Fővárosi Lapok 1868. augusztus (176-199. szám)

1868-08-01 / 176. szám

176-dik BZ Szombat, augusztus 1. Kiadó-hivatal: Pest, barátok-t«r* 7. Ötödik évfolyam 1868. Előfizetési díj: Félévre ..................8 frt N egyedévre .... 4 frt. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve minden­nap ; koronkint képekkel. FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Lipétutca 34. sz. l-»ő em. Hirdetési díj: Negyed hasábos petit sor....................7 kr. B élyegdíj mind jn ig- tatáskor .... 30 kr. Előfizetési fölhívásunkat ez évne­gyedre vagy félévre ajánljuk a szépiroda­lom pártolóinak szíves figyelmébe. A MEGNYERT ARANY. (Genrekép.) Irta: Balázs Sándor. (Folytatás.) De végre mégis elérte, épen azon pillanatban, midén Sári már az utca-ajtó kilincsére tette kezét. Fél kezével megragadta karját, fél kezével pedig befogta száját, s csak ily módon sikerült elhallgattat­nia őt pillanatra. De csak pillanatra, mert az e váratlan dolog fölött megrémült asszony egész erejét megfeszítve, kiszabadította magát, s haragos és ijedt szemrehá­nyással kiáltá: — Megfojt a tejéns úr! Hát mit vétettem a te- jéns úrnak, hogy igy kinoz egy öreg asszonyt? S már közel volt hozzá, hogy új jajveszeklésben törjön ki, de szerencsére nagybátyáin föltalálta magát, s azt mondá neki, hogy hozzon legalább előbb egy kis bort a pincéből, mert a Laci szomjas. — De hát hol a kulcs ? Hát nem tudja a tejéns úr, hogy a nagyasszony mindig magával hordja a kulcsokat. — Nézze meg, hátha most itthon hagyta. — En megnézhetem, de tudom, hogy ok nélkül járok, mert a nagyasszony nem olyan feledékeny! - dünnyögé Sára a házba bemenve. Utána siettünk. Nagybátyám a szoba ajtaját állta el, s azután nagy bajjal megérteté Sári asszony nyal tervét. — Hát most már érti Sári asszony ? — Értem tejéns uram ! — Hát megígéri nekem, hogy mielőtt a Lacit ki nem szólítom, hát egy szót sem fog a nagyasszony­nak szólni ? — ígérem tejéns uram ; a jó isten szerelméért, már ugyan hogy ne Ígérném meg! Hisz az én szivem sincs kőből. — Mert tudja, ha hirtelen meglátná őt, vagy meghallaná, hogy itt van, hát igen könnyen nagy baj történhetnék. Tudja, a húgom igen vérmes asz- szony. — Nagyon is vérmes. Azt bizony nagyon jól ki tetszett gondolni a tejéns úrnak, hogy először elké­szítse öt, mert igazán baj lehetne belőle. En nem va­gyok anyja, csak nevelő dajkája, mégis majd a szivem szakadt ketté, a mint egyszerre előttem láttam. — Azért hát Sári asszony, maga csak álljon itt a konyha-ajtóban, s tudassa velünk, midőn a húgom az utca-ajtót kinyitja. Hanem aztán maga egy szót se szóljon ám, de még csak rá se nézzen, mert mind­járt kiolvasná a szeméből. — Értem tejéns uram. Csak tessék rám bízni; most már tudom, hogy miről van szó. Az előbb is ezt kellett volna mondani, nem pedig a számat be­fogni, mint valamely haszontalan kis gyereknek. Be tudom én azt ha kell fogni, magam is. — No csak nem haragszik édes dajkám! — mondám neki csitítva, mire aztán azonnal földerült duzzogó arca. — Mi pedig menjünk az én szobámba, honnan, midőn Sári asszony jelt ad, kijövök anyád elé a kül­ső szobába, te pedig ott maradsz, mig szólítalak, és addig nem lépsz ki, mig csak nem hívlak. Érted-é? — Értem, értem, kedves nagybátyám! — Hát egy kis friss cipót ne vigyek be addig is a Laci úrfinak ? Épen ma reggel szedtem ki a ke­mencéből. — Azt nem; enni majd ráérünk. Tudna is ez most enni. Hanem ha valahonnan egy üveg bort tudna te­remteni, az jó volna. Inni mindig tud akatona, úgy e Laci öcsém! — Tud bizony. — Hanemha a „fehér bivalyba“ futok, mert a pincekulcs nincs itthon. Tessék pénzt adni. — Csak gyorsan és okosan Sári asszony, — mondá nagybátyám, pénzt adva neki, — a huszon- négyesből kérjen, az a legjobb. Hanem ha útközben találkozni találna a húgommal, hát vigyázzon a nyel­vére, azt mondom, meg a szemére is! — Enyje de kötekedő kedvében van ma a te- jens úr, hisz csak nem vagyok gyerek ! Sári csakhamar meghozta abort, s azután elfog­lalta helyét a konyhaajtó előtt. Nagybátyám pedig neki vetkőzött, s hozzá lát­tunk a quaterkázáshoz. — Na már most öcsém igyál és beszélj ! — Hát mit beszéljek bátyám ? — Mit beszélj, hát micsoda obsitos katona vagy te, hogy még azt kérdezed, hogy mit beszélj ? Mert obsitod csak van ? mi ? — De még milyen! majd megmutatom; a bő­röndömben van. — Na hát beszélj; hazudozz! Beszélj a hábo­rúidról, s a hol mindenütt jártál-keltél, tudod, a hogy az obsitos katonák szoktak ! Gondolkozni kezdtem, hogy hol kezdjem, a mint lelkendezve Sári asszony nyitott ránk. — Itt a nagyasszony! — Azt mondom, a szeme közé ne nézzen; te