Fővárosi Lapok 1868. március (51-75. szám)
1868-03-01 / 51. szám
Meguinville úrnál valamivel öregebb. „De még elég szép,“ — mondják sokan. Szivet rázó frázis, mely maga fölér a leghitelesebb adattal. És Aulnaies asszonynak mosolya most is elragad, — legszebb fogai vannak az egész világon s piros ajka, piros rózsa. Szeme követi szép szája járását, s hamis pillantásokat lövel a szép selyem pillák alól. Aulnaies úr, — a férje, nagyon klasszikus férj. Rideg, unalmas, mint a téli idő, mindig duzzog, ha neje az ebéddel késik, de jókedvű, ha Julient kell várni. Lovakat tenyészt, — Picardiában egész nagy darab földet áldozott nekik, — elnököl a gyüléseken, elmegy Parisba, s nejét ott hagyja mások társaságában. Aulnaies asszony ügyes nő, felhasználta a helyzetet. Meg volt hiva d’ Aubry hercegnéhez s Percy grófnéhoz s elfogadta a meghívást. Nem törődik a külsőségekkel; művelt, emancipált nő. A mi Aulnaies asszony erényeit, nézeteit illeti, amily véleménynyel volt a lélek halhatatlanságáról, az ember végéről, nem beszélünk. Talán meg sem értette e szavakat? — Ne tessék hinni, hogy szellemszegény volt, sőt inkább nagyon szépen tudott ínni, s ha volt olyan kalapja, mely csinosan illett arcához, szívesen végig hallgatta a leghosszabb akadémiai felolvasást is; — rendesen a „Revue des deux Monde“ regényeit olvasta. Innen meríte tanulmányát. Biztos vagyok róla, hogy elvei is voltak, csakhogy nagyon plátóiak. Nem tudta elhatározni, hogy földi kötelmei teljesítésében melyik mintát kövesse? — Enyi az egész! — Egy időben a toilette foglalta el, azután kacérságra adta magát, míg végre meg is szerelmesedett. Meguinville Julien úr megzavarta csöndes kebelét. — Van szerencsém Meguinville Julien barátomat bemutatni, — mondá D’ Aubry herceg Aulnaies asszonynak. — Beh szép arca van ! — gondolta magában Aulnaies asszony, s elmosolyodott. — Beh szépen mosolyog! — mormoga Julien s le nem vette szemeit a mosolygós kis ajkakról. Ezóta kezdték egymást ismerni. Mint van az, hogy két lény, ki pár nappal előbb közönynyel tekintett egymás felé, ma mint jó ismerős üdvözli egymást ? — Honnan magyarázható, hogy két szív . . . Jaj ! istenem! ki tudná a sziveket megmagyarázni ? . . . Én nem tudom ! Ártatlan beszélgetés. Meguinville Julien gróf korán elveszté szüleit; nagyatyja s nagyanyja felügyelete alatt állott, s Parison kívül más várost még nem is látott. A kollégiumban tanúit, elnyerte a tudori babérkoszorút, letette a törvényből a szigorlatokat, és a Jokey klubb versenyén egy egész fővel előzte meg versenytársát. Ezek a nevezetesebb mozzanatok életéből. Magatartása nemes volt, mint a figuráké a vert pénzeken. A zenét szerette s nagy szenvedélylyel tanulta. Szép ábrázatán visszataszító ridegség , komorság volt észlelhető. Kinek tetszhetett volna ? Míg Aulnaies asszony meg nem szerette, semmi értéke sem volt, — mondták sokan. Én nem felelek ; ha megengedik, önöket hívom föl birálól, hallgatózzunk az ajtónál. 1860 telének kezdetén vagyunk. Aulnaies úr a falusi ültetvények fölött őrködik. Szép este volt, Aulnaies asszony epedve várta Julient egy csésze beára. A kandallón lobogott a láng, két lámpa, papír rózsákkal cifrázva, világitá meg a termet. Két oldalon kényelmes pamlagok s támlányok kínáltak üléssel, — egy festmény fölött érdekes friss virágbokréta ékeskedett. Julien lépett be. — Ön az, — kiáltá Aulnaies asszony, gyöngéden elpirulva. — Mily kellemes meglepetés! Még aligha több tíz óránál. Nem várta meg a végét ? — Nem! Ezek az olaszok untatnak. Ah ! aki már német zenét is hallott. Mit olvas kedvesem! — Sand George regényét. — A Revue-ből? — Abból. — Nekem nem igen tetszik, nagyon is szépen van írva. — Remekül! . . Akar bheát ? — Nagyon le vagyok kötelezve, — mint Monnier Henry mondja, — de már nem igen szeretem a theát. . Tudja, mi lep meg engem Sandnál ? A stylie. Olyan szépen le tudja irni a természetet! .. Nem sok cukrot kérek. — Két