Fővárosi Lapok 1868. július (149-175. szám)

1868-07-01 / 149. szám

fi­a­is ' , I A CIREIXI MARQUISNO. (Francia beszély.) Irta : Riviére Henrik. I. Vendéeban, a Loire partján, emelkedők 1815-ben a cireixi várkastély. Egyike volt ez Mansart díszes alkotásainak, melyek az építészetben és történelem­ben azt a pontot jelölik, hol a középkor büszke vár­urai az uralkodók hízelgő udvaroncaivá váltak. Nem lovagvár — védelemre, vagy pártcsaták véres tu­­sáira számítva, — volt ez, csupán egy csinos úri­lak, nyilt kapuval, szabad bejárással, melynek tágas ab­lakokkal ellátott főrésze két kisebb szárnyépülettel volt összeköttetésben , melyek négyszög alakban annak két végéről nyúltak ki. Az egészet egy kő­­oszlopzattal védett mély árok kertté; a családi cí­mer a főbejárás fölött díszelgett. A kastély egyik oldala puha pázsitos parkra szolgált, mely lejtősen ereszkedik a Loire partjáig, a másik az udvarra, mely tölgyfákkal és óriás akácokkal volt körülül­tetve. E fák magukra hagyva, kaszált gályáikkal egymásba fonódtak s a széles árkot beárnyékolták fürű­ lombjaikkal, melyek majdnem a ház faláig nyúl­tak. A bomladozó kövezet közt szaporán nőtt a dudva, itt-ott csalánnal vegyest. A vasrácsozat, mely az út fölött vonult el, egykor remekmű lehe­tett, de az arabeszkek s a dárda­ alakú rudak ara­­­nyozott végei már meg voltak emésztve a rozsda által. A kastély átalában, noha e szép vidéken a legkellemesebb fekvéssel birt, komor, mogorva szí­nezem volt, s a szemlélőben a szándékos elhanya­golás sejtelmeit kelté föl. Két gyermek, egy fiúcska s egy lányka szaván kívül, kik koruk ártatlanságá­ban gondtalanul futkostak és játszottak a házban s annak környékén, semmi zaj nem volt hallható. Való, hogy anyjuk, Cireix marquisnő, igen szomorú, elvonult életet élt. A marquis nem számított többé. Alig volt még harmincöt éves, de már kevéssel há­zassága után elmeháborodásban megtörve, félkegyel­mű lett. Azok, kik mint látogatók, a kastélyban olykor megfordultak, és a cselédek, gyászba öltözve s foly­vást valamelyik terem ablakában álló magas kar­széken ülve látták őt. Időrül időre nagyokat só­hajtott és arcát fintorgatta. Előtte egy asztal s azon nagy halmaz festett kép volt, miket szétvagdalt; ha ezt félbe hagyta, akkor egy kulcscsal játszott, mely­­ acél láncon függött nyakában, melyet gondosan őr­zött mindenkitől s nem hagyott levenni akkor sem, midőn átöltöztették. Úgy látszott, hogy gyakran hosszan beszél e kedvenc tárgyához, de beszéde csak siró hangon és érthetlenül kiesett, egymáshoz nem függő szótagokból állt. A marquisnő hideg, kényszeritett odaadással s némi undorral teljesítő férje körül kötelességét. Gyermekei fölött, kik egy nevelőre voltak bízva, őrködött, de minden mele­gebb érzés és gyöngédség nélkül. Cireix marquisnő huszonnyolcadik évében igen szép volt, de zord, mondhatni, szoborszerű szépség, magas, méltóságos testalkatú, járása kimért, arca halvány, melynek vál­tozatlan vonásain semminemű érzés vagy indulat, kifejezést nem nyert. Sötét szemeiben, melyek vil­lámokat lennének tán képesek szórni, büszkeség és nyugodtság lakott. Keveset beszélt s nem nevetett soha. Modora udvarias és kimért, öltözete kereset­len, de pongyolaság nélküli volt: felöltözött, se töb­bet se kevesebbet nem