Fővárosi Lapok 1868. március (51-75. szám)

1868-03-01 / 51. szám

51-dik sz. Vasárnap, március 1. Kiadó-hivatal: Pest, barátok-tere 7. sz. Ötödik évfolyam 1868, Előfizetési díj: Félévre....................8 frt Negyedévre .... 4 frt. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve minden­nap ; koronkint képekkel. FŐVÁROSI LAPOK. IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Szerkesztői Iroda: Lipótutca 34. sz. 1-ső em. Hirdetési díj: Negyed hasábos petit sor ......................5 kr. B élyegdfj minden ig- tatáskor .... 30 kr. Kié a vád. (1864.) Ha öngyilkos leszek miattad én, S egy folt marad volt kedvesed nevén, A melyre büszke voltál egykoron : Ne vádold szíved, én se vádolom. Vagy ha fenntart az életösztön még, S hallani fogod, hogy megörülék, Kacagva kiabálván egy nevet: Ne vádoljon, hogy e név a tied! Vagy hogyha hallod azt, hogy mi levék : Hogy elvesztém éltem becsületét, És aljasságban fetrengek — noha Utálom ezt — nem te valál oka. És ha elhágy majd minden tetterő, És dúlt arccal a nyomor jő elő, S volt kedvesed nyomorult lesz s szegény : Te légy nyugodt — ezt is én tettem, én! Beám hull vissza minden vád nyila : Mért szerettelek téged anyira, Enyim a vád, gyilkosság, őrület, Miért nem tudtam élni — nélküled ? ! Tóth Kálmán. A NIKOMÉDIAI SIR. (Történeti elbeszélés.) Ábrái Károlyt» l. (Folytatás.) Lehetlen volt azt a férfiút, ki gyermekeinek atyja volt, ki az előtte legszentebb elvekért küzdve, az egész magyar hazától dicsöittetett: szivéből nem tisztelnie. A kiszenvedett férj koporsója mellett találko­zott a rajongó ifjúval, kit még az előtt soha nem lá­tott ugyan, de kinek arca sokkal nemesebb volt, ki­nek tekintete sokkal mélyebb benyomást tőn szi­vére , hogysem azt egyhamar elfeledhette volna. Négy év múlt el már azóta, s az ifjú megtar- tá szavát; nem volt Magyarhonnak egyetlen lakosa, ki őt hírből ne ismerte, nevét ne emlegette vol­na ; barátai örömmel, lelkesedéssel, ellenségei féle­lemmel és rettegéssel. Mindenfelől gyülekeztek a kurucok zászlói alá, igy nevezte az ellenfél gúnyosan az ő híveit; merre bús tárogatójuk riadozása elhangzott, sápadtabbak vagy pirosabbak lőnek az arcok a félelemtől vagy a győzelem reményétől. Felső-Magyarország csakhamar hódolt az ifjú hadvezérnek, s I. Lipót császár gyözhetlen hadve­zérei alig tudtak többé gátot vetni az árnak, melyet az ifjú zúdított föl a hatalmas uralkodó ellen, s melynek hullámai szinte szétrombolással fenyegetők őseitől öröklött nagy terjedelmű birtokait. Munkács várában ez időben császári tiszt szál­lásolt nehányad magával, azon szin alatt, hogy ily villongós időkben őrködjék Zrínyi Ilona élete fölött, voltaképen pedig, hogy ellenőr legyen mellette, nem igen bízván a magas kormány egy lázadó nejé­nek iránta őszintének látszó hajlamában. » Zrínyi Ilona jól tudta, hogy e férfiú kémül van mellette, belátott annak leikébe, de nem mutatta, sőt inkább nyájas, előzékeny volt irányában; mi által azon különös kegyet nyerte, hogy elébb kísérettel, később egészen magánosán is bolyonghatott az erdők rengetegeiben , s mulathatta magát vadá­szattal. A fölügyelő császári tiszt úr, részint udvarias­ságból, részint