékesebb nő ült, ki lelkesítő sza­vakkal igyekvék a leányt lehangoltságából fölrázni; — de szavai eredménytelenül hangzottak el, . . . mert a leány, a­nélkül, hogy szemeit fölemelné, ismé­telve némán rázá fejét. — Nem ámítom, magamat anyám ! szólalt meg végre. . . Ő most egészen más, mint azelőtt. Oly dur­va, mint jelenleg, még soha nem volt. — Haha! kacagott fel az ékesebb nő, mialatt félig behunyá apró szemeit — ő mindig olyan volt, — gyermek mindig — mióta él. Heves és szilaj vér kering ereiben, és sok idő kerlend arra, mig lecsilla­­pul. Anyja egy könnyelmű nő,... atyja pedig katona volt, s nyers" természetű.. . . Egy alkalommal boszú­­rában keresztülszúrá kapitányát, s a büntetéstöli félel­mében agyonlövé önmagát. Én mindkét ösüket isme­­rem, leányom, — s így nem csodálom, hogy gyerme­kük keblében hasonlóul ily vad és heves természet honol. — De ő azelőtt szelidebb volt, válaszold a leány. — Természetesen, folytatá tovább az ékesebb nő, mert szárnyai le voltak kötve ; — ez őt igen bántó, s eléggé igyekezett magát a nyomás alól felszabadí­tani, mi reánézve még roszabb hatású lett, s még jobban elkeserité! Lásd Margit! Ő nekem már anyi aggodalmat s gondot okozott, a­menyit egy idegen gyermekért soha — de soha — nem tudtam volna elviselni.........de ő egy szegény, szerencsétlen árva, és soha sem volt oly gonosz, mint az emberek festék. Mindenki azt hivé , hogy őt büntetni lehet, ... s ez kétszeresen elkeserítő. Innét származtak mindazon Csinyei, melyek által magát megbeszélni igye­kezett. — Igen jól tudom én ezt! válaszold Margit, mi­alatt még mindig mozdúlatlan helyzetben maradt. Nem is ez az, mi engem anyira bánt, hanem a mit róla beszélnek . . . . . hogy dugárusok és csempészekkel szövetkezett, s hogy csalásaik s üzérkedéseikben se­gédkezet nyújt nekik, — s innét a sok pénz, mi utób­bi időkben nála soha sem hiányzik. — S ha úgy volna is ? mondá az éltesebb nő, mit tartozik az hozzánk? Én többé nem vagyok érette felelős. . . . . hagyd beszélni az embereket tet­szésük szerint! — Ha úgy áll a dolog, akkor többé egy fillért sem fogadok el tőle, viszonzá Margit, s megmondom neki , hogy az ily úton szerzett pénzen nincs isten áldása. — Esztelen leány! egy szót sem fogsz szólani! kiáltá heves mozdulattal Margit anyja, nem! egy szót sem ! Mondd csak, mit teendőnk, mihez fogunk segélye nélkül ily nyomorult időben ? — Mi nélküle is segíthetünk magunkon, válaszold Margit szilárd hangon. — Igen ! segíthetünk, mondá az anya keserű mo­­solylyal. Mi nem fogunk nélküle éhen meghalni. Oh nem !.. de igen sok nélkülözést kellene elvisel­nünk. Ifjú koromban csak jó napokat élveztem, és soha nem hittem, hogy valaha ily véginségre jussak. Midőn még — mint komorna — a kastélyban lak­tam, azon idő víg napjait feledni soha nem fogom. — S nem akkor fogadtam e Henriket magamhoz, midőn még alig volt egy éves , s egyedül állott a világon ? Azon néhány tallér, mit ápolásáért a községtől kap­tam — s melyért más nő fel sem vállalta volna — alig érdemel említést! S nem úgy bántam-e véle min­dig, mint saját gyermekemmel? Miért ne tehetne most vélem ő is némi jót ?.. Azért egy szót sem szabad néki szóljanod! — Oly igaztalan úton szerzett pénzt, nem fogad­hatunk el tőle! — mondá Margit. — Hallgass leány ! szakítá­tt félbe anyja. — Mit értesz te ahoz? S vájjon hozzánk tartozik-e az, hogy