Fővárosi Lapok 1868. június (127-148. szám)

1868-06-03 / 127. szám

mert én és Zdravkovitz örömest maradtunk volna. Brankó egyre sürgetett, hogy induljunk; a bíró ellen­ben félre szólította őt, elmondta neki, hogy Mariská­tól tudja már, miszerint katonává akar lenni, hogy ezt ne tegye, hanem maradjon itt nála, s húgát, ha akarja, rögtön oda adja neki, sőt még többet is, bár­mit, a­mit csak kiván, még a jegyzőség is meglesz. Brankó azonban mindezekről hallani sem akar s csak egyre könyörög, ne marasztalják őt. A kocsi készen áll. Marika kiszalad az udvarra s tölt tarisz­nyát köt a locs ágához. Ezután elbúcsúzunk. A biró és a pénztárnok összevissza csókolnak. Mariska kezet fog legelőbb is Brankóval, azután velem, úgy végre Zdravkovitz­­csal, megismét Brankóval s harmatos szemmel nézi a kereket, hogy fordul e már ? A kerék végre nyikorog, még egyszer kezet szorítunk, s csakhamar künn vagyunk az udvarból. Mariska csak néz, csak néz, mig végre eltűnünk a szeme elöl.­­" Kocsisunk a biró szolgája volt. Utunk nem so­káig tartott, hamar elértük a legközelebb állomást. Itt azután leszálltunk, leemeltük pogyászunkat — azaz hogy azt az egy tarisznyát, s köszönetét, búcsút mondtunk a kocsisnak is, így tehát egy állomással megint közelebb let­tünk volna a célhoz. De hova ez óriási súlyú tarisz­nyával ? s még azt sem tudjuk, mi van benne. — Mentünk egy kis csárdába, leültünk s kutattuk a tarisznya tartalmát. Két főtt sódar, két óriási kalács, egy nagy csutora telve borral, egy ezüst pénz — tallér — s egy kis paprika volt benne, melyre ez egy szó volt írva: „ne felejts.“A Mariska járt iskolába s igy le is tudta írni, a mit gondolt. Ezután elhatároztuk, hogy délutánig itt mara­dunk, s csak ekkor indúlunk ismét tova. Leültünk tehát, beszélgettünk, s vártuk a delet. Szemrehányásokkal illettem most Brankót, miért nem maradtunk K-ban, miért nem iparkodott közelebb ismeretségbe jutni ? Én, az ő helyzetében, bizonyára ott maradtam volna, ha nem leszek is jegyzővé, csak a magam ura legyek. — S higyyétek, ha Brankó ott nincs, szentül én fogom el e szeren­csét. — Én azonnal nőül venném Mariskát, — szól­tam Brankóhoz. — Csak aztán az a kérdés, — felelt ő — elvál­lalt volna-e férjének ? — Ugyan hagyd el, meg ne sérts. Azt hiszed, én nem kaptam volna meg őt? E beszéd csakugyan fölháborított, s pedig an­nál inkább, mert épen nem voltam az a férfi, a­kit a nők nem örömest néztek volna, s ha Brankó nem a legeslegjobb barátom, úgy most őt bizonyára rög­tön itt hagyom — csak aztán a pénz­em is ne lett volna ép az ő zsebében, így tehát kénytelen voltam megnyugodni. Különféle tárgyakról beszélgetvén még ezután, alig vettük észre, hogy már dél van. Ebédre jól el­láttunk, egy egész sódart, egy kalácsot fogyasztottunk el és kulacsunkat is fenékig ürítettük. Pogyászunkról úgy gondoskodtunk, hogy a kula­csot azonnal eladtuk, a tarisznyát pedig majd válta­kozva visszük.­­— Ebéd után megint csak nyakunkba vettük az utat, s miután az állomást elértük volna, megint csak vacsorázunk, megint­ csak lefeküdtünk. Másnap megint tovább mentünk , sódarunkból már csak nagyon csekély maradék volt, a kalácsból sem több, s ezt most én vittem. így vándoroltunk faluról falura, míg végre va­­lahára elértük a helyet, hol ügyünknek el kellett dőlnie. IV. Kicsiny, de barátságos külsejű városkába érkez­tünk. Minden sarkon, minden utcán láttunk huszáro­kat. — Kérdeztem, hogy hát most mitévők legyünk ? Brankó válaszolt, hogy ma még fáradtak vagyunk, nem mutatjuk be magunkat, hanem csak holnap, vagy holnapután. Pénzünk még akár egy hétre is elég lévén, fogadóba szálltunk, hol aztán szobát bé­relvén, kinyugodtunk, levertük a port ruhánkról s mentünk sétálni. A tiszteséges külsejű férfiak, s szép nők után ítélve, kiket mindjárt ez első alkalommal láttunk, remélhettük, hogy dolgunk itt nem fog ko­­szul folyni. . Most egy kis korcsmába köszöntöttünk. — Brankó előre meghagyta, vagyis inkább ránk pa­rancsolt, hogy ha ő valamelyik huszárral találna szóba eredni, ne zavarjuk, hanem hagyjuk őt vele magára. Nevünket mindhárman