azért engedő meg e mulatságot, mert azt gondolá nagy bölcsen, hogy legalább ez idő alatt semmi roszban nem fogja e nyughatatlan szellemű nő fejét törni tudván a példabeszédet, hogy a he- nyeség minden bűnnek szerzője. Munkácson túl, észak-kelet felé a Kárpátok valóságos havasokká válnak , melyeknek messze terjedő ágazatai között ez időben bölények is talál­tattak. Zrínyi Ilona kizárólag szerette e fejedelmi va­dat üldözni; órákig, napokat eljárt utána, fáradsá­got nem ismerve; kísérői éhség s lankadtság miatt gyakran elmaradtak tőle. “Egy napon épen kedvenc mulató helyén a bércek között vadászattal töltő idejét a magyar amazon. Az ebek csaholtak, az erdők rengetegei s a bércek viszhangzottak a hajtők lármájától s a fegy­verek dörgésétől. Több nemesebb vad hullott már el, szarvasok, vaddisznók nagy számmal estek áldozatúl; a vadász­tanyán egész halmazzal feküdt az összehordott zsák­mány. Zrínyi Ilona beelégelve a férfias időtöltést, le­akasztó a tömör ezüst láncon vállán függő, vert-arany keretű kürtjét. S épen jelt akart adni a visszaté­résre, midőn az ebek élesebb csaholása, s a fölállí­tott vadászok ismeretes „hajrá“ „rajta“ kiáltozásai jelenték, hogy bölény került a hajtásba. A hősnő arca kigyuladott, elébb lőfegyverét vizsgáló meg, aztán háta mögött álló szolgájának intett, hogy készen legyen a lándzsákkal, ha a lö­vés épen nem sikerülne. Nemsokára közelebb hallatszott az ebek voní­tása, az erdő fiatalabb fái hajlongtak, mintha erős szélvész dúlna közöttük, a lehullott száraz gályák és a letarolt lombok ropogtak, zörögtek, s pár pil­lanat múlva a sűrű fák között észre lehetett venni, a mint a zaklatott óriás termetű vad előre törtet. Egy kis tisztás terült el a rengeteg százados fái között, innenső oldalán a hősnő állott egy terebélyes fa törzséhez támaszkodva, fegyverét lövésre készen tartván, midőn a túlsó oldalon, alig nehány ölnyi tá­volban, hirtelen kibukkant az üldözött bölény. Ezen állatok kiválólag erős szagérzékkel, éles látással bírnak, s talán ennek tulajdonítható, hogy midőn a vad a kis tiszta térséget meglátta, egy per­cig mintegy megdöbbenve állapodott meg, fejét ma­gasan föltartá a levegőben, fényes kékes zöld kari­kákkal csillámló szemeit tájékozólag forgató körös­körül , mérlegelni, belátni akarván mintegy a ve­szélyt, mely e helyen reá várakozik. Azon pillanatban dördült a hölgy lőfegyvere, s a bölény sebzetten omlott alá a földre, roppant sú­lyos testének döbbenése messze elhallatszott. A hősnő, eldobva lőfegyverét, kelevézzel sietett, megadni a vergödőnek az utósó halálos döfést. Épen kinyújtó ideges karjait, s jól arányzott kelevézét a vad mellébe akarta röpíteni, midőn az, látva mintegy, s ki akarva kerülni a bizonyos halált, végerőlködéssel felugrott, vérben forgó szemeit dü­hösen szegezve ellenére. A hölgy meghökkent, sebzett bölénynyel vívni a legerősebb bajnoknak is nem kis föladat volt. A vad azonban, a helyett, hogy őt megtámadná, gyorsan visszaszáguldott a rengetegbe, mindenütt sűrű vérnyomokat hagyván hátra maga után. Daliás ellene utána dobá kopjáját, azután mási­kat vévén át fegyver-hordozójától, gyorsan sietett, mint hívé, halálra sebzett martalékát