ten. A szegényeken segített, de vallási kötelezettségeit a legszigorúbb mérték­kel rótta le. Rósz példát nem akart adni. A chreixi jámbor lelkész mindent elkövetett, hogy lángra gyújtsa benne a vallásosságot, de a marquisnő rideg, elzárkózott kedélyén minden ebbeli kísérlete hajótö­rést szenvedett. — Isten sújtotta le, mormogott oly­kor, lehet, hogy ismét magához fogja emelni. — A marquisnő szerencsétlensége bizonyára nagy volt; ifjan, kényszerítve egy élő­holthoz , elég balsors, hogy megfejthető és igazolható legyen komorsága s­zordon lelkülete. Azonban a társas körökben a kör­nyéken és Angers városban, midőn a beszéd tárgya Cireix marquisnő volt, mélyebb és fontosabb okokat tulajdonítottak gyászos elvonultságának, melyben napjait töltő. Valami balesetet emlegettek, mely még fiatal leány korában érte s lelkén gyógyithatlan se­bet ütött, egy történetet, mely azelőtt tiz évvel ment végbe a ch­eixi kastélyban, s melyről akkor igen sokat hallottak és beszéltek az emberek. Elmellőzve a mellékes magyarázatokat és bővítéseket, melyek­nek annak idején nagy fontosság tulajdoníttatott, íme a tény, a­mint azt elmondták. Ci­eix marquis, a marquis nő apja, miután meg­házasodott, a forradalom szabad eszméinek viharától űzetve, XVI. Lajos halálakor családjával együtt­­ Angolországba költözött. Ugyanekkor magával vitte egyik szolgáját, Cornier Józsefet is, ki őt egykor Amerikába követte s egészen lekötelezettje volt. A marquis részt vett a quiberoni hadjáratban s vele Cornier is. E szerencsétlen vállalat végén, midőn egy angol bárkára menekült, észrevette, hogy szol­gája nincs oldala mellett. A hű ember oroszláni küz­delem után, melylyel ura hajóra szállását födözé, a szárazon maradt. A marquis látta, a mint a habokba ugrott s mimen erejéből a bárka után úszott. Kérte a parancsnokot, hogy álljon meg, de ez nem akart. Azt felelé, hogy Cireix marquisért tán megtenné, de szolgájáért nem teheti. E méltatlanság fölbosszanta Cireixt, ki hideg vérrel válaszolt a tisztnek, hogy ez esetben kényszeríteni fogja megállapodni, s ezzel elszántan a hullámok közé veté magát, Corniert megfogta s a dereglyére segítő. Mindketten mentve voltak. E kölcsönös önfeláldozás a legszorosabban egybe fűző urat és szolgát. Corniernek, ki családos ember volt, volt egy, a marquiséval egykorú fia. Ci­reix pártfogásába vette a gyermeket, s őt ugyanazon nevelésben és oktatásokban részesíté, melyekben fiát, Cornier Adrien, ki szép tehetségekkel volt megáld­va, méltónak mutatta magát e kegyre. Leszámítva azt a kevés tartózkodást, melylyel jóltevője gyerme­ke iránt tartozott, a legbensőbb barátság fejlődött ki köztük, s az ifjú Cornier az ifjú Cireix Károly minden mulatságainak és tanulmányainak részese lön. Szerette is forrón s kész lett volna bármikor életét áldozni értte, épen úgy, mint atyja az öreg mar­quisért. 