Fővárosi Lapok 1865. december (276-299. szám)
1865-12-01 / 276. szám
f!! — Harcolni akarsz ? — mondá Polo Bianchi, — én veled tartok ! Aláírod a feladást? én is aláírom. Arena, kit a punch különösen fölhevített, felkelt és igy szólt: — Andrea, te már nem egyszer bizonyítottad be bátorságodat, s én puskám agyával verném agyon, a ki téged gyanúsítani merne. — Ezenfelül, — jegyzé meg a szelíd Muratori, — a feladás általi vendetta különösen erkölcsi és keresztényi szempontból méltánylandó. — A gyermeknek igaza van ! — kiáltá Polo Bianchi, kinek eszméit a sokszorosan ismételt pohárüritések rendkívül összezavarák, — te a legjobb jövők közé tartozol Andrea, és bizonyosan megölnéd e tollatlan vén ölyvet. Nem jobb-e őt becsukatni, mintsem agyonlőni? Luigi Muratori újra lesütötte szemeit, és kenetteljes hangon mondá: — Mihelyt Lorenzo gróf békésebb eszmékre fog térni, azonnal visszanyerendi szabadságát, ha ellenben ezalatt meghalna . . . — Andrea nem támaszthatná fel! ez megcáfolhatlanul igaz! — kiálta Bianchi fölkacagva. — Legyen két feladás ! Közelebbről úgyis több becsületes ember megkísérle a szigeten a vendetta ezen új nemét, és pedig sikerrel. Riccardini most már csak gyöngén védelmezte magát, és végre is engedett barátjai sürgetésének, de ami legmeggyőzőbben hatott reá, az Diana képe volt, amely kétségbeesetten jelent meg előtte, és számon kérte eljátszott boldogságukat. Luigi Muratori sietett fogalmazni a feljelentést és azonnal aláíratta a jelenlevőkkel, kiken a mámor kivétel nélkül erőt vett. Mialatt poharaikkal kocintottak és átengedők magukat tartózkodás nélkül lármás vidorságuknak, a fiatal növendékpap szép csendesen az ajtóhoz lopózott, s az aláirt okmánynyal zsebében, zajtalanul eltávozott. III. Dél volt, Castellare falu egyetlen harangja vidáman csengett a tiszta légben. A nők kirívó szinű ünnepi ruháikba voltak öltözve. Néhány fiatal leány görögös szabású ruhát viselt. Mindnyájan szemeikkel kisérék azon vendégsereget, amely Riccardini Andreát és szép jegyesét, Torregiani Dianát követé az oltárhoz. — Szegény gyermekek ! — mondá egy koros nő, az égre emelve ráncos és remegő kezeit, — a Madonna őrködjék felettük. — Hej ! szomszédasszony, — viszonzá keresztet vetve magára egy másik öreg nő, a kinek ragadozó madáréhoz hasonló hajlott orra, két apró és szikrázó szem közül emelkedett ki, — azt hiszem, hogy Andrea ma okosabban tenne, ha egy golyót bocsátana puskája csövébe, mintsem hogy aranygyűrűt húz jegyese ujjára. — Igaz bizony, —mondá emez, —mert az öreg gróf mindig az út mentében ólálkodik, s ez nem jó előjel a házasságra nézve. — Sajnálom Riccardinit! Az ur legyen irgalmas lelkének! A gróf ritkán téveszti el a mit célba vesz. — Nyugodtak lehettek, jó asszonyok, — mondá egy csendőr, a ki épen ott pipára gyújtott. Azt az érdemes urat tegnap éjjel elfogták, és erős őrizet alatt a corteri várba vitték. — A várba! — kiálták az asszonyok nagy méltatlankodással. — Azt a derék urat , a kinek még e mellett igazsága is volt! — mondá az egyik. — Milyen időket élünk! — tévé utána a másik. E pillanatban egy csapat fölpántlikázott és puskákkal, pisztolyokkal vagy karabinokkal fölfegyverkezett fiatal fickó hatalmas sortüzet adott. A vén aszszonyok, akik már több mint egy óra óta ellepték a templomajtó környékét, megrémülten futottak szét, mint egy sereg vén varjú. Az örömkiáltásokkal és harangzúgással összevegyülő lövöldözés tudtára adta azoknak, akiknek a kis templomban nem jutott hely, hogy az esketési szertartás elvégződött. A nászmenet újra végig ment a téren, és a Torregiani ház felé tartott, hol készen várta a lakoma. A kertben volt terítve, narancs és citromlombokkal ékesített tágas sátor alatt. A vendégek egész olaszos élénkséggel átengedék magukat zajos vidorságuknak. Csupán az ifjú ara látszott szomorúnak és szórakozottnak; több ízben körülnézett, mintha egy