darabot, mint rendesen. Nem feledtem el. Fényesen jelentek meg az olaszok ? — Eléggé. — Voltak sokan az ismerősök közül? — Mindig ugyanazok az arcok. Unalmas! — Oeillett asszony szép volt ? — Ma nem az ő napja, majd csütörtökön. — Tavaly még kedd volt. — De bizony nem volt, mert . . . S elkezdődött Oeillet asszony napjának alapos megvitatása, míg végre Julien megboszankodva, azzal fejezte be, hogy akár kedd, akár csütörtök, neki mindegy! — Oh! hisz ez csak parányi felhőcske, — gondolt magában Aulnaies asszony. Hanem az ég beborult, vihart is lehetett várni. Meg kellett a csöndet szakítani. — Meg volt-e önnek a rendes támlányszéke ? Elég erős a beája? Talán valami baja van? — Mily bölcs haladás! Kényelem, gyomor s csak aztán az érzés. Menyire ismerte Aulnaies aszszony az emberi szívet! Az egész beszédre Julien olyanféle fejbólintással felelt, mely „nem“-et szokott jelenteni. Aztán panaszkodni kezdett, hogy a migrain gyötri, s fölkelt helyéről. Aulnaies asszony a szalon ajtajáig elkísérte , cselédeit elparancsolta s leült a kandalló mellé , hogy ábrándjaiba merüljön vagy kisírja magát. — Nem szeret többé! Gyűlöl! — mondá kétségbeesve. Könyei anyira összetalultak, hogy végre zokogni kezdett. Még idegrángásokat is kapott volna, hanem a szobaleány s komorra már rég lefeküdtek.Az idegek pedig, ha tanúk nélkül kénytelenek rángatózni, hamar elszenderülnek. Hogy sokáig tartson, szükséges, hogy lássák. Aulnaies asszony megboszankodott, szakított illuzióival, s bevallotta korát. Úgy tett, mint a vén színésznők, tükör elé állt, megfenyegette a tükröt, s azt mondta, hogy: fecsegő ! Nagyon megható, mikor a szerelmes asszony aggódik, kérdéseket tesz magának, bírálgatja, elitéli szerelmesét, mégis szereti. A női szív nem tudja, mi a következetesség, s a női elme a szív ösvényén halad. Gyűlöl, s mégis szeret; rá fogja, hogy örült, s annál szenvedélyesebben, annál őrültebből szereti. Mi, amíg szívünk zavart, zavarosan látunk; hanem a hölgyek zavartan szeretnek, ha aztán világosan látnak is. (Folyt, köv.) A bécsi életből. VI. (Február 27.) (Hamvazó szerda. — Rockei b. a. és Beust. — Hornischer Lóri.— Regény az életből. — Költői próza. — Férfierkölcs, jöjjön el a te országod! — Kétezer vendég. — Hannoverai loyalitás. — Vak felköszöntés. — „Gonosz nyelvek.“ — Laube és Halm. — Elvkérdés. — Hymen. — Bécs és Kalifornia. — Leány-export.) Benn vagyunk a böjtben. A fekete frakkokat a zálogcédulák váltották föl, s elnémultak a hegedűk, melyeken a három király napja óta anyi meganyi víg nótát húzott a muzsikus kifáradhatlan keze. A Diana, Euterpe, Apolló és a többi pogány istenek és istennők nevén címezett termekben a gázcsillárok fényét elolták, kitárultak az egyházak ajtai, hogy a vétkes nép a buzgó hitszónokok által eléje tartott tükörben lássa : mily rész a világ, s mily rész ő maga is. Senki a hamvazó szerdának jobban nem örvendett, mint „Wildfeuer“, vagyis Rö cke 1 k. a. és az örök mosolyú közös külügyér, Beust báró. A munkások báljától a legtömöttebb redoute-vigalomig nem volt a lefolyt farsangban mulatság, melyen az első (e kedvelt színésznő) a csinos férfiak, saját maga és különféle jótékony célok kedvéért példás szorgalommal és ernyedetlen kitartással ne táncolt volna. Beust báróról pedig a piros könyv és a báli bulletinek egyaránt bizonyítják, hogy figyelme mindenfelé kiterjedt, minden rendű és rangú vigalomban oly bizonyosan ott volt található, mint a bálbizottmányi tagok melletn a cifra, ismertető jelvény, s mint másnap reggelén a hírlapokban ama hír, hogy „az X-egylet fényesen sikerült bálját Beust bárói excellentiája is jelenlétével szíveskedett diszesíteni. “ A farsang mámora közepében, míg az utcák sarkain a legcsalogatóbb meghívások rikítottak, s a kábult fejjel fölébredt világ friss gyönyör, friss szerelem, friss bor után epedt. a hullámzó jó kedve kellő közepében egy egyszerű újsághír fájdalmasan indította meg a közönséget : „Hornischer Lóri, mivel egy huszártiszt megszegte irányában a hűséget, szivén lőtte magát, s nyomban halva rogyott össze.