Fővárosi Lapok, 1866. december (3. évfolyam, 275-297. szám)

1866-12-01 / 275. szám

p^F“ Teljes számú példányokkal folyvást szóig álhatunk. A DICSŐSÉG ÁRA. Elbeszélés. Udrardy Vincétől. (Folytatás.) Már pedig az avatottak tudhatják, hogy az ily átpártolások mily diadalzajt idéznek elő az egyik, s mily elkeseredést, lehangoltságot a másik félen; a kik még tegnap szilárdan álltak, ingadozókká lesz­nek, az ingadozók végkép eltántorodnak, s a szép erős párt egyszer csak olyan lesz, mint a fölbomlott hadsereg, melynek vezére egyedül, zászlója elha­gyatva áll. Bergmayer ur, kinek hitét még eddig meg nem bírta mozgatni semmi, erre a hirre elrémült. Besza­ladt a boltba, a pipát sarokba támasztá, a házi sap­kát félre dobta valahova, s botot, kalapot ragadva sietett saját szemével győződni meg a hallottak igaz­ságáról. Már messziről látta, hogy a báró házáról hiány­zik a szép nagy lobogó, de azért elment egész a ka­puig, sőt tovább is — körül kerülte az egész házat, hogy értesülése egészen szabatos lehessen. Bizony a zászló eltűnt a háztetőről. Töprenkedve ment néhányszor föl s alá a ház előtt, s azután elszántan fordult be a kapun. — Beszélnem kell a báróval! mondd magában, tisztába kell vele jönnöm, hogy nem szedett-e rá ben nünket. A báró úr épen a reggeli siestát tartotta, egy pamlagon heverészett, szivarozva egy csomó újság- lap között. — Alázatos szolgája, jó reggelt kívánok! — mondá méiy bajlongások közt Bergmayer úr, — bo­csásson meg méltósága, hogy ily korán alkalmatlan­kodom, de nem tudtam nyugton lenni ; azt hallot­tam, hogy a zászlónkat lelopták az éjszaka a méltó­sága házáról. — Biz azt lelopták ! — Nagyon különös , s vájjon hogyan történ­hetett ? — Azt magam is szeretném tudni. — Talán jó volna minél előbb másikat kitűzni. — Egészen fölösleges. — De tessék meggondolni — nagy baj lehet belőle. Ellenségeink napról napra szaporodnak, min­den módot fölhasználnak gyöngitésünkre, majd azt fogják mondani, hogy méltósága elpártolt tőlünk . . . tessék elhinni, azt fogják mondani. — Én nem találom olyan fontosnak as egész dolgot. Mindenki tudja, hogy úgy lopták le a zászlót; — de hát én nem állíthatok egy strázsát a házam tetejére, hogy azt őrizze. Másikat pedig nem tűzetek ' ki. Úgy is megunatíák már velem ezt az egész ko­médiát , örökös nyugtalanság egész napom, egy- 1 szer jobbra rántanak, másszor balra, pedig én meg ' nem menthetem a pártjukat, ha maguk meg nem mentik! Bergmayer úrnak is meg volt a maga büszkesé- 1 ge, s azt e szavak épen a legcsiklandósabb oldalán * érintették. A vér egyszerre fejébe szökött, s kedve 1 lett volna a báró úrnak valami csípősen válaszolni. De legyőzte fölindúlását. s csak anyit mondott: 1 — Ugy-é?! akkor hát — aláz’szolgája! ‘ Lelkendezve sietett haza , s egyenesen Túr- 1 kevihez ment. 1 — Az istenért, kérdé ettől, mivel bántotta meg i báró Handayt? 1 — Én? — viszonzá csudálkozva Túrkevi, — 1 semmivel! t — De hát miért lett ellenségévé? — Arról semmit nem tudok. — Már pedig én meg vagyok győződve, hogy elpártolt tőlünk. — Azt nem hiszem. 