Fővárosi Lapok 1868. július (149-175. szám)
1868-07-01 / 149. szám
fiais ' , I A CIREIXI MARQUISNO. (Francia beszély.) Irta : Riviére Henrik. I. Vendéeban, a Loire partján, emelkedők 1815-ben a cireixi várkastély. Egyike volt ez Mansart díszes alkotásainak, melyek az építészetben és történelemben azt a pontot jelölik, hol a középkor büszke várurai az uralkodók hízelgő udvaroncaivá váltak. Nem lovagvár — védelemre, vagy pártcsaták véres tusáira számítva, — volt ez, csupán egy csinos úrilak, nyilt kapuval, szabad bejárással, melynek tágas ablakokkal ellátott főrésze két kisebb szárnyépülettel volt összeköttetésben , melyek négyszög alakban annak két végéről nyúltak ki. Az egészet egy kőoszlopzattal védett mély árok kertté; a családi címer a főbejárás fölött díszelgett. A kastély egyik oldala puha pázsitos parkra szolgált, mely lejtősen ereszkedik a Loire partjáig, a másik az udvarra, mely tölgyfákkal és óriás akácokkal volt körülültetve. E fák magukra hagyva, kaszált gályáikkal egymásba fonódtak s a széles árkot beárnyékolták fürű lombjaikkal, melyek majdnem a ház faláig nyúltak. A bomladozó kövezet közt szaporán nőtt a dudva, itt-ott csalánnal vegyest. A vasrácsozat, mely az út fölött vonult el, egykor remekmű lehetett, de az arabeszkek s a dárda alakú rudak aranyozott végei már meg voltak emésztve a rozsda által. A kastély átalában, noha e szép vidéken a legkellemesebb fekvéssel birt, komor, mogorva színezem volt, s a szemlélőben a szándékos elhanyagolás sejtelmeit kelté föl. Két gyermek, egy fiúcska s egy lányka szaván kívül, kik koruk ártatlanságában gondtalanul futkostak és játszottak a házban s annak környékén, semmi zaj nem volt hallható. Való, hogy anyjuk, Cireix marquisnő, igen szomorú, elvonult életet élt. A marquis nem számított többé. Alig volt még harmincöt éves, de már kevéssel házassága után elmeháborodásban megtörve, félkegyelmű lett. Azok, kik mint látogatók, a kastélyban olykor megfordultak, és a cselédek, gyászba öltözve s folyvást valamelyik terem ablakában álló magas karszéken ülve látták őt. Időrül időre nagyokat sóhajtott és arcát fintorgatta. Előtte egy asztal s azon nagy halmaz festett kép volt, miket szétvagdalt; ha ezt félbe hagyta, akkor egy kulcscsal játszott, mely acél láncon függött nyakában, melyet gondosan őrzött mindenkitől s nem hagyott levenni akkor sem, midőn átöltöztették. Úgy látszott, hogy gyakran hosszan beszél e kedvenc tárgyához, de beszéde csak siró hangon és érthetlenül kiesett, egymáshoz nem függő szótagokból állt. A marquisnő hideg, kényszeritett odaadással s némi undorral teljesítő férje körül kötelességét. Gyermekei fölött, kik egy nevelőre voltak bízva, őrködött, de minden melegebb érzés és gyöngédség nélkül. Cireix marquisnő huszonnyolcadik évében igen szép volt, de zord, mondhatni, szoborszerű szépség, magas, méltóságos testalkatú, járása kimért, arca halvány, melynek változatlan vonásain semminemű érzés vagy indulat, kifejezést nem nyert. Sötét szemeiben, melyek villámokat lennének tán képesek szórni, büszkeség és nyugodtság lakott. Keveset beszélt s nem nevetett soha. Modora udvarias és kimért, öltözete keresetlen, de pongyolaság nélküli volt: felöltözött, se többet se kevesebbet nem ten. A szegényeken segített, de vallási kötelezettségeit a legszigorúbb mértékkel rótta le. Rósz példát nem akart adni. A chreixi jámbor lelkész mindent elkövetett, hogy lángra gyújtsa benne a vallásosságot, de a marquisnő rideg, elzárkózott kedélyén minden ebbeli kísérlete hajótörést szenvedett. — Isten sújtotta le, mormogott olykor, lehet, hogy ismét magához fogja emelni. — A marquisnő szerencsétlensége bizonyára nagy volt; ifjan, kényszerítve egy élőholthoz , elég balsors, hogy megfejthető és igazolható legyen komorsága szordon lelkülete. Azonban a társas körökben a környéken és Angers városban, midőn a beszéd tárgya Cireix marquisnő volt, mélyebb és fontosabb okokat tulajdonítottak gyászos elvonultságának, melyben napjait töltő. Valami balesetet emlegettek, mely még fiatal leány korában érte s lelkén gyógyithatlan sebet ütött, egy történetet, mely azelőtt tiz évvel ment végbe a cheixi kastélyban, s melyről akkor igen sokat hallottak és beszéltek az emberek. Elmellőzve a mellékes magyarázatokat és bővítéseket, melyeknek annak idején nagy fontosság