elváltoztattuk, hogy ismerőseink még csak a nyomunkat se lelhessék meg. — A korcsmában három vén huszár üldögélt; mindeniknek sárga pléh­ csillag volt a mellén, me­lyet ők „kakukknak hívtak. E vének a fiatal huszá­rok előtt igen nagy tiszteletben szoktak állani. Letelepedvén az ő asztalukhoz, csakhamar be­szédbe eredtünk velük. Kérdeztek, honnét jövünk, kik vagyunk ? Brankó szokás szerint válaszolt kér­déseikre, de még nem akart egészen színt vallani. — Megtetszettünk azonban nekik, s kezdtek biztatni: álljunk be közéjük. Erre Brankó enyelgett, tréfálko­­dott velük, bort parancsolt, s aztán együtt iddogál­­tunk. Most kértem őt, engedné meg, hogy én is köz­be szóljak s ezzel a legidősbikhez fordúlván. — Csak az rész a katonaságnál, — szóltam — hogy a közvitéz nagyon is sok úrnak tartozik szol­gálni. — Mi ? sok úrnak ? hisz ez annál jobb, miután nem parasztokkal, hanem csupa úrral van dolga. Mert — tudnivaló hogy — akármelyik huszár, ha mindjárt csak közember legyen is, jóval nagyobb úr, mint önök. — Hogy-hogy ? kérdem. — Hogy hogy ? Hát úgy, hogy ő még a vicis­­pánnál is nagyobb úr, mert a vicispán csak a vár­megyét szolgálja, de a huszár a császárt. Értette az úr? Erre aztán nem szólhattam többet, s pedig an­nál kevésbbé, mert már eddigi szavaim is dühbe hozták a huszárt. Jobbnak véltem csöndesen ülni, s Brankó is helyeselni látszott e véleményemet. Most igen furcsán esett, hogy én itt vagyok, sokkal inkább szerettem volna Pesten lenni a „fe­hér hajó“-nál. De Brankót itt hagynom nem lehetett. A társalgás még egy ideig folyt, a vén vasrágó dicsekedett : ő nem lenne baltává, ha rögtön ezre­dessé tennék is, mert a huszár az úristennek legelső katonája. Végre haza kellvén menniök, megígérték Brankónak, hogy másnap — ha lopva is — megint el fognak jönni. Ezután megint folytattuk sétánkat. Brankó mindent, a­mit látott, de különösen minden egyes huszárt, tetőtől talpig megvizsgált. Kis városban, ha valami idegen csak kétszer lép is az utcára, már mindenki látta, mindenki tuda­kolja : kicsoda, micsoda ? És igy jártunk mi is. Más­nap már majd az egész huszárság ismert, ha csak lá­tásból is. — A lányok kinyitották az ablakot s úgy néztek utánunk. (Folyt, köv.) Pesti kávéházak. .. (A „grande nation“ gyermeke.­­— Tempora mutantur. — A „Fillinger-kávéház.“ — Egy észrevétel. — Vége a ro­mantikának. — Vén jogászok. — A „spectabilis.“ — Hogy is volt egy pár év előtt ? — A mi „jeunesse dorée“­­ink. — Az „ifjú Magyarország.“ — A rendőrség korszaká­ban. — A tekeasztal hősei. — Kozák és balek. — Meta­­morphosisok. — „O jérum.“ — A „bús magyar.­­ (B.N.) Néhány hó előtt egy szeretetreméltó fia­tal francia mérnök látogatott meg, kivel még szülő­városomban volt szerencsém megismerkedni. Kül­földi barátom, ki jelenleg a délkeleti határszélen fekvő bányavárosok egyikében tölti napjait, több íz­ben egész francia lelkesedéssel beszélt Pest gyönyö­rű fekvése és világvárosi fényes jövendőjéről. Ke­resztül kasul járván fővárosunkat, és megszemlélvén annak minden nevezetességeit, — jól esett hallanom társamtól, hogy Pestet koránsem képzelt ily kifej­lettnek. Egy alkalommal azon furcsa kérdést intézte hozzám a „nagy nemzet“ örökké csevegő fia : ma­gyaráznám meg neki, hol rejlenek tulajdonképen a mi tanulóink, hogy még egyetlenegygyel sem talál­kozott az utcán. — Találkoztunk biz ott akárhány­yal, — vi­­szonzom franciámnak, — csakhogy ön nem ismerte fel őket, mert a mi tanulóink nem öltözködnek fan­tasztikus, kirívó módon. Nálunk nincsenek divatban a német egyetemi tanulók sajátságos bizarr szokásai. Nekünk nincsenek „Burschenschaft“-jaink , sem egyéb bármi néven nevezendő köreink vagy testüle­teink. A mi tanulóink nem növesztenek hosszú hajat, nem rendeznek „comers“ okat és nem járnak térden fölül nyúló lovagcsizmákban. Nálunk a tanulót nem lehet megkülönböztetni a philisztertől. — C‘est horrible! — válaszoló elszörnyedve és fejét kétkedőn csóválva társam, ki több német egye­temen fordult meg és rajongó tisztelője a német diák­életnek. — De hát az isten szerelméért — kérdő rö­vid