0 volt a legelső,aki felszó­lított, hogy lépjek föl, s ö becsületes ember. — Na! már akármilyen ember, én teljes életem­ben azt tapasztaltam, hogy az ilyen nagy urakban 7 nem lehet bízni. Hiába ! egyik holló nem ássa ki a másik szemét. Hanem azért csak tessék nyugodtan ; lenni, majd kiugratom én a bokorból a nyulat, kifür- ■ készem az okát, hogy mért pártolt el tőlünk a báró, > s aztán a munkához látunk mi is, és megmutatjuk ; nekik, hogy azért sem főznek le bennünket! A szeg kezd.kibujni a zsákból. Eljöttek azok a szép őszi napok, mikor az eget szürke felhő palást, a levegőt nehéz köd, a földet sürü sár borítja; mikor a lámpagyujtogató már hat órakor sorra támogatja létrájával azon házak falait, melye­ken egy-egy bágyadt mécses fösvény pislogása szok- ja képviselni az éji világítás oltárán az áldoz at-tüzet; mikor az ember örül, ha munkája végeztével egy barátságos födél alá vonulva, szerető család vagy jó ismerősök körében kipihenheti a rövid napnak in­kább kellemetlen, mint valóban terhes fáradalmait. BergmayeÉúrnak nem lehetett e csöndes pihe­nés örömeit élvezni. Neki már hetek óta nincs nyug­ta — „nagy tettek gondolatja, mert fejében jár.“ A sötét, csöndes estékén sorra járta a külső vá­rosok utcáit, fölkereste bizalmas ismerőseit, kik a Túrkevi-párt megbizható hívei voltak, s kipuhatolta, hogy kik azok, kik Csöndes Aladár mellett leginkább buzgólkodnak. Fáradozásait szembetűnő siker koronázta, név- szerint tudta csakhamar, kik vannak mellette, kik vannak ellene; tudta, hol tartják összejöveteleiket? rájött arra is, hogy azok az ellenpárt főkolomposai) kik teljes életükben Handay uszályhordozói voltak, i s ennek nyomán semmi kétsége nem lehetett, hogy a Túrkevi-párt legveszélyesebb ellensége, sőt lehet ^ mondani, egyedüli megrontója ugyanaz, kiben leg­erősebb támaszukat vélték föltalálhatni — Handay. ^ Forrott benr.e a méreg, a mint e tapasztalatra ‘ jött, s csak az bántotta, hogy a bárónak nem lehetett 1 csattanósan szemébe vágni gyalázatos szószegését, mert szinleg még mindig Túrkevi hívének mutatta ^ magát. Bizonyítékokat kelle keresnie minden áron. Elhatározta, hogy azokat a Csöndes-párt fészké­ben szerzi meg, s egy este beült egyik külvárosi korcsmába, hol az ellenfél vezetői naponkinti össze­jöveteleiket tartották. Kik egy-két választási mozgalomban részt vet­tek, különösen pedig azok, kiknek a régi kortesvilág tarka jelenetei emlékezetükben élnek, tudni fogják, ^ hogy az ilyesmi vajmi veszélyes kockáztatással járó vállalkozás. Nagyon helyén legyen annak szive is, t esze is, ki effélébe bele mer kapni. A kinek valami ^ talizmánja, s hozzá még erős hite van, szint oly bát­ran bemehet az oroszlánok vermébe is. j Bergmayer úrnak volt ilyen talizmánja; nagyon b prózai, de nagyon biztos. Tudta jól, hogy kiket fog ott találni, s azok egytől egyig zsebében voltak — mind adósa volt neki. S a tócsavári választó-polgá­roknak egyenkint és összesen van anyi eszök, hogy b ilyes csekélységért, minő a választás körüli nézet- és g pártkülönbség, nem haragitják föl maguk ellen egy h ily békés szellemű hitelezőjöket. b Beült tehát egy szögletbe, maga elé tétetett a j li legsilányabb borbúi egy meszelylyel, öntött a pohár­ba egy keveset, s a nélkül, hogy megizlelte volna, y egy szivarvéget