Fővárosi Lapok 1868. április (76-100. szám)

1868-04-01 / 76. szám

nevű polgárnőhöz adta gyermekét. Nagy tekintélyű nő volt, ő vigyázott a gyermekekre, mint szeme fényére. Vesszővel kezében, mint a megtestesült igaz­ságáért közöttük , mert vesszeje sohsem talált bün­­telent. Szigorú, erélyes nő volt; még a konventtel, a rémuralommal s igazgató tanác­csal is dacolt. Nemsokára a köztársaság megbukott. Abbeville­­ben nem lehet­ másról hallani, mint a szárazföldi s tengeri győzelmekről, ostromokról, rohamokról, tit­kos összecsattanásról s visszavezetésről. A veterán katonák órahosszat beszéltek, mint har­coltak ők, mint harcolt oldaluk mellett a fiatalság, mely példájukon lelkesülni tanult. Van-e’ország, van-e tartomány, melynek fiatalsága nem először venné kezébe a kardot ? — Ha van, — irtsátok ki a föld szinéről! Semmi nem maradt meg épen. A templomok­kal, várdákkal ledőltek az emlékek s ledőlt a val­lás is. Csak G­ozze polgárnő maradt meg egyedüli példányként a múlt világból, és Gervais papa, a kő­­kolostor kapusa. Ők oktatták a fiatalságot jámbor­ságra, áhítatra. Gervais papa sokat hallott Rollintől s Coffin atyától; jól tudta, hogy mesterek nélkül Bértille kar­dinál sem írhatta volna leveleit, Mascaron s Marzilon sem volna a világé. A veszély nagy volt,­­ megvonta a bölcs intéz­kedéseket. Napok alatt alakultak át a viszonyok. Az új nemzedék megvetette az ősök tanát. Athén isko­lájában eleget tanultak, hogy lovas tisztek lehesse­nek. Mérnökök s tanácsnokok is lehettek. A népet a nevelés rontja meg! — mondták so­kan, s többen azt mondták rá, — hogy sokan igazat beszélnek, mert Homér, Virgil, Horace és Cicero volt előszava a 17-ik századbeli vészteljes könyv­nek. De térjünk a vámőrre. . Kiütött a kis baj s az egész út lángba borult a nyílt tengeren. Elleneink, az angolok, voltak az óceán urai. Csak a dunquerqui, dieppei, boulognei kalózok nyug­talaníthaták az angol hajókat. Ily módon nem egy korzár jutott vagyonhoz s tekintélyhez. Egy e szerencsés kapitányok közül tartóz­kodott az 1801-iki szünidőben Abbevilleben s meg­ígérte a kis, leendő tengerésznek, hogy megmutat neki egy tengeri csatát. Megegyeztek s elutaztak. Az első karaván ve­szélynek lett volna kitéve. Odahagyták a hajót s fegyverrel kezökben elmentek bolyongani. A fiatal­ságban van vállalkozó szellem. Az a pisztoly a kéz­ben megőrzi őket minden ellenség ellenében, csak az éhséget nem lehet pisztolylyal megrémíteni. Egy darab kenyér többet ér egy hadseregnél. A fiatal gyermek elbolyongott, eltévedt néhány barátjával. Valahol egy helyi vendégszerető ka­rokra találtak egy jó szivü lelkész házában. Elrette őket egy rakás szalmába, s takaró gyanánt fekete posztót teríttetett rájuk. Sokkal boldogabban aludtak, mint a halottak a ravatalon; legalább néha érezték boldogságukat. Az a száraz szalma pehelynek tetszett fejek alatt, s a gyászos posztó alatt eszékbe sem jutott a más világ. Annál többet gondolkoztak erről a vi­lágról ! Ugyanez évben, 1802-ben, február havában a fiatal­ember, — alig lehetett több tizenötévesnél, — gyakorolni kezdte magát egy rögtönzött lovardában. Egy helybeli kovács volt mestere, — Carnassier és Corbeaunak, két rokkant