Fővárosi Lapok, 1866. december (3. évfolyam, 275-297. szám)
1866-12-01 / 275. szám
275-ik sz. Szombat, dec. 1. Kiada~Mvami: Pest- b»^t,k-tere Harmadik évfolyam 1866 ra“íi,:8Irt PATTA "PACIT T APAIT *«•«»•.... I* Jj ii V A Hii ln I IjArUJV Megjelen az ünnep utáni “ ® “““ W ^ W Negyed hasábos petit napokat kivéve minden- d 1,01 ’ . Ő kf: nap, koronkint képekkel. IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. tagkor “ ‘*30 kr. pd F“ Teljes számú példányokkal folyvást szolgálhatunk. A DICSŐSÉG ÁRA. Elbeszélés. Udvardy Vincétől. (Folytatás.) Már pedig az avatottak tudhatják, hogy az ily átpártolások mily diadalzajt idéznek elő az egyik, s mily elkeseredést, lehangoltságot a másik félen, akik még tegnap szilárdan álltak, ingadozókká lesznek, az ingadozók végkép eltántorodnak, s a szép erős párt egyszer csak olyan lesz, mint a fölbomlott hadsereg, melynek vezére egyedül, zászlója elhagyatva áll. Bergmayer úr, kinek hitét még eddig meg nem bírta mozgatni semmi, erre a hírre elrémült. Beszaladt a boltba, a pipát sarokba támaszta, a házi sapkát félre dobta valahova, s botot, kalapot ragadva sietett saját szemével győződni meg a hallottak igazságáról. Már messziről látta, hogy a báró házáról hiányzik a szép nagy lobogó, de azért elment egész a kapuig, sőt tovább is — körül kerülte az egész házat, hogy értesülése egészen szabatos lehessen. Bizony a zászló eltűnt a háztetőről. Töprenkedve ment néhányszor föl s alá a ház előtt, s azután elszántan fordult be a kapun. — Beszélnem kell a báróval! mondd magában, tisztába kell vele jönnöm, hogy nem szedett-e rá bennünket. A báró úr épen a reggeli siestát tartotta, egy pamlagon heverészett, szivarozva egy csomó újságlap között. — Alázatos szolgája, jó reggelt kívánok! — mondá mély hajlongások közt Bergmayer úr, — bocsásson meg méltósága, hogy ily korán alkalmatlankodom, de nem tudtam nyugton lenni ; azt hallottam, hogy a zászlónkat lelopták az éjszaka a méltósága házáról. — Biz azt lelopták ! — Nagyon különös , s vájjon hogyan történhetett ? — Azt magam is szeretném tudni. — Talán jó volna minél előbb másikat kitűzni. — Egészen fölösleges. — De tessék meggondolni — nagy baj lehet belőle. Ellenségeink napról napra szaporodnak, minden módot fölhasználnak gyöngítésünkre, majd azt fogják mondani, hogy méltósága elpártolt tőlünk . . . tessék elhinni, azt fogják mondani. — Én nem találom olyan fontosnak az egész dolgot. Mindenki tudja, hogy úgy lopták le a zászlót, — de hát én nem állíthatok egy strázsát a házam tetejére, hogy azt őrizze. Másikat pedig nem tűzetek ki. Úgy is megunatták már velem ezt az egész komédiát , örökös nyugtalanság egész napom, egy-szer jobbra rántanak, másszor balra, pedig én meg nem menthetem a pártjukat, ha maguk meg nem mentik! Bergmayer úrnak is meg volt a maga büszkesége, s azt e szavak épen a legcsiklandósabb oldalán érintették. A vér egyszerre fejébe szökött, s kedve lett volna a báró úrnak valami csípősen válaszolni. De legyőzte fölindúlását, s csak anyit mondott: 1 — Ugyé?! akkor hát — aláz’szolgája! ‘ Lelkendezve sietett haza , s egyenesen Túr- kevihez ment. 1 — Az istenért, kérdé ettől, mivel bántotta meg a báró Handayt? 1 — Én? — viszontá csudálkozva Túrkevi. — semmivel! — De hát miért lett ellenségévé? — Arról semmit nem tudok. — Már pedig én meg vagyok győződve, hogy elpártolt tőlünk. — Azt nem hiszem. Ő volt a legelső,aki felszólított, hogy lépjek föl, s ő becsületes ember. — Na már akármilyen ember, én teljes életemben azt tapasztaltam, hogy az ilyen nagy urakban nem lehet bízni. Hiába egyik holló nem ássa ki a másik szemét. Hanem azért csak tessék nyugodtan lenni, majd kiugratom én a bokorból a nyulat, kifür■ készem az okát, hogy mért pártolt el tőlünk a báró, és aztán a munkához látunk mi is, és megmutatjuk nekik, hogy azért sem főznek le bennünket! A szeg kezd kibújni a zsákból. Eljöttek azok a szép őszi napok, mikor az eget szürke felhő palást, a levegőt nehéz köd, a földet sűrű sár borítja; mikor a lámpagyujtogató már hat órakor sorra támogatja létrájával azon házak falait, melyeken egy-egy bágyadt mécses fösvény pislogása szokta képviselni az éji világítás oltárán az áldozattüzet; mikor az ember örül, ha munkája végeztével egy barátságos födél alá vonulva, szerető család vagy jó ismerősök körében kipihenheti a rövid napnak inkább kellemetlen, mint valóban terhes fáradalmait. Bergmayer úrnak nem lehetett e csöndes pihenés örömeit élvezni. Neki már hetek óta nincs nyugta — „nagy tettek gondolatja, mert fejében jár.