rágicsálva, várta a történendöket. A várt vendégek nem sokáig késtek. Az utca- ajtó kilincsét egyik kéz a másiknak adta ; a terem (noha vakmerőség igy neveznem!) elörésze csakha­mar megtölt az érkezőkkel, valamint a hosszú X lábú ^ föstetlen fenyöfaasztalok boros palackokkal. Senki sem kért, vagy parancsolt, a rovásnak sem volt sem­mi része az egész dinom-dánomban ; a csapiáros úgy látszik, jól tudta már a szerepét. A vatta bélü olajlámpával világított helyiségben elég homályos volt arra, hogy Bergmayer a háttérben föl ne ismertessék. A múlatság eleinte igen zajtalan volt, lehet mon­dani inkább csak az ivásra szoritkozott, a poharak csöngését néha szakitá csak félbe egy-egy harsányabb fölkiáltás : „Éljen Csöndes uraság !“ Azonban a mily arányban ürültek a palackok, ép oly arányban növekedett a jó kedv, a lárma; az eszmecserék annál élénkebbek lőnek; Csöndesés Handay éljenzésében rekedtté kiabálta magát az ér­demes társaság, majd Túrkevi neve is szőnyegre ke­rült. Ócsárolták, gyalázták, rágalmazták. Bergmayer úr csupa szem és fül volt. — Nekünk nem kell prókátor! kiáltott egy hang az asztal mellől. — Úgy van ! nem kell! Azok üldözik, nyúzzák a szegény embert! Túrkevi is csak nyúzó! —szekun- dált rá a másik. — Azok forgatnak ki mindenünkből. — Csöndes uraság a derék, becsületes ember! — Úgy van — éljen! — Éljen! Az asztal mellől egy potrohos alak emelkedett föl. Kisded termetű, gömbölyű fejű, ripacsos képű, szürke szemű, apróra nyirt tüske-bajuszú egyéniség, báránybőr sapkában, s ugyanily prémü ezüst gombos kék dolmányban. Ruházatán első tekintettel föl lehet ismerni a jó módú parasztgazdát, valamint képén a gőgöt és ostobaságot. — Már én csak azt mondom, — igy kezdé — hogy nagyon furcsa volna, de még becsületünkre sem válnék, ha olyan követet küldenénk, kinek semmi birtoka nincs. Mi mindnyájan a birtok után szava­zunk, 8 azt hiszem, megkivánhatjuk, hogy a követünk is magunkhoz illő birtokos ember legyen, s ne olyan vagyontalan koldus, a ki egyet gondol : ma itt van, holnap máshol; semmi se köti hozzánk. (Folyt, köv.) A DELEJEZŐ. (Schwarz Mária svéd beszélje.) (Folytatás.) Viola mozdúlatlanúl ült, és Anna, ki szintén visszamaradt, — az énektől mintegy meg volt bű­völve. — Mily különös, — suttogá Augusta.— Szeretném tudni, énekelnék e én, ha ő engem delejezne , mert különben énekelni nem szoktam. — Légy csöndesen, édes Augustám, — mondá Metella, ki Gyulát vizsgálta, mintha őt egészen ki- ismernifjakarná. — Miért ? — Mert nem hallod az éneket. A leányok csakhamar elhallgattak, mert Gyula kezeit az ajtó felé nyújtá, mire az ének megszűnt. A grófnő ezután az ajtó küszöbén azonnal megjelent, és lassú léptekkel Gyula felé közeledék, ki is karszéké­ből fölkelvén, a grófnőnek adott helyet, melybe az lassan leereszkedett. 275-ik sz. Szombat, dec. 1. Klada~Mvaml: Pest- b»^t,k-tere Harmadik évfolyam 1866 ra“íi,:8Irt PATTÁ "PACIT T APAIT *«•«»•.... í* Jj ii V A Hii ln I IjArUJV Megjelen az ünnep utáni “ ® “““ W ^ W Negyed hasábos petit napokat kivéve minden- d!,01 ’ ; Ő kf: nap; koronkint képekkel. IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. tagkor “ ‘*30 kr.

Next

/
Thumbnails
Contents