tulajdoníttatott, íme a tény, amint azt elmondták. Cieix marquis, a marquis nő apja, miután megházasodott, a forradalom szabad eszméinek viharától űzetve, XVI. Lajos halálakor családjával együtt Angolországba költözött. Ugyanekkor magával vitte egyik szolgáját, Cornier Józsefet is, ki őt egykor Amerikába követte s egészen lekötelezettje volt. A marquis részt vett a quiberoni hadjáratban s vele Cornier is. E szerencsétlen vállalat végén, midőn egy angol bárkára menekült, észrevette, hogy szolgája nincs oldala mellett. A hű ember oroszláni küzdelem után, melylyel ura hajóra szállását födözé, a szárazon maradt. A marquis látta, a mint a habokba ugrott s mimen erejéből a bárka után úszott. Kérte a parancsnokot, hogy álljon meg, de ez nem akart. Azt felelé, hogy Cireix marquisért tán megtenné, de szolgájáért nem teheti. E méltatlanság fölbosszanta Cireixt, ki hideg vérrel válaszolt a tisztnek, hogy ez esetben kényszeríteni fogja megállapodni, s ezzel elszántan a hullámok közé veté magát, Corniert megfogta s a dereglyére segítő. Mindketten mentve voltak. E kölcsönös önfeláldozás a legszorosabban egybe fűző urat és szolgát. Corniernek, ki családos ember volt, volt egy, a marquiséval egykorú fia. Cireix pártfogásába vette a gyermeket, s őt ugyanazon nevelésben és oktatásokban részesíté, melyekben fiát, Cornier Adrien, ki szép tehetségekkel volt megáldva, méltónak mutatta magát e kegyre. Leszámítva azt a kevés tartózkodást, melylyel jóltevője gyermeke iránt tartozott, a legbensőbb barátság fejlődött ki köztük, s az ifjú Cornier az ifjú Cireix Károly minden mulatságainak és tanulmányainak részese lön. Szerette is forrón s kész lett volna bármikor életét áldozni értte, épen úgy, mint atyja az öreg marquisért. 1802-ben Cireix visszatért Franciaországba, hol sikerült neki kastélyát és javait visszaszerezni. Fia jövőjéről nem kellett aggódnia : Károly élvezte vagyonát s jobb időkre várt; de annál inkább foglalkodtatá Adrien sorsa, kinek születése nem csekély hátrányára volt. Bántotta volna, ha az ifjú ritka tulajdonai és tehetségei kárba vesznének, oly időben főleg, melyben az állam és társadalom átalakuláson ment keresztül, s a legragyogóbb jövő állt nyitva minden miveit ember előtt. Adrien a marquis akarata szerint Párisba ment a polytechnikumba. Károly, míg atyja Cireixt rendezte, pénzével és idejével szabadon rendelkezve, szintén Párisba vonult, magát az élet iskolájában képezni s a régi családi összeköttetéseket megújítani. (Folyt. köv.) A Chorinszky-per két utósó napja. (Eredeti tudósítás.) — MüncheD, junius 27. — (U. A.) Végéhez értünk a szörnypernek, melyet egy egész héten át fél-Európa kísért feszült figyelemmel. Mi ezúttal a két utosó napról fogunk szólani. A tegnapi nap (péntek) a legérdekesbek egyike volt. A roppant hőség dacára a terem a legnagyobb szorongásig megtelt. A közönség egész ideges izgalommal leste azok szavait, kikről hitte, hogy döntő befolyással lesznek a per kimenetelére: t. i. a szakértők, a vádló és védő szavait. Öt lélektani orvos adta elő véleményét a vádlott elmetehetsége és szellemi józansága felől. Kettő feltétlen elmezavartsága mellett nyilatkozott, három azonban tökéletesen „beszámolhatja“ alá esőnek, s e bűntettért feleletre vonhatónak állította. A szakértők vélemény adása egész kis psychiatrikus föld- kilísássá nőtt. Beszéltek átalában, beszéltek e concrete* esetre vonatkozólag, s mindegyik saját nézete mellett hozott föl érveket, s végül— ugyanazon pontból indulva ki — más más célokhoz és következtetésekhez jutottak. Az első, aki szólt, dr. Martin volt. Részemről — mond a többi közt — abban a meggyőződésben élek, hogy a vádlotton észrevett különféle jelenések semmi egyebek, mint vele született idegesség nyilatkozatai, mely soha sem menthet föl valakit az alól, hogy elkövetett bűnéért feleletre vonassák. „Hét hónapi ittléte alatt folyton szemügygyel tartan a vádlottat, — folytatá ez orvos, — de tapasztalásaim alapján mondhatom: a legcsekélyebbet sem találtam, mi kételyt ébresztett volna bennem az iránt, hogy várjon abban az időben, midőn neje meggyilkolására tervek készítettek, elmetehetsége zavart lett volna.