Fővárosi Lapok 1868. május (101-126. szám)

1868-05-01 / 101. szám

10­­-dik SZ. Péntek, május 1. Kiadó-hivatal: Pest, barátok­ tere 7. sz. Ötödik évfolyam 1868. Félévre...................8 frt Negyedévre .... 4 frt. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve minden­nap , koronkint képekkel. Előfizetési díj:FŐVÁROSI LAPOK. IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Lipót utca 34. sz. 1-ső em. Hirdetési díj: Negyed hasábos petit sor....................7 kr. Bélyegdíj minden ig­tatáskor .... 30 kr. Teljes számú példányokkal folyvást szolgálhat a kiadó­hivatal. Kis fiam emléke­­ i. Letéptétek forró kebelemről, Kivittétek, ki a temetőbe . . . Eltemették nehéz hantok közé . . . Emlékeznem lehet csak felőle. Oh miként fájt, mig szenvedni láttam, Életemet adtam volna értte ! Az az eszme, hogy őt elveszítem, Szívem, lelkem majd­ majd összetépte. S én dobtam rá az első göröngyöt, Oh, váljon ez erősebbé tett­é ? ! Mert ott álltam sírja fölött némán, És a szívem még sem szakadt ketté­­n. Láttam virágai között Feküdni hó fehéren ; Lelkét, mely égbe költözött, Vissza hiába kérem. Midőn lehunyta két szemét, — Mely drága csillagom volt, — Midőn megfogtam kis kezét, — Mely jéghideg, merev volt, — Ha jajjim föl nem kelthetek, S nagy kétségbeesésem : Nem ébred ő fel akkor — óh! — A végítéletkor sem. III. Sírodra drága szobrot én Nem emelek neked. Bevésve mélyen szívemen Emléked és neved. De sok virágot ültetek, Ha majd tavasz leszen, Legyen illatos, szép, puha, A mi körülveszen, így majd ha rá letérdelek, S elsuttogom neved : Azt képzelem : kis nyoszolyád, S nem sírod ez neked. Hajnalka. E G­Y É­V A VIDÉKEN. (Víg beszély.) Irta JLanka Gusztáv. (Folytatás.) Paczali méltósággal magatartásában, és némi büszkeséggel tekintetében,állott meg előttünk. Mintha mondani akarta volna: „menyit merhetnek a gondo­san megőrzött évek.“ Erzsók, a­mit gondolt, ki is mondá : „Többre becsülök és jobban szeretek egy szép és kellemes őszt egy nyájas tavasznál.“ A jövendőbeli vőlegény még feszesebben nyújta ki magát. A kertből az udvaron át, a lakig tett szerelmi nyilatkozataiból csak anyit hallhattam és érthettem meg, hogy örök hűséget és török kényelmet ígért választottjának. Ismét egy kolosszális vacsora után tértünk nyu­galomra, most azonban már, néhány negyedórás forgás után, elaludtam. Iszonyú zajra ébredtem föl. Az udvaron segítségért kiáltoztak. Mire én az udvarra hatolhattam, már minden ember talpon volt, nevetségesnél nevetségesebb kosz-­­­tümökben, vízhordó rúddal, nyárssal, puskával, pisz­tollyal, vasvillával és doronggal fölfegyverkezve. A főhadnagy kivont karddal attakírozta a ko­mondorokat, de polgári felöltönyben. Mentegette magát, hogy az alsó utcáról a Tar­­czali úr kertjén és udvarán keresztül rövidebb úton akart haza­térni. Kiszabadították a komondorok közül, kik pol­gári öltönyben nem birták vagy nem akarták föl­ismerni. A szobákba tértünkkor Samu bácsi valamit sú­gott a fülembe, mire én elmosolyogtam magamat; azután hangosan szólt Mariska leányához: — Talán nem volna rész, ha gyermekeidet a gouvernantetól haza küldenéd. — Ma estére úgy is megjő férjem, s holnap kü­lönben is mentünk volna. III. A következő napon a szokottnál korábban kel­tem föl. Már régebben határoztam el, hogy azon eset­ben, ha gyermekéveim feledhetlen helyeit megláto­gatom. Szakaszt, a kiesen fekvő kisded falut már azért se fogom kikerülni, mert Bella, kit ifjú ko­romban ideálomként szerettem, mint nő, e falucská­ban élte napja­it. Rokonszenvem, ragaszkodásom és vonzalmam azon időben nem volt titok ; miután azonban Bella azóta nő lett, s boldog házasságban élt, egy testben rút, de lélekben annál szebb udvarbiróval, még a hangos emlékezés gyönge érintésével se akartam a hamvadó parázst új életre fölpiszkálni. Szakasz Sándorfalutól gyalog másfél órányira feküdhetett. Puskával vállamon, gondolatokba merül­ve,­­ha­­­­ladtam a jól ismert utakon. A tisztilak egy erdősarokban, a falu végén ál­lott. Be kell vallanom, hogy szívem sebesebben kez­dett lüktetni, a­mint a kapu melletti nagy ajtó kilin­csére tettem kezemet, s az udvarra nyitottam. Egy tenyeres talpas, piros arcú szolgáló az apró marhákat etette, közel hozzá egy madonna-képű 10 —12 éves szőke lányka búzaalját tartott kötőcské­­jében, két