Henrik hol szerzi a pénzt? — Irigyelheted-e, hogy öregségemben kissé jobb napokat élvezzek ? Margit fölemelkedik ülő helyzetéből, mi által kétszeres szépségben tűnt fel nyúlánk termete. — Anyám! — mondá,szilárd elhatározást tüntet­vén fel arcvonásain, — inkább éjjel nappal dolgo­zom, hogy jobb napokat láthass, de oly aljas utakon szerzett pénzt nem fogadok el tőle soha ! Margit anyja épen válaszolni akart, midőn az ajtó hirtelen fölnyilt, s egy ifjú lépett be sebesen a szobába. Egy magas és nyúlánk alak, még alig húsz éves, — minden mozdulatában erőt s hajlékonyságot tüntetvén fel. Arcvonásai szépnek mondhatók. — A tömött szemöldök bátor és merész tekintetet kölcsön­zenek neki, és sötét szemeit nyugtalan s éles tekin­tettel hordozá körül a szobában. Fejét magasan, s majdnem kevélyen tartá. Tekintetét Margitra füg­­geszté. Margit az ifjúra pillanta, majd ismét hirtelen lekapá róla tekintetét, s örömpir futotta el arcát. Az ifjú hozzá lépett, s kezét nyújtá feléje. A leány lassan nyujtá oda az ifjúnak remegő kezét, mit lehetlen volt az ifjúnak észre nem vennie. — Mi lett Margit ? — kérdé tőle az ifjú. —■ Semmi, semmi! — válaszolt halkan és zava­rodottan a leány. — Ej! az esztelen leány, — szóla közbe Margit anyja, — oly dolgon aggódik, mihez nem ért, s nem tartozik hozzá! — Mindjárt gondoltam ! — kiáltá az ifjú — de én most ismét jó kedvet akarok neki szerezni. Zsebébe nyúlt, s egy marék ezüstpénzt dobott a leány ölébe. — Itt van Margit, itt van, ma meglehetős nye­reségem volt s megosztom veled ! — Te soha sem feledkezel meg rólunk! — mondá Margit anyja, — mialatt örömtől áthatottan ugrott fel ülőhelyéről. A leány arca pillanatra elhalványult,­­ • majd ismét hirtelen visszanyerte pirosságát! — Vedd vissza Henrik pénzedet! mondá reszke­­teg hangon, én azt el nem fogadhatom. Az ifjú e szavakra vadul szökött fel ülőhelyzeté­­ből, boszosan cikáztatva sötét szemeit. — Nem fogadhatod el ? kiáltá. Hát oly kevésre becsülsz már, hogy többé nem fogadhatsz el tőlem semmit? Vagy talán a gazdag földmives fia, ki utá­nad jár, tiltá azt meg néked ? — szólj! — Ő egy esztelen leány Henrik ! — szóla közbe hirtelen Margit anyja, — féltvén a pénz elvesztését. — Egyik sem áll Henrik! válaszolá Margit a le­hető nyugalommal, — mialatt felállott, s a pénzt az asztalra helyezé. — Íme! itt van pénzed, vedd vissza! — Nem fogadod el? kérdé ismét az ifjú. —Nem ! mondá határozottan a leány. Mialatt Margit anyja odaugorhatott volna, Hen­rik összesöpre a pénzt az asztalon, az ablakhoz lépett, s kidobá az útra. — Akkor legyen a madarak eledele — mondá — többé nekem sem kell. Margit anyja fölsikoltott. — Henrik ! Henrik ! kiáltá; — de már későn. A sok*szép pénz oda i­s kirohant a szobából, a kido­bott pénzt felszedendő. A leány és Henrik magukban maradtak. Margit lesütött szemekkel, s elhalványult arccal, mozdulatla­nul állott az asztalnál, balját görcsösen szorítva keblére. Henrik vad és boszna tekintettel nézett ki az ab­lakon. Majd a leányhoz fordult. — Akarom tudni, miért nem fogadhatod el tőlem a pénzt? kérdé boszosan. Margit nem felelt, rettegvén az ifjú indulatos hevélyétől. — Akarom tudni, kiáltá ismét. Ugy­e György, a gazdag földmives fia volt itt? Haha! Hihetőleg az többet adott néked ? — Ő gazdag! A leány föltekintett s egy könyet látott csillám­­lani az ifjú szemében. Ír —­0 nem