gebének a tulajdonosa. Itt majd agyon­lovagolta magát a szegény fiatal­ember . Carnassier és Corbeau úgy megrázta, hogy még Noseille urnál sem pihenhette ki magát. Noseille úr tulajdonosa volt egy lovardának. Éhez a lovardához, ehez a Noseille úrhoz vető­dött a bölcsöbül kikelt kalandor. Anyi bizonyos, kalandorunk még ekkor nagyon jámbor kalandor volt; mikor a szép mamsellenek kellett kezet nyúj­tania, mindig úgy elpirun­lt, mint az érett paradicsom­alma. A mamselle ugyancsak le is nézte, s azt mond­ta, hogy : ügyetlen. Szegény kalandornak Corbeau és Carnassier jutott eszébe. Inkább lovagolna a gebé­ken ! A marsellenek olyan nehéz kezet nyújtani. Minden vér arcába szökken. Milyen ártatlan ez az ifjúság! Az atyja őt az óceánra, tengerre küldé. Az óceánon lenni nagyon veszedelmes dolog volt, — majdnem oly veszélyes . . . bizony nem könnyű do­log egy szép táncosnőnek szeme közé kacsintani. Nem kis dolog volt ez időben egy ártatlan ten­geri séta sem. Az angolok még azokat a hajókat sem kímélték, melyeket a matrózok a legszüksége­sebb portékákkal raktak tele. A jámbor kalandort atyja megkímélte a bajtól. Hogy a tengeren, a kalózok között, a roppant vesze­delmek közepett baj ne érje , figyelmes papája haza hivató Abbevillebe. Oda ültette az asztal mellé, az irodai leveleket neki kellett lemásolnia, iratokat letisztáznia. Itt nem érte ugyan baj, nem támadták meg asztalát az angol hajók, nem nyugtalanították bátorságát a veszedelmek; legfölebb egy-egy per­­cegő toll fölfecskendő tintacseppje rohanta meg szeme világát. De mi volt ez a mariselle kezéhez, vagy csak a tengeri ütközethez képest is. A meg­aláztatás azonban annál nagyobb volt! — Hajóról irodába, — ez a megaláztatás netovábbja! Megaláztatása után meg is vigasztalódott. A nagy­ konzul 1803-ban egy napon megérkezett a de­rék Abbeville városába s itt Roucher de Perthes urat azon szerencse érte, hogy a nagy konzult szem­től szemben láthatta, vele beszélhetett. Nem adta volna egy kalózhajóért, vagy a legnagyobb tengeri győzelemért! Ekkor szánta rá magát, hogy vámőr legyen, s valóban az is lett. Oh! vámőrnek lenni nem csekély dolog. A katonának, tengerésznek nyílt síkon, nyílt tengeren könnyül harcolnia. Fegyver fegyver ellen, ágyú ágyú ellen , kard a kardra, ember emberre, ügyesen, fortélylyal, ügyességgel, szerencsével, kiki, a­mint tud. A vámőröket mindenki gyűlöli, mert drá­kói szigorral járnak el. A katonák megfojtanák, mert állásuk néha, nagyon jövedelmes, de vesze­delmes is. S ha nem szigorúak , ha nem megvesz­­tegethetlenek, ha gyanú alá kerülnek, irtózatos a büntetésük: agyonlövetnek. Ezt nem irigyli senki! Kegyes szivek! (Folyt. köv.) Akadémiai tárcák. — Március 30. — (Á. E.) Hétfőn érdekes ülés volt az akadémiá­ban, s a főérdeket kétségkívül az képezte, hogy e gyűlésen dőlt el a Karácsonyi-pályázat 400 aranyos eredménye, mely sok fiatal hevülő szivet és blazirt tollat hozhatott mozgásba. Húszan pályáztak. Ily alkalommal a padok tömve vannak titko­san pályázó ifjú óriásokkal, kik szent borzalommal nézik a Gyulai Pált, az élet-halált osztogató kriti­kust. Itt is, ott is, halk suttogás támad. Minden arc remél, fél és mosolyog. Pedig Gyulai oly komoran ül Szász Károly mellett, mintha Daniéval mondaná: „Tegyetek le minden reményről!