szünet után franciám — mit csinálnak önök tanu­lói egész nap, ha nincsenek társas­köreik ? Hol jön­nek össze? — Oh, azok elég társaságot lelnek a kávéház­ban — felelem. A mi tanulóinknál a kávéház helyet­tesíti az egyetemi köröket. Fiatal embereink ott ismerkednek meg egymással , ott kötnek baráti fri­gyet és ott tartják tanácskozásaikat. — Sajátságos, valóban különös, — mormogó barátom. — És nem lenne ön oly szíves, engem ily kávéházba vezetni, — mondá tovább kérő hangon. — Én nagy barátja vagyok a diákéletnek, s szeretem figyelemmel kisérni. — Szolgálatára állok, — viszonzom,­­ de előre figyelmeztetem, hogy ön hasztalan keres eredeti diák­életet. A híres jogász-korszak, melyről ön bizonyára hallott valamit, rég letűnt már. Az erkölcsök meg­szelídültek, és a mi tanulóink nem verekednek többé éji őrök, mészárosok és katonákkal. Azzal karon ragadom franciámat és elvezetem Magyarország legnépszerűbb és a lefolyt gyászos emlékű évek alatt gyakran emlegetett kávéházába, a „Fillinger“ be. Megmagyaráztam barátomnak, hogy e kiválólag jogászok által látogatott kávéház a pesti „quartier latin“ központjában fekszik. Egy óránál továbbb időzünk egyetemi ifjúságunk e kedvenc tanyáján, mely mint mindig, úgy most is, áthatlan dohányfüsttel volt telve. Franciám szótlanul bámult az ifjúság tekéző, kártyázó vagy p­olitizáló csoportjaira. Figyelmét leginkább néhány végkép elkeseredett „bús magyar“ vonta magára, kik valódi keleti phlegmával pipáztak egy sarokban, egy csep­pet sem­ törődve azzal, mi körülök történt; francia barátom nem győzte eléggé csudás és e szörnyű füst­­feliegeket fúvó szomorú társaságot, mely egy kukkot sem szólva, némán ült az asztal körül. — Nos, hogyan tetszenek tanulóink ? —kérdem társamtól, a mint ismét az utcán voltunk. — Mais mon Dieu, — válaszoló naival, hisz ezek nem tanulók , ezek csak­­ fiatal emberek. Semmi eredeti, semmi diákos nincs magaviseletük­ben. Vraiment, én meg nem foghatom ezt. Az idegen emez észrevételében van valami ta­láló, és az életképirat, ki e kávéház ecseteléséhez kezd, kénytelen érezni annak igazságát. „Füit Ilion.“ A „Fillinger“ régi dicsősége letűnt, s az egykori roman­tikus színezetű jogászélet napról napra próza­iabbá kezd lenni. A jogász kezd egybeolvadni a philisz­­terrel. Hová lettek a Bendegúzra emlékeztető alakok, kik öt-hat év előtt még a „Fillinger“ díszeit képezek ? Hová lettek e rengeteg szakállú, pitykés dolmányú, deli magyar alakok, a fiatal lányok eme kedvencei, eme örökké víg fiúk, kik egy tüntetésnél, egy dinom­­dánomn­ál sem hiányzottak ? Hová lettek az ifjú jo­­gász-generatio eme dédapái, e „mohos fők,a­kik tíz­­tizenkét év alatt végzék be a nyolc fél évből álló tanfolyamot ? Eltűntek, szétoszottak a világ minden tája felé, és nincs, ki nyomdokaikba lépne. A vén gárda egyik legterhetlenebb bajnoka, a „spectabilis“ is itt hagyta két év előtt Pestet. Midőn e tiszteletreméltó „utósó mohikánt“ elindulása előtt körül álltuk, s­őt őszinte szerencsekívánatainkkal­­ elárasztók: a vén gyermek szemeiből két könycsepp gördült le már szürkülni kezdő szakállára, és megin­­dulásában csak anyit volt képes rebegni, hogy vég­­hetlenül fáj neki megválni pesti barátjaitól. Pedig­­ bizony ideje volt már, hogy az öreg elkotródott Pest­­­­ről. Itt sehogysem boldogult volna, mert négy évi­g ittléte alatt csak másfél évet bírt végezni. Az akadé­mián azonban elnézők voltak a sorstól üldözött óra­­­­bér iránt, és az öreg most már valamelyik felső me­­­gyében mint esküdt működik. Hej, sajátságos ember is volt ez a „spectabilis“­­ a maga nemében. Én még kis diák valók akkor, mi­­­­dőn ő már a gymnasium utósó osztályát látogató, é­s mégis együtt tettük le az érettségi vizsgát. Sajátsá­gos nomád természet lakott ez emberben. Sehol sem­­ találta jól magát hosszabb ideig. Ő vándorolni szere­tett egy városból a másikba. Ismerte is a fél országot. Különben áldott jó fiú volt, és mint mondom, utósó példánya a vén jogászoknak. Évek előtt a „Fillinger“ sokkal látogatottabb volt, mint jelenleg. Akkor majdnem kizárólag benne 506 .

Next