volt itt, s nekem soha egy fillért sem adott, válaszolá a leány, de pénzedet el nem fogad­hatom, tudva azt, hogy dugárusokkal szövetkezve, mily aljas utakon szerzed össze. Az ifjú felkacagott, s úgy látszott, mintha keble megkönnyebbült volna. — Tehát ez az — mondá — mi tégedet bánt. S ha úgy volna is Margit, s ha ily áron szerzeném is a pénzt? — Hát csakugyan igaz ? kiáltá a leány. — Ő igen! — folytatá az ifjú. Neked nyíltan be­vallom, s most elmehetsz följelenteni. A leány szemrehányólag tekintett az ifjúra, s hogy omló könyeit elrejtse, arcát elforditá, — s hall­gatott. — Jól tudom én Margit, hogy te azt nem teszed, folytatá nyugodtan az ifjú; s hogy engem azért kár­hoztatnod kell. De hát mondd — éhen haljak-e meg, vagy koldúljak? —Vagy midőn munkát ke­resek, elutasítva ajtót mutassanak a parasztok? — Ezt már megkisérlem, de többé nem teszem! —Önmagad vagy oka Henrik, hogy irányodban keserűséggel teljék az emberek! veté oda Margit. — Én vagyok oka? E szemrehányást egyedül tő­led tűröm el Margit, de többé ne halljam tőled se! Hát én vagyok oka, hogy szegényül, s elhagyatva születtem e világra, s hogy már az első évben elvesz­­tem szüleimet? — Én vagyok oka, hogy a község­nek, mint árvát, tartani, s azon néhány nyomorult tallért kellett érettem fizetni ? Mindig kívántam, hogy bár soha ne születtem volna , de jelenleg már nem bánom, mert számolni akarok a rajtam elköve­tett méltatlanságokért! — Hát ez az! — De te oly heves és vad termé­szetű vagy Henrik? — mondá a leány. — Igen, vad vagyok, — folytatá az ifjú — s az akarok maradni. Az már véremben van, az emberek tettek azzá, s nélkülök az sohasem lettem volna. — Lásd Margit! mint föld terhét s haszontalan lényt te­kintettek mindig az emberek . . . s szülők nélkül ál­lottam e világon. Midőn az iskolába mentem, ott a többi gyermekektől — kikkel máskor játszótárs va­lók, egészen elkülönöztek. A tanitó legkisebb gondot s figyelmet se fordita reám, úgy mint a többi gyer­mekre ; csak a büntetések osztásánál voltam mindig első, ki abban részesültem. Még gyermek valók s már mélyen érzem megaláztatásomat! Már a hely is bos­­ Bzantott, hol az iskolában ültem.. . Mig más gyermek játszott, én honn ültem és tanultam. Az iskolában leg­értelmesebb voltam s még­is az utósó hely volt enyém. A tanitó soha — de soha — egy nyájas szóban sem részesített. Lásd Margit, már itt kezdem gyűlölni mind­azokat, kik nálam többre becsültettek! Ezeket látva, utójára mit nem tanultam, hanem szabad menetet engedtem szilaj és izgékony természetemnek. — Az emberek „falu ördögének“ neveztek , és akkor örül­tem, s valóban igyekeztem e gúnynévnek megfelelni. Most azonban, midőn már felnőttem, s még mindig annak neveznek, — valóban boszant. Mindig igye­keztem magamon uralkodni; — békés, munkás, és szorgalmas tagja óhajtottam lenni az emberiségnek,a midőn az emberek keserű gúnynyal mutattak ajtót a falu ördögének ! Senki se gondolt vélem, mindenki megvetett! . Lásd Margit, ez tett engem Szilajjá s ez vadított el ismét az emberektől! (Folyt, köv.) *) Ez érdekesen irt munka, midőn közelebb a „Fami­lien Journaléban megjelent, átalános figyelmet ébresztett. Ennélfogva t. munkatársunk, Hevesy József úr tolla után mi is jónak látjuk megismertetni olvasóinkkal. Nem hosszú regény ez, s 20—22 számban, tehát e hó végéig okvetlen megjelen. Szerk. 890 .

Next