“ Dr. Schauss (a védő ügyész, ki ez egész elmezavartsági komédiát rendezte,) azt jegyzi meg erre, hogy e lélektani művekben egy karjelre akadt, melyet ez esetre alkalmazhatónak vél. Egyének ugyanis, kiknek szellemi tehetsége valóban zavart, minden e zavartságra vonatkozó célzást bosszankodással utasítnak vissza, mit a vádlott is tett. Dr. Martin azt feleli: „Előttem úgy tűnik föl, mintha a vádlott csak azért nem akar beszámítás alá nem esőnek ítéltetni, mert attól tart, hogy aztán később nem fog szolgálatba léphetni. Ő ugyanis nem hisz elítéltetésében s reméli, hogy rövid idő múlva ismét reaktiválják.“ Erre Sobrig tanár adja elő véleményét. Szerinte Chorinszky ideges, ingerlékeny, szeszélyes, haragra könnyen lobbanó természettel bír. Minden ember máskép lévén alkotva, az egyiket jószívűnek, a másikat komolynak, szórakozottnak , vidornak mondjuk ; sőt néha ily kifejezéseket is használunk: bolond, bebörtös, szeleburdi ember; de ezzel még korántsem akarjuk ezt elhitetni, hogy az illető őrült. Ily értelemben tekintendő több tanú vallomása. Nézzük e leveleket. A levelek alakja mindig élénk, az igaz, de tartalma rendesen a helyzetnek megfelel. A szerelmes levelek a túláradozók, a tiszteknél igy szokott ez jobbadlán lenni. Nejéhez irt levelei különféle hangzásúak: az egyikben hízeleg neki, a másikban belátására hivatkozik, s midőn célját el nem éri, goromba, szívtelen lesz. Látunk különféle tanácsadásokat, útmódokat sat., s mindéhez jó ész szükséges. „E levelekben — mondá Solbrig — legcsekélyebb érvet sem lelhetek föl, mely elmezavartságra mutatna , s tartalmuk a vádlott legtökéletesb szellemi épségéről győznek meg. Az Ebergényi kisasszonyhoz intézett leveleiből bizonyos türelmetlenség vehető ki; imádkozik, mint egy olasz brávó, ki szintén a filkolási tett előtt térdén könyörög a madonnához a gonosz terv sikeréért, de ez nem jele az elmezavartságnak. ő igen jól tudja, mit cselekszik, s ismeri tettei következményeit. Ha a haragra-robbanás stádiumában követett volna el valamit, akkor én is megengedném, hogy a szenvedélyes pillanat némileg csökkenti a beszámolhatóságot, de itt oly tényről van szó, mely hosszú idői fontolgatás eredménye. Ennélfogva orvosi lelkiismeretem szerint a beszámolhatóság mellett kell szólanom.“ A roueni tébolyda igazgatója, dr. More azonban ép ellenkezőleg szól. Azt hiszi, hogy ez az ember nincs abban a kedélyállapotban, melyben őt felelősségre lehetne vonni cselekedeteiért. Ideges agybetegségben szenved, melyet nálunk „folie raisonnante“-nak, Angolországban „erkölcsi őrültségnek“ neveznek. „A cselekedetekben mutatkozó őrültségnek“ is lehet nevezni. Ily fajú betegek társalgás közben úgy beszélnek, mint más okos emberek; nagylelkűek, jótékonyak, zenére és nyelvük megtanulására különös hajlammal és tehetséggel bírnak, de egészen ítéletképtelenek. A családokban zavart okoznak, a társasági harmóniát mindenütt földúlják, s végül a tébolydába kell őket adni. „Nem követelem — mondá Morei — hogy a vádlottat öthat nap alatt tökéletesen megismerjem; de ismerem nagy családját, mely egész Európában el van terjedve, s mely nemcsak szellemi minőségében, hanem egész szervezetében beteg. Ha a vádlott büntelennek ítéltetik, akkor az orvos kezébe való. Ha előbbi életmódjához visszatér, epileptikus, paralytikus lesz belőle. Uraim , légyottot adok önöknek. Jöjjünk össze három év múlva Münchenbe, s meglátják majd , mivé lett a vádlott. Ama válságos időben a gróf képtelen volt tettét megítélni.“ Dr. Mayer körülbelől igy szólt: „Forrásaim a tanúvallomások és saját észleléseim. Legkevésbbé titkolták el a gróf előtt, hogy kicsoda s micsoda Ebergényi Julia; ő nem tudta, vagy nem akarta tudni, a mi ítélő erejének hiányára mutat. Ideges, ingerlékeny, s úgy hiszem, hogy az érzéki fölindulások befolyása alatt állott. Kedélyhangulata pillanatról pillanatra változik, álmatlan; néha bizonyos gondolatok egyre kínozzák, máskor meg az egyikről a másikra szökik. Midőn azt mondom neki, hogy nem foghatom meg, mikép lehet ily közönyös, hisz becsülete — akármint végződik is pőre — örökre meg van bélyegezve,ő azt felelé: „Akár megengedi atyám, akár nem, én mégis elveszem Júliát.“ A szellemi műveltségéről szóló katonai bizonyítványok nem sokat nyomnak a latban; Ausztriában a tiszttől alig követelnek annyi műveltséget, mint Németországban az altiszttől. A vádlottat továbbá orvosi művészet segedelmével szülte anyja. Meg is látszanak ennek — 594 —