“ Az ülés — miután Kubinyi Ágoston négyszer csöngetett — kezdetét vette, s Horváth Cyrill az emelvényre lépett, hogy ismét egy értekezést tart­son a „philosophiai módszerek akadályairól,“ mely neki kedvencebb tárgyai közé tartozik. Azt bizonyít­gatta, hogy a bölcselem valóban tudomány. Érte­kezése tartalmas volt, de kissé — kivált most — hosszadalmas, mialatt nem egyszer a tagok is egy­más közt értekeztek —­ bizalmasan. A latin idézetekkel saturált értekezés és az „idea­lista piarista“ után (mint Szoptagh Pál nevező) egy kálvinista pap, Szilády Áron ült le, jelentést tenni bolognai útjáról. Sziládyt az akadémia küldte ki Bolognába, hol a Corvinkori codexek név­sorát kutatta, de a­mi neki csak részben sikerült. Hozott azonban magával egy katalógust, melyet a bécsi császári könyvtárban talált. E katalógus — mely a régi magyar tanuló ifjak könyveit jelezi — többnyire hittani munkákból áll, s van benne egy magyar biblia is. Az egész katalógus arra mutat, hogy — Bolognából Bécsbe vándorolván — egy ausztriai zárda tulajdona lehetett. Különben Szilády azt hiszi, hogy valaha sikerülni fog a bolognai ma­gyar ifjak teljes névsorát föltalálni, mert minden nemzet tanulóinak volt külön-külön matrikuluma, s így a magyarnak is kellett lenni. E jelentést Toldy Ferenc indítványa folytán az „Értesítődben fogják kinyomatni. Ezután egy érdekes epizód következett. Mielőtt ugyanis Gyulai Pálra került volna a sor, még kitűnő régészünk, Henszlmann Imre sietett a tribünre, s a Pulszky-féle gyűjtemény ügyében emelt szót. Leg­először is erősen hangsúlyozta, hogy Pulszky külföl­dön akarja elárverezni múzeumát! Keserűen említette, hogy Pulszkynak nemcsak részvétlen kö­zönynyel kell találkoznia, hanem még gúnynyal is, mivel honának olcsóbban ajánlotta gyűjteményét, mint a külföldnek. Azután áttér a bizottsági jelen­tésre. Ezelőtt három héttel az akadémia kiküldte őt, Ipolyit és Romért, továbbá a n. múzeum Kubinyit és Erdyt, hogy e gyűjtemény vételárát határozzák meg, s nyilatkozzanak értéke felől. Pulszky március 30-dikára hívta meg őket, de Rómer és Ipolyi távol lévén, csak ő jelent meg, Kubinyival és Erdyvel. Előre bocsátja, hogy a „British múzeum“ minden pillanatban kész e múzeumért letenni kétszázezer forintot, s egy olasz antiquarius (Castellani,) két­százezer franknál többre becsülte Pulszky gyűjtemé­nyét. A bizottság körülbelül ily számadást nyújt. Maguk az egyptomi régiségek megérnek 6000 fran­kot ; az etruriaiak, — melyek egész világon páratla­nok — 12 ezer frankot; a görög és római szobrok nyolcvanegyezret, az ind bronzok ötezerét, a khinai régiségek négyezerét, a kereszténykori régiségek négyezerét, a kámeák 35,415 frankot, stb. Úgy hogy az egész összeg körülbelől kétszáznyolcvan­öt­e­z­e­r frankra megy. A bizottság azt hiszi, hogy ez összeg nem sok ily nagyszerű múzeumért, mely a tudományos világ egyik bámulattárgya, s melyet el­szalasztani soha semmi szín alatt nem szabad! Ez volt a bizottság nyilatkozata. Ezután Henszlmann saját nézeteit adta elő. Kettős indítványt tett. Az első az, hogy készítsen az akadémia egy kérvényt az