Fővárosi Lapok 1868. április (76-100. szám)

1868-04-01 / 76. szám

76-dik sz. Szerda, április 1. Kiadó-hivatal: Pest, barátok-tere 7. ss. Ötödik évfolyam 1868. Előfizetési díj; Félévre ..................8 frt. N egyedévre .... 4 frt. Megjelen as ünnep utáni napokat kivéve minden­nap ; koronkint képekkel. FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Lipótutca 34. sz. l-sö em. Hirdetési díj: Negyed hasábos petit sor.....................5 kr. Bé lyegdíj minden ig- tatáskor .... 30 kr. Előfizetési fölhívásunkat ajánljuk az olva­sók figyelmébe. Az összegek Emich Gusztáv kiadó úrhoz intézendők. Évnegyedre 4 frt, félévre 8 ft. A dalnokok. (Longfellow.) Isten leküldte dalnokit, Öröm s bú hangján szólni itt, Ember szivét érinteni S az égbe visszainteni. Első egy lángkeblü gyerek, Kezében aranylant rezeg, A merre bolyg, halom s patak Almainktól viszhangzanak. Szakálas are a második, Piarcon dalnolcoskodik; Harsány szavú zengésire Megindul a tömeg szive. Ősz, agg ember a harmadik, Szent egyház mélyén hallatik, Míg bünbánatra zsongana Az arany ajkú orgona. Hallván a három énekest, Kérdik: melyik hát érdekesb, Mert zengelmök, bár szívre hat, Ellenkező viszhangot ad. S az Ur mond : nékem érdekes Magában minden énekes, Mert mindenik’ sajátja más : Bübáj, erő s tanitgatás. Hatalmas három húr, mivel Ki józanul rájok figyel, E háromban fog szólni a Legteljesebb harmónia! Lévay József. AZ ÉRDEM JELEK. (Eredeti beszély.) P. Szuihmúry Kárúlytól. Vidámabb férfiút nem ismertem Széplaky Gusz­táv barátomnál. A legsötétebb időben is ő volt társaságunk él­tető lelke, kiből a kedély viditó melege s a legjobb izü élcek fölvillanyozó sugarai szakadatlanúl áram­lottak. Gusztáv már jóval túl lehetett a harmincon ; de külseje és vidámsága alig mutatták idősbnek 26 — 27 évesnél. Dúsgazdag gesztenyeszín fürtéiből egyetlen szál sem látszott hiányzani; arcán egyetlen redő, s léptei oly könnyük, hogy elötáncosi jogát, melyet közel 20 éve gyakorol, még egy bálban sem adta föl. A nők a kifogyhatlan kellemes társalgót ked­velték benne, s köreikben csaknem nélkülözhetlen- nek tárták, és pedig úgy a közép, mint a felsőbb kö­rökben ; az ő jelenléte nélkül nem igen volt estély, s ba egyik miatt a másikról el kellett maradnia, min­denki érezte és panaszolta a Guszti hiányát. Ennek dacára nem látszott rajta, hogy szíve va­laha női szépségnek hódolt volna. A legfiatalabb leányok sem voltak hajlandók még „Guszti bácsi­nak“ szólítani, mi azt jelenté, hogy még számítanak rá; a kacérabb menyecskék részéről pedig száz ki­hívó pillanatást útasitott vissza; s mégis ha szerelem­ről beszéltünk előtte, rendesen fölkiáltott: r — Ejh vanitatum vanitas. „Es a rózsát, mely elfiúll, még egy perccel éli túl.