Fővárosi Lapok 1868. február (26-50. szám)

1868-02-01 / 26. szám

— 102 — • szállitá, azalatt gondolatában újra előtűnt unoka- nővérének közönyös magaviseleté. Ezerszer ismétlő iránta való gyűlöletét, de mégsem állhatott ellent a szerelem varázsának. Szeretett. Távolléte nagy feltűnést okozott a kastélyban. Larsacné asszony forró kényeket hullatott értté titok­ban Lise előtt; tizenhat éves volt, s gyakran fölme­rült előtte az emlékezetes csók ... de az újra el­tűnt. Mint gyei’meknek, a táncolás s hintázás volt fő öröme. Nem volt módja még ismerni az életet, és az öreg Larsac marquis meghagyta öt gyerme- kies képzelmeiben , hadd mulasson játékszerei között. Öt vagy hat nap múlva Boisroger elutazása után, egy vig mousquetair-társaság ebédelt együtt Moulin- kouge-ban, s este felé Precorbin is megérkezett közikbe, poros, sarkanytyús lovagcsizmában. Ö — szokás szerint — mindjárt a nőkről kezdett fecsegni, s elmondá, arcát nagy szomorún leeresztve, a fiatal menyasszony győzelmeit, ki a szivek hóditója lett. Társai gúnyolták sikertelen törekvéseiért. Precor­bin, mint oly ember, ki már sok győzelmet aratott, most az egyszer minden szégyen nélkül nem átallá nyíltan bevallani kudarcát. De a mint siettek boncolgatni sikertelensége okát, Precorbin büszkén kiálta föl, ökleit csípőjére téve: — Uraim! egy szürke ezredbeli mousquetaire nem kél párbajra egy semmiházi gyerkőcével. De hagyjuk a vig társaságot asztala mellett mulatni, s térjünk vissza a kastélyba, hol a kis menyasszony pillangókat kergetett, és a hol a mar­quis elbeszélte Villar3 tábornokkal való hadjáratát barátainak; de mindenekelőtt azon okokat tarto­zunk előadni olvasóinknak, melyek e házasságot, a fiatal lányka s az öreg úr közt, létrehozták. Egy napon, midőn Larsac marquis Perigord-ba utazott, az Orge partján fekvő egyik kastély előtt hintájának tengelye véletlenül letört. Ekkor egy felügyelőféle ember tartott arra nehány legénynyel, s úrnője nevében vendégszeretetöket fölajánlta a marquisnak. — Köszönöm úrnőtök szívességét — mondá a marquis, — de kocsim nemsokára ki lesz igazitva, s tovább útazom. — A világért sem uram ! — kiálta föl a fel­ügyelő, — ön nem fogja az tenni, mert azon esetben-r^imi .......win T eleki László „Kegyénekéről. A „Kegyenc“ kétségkívül ama ritka eredeti színmüveink egyike, mely jó előadással színpadi ha­tást gyakorol. Jelen voltam első előadásán, s egy kritikus szomszédom egész elragadtatással mondá: „Ez a második eredeti drámánk !“ Igaza van-é? nem ku­tatom ; anyi bizonyos, hogy a „Kegyenc“ jobb sorsra volna érdemes. Benne a mese csomója egy gyűrű, melyet Petron Maxim kockajátékban veszt el Valentinián császár ellenében. E gyűrű által Julia (Maxim neje) a cézár palotájába megy, hol csakhamar megtudja, hogy a gyűrűt nem férje küldé, hanem Valentinián, az élvvadász. A gyűrűhöz járúl bizonyos por, mit Maximnak kellene bevennie, de ez elővigyázatból vár nehány percet, mialatt a por szine megváltozik. A méreg — mert az volt — ekkép a méregkeverő Sidonnakjut, ki hogy a pohártól megmeneküljön, Írást ad magáról, melyben elismeri, hogy csakugyan gyilkolni akart. E meghiúsúlt cél után Maxim boszút forral, összeesküszik, színlel, bujtogat, földalatti úta- kon jár, mig végre valóban megbünteti a cézárt. A boszú annál tragikaibb, mert a cézárban a férjet is találja, az elsőtől a trónt, a másodiktól neje szerel­mét rabolván el. Ez a darab szövege röviden. , Elemezzük kissé. Az alkotás, levonva Julia eltaszitását, jó. A jel­lemek különösen sikerültek: Valentinián a gyáva, Maxim a kétszínű, Eudoxia a büszke s utóbb a gyarló, Julia az erényes és szerető nő, külön ala­kok és szerencsés ecsetvonással talált élő ábrázatok. S nem csak dráma van itt előttünk, hanem egyszers­mind korrajz is. Van azonban árnyoldala is e tragédiának, s ez, hogy Maxim önmaga vezeti vissza Júliát, az ár- t a 11 a n t, az élvvadász palotájába, s igy a boszú nem emberi. Ha Maxim a harag első hevében megöli