“ A sötét, csöndes estéken sorra járta a külső városok utcáit, fölkereste bizalmas ismerőseit, kik a Túrkevi-párt megbízható hívei voltak, s kipuhatolta, hogy kik azok, kik Csöndes Aladár mellett leginkább buzgólkodnak. Fáradozásait szembetűnő siker koronázta, névszerint tudta csakhamar, kik vannak mellette, kik vannak ellene; tudta, hol tartják összejöveteleiket? rájött arra is, hogy azok az ellenpárt főkolomposai, kik teljes életükben Handay uszályhordozói voltak, s ennek nyomán semmi kétsége nem lehetett, hogy a Túrkevi-párt legveszélyesebb ellensége, sőt lehet mondani, egyedüli megrontója ugyanaz, kiben legerősebb támaszukat vélték föltalálhatni — Handay. ^ Forrott benne a méreg, amint e tapasztalatra jött, s csak az bántotta, hogy a bárónak nem lehetett csattanósan szemébe vágni gyalázatos szószegését, mert szinleg még mindig Túrkevi hívének mutatta ^ magát. Bizonyítékokat kelle keresnie minden áron. Elhatározta, hogy azokat a Csöndes-párt fészkében szerzi meg, s egy este beült egyik külvárosi korcsmába, hol az ellenfél vezetői naponkénti összejöveteleiket tartották. Kik egy-két választási mozgalomban részt vettek, különösen pedig azok, kiknek a régi kortesvilág tarka jelenetei emlékezetükben élnek, tudni fogják, hogy az ilyesmi vajmi veszélyes kockáztatással járó vállalkozás. Nagyon helyén legyen annak szive is, tesze is, ki effélébe bele mer kapni. A kinek valami a talizmánja, s hozzá még erős hite van, szint oly bátran bemehet az oroszlánok vermébe is. Bergmayer úrnak volt ilyen talizmánja; nagyon prózai, de nagyon biztos. Tudta jól, hogy kiket fog ott találni, s azok egytől egyig zsebében voltak — mind adósa volt neki. S a tócsavári választópolgároknak egyenkint és összesen van anyi eszék, hogy h ilyes csekélységért, minő a választás körüli nézet- és pártkülönbség, nem haragítják föl maguk ellen egy h ily békés szellemű hitelezőjöket. Beült tehát egy szögletbe, maga elé tétetett a fói legsilányabb borból egy meszelylyel, öntött a pohárba egy keveset, s anélkül, hogy megizlelte volna, egy szivarvéget rágicsálva, várta a történendőket. A várt vendégek nem sokáig késtek. Az utcaajtó kilincsét egyik kéz a másiknak adta ; a terem (noha vakmerőség így neveznem!) előrésze csakhamar megtelt az érkezőkkel, valamint a hosszú X lábú , festetlen fenyőfaasztalok boros palackokkal. Senki sem kért, vagy parancsolt, a rovásnak sem volt semmi része az egész dinom-dánomban ; a csapláros úgy látszik, jól tudta már a szerepét. A vatta bélű olajlámpával világított helyiségben elég homályos volt arra, hogy Bergmayer a háttérben föl ne ismertessék. A mulatság eleinte igen zajtalan volt, lehet mondani inkább csak az ivásra szorítkozott, a poharak csöngését néha szakítá csak félbe egy-egy harsányabb fölkiáltás : „Éljen Csöndes uraság !“ Azonban amily arányban ürültek a palackok, és oly arányban növekedett a jó kedv, a lárma; az eszmecserék annál élénkebbek lőnek. Csöndes és Handay éljenzésében rekedtté kiabálta magát az érdemes társaság, majd Túrkevi neve is szőnyegre került. Ócsárolták, gyalázták, rágalmazták. Bergmayer úr csupa szem és fül volt. — Nekünk nem kell prókátor! kiáltott egy hang az asztal mellől. — Úgy van ! nem kell! Azok üldözik, nyúzzák a szegény embert! Túrkevi is csak nyúzó! —szekundált rá a másik. — Azok forgatnak ki mindenünkből. — Csöndes uraság a derék, becsületes ember! — Úgy van — éljen! — Éljen! Az asztal mellől egy potrohos alak emelkedett föl. Kisded termetű, gömbölyű fejű, ripacsos képű, szürke szemű, apróra nyírt tüske-bajuszú egyéniség, báránybőr sapkában, s ugyanily prémű ezüst gombos kék dolmányban. Ruházatán első tekintettel föl lehet ismerni a jó módú parasztgazdát, valamint képén a gőgöt és ostobaságot. — Már én csak azt mondom, — így kezdé — hogy nagyon furcsa volna, de még becsületünkre sem válnék, ha olyan követet küldenénk, kinek semmi birtoka nincs. Mi mindnyájan a birtok után szavazunk, s azt hiszem, megkivánhatjuk, hogy a követünk is magunkhoz illő birtokos ember legyen, s ne olyan vagyontalan koldus, a ki egyet gondol : ma itt van, holnap máshol; semmi se köti hozzánk. (Folyt. köv.) A DELEJEZŐ. (Schwarz Mária svéd beszélje.) (Folytatás.) Viola mozdulatlanul ült, és Anna, ki szintén visszamaradt, — az énektől mintegy meg volt bűvölve. — Mily különös, — suttogó Augusta.— Szeretném tudni, énekelnék e én, ha ő engem belejezne , mert különben énekelni nem szoktam. — Légy csöndesen, édes Augustám, — mondá Metella, ki Gyulát vizsgálta, mintha őt egészen kiismerni is akarná. — Miért ? — Mert nem hallod az éneket. A leányok csakhamar elhallgattak, mert Gyula kezeit az ajtó felé nyújtá, mire az ének megszűnt. A grófnő ezután az ajtó küszöbén azonnal megjelent, és lassú léptekkel Gyula felé közeledik, kis karszékéből fölkelvén, a grófnőnek adott helyet, melybe az lassan leereszkedett.