“ S percnyi elkomo- lyodás után újra vidám volt, mint előbb. Kevesen emlékeztek rá, hogy korábban vala­kibe szerelmes lett volna. Egy régibb ismerősétől hallottam, hogy a ma­gasabb körök legszebb özvegyébe : B . . . Klárisz grófnőbe szerelmes volt, s mi több, talán ez is ö belé. De hiszen az olyan régen volt, azóta a grófnő férj­hez ment, s meg is özvegyed ett. Magam sem emlékeztem, hogy Guszti gárszon- lakásán valaha hölgynyomokat vettem volna észre. De mégis . .. egy alkalommal közelebbről találtam ott egy finom battiszt zsebkendőt, mely könyüs volt, s rajta mintha grófi koronát láttam volna hímezve: de Guszti pajkosan kapta ki kezemből, s azt állitá, egy közelebbi bálban hagyták véletlenül nála. Guszti egy ősrégi nemes családnak végivadéka volt. Elődei szépen elfecsérelték ugyan a család tete­mes javait, úgy hogy Gusztira csakis a széplaki, már most csak részjószág szállott; de ezután Guszti barátunk mégis oly tetemes úrbéri kárpótlást ka­pott, hogy ennek kamatai és bérbe adott jószága együtt 3 — 4 ezer forintot behozhattak, mi itt Erdély­ben nőtlen életű gavall érnak bőven elég. S Gusztit csakugyan mindnyájan „ránzsirt“ embernek tartot­tuk. A mint hogy az is volt. * * * Anyival meglepőbb volt, midőn egy reggel, még fölkelésem előtt, levelet hoz be inasom, melyen a széplaki címer fekete pecsétviaszba volt nyomva. A hirtelen feltört levél tartalma pedig a következő : „Kedves barátom! Midőn e sorokat olvasod, én már nem vagyok. Ügyeim rendben vannak ; a veg- elintézéssel téged bízlak meg. Végrendeletem és naplómat szekrényem fiókjában találod; ennek kul­csát mellényem zsebében. Barátságunk nevében kérlek, hajts végre min­dent úgy, mint én rendelém. A naplót olvasd el. Igazolva akarok állani előtted. Aztán vidd át B . . . . Klárisz grófnőnek. Ha el nem fogadná, égesd el. Légy boldog! Isten veled! Utójára ölel Széplaki Gusztáv. U. I. Miután már engedélyezve van, mint hon­véd akarok eltemettetni. Érdemjelemet, mely naplóm mellett van, tétesd föl koporsómra, s aztán vidd oda, hova a naplót, — de mély és örök titoktartást kér barátod Sz. G.“ * * * Sebtiben öltöztem, és siettem Guszti szállása felé. Már el volt terjedve a hir, hogy meglőtte ma­gát, s útközben a kandi, csaknem vétkes tudvágy majdnem falhoz nyomott esetlen kérdéseivel. Én természetesen csak anyit tudtam, mint ők. De ha a világnak épen nem fér fejébe, hogy miért lőtte agyon magát Széplaki Guszti ? S megvallom, ez az én fejembe sem fért. Végre, miután barátom végrendeletét utósó be­tűig híven teljesitém, midőn vagyona az általa kívánt közcélokra kiosztva s elhelyezve, ő maga pedig ott pihent a kolozsvári „Házsongárd“ virágokkal és em­lékekkel tarkázott s mégis bánatos tekintetű kerté­ben : magamhoz vettem a mindenki elöl rejtegetett naplót, melynek egy pár fejezetét, némi tanúlságúl, nem látom feleslegesnek az olvasó világgal közleni. I. Soha sem szerettem senkit Kláriszon kivül; és érzem, nem is fogok szeretni mást senkit, soha. E szerelmet nem én élesztettem. Még eredetét sem ismerem; azt hiszem, örök időktől van, s örök időkig lesz, mint az, ki e legszentebb érzelmet be-1 lénk oltá. Örökké ? Mi végetlen szó parányi és véges j értelmünkhöz képest; de ba hiszitek a halhatatlansá- j got, — ez nem lehet más, mint a léleké, s az én lel- , kém élhet-é szerelem nélkül? Én Kláriszt mindig ismertem. Bolond beszéd ! ■ mondaná valaki. De ha a lélek halhatatlan, akkor sohasem született, s bárki mit beszéljen, én már mint gyermek