nejét e szókkal: „Tiszta ugyan a hitves erénye, de nevén én sem fogom köszönetét Manceliére asszonynak átadni, ki ugyan nem tudja, hogy én fölajánltam kastélyát, de nagyon neheztelne rám, ha belé egyez' nék elutazásába ily törött jármüvei, midőn lakunk csak imitt nem messze van, azért uram kérem. E válasz egészen meglepte az öreg urat, s ki­váncsi volt oly nő ismeretségére, kinek környe­zete oly udvarias volt. Elfogadta tehát az aján­latot. Manceliére asszony La, sac urat egy tá­gas teremben fogadta, melyet egy fiatal lány és virágok ékesitettek. A marquist nagyon meg­lepte ezen házias egyszerű fogadtatás, melyben ré­szesült, s a mely neki nagyon jól esett, a fiatal lány­ka látása pedig szivét hozía mozgásba. E lánykát az öreg asszonyság nagy gonddal látszott növelni. A lányka mosolya és vidorsága életet kölcsön­zött az avúlt hideg kastélynak. Mikor a tengely ki volt javítva, az útazó már nem is álmadozott többé a további utazásról; a hin- tót födél alá helyezték, és kisem gondolt többé rá. A marquis csakhamar megnyerte a kastély úr­nőjének bizalmát, ki egy tisztességes öreg nő volt, és egy este, midőn ketten a hársfa sorok közt sétál­gattak, mialatt a lányka a virágos táblák közt sza­ladgált, az öreg nő elbeszélte lánya történetét. Del­phine jövője volt ennek egyedüli gondja. Lánya volt ö egy meghalt lovas ezredesnek, ki Belle-Isle alatt az Exiilió csatatéren esett el. Öröksége egy kivívott becsült névből, minden vagyona kedvessé­ge, jósága és szépségéből állott. Nagynénje, Mance­liére asszony, magához vette és e lánynak mindene lett. A kastélyt, melyben mindketten laktak, Mance­liére asszony halálával, ősei végrendeleténél fogva, egy apáca szerzetnek keleti öröklenie. A jó asszony sokat megtakarított évi jövedelmeiből, hogy anyi ho zományt szerezhessen legalább, melylyel unokalá­nya a szerzetbe beléphet, midőn majd ő nem lesz mellette, hogy gondját visel e. /. — De jó asszonyom, azon összeg, melyet ke­gyed nékie szánt, talán elég lenne menyasszonyi ho­zománynak is, hogy férjhez mehessen vele. — Oh nem, lesz anyija, menyivel beléphet a szerzetbe, mondá a jó asszony, de az nem elégséges háztartásra. Uram, a menyivel az istent ki lehet elé- gitni, az anyi nem elégít ki egy fiatal embert. Larsac marquis a kert azon zugába tekintett, hol Delphine vidoran énekelgetett; fejét kerek szal­makalap fődé, karjai meztelenek valónak ; épen a forrás tükrözetébe tekintett le. Larsac fájlalva gondolt arra, hogy elhervadjon egy rideg kolostor árnyékában ily szép virágszál, melyre gyönyörködve ragyog le a nap sugara. — Ha én megkérném unokahúga kezét, nekem szánná-é azt asszonyom ? kérdé a marquis, ünnepé­lyes arccal fordúlva az öreg nőhez, és szive mélyéből fölsóhajtott. Manceliére asszony egészen meg volt lepetve e váratlan kérdésre. A marquis tisztelettel fogta meg kezét: — Kérésem — igaz — váratlanúl jött és meg­lepő. Kegyedet megdöbbenté asszonyom. De higyje el, régtől fogva óhajtottam megnősülni, csupán csak azért, hogy vagyonomat azoknak hagyhassam, ki­ket én szerettem, és a kik hajlamomat viszonzák. Ámbár olyakat találni, az én kor-állapotomban ne­héz. Az alkalom jelentkezett. Kegyetlen lesz asszo­nyom, ha akadályozni fogja azt. Szeretetreméltó uno­kalánya nekem inkább lesz barátnőm, mint nőm, s inkább lányom, mint barátnőm. S midőn megha­lok, szépségéhez méltó vagyont hagyok rá, melylyel föntarthatja azt a rangot a világban, melyet elfoglalt. Láthatja asszonyom, e házasság mindkettőnkre sze­rencse lesz, az enyém a jelenben, az övé a jövőben. A nagynéne meglepetése eltűnt, helyét öröm váltá föl, melyet a marquis ajánlata okozott. Sza­vát Ígérte beleegyezésül. Larsac úr elútazott. Elintézni való dolgai vol­tak még, de kölcsönösen megígérték egymásnak, hogy a menyegzőt titokban tartják. Sem Delphine, sem unokatestvére ürítsem tudtak minderről. Gaston fél évet Manceliére asszony kastélyában töltött, a má­sik felet meg atyjánál, Normandiában. A nyár