i pedig itt maradj, a mig szólitlak! — mondá nagy- J bátyám, s egy pillanat alatt a külső szobába lépett, ' gondosan behúzva maga után az ajtót, s nagyobb ! biztosság kedvéért még a kulcsot is ráfordította. A vékony deszkán át mindent hallhattam, a kulcslyukon át pedig az egész szobát beláthattam. j Nagybátyám egy zelyeszékbe vetette magát, hír­lapot vett kezébe, s úgy színié, mintha az olvasásba lenne elmerülve. , Kevés idő múlva föltárúlt az ajtó, s azon át anyám lépett a szobába. Arca mitsem változott, csak olyan piros-pozs­gás, mint midőn elhagytam őt; csak termete lett még vastagabb, s szép nagy fekete hajában szaporodtak meg az ezüst szálak. Szívem majd szétrepedt a fölindúlás és önvád miatt. E fehér hajszálakban mind egy-egy szemre­hányást láttam az okozott aggodalomért és kö- nyekért, — Adjon isten! — mondá nagyot lélegzve anyám, s leveté magáról dolmányát és búbos fej- kötőjét. — Fogadj isten! — válaszold nagybátyám, föl sem tekintve az újságból. — Na hiszen szépen megjáratott engem a sógor. — Hogy-hogy sógorasszony? — Hiszen Nagy Pálnénak nem küldött a fia le­velet ! — Nem-e ? Ugyan ne mondja! — Nem hát! a sógor meg oda bolondit engem abbé a melegbe, a város másik végire. — Nekem a Kovrik mondta, a boltos. — A Kovrik ? Hát aztán annak a beszédjén el- ndúl a sógor ? Hisz egyetlen szava sem igaz annak! Ha tudtam volna, hogy a Kovrik után beszél, hát bi- sony nem fáradtam volna oda ebbe a melegbe. Phü! bogy elöntött! — Hát üljön le a sógorasszony, és pihenje ki nagát. És aztán egyék egy fazék aludttejet, az majd sihüti. — Jól mondja sógor, én bizony úgy is teszek. Sári fiam, Sári! hallod-e, hozz fel két fazék aludtte­jet a pincéből. Mert hiszen maga is eszik, úgy-e sógor ? — Nem én sógorasszony ; nekem valami harapni valórúl gondoskodjanak, mert én ma inni akarok! Ma leiszom magamat! E szóra édes anyám fürkészve tekintett nagybá­tyám arcára. — Maga hirt hallott arról a rósz fiúról sógor ? — Hallottam hát, persze hogy hallottam! — veté oda könnyedén nagybátyám. — Hát aztán mért nem mondja, hisz talán tán én, az anyja is tudhatok felőle valamit. — Csak várja sorát a sógorasBzony; majd mindjárt megmondom. — Csak bátran ki vele, ha a legrosszabb is; én már úgy sem várok semmi jót attól a rósz fiútól! — mondá jó anyám sóhajtva. Ez a sóhajtás, s ez a hang a szívemen nyilal­lott végig. — Hát meghalt! — mondá nagybátyám vad nevetéssel. Na hiszen szépen készíti elő! — gondolám ma­gamban. De szerencsére anyám már ismerte nagy­bátyám tréfás természetét, s azért nem vette egész komolyan szavait. (Vége köv.) BŰNJEL, Elbeszélés Gerstücker után. (Folytatás.) A látogatás. A tanár neje nem követhette férjét és lányát a kikötőhöz kedves vendégeinek elfogadására, mert a távirati sürgöny, mely megjelenésüket tudatá, csak reggel jött meg, s mivel természetesen oly sok min­denféle tenni és rendezni való volt a házban, még nem is gondolhatott arra, hogy azt elhagyhassa. És valóban, alig jutott ideje, miután már minden a kellő rendben volt, hogy magát is legalább némileg hely­rehozza, midőn a szekér a pogyászszal már az ajtó slőtt zörgött, és nemsokára a vendégek is teléptek. A kérdezések, feleletek hosszú sora kezdődött most a víg és jó emberek között, minek végével Periemé a tanácsnok urat szobájába vezette, mit innyi kényelemmel készített el számára, mintha élte fogytáig ott kellett volna maradnia; Róza pedig Elizt is Katit karonfogva szintén szobájokba vitte. Ez- itán még egyszer kellett volna ebédelniük, mi azon­sán határozottan megtagadtatott, mert még alig volt légy óra, s csak a kávét nem akarta elmulasztani a lanácsnok, mely a már érett fürtökkel rakott szölő- ugasba vitetve, ott egy jó szivarral fogyasztók el. A lánykáknak azonban nem volt nyugtok, s nivel annyi sok elbeszélni valójuk volt, — csodála- os ugyan, miután ivekre terjedő leveleket Írtak he- enkint egymásnak — a lugasból karonfogva végig árták a kertet, hogy végre már egyszer kibeszéljék nagokat. — Mondd meg csak Róza, — kérdé végre Eliz, ci eddig a leghallgatagabb volt, mert még mindig iszében volt az idegen, s e mellett tulajdonképen ön- nagára haragudott, hogy egy igénytelen s egészen degen férfi gondolatait annyira igénybe vehette — dcsoda az a Paszvitz Klára, kiről azelőtt szóltál. — Klára ? ez az orvosnak, kivel édes atyád is íagy barátságban van, lánya, — szólt Róza, — s cedves jó lányka. De most jut eszembe, valamit ikartam még neked elbeszélni, mivel azelőtt a vő- egényről kérdeztél, ki a kikötőnél köszönt nekünk. — Ismered hát őt, Lily? — kérdé Kati bá núlva

Next

/
Thumbnails
Contents