elkésett vendéget várt volna. Mosolyogva hallgatta Andrea szavait, de alig érte a mit mondott. Az ember azt hitte volna, hogy álmodik, de sejtelme van, hogy gyászos valóra fog ébredni. Riccardinit megható e feltűnő aggodalom, amelyet Lorenzo gróf fenyegető szavainak tulajdonított, s elhatározá magában, hogy megnyugtatja fiatal nejét a való bevallása által, bár e vallomás nagy benső küzdelmekbe került neki. Végre felkérte őt, hogysétáljon vele körül a kertben, és alig hogy a sátort odahagyák, élénken mondá: — Űzze el aggodalmait, kedves Dianám, semmitől sem kell félnünk. Diana gyöngédséggel vegyes csodálattal tekintett reá, s így szólt: — Tudom, hogy ön bátor ember, barátom, de bocsássa meg a nő gyöngeségét. Midőn ily nyugodtnak látom önt a veszély közepette, úgy érzem, hogy még sokkal jobban szeretem, és még inkább remegek, ha arra gondolok, hogy elveszthetem önt. Megvallom, nem tudok menekülni homályos sejtelmeimtől és aggodalmamtól. Ne kövessen el valami gondatlan tettet, Andrea. — Ismétlem, hogy semmitől sem kell félnünk, — viszonz Riccardini zavartan. Diana közbeszólt: — Tudom , hogy ha barátoktól, rokonoktól és párthívektől vagyunk környezve. Azonban della Menza fenyegetése oly gyászosan cseng füleimben, mint a halálharang hangja: egész éjjel nem bírtam miatta aludni. E pillanatban is, ha önre tekintek, oly sápadtnak látom önt, mint egy árnyat, amely az esti köd mögött jelennék meg előttem. Andrea átkarolta őt. — Ez megrémült képzelmének játéka. Űzze el e gyászos gondolatokat. Egy szóval megnyugtathatom önt, Diana, — tévé utána, önkénytelenül elpirulva. De az ifjú nő nem figyelt férjének zavarára. — Ön nagyon is bízik ezen öreg emberben, — mondá kissé türelmetlenül. Az ő lelke büszke, mint a hajdani korzóké, s e mellett bátor ember, méltó őseihez. Örömmel bámulnám őt,hanem az ön életét fenyegetné, hanem másét. Ne tegye hát le puskáját kezéből, még akkor se, ha mellettem van. Vigyázzon minden legcsekélyebb körülményre, még akkor is, ha velem beszél. Riccardini erőltetett mosolylyal köszönte meg nejének gondoskodását, és zavartan válaszolt: — Meg fogom fejteni szavaimat és eloszlatom minden félelmét, Diana. E percben sem én nem forgok semmi veszélyben, sem della Menza gróf. Az ifjú nő leirhatlan csodálkozással tekintett reá. Andrea tovább folytatá: — Én csak önnek engedelmeskedtem kedvesem. Ön azt mondá nekem, hogy Lorenzo gróf atyjának barátja volt. Fia néhány nap előtt mentette meg az ön életét. Nekem, részemről nem nagy kedvem volt meghalni, mielőtt még önt karjaimba szoríthatom és . .. megvallom .. . Kissé zavartan állapodott meg a történtek bevallása előtt. Diana úgy állt előtte, mintha márványszoborrá változott volna át. (Folyt. köv.) Magyar öltözet. (Hangok a, múlt századból.) (F.) 1790-ben, a nemzeti lelkesedések termékeny korában, mely Ilik Józsefnek elmagyartalanitó rendszerére következett, Pesten, Budán s Kassán egy érdekes röpirat jelent meg. — Címe: „post nubila phoebus,“ (bor,ura derű, — am. akadémia szép jelszava.) E röpiratot ismerik a könyvgyűjtők, de nem ismeri a nagy közönség. Ezúttal azon lapokat kívánom belőle újra kinyomatni, melyek a magyar öltözetre vonatkozva, a magyar ifjúsághoz s különösen a szépnemhez intézvék. „Oly nemzet, mely másnak szokását s köntösét veszi fel, annak szolgájává lészen. Azt szokták ugyan mondani, hogy „vestis non facit monachum“, s igaz is magában, belső értelmére nézve, hogy nem a ruha teszi a szerzetest, de igaz az is, hogy a ruha mutatja meg. Márpedig a dolog rendje úgy hozza magával, hogy külsőképpen is megismerjük, hogy a barát nem katona, s a katona nem barát. Azzal szokták sokan a ruhabeli kozmászt szerető szájizeket mentegetni, hogy ha ruhájuk nem magyar is, magyar a szivük. Arról én nem szólhatok; ha úgy láthatnám szívüket, mint ruhájokat, akkor világosabban szólhatnék, ha úgy van-e, amint állítják. De ha