1802-ben Cireix visszatért Franciaországba, hol sikerült neki kastélyát és javait visszaszerezni. Fia jövőjéről nem kellett aggódnia : Károly élvezte va­gyonát s jobb időkre várt; de annál inkább foglal­­kodtatá Adrien sorsa, kinek születése nem csekély hátrányára volt. Bántotta volna, ha az ifjú ritka tu­lajdonai és tehetségei kárba vesznének, oly időben főleg, melyben az állam és társadalom átalakuláson ment keresztül, s a legragyogóbb jövő állt nyitva minden mi­veit ember előtt. Adrien a marquis aka­rata szerint Párisba ment a polytechnikumba. Károly, míg atyja Cireixt rendezte, pénzével és idejével sza­badon rendelkezve, szintén Párisba vonult, magát az élet iskolájában képezni s a régi családi összekötte­téseket megújítani. (Folyt. köv.) A Chorinszky-per két utósó napja. (Eredeti tudósítás.) — MüncheD, junius 27. — (U. A.) Végéhez értünk a szörnypernek, melyet egy egész héten át fél-Európa kísért feszült figyelem­mel. Mi ezúttal a két utosó napról fogunk szólani. A tegnapi nap (péntek) a legérdekesbek egyike volt. A roppant hőség dacára a terem a legnagyobb szorongásig megtelt. A közönség egész ideges izga­lommal leste azok szavait, kikről hitte, hogy döntő befolyással lesznek a per kimenetelére: t. i. a szak­értők, a vádló és védő szavait. Öt lélektani orvos adta elő véleményét a vád­lott elmetehetsége és szellemi józansága felől. Kettő feltétlen elmezavartsága mellett nyilatkozott, három­­ azonban tökéletesen „beszámolhatja“ alá esőnek, s e bűntettért feleletre vonhatónak állította. A szakér­­tők vélemény adása egész kis psychiatrikus föld­- kilísássá nőtt. Beszéltek átalában, beszéltek e concret­e* esetre vonatkozólag, s mindegyik saját nézete mel­lett­ hozott föl érveket, s végül— ugyanazon pont­ból indulva ki — más más célokhoz és következte­tésekhez jutottak. Az első, a­ki szólt, dr. Martin volt. Részem­ről — mond a többi közt — abban a meggyőződés­ben élek, hogy a vádlotton észrevett különféle jele­nések semmi egyebek, mint vele született ideges­ség nyilatkozatai, mely soha sem menthet föl va­lakit az alól, hogy elkövetett bűnéért feleletre vo­nassák. „Hét hónapi itt­léte alatt folyton szemügy­­gyel tartan­ a vádlottat, — folytatá ez orvos, — de tapasztalásaim alapján mondhatom: a legcsekélyeb­bet sem találtam, mi kételyt ébresztett volna ben­nem az iránt, hogy várjon abban az időben, midőn neje meggyilkolására tervek készítettek, elmetehet­­sége zavart lett volna.“ Dr. Schauss (a védő ügyész, ki ez egész elmeza­­vartsági komédiát rendezte,) azt jegyzi meg erre, hogy e lélektani művekben egy karjelre akadt, melyet ez esetre alkalmazhatónak vél. Egyének ugyanis, kik­nek szellemi tehetsége valóban zavart, minden e za­vartságra vonatkozó célzást bosszankodással utasít­­nak vissza, mit a vádlott is tett. Dr. Martin azt feleli: „Előttem úgy tűnik föl, mintha a vádlott csak azért nem akar beszámítás alá nem esőnek ítéltetni, mert attól tart, hogy aztán később nem fog szolgálatba léphetni. Ő ugyanis nem hisz elítéltetésében s reméli, hogy rövid idő múlva ismét reaktiválják.“ Erre S­o­­­b­r­i­g tanár adja elő véleményét. Szerinte Chorinszky ideges, ingerlékeny, szeszélyes, haragra könnyen lobbanó természettel bír. Minden ember máskép lévén alkotva, az egyiket jószívűnek, a másikat komolynak, szórakozottnak , vidornak mondjuk ; sőt néha ily kifejezéseket is használunk: bolond, bebörtös, szeleburdi ember; de ezzel még korántsem akarjuk ezt elhitetni, hogy az illető őrült. Ily értelemben tekintendő több tanú vallomása. Néz­zük e leveleket. A levelek alakja mindig élénk, az igaz, de tartalma rendesen a helyzetnek megfelel. A szerelmes levelek a túláradozók, a tiszteknél igy