or­­szággyűléshez; a második az, hogy bocsásson ki az akadémia és múzeum aláírási íveket, melyeket honunk tehetős­ emberei töltsenek be. Szükséges, hogy a siker két úton, de egy időben éressék el. Henszlmann majd­nem kényezve mondta el: mit tett a zsenge képző­­művészeti társulat e gyűjtemény ügyében. A társu­lat küldöttségileg kérte föl Pulszkyt, hogy múzeuma eladásával ne siessen; fölkérte Deák Ferencet, hogy az országgyűlésnél legyen közbenjárójuk; elhatá­rozta, hogy a tagdíjakat be kell hajtani, s ennek fe­lét e múzeum részére tartani fönn stb. „Az akadémia — úgy­mond — nem maradhat hátra!“ Nem a haza érdekei forognak itt kockán, hanem a­­ tudományé, s azt nem lehet tovább tűrni, hogy a külföld egyre barbársággal vádoljon bennünket. Az összeg, melyet Pulszky kér, csekélyebb annál az összegnél, mit a bizottság meghatározott. Ez összeg „anyi mint semmi e soha többé össze nem hozható múzeumért.“ Büsz­kék vagyunk politikai érettségünkre, — mondá Henszlmann, — de mikor jön el az az idő, midőn végre fölébred bennünk a nemes buzgalom: „verse­nyezni a tudományos nyugattal!“ — „Lelkesülni kell uraim!“ — végző szavait az ősz régész, s azon­nal letett az elnök asztalára ezer forintot. — „Íme, tel, akadémia, megkezdem az aláírást. Tessék kö­vetni !“ E fölhívásra föláll Toldy Ferenc, s jelt ad a csatározásra. Ő nem helyesli azt, hogy aláírási íve­ket indítsanak. Ott van az országgyűlés, majd fizet az! „Csak az országgyűlést kell fölkérni, más útra ne térjünk!“ Az „országgyűlés“ szóra fölemelkedik Csen­­gery Antal, s egy érvvel hallgatásra bírja Toldyt. Ez az érv pedig az, hogy az országgyűlés nagyon lassan dolgozik, s „mire megnő a fa, elpusztulhat a ló.“ Pártolja Henszlmannt. A Hunfalviak aztán Toldyt támadják meg. Tóth Lőrinc opponál Toldy mellett. Kubinyi csönget, de mindhiába! Végre Gyulai Pál olvasni kezd, s erre mindenki lecsöndesül. A Karácsonyi jutalomra múlt év dec. 31-ig be­érkezett pályaművek megbírálására az akadémia szokott módon bizottságot küldött ki, mely Toldy Ferenc elnöklete alatt Gyulai Pál, Pompéry János, Riedl Szende és Tóth Kálmán tagokból áll. E bizott­ság eljárván tisztében, Gyulai Pál bízta meg, hogy jelentést tegyen a pályázat eredményéről. A velős bírálati jelentésből — Gyulai Pál szí­vességéből — közlünk néhány pontot. „A gr. Karácsonyi féle jutalomra 1867-ben ko­moly drámák pályázhattak, mely név alatt a pályázati szabály nemcsak tragédiákat ért, hanem a tragédia és komédia közti középfajokat is, melyek szoros­ érte­lemben vett drámáknak neveztetnek. Huszonegy pá­lyaművet vettek át a bírálók a titkári hivataltól, s ezek­nek mindegyike tragoedia volt. Igaz, hogy a drámai költészet legmagasb csúcsai a tragédia és a komédia, de az is bizonyos, hogy mindkét drámai nem közép és alfajai nem érdemelnek teljes mellőzést, s valamely drámai mű értékét nem az határozza el: tragédia-é vagy dráma, komédia­é, vagy bohózat, hanem az, vál­jon valódi képviselője-e fajának,s átalában sikerült-e. Nem árt ezt emlékezetbe hozni, mert úgy látszik, a pályázók a Karácsonyi-jutalmat összetévesztik a Te­­leky-jutalommal, melyért egyik évben csak tragédiák pályázhatnak, a középfajok kizárásával. — 302 —

Next