emlékeztem, hogy e földi lételem előtt is léteztem, s Klárisz mindénkor együtt volt velem. Itt e földön, mióta öt Klárisznak s engem Gusz­távnak hívnak, szintén hamar megtalálta lelkem az én Kláriszomat. Atyjának nagy, nekünk kis birto­kunk volt Széplakon. Az ő szép parkjok s a mi szil­vás kertünk összeért; és igy valahányszor a kert­be mentünk, mindig találkoznunk kelle. Nekem a falusi mester sokat beszélgetett a paradicsom szépsé­géről, Adámról és Éváról; és én, hogy magam is az Éden kertjében legyek, kevés akadálynak tartottam a sövény-keritést, s mihelyt szerét tehettem, átugrot­tam azt, hogy Édenembe s kis Évámhoz juthassak. És együtt játszva, milyen boldogok voltunk. Én természetesen a magam kedvem szerinti játékokat kezdettem. Ostort fontunk, s Klárisz leeresztett s két ágba font gyönyörű barna haja volt a gyeplő, midőn a park árnyas sétányait befutottuk! Azért ne higyje senki, hogy már akkor is használni mertem volna az ostort. Ha véletlenül elesett, vagy megütötte magát, én voltam első, ki kalapomban vizet hoztam a forrás­ból, s oly gyöngéden ápoltam, mint az anya gyer­mekét. De ennek a paradicsomnak is volt kígyója — a guvernánt személyében. Malvina kisasszony, — úgy hívták, — eleinte, mig mindketten kisebbek voltunk, elnézte játékainkat: de később mind ritkábban en­gedte összejövetelünket; végre egészen eltiltá. Eleinte nagyon le voltam verve, s két hétig épen betegen feküdtem ; de betegségem alatt a Kláriszhoz- jutás módja volt egyetlen gondolatom, s mire azt föl­fedeztem, meg is gyógyúltam. Ott, hol kerteinknek épen szögletei érintkeztek, túl a parkban sűrű ecetbokor csoportozat, felőlünk hatalmas bodzafák állottak. (Folyt, köv.) EGY VÁMŐR TÖRTÉNETE. Elbeszélés: Jules Janinlöl. Hosszú történet! — Hosszan Írunk, mint rende­sen. Nagy utat teszünk ; majd itt, majd ott merül el elbeszélésünk fonala, de el nem szakad. Csapkodunk, mint a hullám; a cseppek azért nem lesznek egy­máshoz hűtlenek. Szétfolyhatnak, hanem ismét egye­sülnek. Roucher de Perthes lovag érdemes örököse egy Abbeville városból való nemes családnak, mely századok óta első rangot foglalt el e helyen. A gyermek még nem volt tiz éves, midőn egy Ízben szüleivel a posta-kocsin utazott. Egy idegen is ment velők, s anyját folytonosan tegezé; polgár­nőnek nézte. A polgárnő nagyon szép és fiatal volt, hasonlított a királynéhoz. Férje sohsem nevezte tenek. A városinak ez feltűnt, s a másik percben már leborúlva térdelt a vélt ki rályné előtt. A kis Roucher de Perthes igen jó izüen nevetett, mintha jövendőjét nevette volna. Megérkeztek Crespybe, özvegy de Perthes asz- szonyhoz. A kis jakobinus itt látott először rém­uralmat ; itt forgatta a szakácsnő mellett a nyársat először. Tanítója s a kis abbé, a ki rá ügyelt, nem so­káig maradhatott mellette. Mindkettő elment a nagy világba, tele dicsvágygyal, tele a legvérmesebb re­ménynyel. Abbé és katona ! Mi van ezen csodálkozni való ? Az abbé is hazafi, az abbé is ember! . Beállott a könnyű vasasokhoz — elment har­colni ! Éljen a köztársaság! A mint az abbé s tanító elment, atyja egy Gőzzé

Next

/
Thumbnails
Contents