szo­kott ez jobbadlán lenni. Nejéhez irt levelei különféle hangzásúak: az egyikben hízeleg neki, a másikban belátására hivatkozik, s midőn célját el nem éri, go­romba, szívtelen lesz. Látunk különféle tanácsadá­sokat, útmódokat sat., s mindéhez jó ész szükséges. „E levelekben — mondá Solbrig — legcsekélyebb érvet sem lelhetek föl, mely elmezavartságra mu­tatna , s tartalmuk a vádlott legtökéletesb szellemi épségéről győznek meg. Az Ebergé­­nyi kisasszonyhoz intézett leveleiből bizonyos türel­metlenség vehető ki; imádkozik, mint egy olasz brávó, ki szintén a filkolási tett előtt térdén kö­nyörög a madonnához a gonosz terv sikeréért, de ez nem jele az elmezavartságnak. ő igen jól tudja, mit cselekszik, s ismeri tettei következményeit. Ha a haragra-robbanás stádiumában követett volna el valamit, akkor én is megengedném, hogy a szenve­délyes pillanat némileg csökkenti a beszámolhatósá­­got, de itt oly tényről van szó, mely hosszú idői fontolgatás eredménye. Ennélfogva orvosi lelkiismeretem szerint a beszámolhatóság mellett kell szólanom.“ A roueni tébolyda igazgatója, dr. M­o­r­e­­ azon­ban ép ellenkezőleg szól. Azt hiszi, hogy ez az em­ber nincs abban a kedélyállapotban, melyben őt fe­lelősségre lehetne vonni cselekedeteiért. Ideges agy­betegségben szenved, melyet nálunk „folie raison­­nante“-nak, Angolországban „erkölcsi őrültségnek“ neveznek. „A cselekedetekben mutatkozó őrültség­nek“ is lehet nevezni. Ily fajú betegek társalgás köz­ben úgy beszélnek, mint más okos emberek; nagylel­­kűek, jótékonyak, zenére és nyelvük megtanulására különös hajlammal és tehetséggel bírnak, de egé­szen ítélet­képtelenek. A családokban za­vart okoznak, a társasági harmóniát mindenütt föl­dúlják, s végül a tébolydába kell őket adni. „Nem követelem — mondá Morei — hogy a vádlottat öt­hat nap alatt tökéletesen megismerjem; de ismerem nagy családját, mely egész Európában el van ter­jedve, s mely nemcsak szellemi minőségében, hanem egész szervezetében beteg. Ha a vádlott büntelennek ítéltetik, akkor az orvos kezébe való. Ha előbbi életmódjához visszatér, epileptikus, paralytikus lesz belőle. Uraim , légyottot adok önöknek. Jöjjünk össze három év múlva Münchenbe, s meglátják majd , mivé lett a vádlott. Ama válságos időben a gróf képtelen volt tettét megítélni.“ Dr. Mayer körülbelől igy szólt: „Forrásaim a tanúvallomások és saját észleléseim. Legkevésbbé titkolták el a gróf előtt, hogy kicsoda s micsoda Ebergényi Julia; ő nem tudta, vagy nem akarta tudni,­­ a mi ítélő erejének hiányára mutat. Ide­ges, ingerlékeny, s úgy hiszem, hogy az érzéki föl­indulások befolyása alatt állott. Kedélyhangulata pillanatról pillanatra változik, álmatlan; néha bizo­nyos gondolatok egyre kínozzák, máskor meg az egyikről a másikra szökik. Midőn azt mondom neki, hogy nem foghatom meg, mikép lehet ily közönyös, hisz becsülete — akármint végződik is pőre — örökre meg van bélyegezve,ő azt felelé: „Akár meg­engedi atyám, akár nem, én mégis elveszem Júliát.“ A szellemi műveltségéről szóló katonai bizonyítványok nem sokat nyomnak a latban; Ausztriában a tiszttől alig követelnek annyi műveltséget, mint Németország­ban az altiszttől. A vádlottat továbbá orvosi művészet segedelmével szülte anyja. Meg is látszanak ennek — 594 —

Next