fo­lyama alatt szépeigett, télben ábrándozott, mint egy poéta. Visszatértével a marquis beszélgetett erről Del- phine-nel. Delphine gyermekies ragaszkodással sze­rette az öreg urat, húszszor is félbeszakasztá beszé­dét, mulatságból egy pálca végén forgatván a mar­quis kalapját. Azonban szivesen megígérte, hogy hozzáfog menni nőül; mert a mi a kolostort illeti, ha a marquis meg nem kérte volna — készebb leen- dett elszaladni a világ végéig, mintsem ama küszö­böt átlépje. (Folyt, köv.) folt van, s Maxim nevén foltnak lenni nem szabad“ : ez római jellem; de visszavinni az ártatlan nőt, e második Lucretiát, mint martalékot, a zsarnok palo­tájába : ez természetelleni. Igaz, hogy szerző oly kort fest, hol a római nép se római, se keresztény, hanem vegytílete volt e ket­tőnek, melyben van valami a barbárból; de azért e boszút e körülmény sem igazolja. Ha ez a nő bűnös lett volna, akkor semmi sem drámaibb, s egyszersmind rómaibb, mint visszahur­colni öt oda, hol a becsületes római polgár neve el­hervadt; de Julia ártatlan volt, azért csak önmaga mehetett vissza Valentiniánhoz, hogy a rajta elköve­tett sérelmet megboszúlja és megboszúltassa. Egyike a legérdekesebb jeleneteknek : a fiú ta­lálkozása az anyával a cézár kéjpalotájában; meg ragadó mint helyzet; de hogy lélektanilag is szép legyen, szükséges lett volna, mint mondám, az alap — a bűn. Ez hiányozván, csakhamar eloszlik a köd, mindenik érzi a helyzet visszásságát, és ez itt a „Ke­gyenc“ főhibája. Tehát a tragédia terve külsőleg jó, de belső szálaiban van valami, a mi ei’ösebb érintésre — el­szakad. Mi a szinpadi hatást illeti, az első, második, ne­gyedik, de különösen az ötödik fölvonás tele van drámai összeütközésekkel, az indulatok legíúzesebb harcával. A következő helyek: Julia: Nem tudod, mi van fölirva e cégérre ? Gyilkolj meg engem s magadat! Oh! nekem veled bujdosni üdvösség. Maxim: Csókja helye ez a folt. — Nekem percnyi magány kell; aztán minden jól lesz. „A hajdankor oltárokat adott volna ilyenért.“ — A képmutató udvaronc szájában e sor, melyet a szolgaiság egész rajongásával kell mondani a Cézár szemébe, nagy hatást tehet. Paliad, Maxim fia, anyját keresve, berohan az ajtón, anyjához fut és megfogja karját: hová küld- ted öt ? M a x i m: Ez a nehány zsibongó pór volna akadály ? e birkanyáj, mit minden kolomp egybe­esődé, és minden rezzenés szétkerget? — Én Cézár — és ő meghal! Mind jellemző festések, erőteljes nyilatkozatai a magasabb drámai dictiónak. Az 5-dik fölvonásban a haldokló Julia mellett e fölkiáltás: „ne gúnyolj Róma!“ megrázó. Oly szép, mint a hires „Qu’en dis tu?“ a Talma ajkain. E helyek, mondom, szépek, hatásosak, megra­gadok, és ihlett művészt nagygyá tehetnek egy este is. „Értekeződni,“ „szentienitett,“ „nyugasztlatát,“ „egyeseknek akarlak látni,“ „nyilatkozatom van teendő“ s több ily szónyomoritásók előtt, — hogy másnak ne mondjam,— szivesen behúnyjuk szemün­ket, ha ily gondolatdús sorokban lelhetünk kárpót­lást, mint: „szabadságtól szolgaságig hosszú az út; ha felét megtettük, miért állnánk meg?“ Ha meggondoljuk , hogy ez az első müve szerzőnek, akkor a „Kegyenc“ becse kétszeresen nő előttünk. Mit nem várhatónk tőle! Kérdezzük meg ezek után az okát: vájjon mért nem adják gyakrabban szinpadunkon a „Kegyen- cet?“ Talán mert egy pár erősebb jelző fordúl benne elő, mely a hölgyek füleit sérti ? Hisz Moliere-ben sokkal több az erős jelző, sőt néha e mellett erős dolog is van. Shakespeare pedig föltett kalappal jár a szalonban. Virágok közt szükséges néha a vadrózsa is, csak azért, hogy általa a szelíd, fehér rózsa több fényt nyerjen. Van, van a szinbáz falai közt egy titkos füg­göny, mely koporsókat födöz; vonjuk föl néha e függönyt is: sohasem késő föltámasztani a halot­takat ! *) Hiador. *) Jelenleg ép szellőztetni fogják a nemzeti színház e függönyét, s a könyvtári porból kiemelnek minden oly darabot, melynek sikert lehet jóslani. Szerk.

Next

/
Thumbnails
Contents