“ A szerelem ez áldozata egy tiszta szivü, tiszta erkölcsű tizennyolc éves lányka volt, ki a nagyváros minden kísértetének szilárdul ellenállott, mig csak a végzetes regénye meg nem kezdődött. Minek egy Poe Edgar örült költészetét, egy Sue borzalmas regényeit, vagy Jókai phantastikus beszélyeit olvasni ? ha az előttünk folyó élet ilyen regényeket nyújt, ha a száraz valóság oly csattanós jeleneteket szolgáltat, melyekért a legfurfangosb színmúira is szívesen odaadná tantiémje felét? A csinos ifjú huszárhadnagygyal e hajadon egyik álarcos teremben ismerkedett meg. Mars fia azon hévvel, mely (mint egy helybeli lap egész komolysággal fejezi ki magát,) „állásának megfelel,“ szerelmet vallott a lánynak, ki elég szerencsétlen volt e szavakban hinni, és keblét kitárni egy lepkének, mely csak élvezni és csapongni tud. Az a levél, melyet e szegény ifjú lány intézett nővéréhez, s melyet halála után találtak meg, megérdemli, hogy arany betűkkel örökítessék meg, s hogy minden fiatal lány imakönyvébe tegye, azon imádság mellé, melylyel az urak urát kéri, ne vigy minket a kisértetbe. íme, az egyszerűségében megható levél : „Kedves Fanny! Ha a pisztolyt meg nem találom, szándékomat máskép teljesítettem volna. Bocsáss meg. Tegnap P. . . . főhadnagyot kértem, hogy látogasson meg, s ő azt mondá, hogy többé nem szükséges. Társai előtt becsmérlőleg szólt felőlem, s ezt többé el nem viselhetem. Gyávább is vagyok, mintsem az élet viharaival dacolni tudnék. Bocsáss meg, s mond ! P.-nek, hogy egyszer minden évben, febr. 10 dikén emlékezzék meg rólam. Tisztelem szüleim s testvéreimet. Ha P. nem találna eljönni, kéretem őt : nézze meg, hogy mit csinált a „gyermekes lány“-ból. Mint gyermek bíztam magamat rá, s ő a lányt gyilkolta meg. Isten áldja meg őt, téged, titeket mindnyájan, és bocsássatok meg. Éljetek boldogul, imádkozzatok érettem, s imádkozzék ő áldozatáért. — Lori.“ Olvashatni-e meghatóbb költeményt ez egyszerű, prózai soroknál? A megcsalt gyermek-lány isten áldását könyörgi le élte utósó perceiben arra, kinek fásult szívtelensége , jeges „többé nem szükséges“ üzenete halálos golyót fúrt melegen dobogó szivébe. — Nem akarunk a böjti hitszónokok tisztjébe avatkozni, de keserűség támad bennünk ama könynyelmü férfiak ellen, kik a női sziveket ily silányul megcsalják. Hamar, új képet fújat, mely komolysága dacára is elég komikummal bir. Bécsben a lefolyt héten invázió volt. Kétezer hannoveránus vitéz tört ránk, hogy a hietzingi száműzött kezére legális csókot nyomjanak. A nagy közönség meglehetős küsen fogadta, vagy jobban mondva : nem fogadta az idegen vendégeket. A bajorok és würtenbergiek két vonata évek előtt csaknem tüntető fogadtatásban részesült, a szászokat harmadéve a bécsiek majdnem agyonölelgették, s az újporoszokról alig tudtuk volna meg, ha az újságok nem vezércikkeznek felőlük, s ha itt-ott egy csoport fehér-sárga kokárdás egyén nem halad el mellettünk az utcán. Különben a hannoveri atyafiak jól mulattak. Hietzingben kórusban zengtek himnuszokat a tróntalan vak király dicsőségére; a városi park díszes szalonjában egy estén át e György exkirály vendégei voltak, és — a gazdag buffet-t nem is tekintve — a Champagne gyöngyfolyadékából 1500 forint árut pusztítottak el; a bécsi farsang örömkelyhének pedig jól fenekére néztek, a„Sperl“ csipke nadrágú szépeit is ép úgy fölkeresve, mint a redout rózsaszín selymes nenyúljhozzám maszkjait. Várjon az ünnepelt száműzött nem isszam meg felköszöntésének levét, — azt nem tudjuk; de hogy mint „szabad és független király“ egykori országába nem tér többé vissza, azt mi is megmondhatnók neki, ha — megkérdezné. Bizony, különös eszköz a nyelv. Úgy vagyunk vele, mint az egykori macénás a festővel, kit azzal bizott meg, hogy készítsen számára angyalt, és fes — 202 II.