szeretik a magyar szabadságot, a magyar zsíros földnek hasznait, s magyaroknak neveztetni kívánnak , ugyan miért szégyenük dicső nemzetüknek öltözetét , szokásait ? Sokszor kis dolgoknak nagyok a következései, s hittel merem állítani, hogy ha a magyar élettől fogva megtartotta volna szokásait, ruháját s módját, anyi kedvetlenséget nem szenvedett volna. Haza közjavára készülő magyar ifjak vegyétek észbe magatokat, s gondoljátok meg, hogy ti vagytok azon vesszőszálai a hazának, melyekből jövendőre árnyékadó fáknak kell neveltetni, kiknek árnyékában hazafi társaitok csendesen nyughassanak. Vegyetek azért egyenes gondolkodást, s hitessétek el magatokkal, hogy holmi idegen táncok toborcikolása, s más nemzetek ruháinak majmolása nem tesznek titeket s a hazát boldogokká, s az eféle maskara-öltözetek nem más kára, hanem magatoké s hazátoké, sat. Vegyetek azért erőt veszedelmes puhaságotokon, s mindazon, a mik ennek következései. Tanuljátok meg hazánk bajait orvosolni, szabadságit becsülni s őrizni; s készüljetek úgy, hogy mind a királynak szolgálatára alkalmatosok, mind a hazának hasznos és igaz fiai lehessetek. Ezen cél biztosabb elérésére titeket hivlak segítségül, asszonyi szép nem kérvén benneteket, hogy a haza romlásának orvoslásából ne vonjátok ki magatokat. Igen szánnálok titeket, ha ti, akik sok férfit is felülhaladó diszes minemüségekkel vagytok felruházva, tovább is oly aprólékos foglalatossságra adnátok csak magatokat, hogy egész léteteket csupán magatok piperezésének s ujabb-ujabb idegen öltözetek be hozásán való kapásnak áldoznátok fel. Szintúgy kötelességtek nektek a haza java, mint férjeiteknek. Veszedelemben van ott a háznép, a hol az „asszony“ nevezet elébe e szócska is „gazda“ nem létethetik. Oda van az egész nemzetség, ha a szülő anya, gyermeke megszülésével,magát egyéb anyai kötelességektől is mentnek gondolja. Nem csak megszülése fiaitok s leányaitoknak,de azoknak nemzeties nevelése is kötelességtek. A ti erőtök, szép nem messze kiterjed házatokon kívül is. Elegendők vagytok ti arra is, hogy egy nemzetet nemzetté változtassatok ; mert a ti kedvetekben való járás egy fő tárgya nem csak ifjainknak, hanem megélemedetteink, sőt véneinknek is. Szégyennel kell ezt nekem megvallanom, de az igazság szeretete s megvallása legyőzi nemem e hibájának palástolását; kérlek azért, ne éljetek vissza a természet ajándékával, kárára a hazának , hanem inkább hasznára fordítsátok vagyonotokat. Találjon kedvet előttetek nemzeteteknek nyelve s köntre, s úgy tudom, hogy kevesebbé kell félteni a magyar ifjakat darab időtől fogva tartó bolondoskodásuktól. De ha ti, nemzetünk gyalázatával, jobban fogjátok megint kedvelni az idegen öltözetet, félek, hogy ha nem mind is, de sokan viszszaesnek a roszba, s e szerint a ti németek nem csak első oka lesz a haza veszedelmének, hanem tovább is okadója nemzetünk alacsonyodásának s romlásának. Nagy hibát tettetek ti magatok ellen, a midőn rá nem tartottátok úgy magatokat, hogy inkább más idegenekkel tanultattátok volna meg, kedvetekért, nyelvünket, ahelyett, hogy azok kedvéért ti tanultátok meg a zsellér nyelveket. Most van időtök és módotok, hogy ezen ejtett hibátokat jóvá tegyétek. Felvehetnétek most nemzetünk köntösét, melyet soha le sem kellett volna tennetek ; tartsátok azt meg állandóan, s ne csináljatok magatokból nevetséget; hamisítsátok meg azon jövendöléseket, melyek magokat előre állhatatlanságtokkal biztatják; meglátjátok, hogy magatoknak is meg fogjátok köszönni jobb útra térésteket. — Hitessétek el magatokkal, hogy a ki közöttetek szép más öltözetben, bizony szép, sőt szebb az a magyarban. “ Talán nem árt ezen emlékeztetés most, midőn a külföldi diplomatia úrhölgyei magyar ruhákban akarnak megjelenni országgyűlésünkön és a budai királyi termekben, hazánk szépei pedig mindinkább elmerülnek az idegen divatok tarkaságaiba. — 1094