kisebb lányka pedig egy mesterségesen összehordott homokhalmon játszott. A nagyobb leánykát lehetlen lett volna föl nem ismernem, anyira hasonlított mamájához. Ugyan­olyan színű dús szőke fürtök, ugyanolyan szelíd kék szemek, ugyanolyan nagyocska, de kellemes és szépmetszésű száj, a kissé hegyes, de finom metszésű orr, sőt maga a nyúlánk, de azért gömbölyű testal­kat is elárulták, hogy a leányka a Bella gyermeke. A­mint a gyermekek megpillantottak, azonnal félbehagyták foglalkozásaikat és játékaikat, s a kert felé szaladtak. Már messziről kiáltoztak: — Mamuka ! mamuka! jere föl! vendégünk ér­kezett. — Kedveseim ! hát oly ritkaság nálunk a ven­dég, hogy oly esetlenül kiáltoztok. Én csordulatlanul állottam meg, bevárandó a háziasszonyt, miután nem tudhatom, ily kora reggel így van-e öltözve, hogy nem fogom zsenirozni. A kert kerítésének rácsozatai közt megláthatom, mint ereszti le a háziasszony növényekkel megrakott kötényét, mint igazítja meg halfonadékát és főkötő­jét, mint ereszti és simítja le feltüzött ruháját, s mint siet a kertből fölfelé. Én is megmozdultam, s az udvar közepén át a kert felé tartottam. .Egy vén, magas és terebélyes tőrista árnyaiban találkozunk. A keresetlen baráti rokonszenv kifejezésével arcomon nyújtom feléje jobbomat. Bella hirtelenében föl nem ismert, s némi meg-­­­ütközéssel és zavarodással fogadta bizalmaskodá­somat. — Szomorú bár, de igaz, hogy a fővárosban ha­marább megvénülünk ! Bella nagyság már talán meg se ismeri egykori udvarlóját ? — Andor! — sikoltott inkább, mint szólt Bella, halvány arcán gyönge pir ömlött végig, s kezét nem minden remegés nélkül helyezd az enyémbe. A gyermekek csöndes csodálkozással bámulták a jelenetet. Én azonban csakhamar kiragadtam meg­lepetésükből, sorba emelem karjaimba a kisebbeket, s a nagyobbéval együtt megcsókoltam arcaikat. Ezek után már csak Andor bácsinak szólítottak. — A napokban érkeztem meg Pestről, Sándor­­faluban Kapronczayéknál vagyok szállva, s a legelső látogatást nagysáméknak szántam, mint kiket a fő­város zajában se tudtam elfeledni. — Mi is gyakran említők az ön nevét barátink és ismerőink között. Palim, ki Béltekre ment a nagy vásárra, de ki délre még bizonyosan haza jő, végte­len fog örülni e találkozásnak, mely a milyen várat­lan, épen olyan kedves lesz előtte. — De én szó nélkül szaladtam át Sándorfalu­­ból, és Kapronczayék bizonyosan várni fognak. — Andor, nem úgy nyilatkozott-e egykor előt­tem, hogy a kezeimmel készített katonabélésért egy napi járó utat is elgyalogolna. Szótalanul emelem e még mindig kedves nő ke­zét ajkaimhoz, s egy mélyet sóhajtottam. (Folyt. köv.) AZ ÖSSZEGYŰRT KALAP. — Novella. — Volckhausen Adelinetől. (Vége.) Nagyon együgyü felelet lehetett ez, mert Mar­­tineau úr mosolygott, de oly szelíden, oly jóakara­­túlag, hogy épen nem vehettem azt rész néven. — Tehát mihozzánk szándékozott kegyed jön­ni? Nálunk fog néhány hónapot tölteni? — Nem tud ön erről semmit ? — Hogy is tudnék! Nem találtam volna-e el úgy már tegnap, hogy ki ön, s megfosztottam volna-e akkor magamat azon szerencsétől, hogy önt haza kisérjem ? Tegnap midőn későn hazajöttem, hallot­tam ugyan valamit egy vendég felől, hanem azt gon­doltam, egy öreg nagynéne az, kit a jövő hétre vá­runk, — képzelheti tehát meglepetésemet, midőn ide jőve önt, önt találom itt, kisasszony! A hang, melyen ez utósó szavakat mondá, elég behízelgő volt ugyan, de az egész esemény mégis oly igen homályosnak, olyan megfoghatlannak lát­szott előttem, hogy e hatás egészen elenyészett. — Egy öreg nagynéne az, kit önök vártak ? — Igen, egy öreg cousine! — Tehát nem tudott ön semmit az én jöve­telemről ? Nem tud semmit anyjának egy barátnő­jéről ? — Mielőtt erre felelhetnék kisasszony, meg kell jegyeznem, hogy még nincs szerencsém kegyed ne­vét tudni. — Wildenfeld Helén. — Most hallom e nevet először! — felelé Mar­­­ineau úr, s vonásain a legnagyobb megütközés ki­­nyomata látszott. Iszonyú gyötrelem, csüggedés szállt meg. — De hát én itt nem Martineau úr házában va­gyok ? — Sőt igen, Martineau inspecteur házában! — Inspecteur des eaux et des forêts ? ! — Des eaux et des forêts ? — nem, hanem ins­pecteur de chemins de fer. — Úgy nem az igazi helyen vagyok! — sikol­;ám majdnem eszemen kívül , mert bármily ártatlan

Next