utolérni. De a vad, bár több Ízben megálla pihenni, oly sebesen haladt, hogy fejedelmi üldözője legfölebb láttávolba közelitheté meg. Sokáig, órákig követé a szenvedélyes hölgy a vad nyomait, semmire nem ügyelvén maga körül. Ezalatt teljesen bealkonyodott, a különben is homályos erdő egészen sötétté lón, s mi a hölgynek legnagyobb boszusága volt, a sötétben a vad nyo­mait is elveszté. Az eredmény-nélküli fáradság miatt kedvetle­nül fordúlt meg, hogy társaihoz visszatérjen, s csak ekkor vévé észre, hogy a vidék teljesen ismeretlen előtte, hogy semmi gyalog ösvény avagy jel nincs, mely őt az övéihez visszavezethetné. Tájékozni akará magát az égtájak felé, de a nap már rég lenyugodott, s a csillagokat borongó felhők födék. Kürtjét emelé ajkaihoz, megzendült az tisztán, mértföldekre hallatszólag, bércek, ormok viszhang- zák riadozásait, de semmi válasz nem érkezett rá. Darabig várakozott, vélve, hogy kísérői közül valamelyik nem messze lehet; midőn végre látta, hogy hasztalanúl tölti az időt, csak úgy találomra megindúlt. Sokáig, nagyon sokáig bolyonghatott az erdő tévetegei között, melyeket talán előtte emberi láb rég nem tapodott. Éjfél felé lehetett az idő, midőn véghetlen tá­volból, valamely hegyoldalról pislogó tüzfény csil- lámlott szemeibe. — Mindegy, bárkik legyenek, — mondá magá­ban, — segélyökre van szükségem. S kürtjét ajkaihoz emelve, ismét hosszan meg- fúvá azt. Nem sokára, mintegy válaszúi, erős tiszta jeladó kürthang hallatszott vissza a távolból. A hölgy fölismeré, hogy ez nem az ő embereitől jő, azok közül senki nem tudja a kürtöt ily zengze- tesen fúni, egyébiránt akárki legyen is, útba fogja őt vezérelni. Ily gondolattal egyenesen arra tartott, honnan a hangok hallatszottak. Sürü, járhatlan volt a rengeteg, csak kelevézé- vei tapogatózva haladhatott előre ; vad tövisek szak- gaták össze ruháit, s nem tudta, vájjon egy elvétett lépés nem taszitja-é őt valamely feneketlen mély­ségbe, minők e hegyágazatok között nem épen rit­kán találhatók. (Folyt, köv.) EGY ASSZONY, KI NEM A FÉRJÉBE SZERELMES. Baignéres Arthur beszélye. I. Bevezetés féle. Nem a rendőrség dolga, azért nem is tarto­zik megtudni, de ha tudná is, nem tartozik meg­mondani, hogy melyik évben, melyik hónapban s melyik napon mondta Meguinville úr Aulnaies asz- szonynak, — Aulnaies úr feleségének, — e nagy hatású szót: szeretlek !— Gondoljuk az 1854-dik év valamelyik napját. A szabad gondolat még nincs vasra verve. Ha nagyon utána járnék, még azt is megtud­nám önöknek mondani, hogy Manche Dressoles kis­asszony mely órában született s mely napon ment férjhez Aulnaies Rabron úrhoz. Az adatokat bizo­nyára megtudnám s tehetnék kis szives3éget, de elárulnám a tisztes matrónák legféltettebb kin­csét. Aulnaies asszony kora nem egyszer volt vita tárgya. — Negyven éves! — mondá az egyik. — Harmincnyolc ! — viszonzá jóakarólag egy másik jámbor. — Negyvenöt! — kiáltott közbe a harmadik türelmetlenül, nem tudva ellenállni a sátán kisérté­seinek. Miből, — talán a sáiga ruhából gondolják önök ez évszámokat? Udvariatlanság a nők életkorát ku­tatni ; én csak anyit mondok, hogy A ulnaies asszony

Next

/
Thumbnails
Contents