Fővárosi Lapok 1868. szeptember (200-224. szám)

1868-09-01 / 200. szám

200-dik SZ. Kedden, szeptember 1. Hiutíé­hi fatal: Pest, barátok­ tere 7. B.Ö­tödik évfolyam 1868. Előfizetési díj: Félévre..................8 frt Negyedévre .... 4 frt. Megjelelt tíz ünnep utáni napok­zt kivéve minden­nap , koronkint képekkel.FŐVÁROSI LAPOK. IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Lipót utca 34. sz. l-I6­em Hirdetési díj: Negyed hasábos petit sor....................7 kr. Bélyegdíj minden ig­­tatáskor .... 30 kr. Teljes számú példányokkal folyvást szolgálhat a kiadó­hivatal AZ OKOS SZAMÁR (Beszély.) Írta: Balázs Sándor. (Folytatás.) Pali körülnézett ugyan, s habozott kissé, sőt nagy cifrán el is káromkodta magát, de csodálatos, hogy a mellre szegzett szuronyoknak már akkor is milyen meggyőző képességük volt: alig vette észre Pali fölvillámlásukat, alig érezte azoknak hegyeit melle és hónalja körül, hogy azonnal oly nagy csik­­landozás szállta meg őt, mi minden ellenállási gondo­latot lehetetlenné ten. Ir ő is megadta tehát magát, s csak annyit mon­dott, hogy : „Pardon francia !“ (Valóban bámulatos, hogy ezt a szót: pardon, a világ minden katonái, beszéljenek bár hottentotta vagy román nyelvet, mind ismerik ! Aztán merje va­laki állítani, hogy a francia nyelv nem hódít foly­vást !) Legtöbb baj volt a Néróval. Ennek szivében akkora volt a gyűlölet a fran­ciák, a betolakodó idegen zsarnokok ellen, s oly fé­­kezhetlen természettől nyert bátorsága, hogy hallani sem akart a megadásról, s hasztalan várták a pardon szót, a villogó szuronyok dacára sem mondta ki. Sőt nem csak hogy ezt nem mondta ki, hanem még menekülési mozdulatokat tett, a midőn két el­szánt francia hős két felől megragadta kantár­szárát. E pillanatban háromszoros meglepetési fölkiál­­tás hallatszott. „Hah! hah! hah!“ A harmadiknál hiányzott ugyan az első „h“ betű, s csak így hangzott, hogy: „ah !,“ hanem azért talán legtöbbet fejezett ki a há­rom között. Az első „haht“ egy alig behegyedt fejsebű fran­cia közvitéz ejtette ki, a­ki jobban szemügyre vevén a foglyot, abban azon puskatus tulajdonosára ismert, melytől e szép emléket nyerte. Mint vitéz és lovagias katona rögtön kezet nyúj­tott hős ellenének, azt mondván neki : „Bravo kamerád!“ Pali is azonnal fölismerte őt, s belecsapott a­­ feléje nyújtott marokba. Az „ah!“, a gyöngéden, nyájasan és bókolva­­ kiejtett „ah“ a szép őrparancsnoktól eredt és a pi-­­­ráló Orzse bájainak szólt, ki szemérmesen sütötte le szemeit, és némán tűrte, hogy a vakmerő ellenség egész fesztelenséggel csipkedje piros arcát és fehér­­ vállait. Pali ennek láttára dörmögött ugyan valami­­ nyájasságot fogai között, de a francia ezt szerencsét­­­ lenségre nem értvén, nem viszonozhatta. A harmadik „hah !“ végre Nerónak szólt. Mert az egyik francia katona, kit a tegnapi re­­tiráda és menekülése alkalmával rúgásával földre tek­­­rített, épen az volt, ki most kantárszárat tartotta. — Hah! — kiáltó nevetésben kitörve, — jó,­­ hogy találkozunk, még adósod vagyok valamivel, a­mit meg kell, hogy fizessek! És azonnal meg is fizette. Ez az adósság egy por volt, mi rögtön el is csat­­j­­­lant Neró borús arcán, de szerencsére jobbadán csak j : i kantár csatiját érte, s igy inkább a barbár kezének okozott fájdalmat.­­ Nero mitsem felelt e durva sértésre, csak búsan ! 58 haragosan hajtotta le ki­ürúlt arcát. — Allons ! alions ! —■ vrmndá ekkor a csapat­­ f­­arancsnoka, s megfordít*­ ??ih a Nero által vont ko- 1­­ ősit, a a más két fogolylyal együtt közbevevén, se­bes léptekkel visszaindultak a francia tábor felé. Hogy mindez kevesebb idő alatt történt, mint a­mennyi elbeszélésére szükséges volt, azt a háború­ban járt olvasó elképzelheti. Hogyan töltötték foglyaink fogságuk első kínos éjjelét, annak lefestését e beszély szűk kerete részle­tesen lefesteni nem engedi. Elég legyen annyit mon­danunk, hogy Pali sokat káromkodott és sok pálin­kát ivott, mert vitéz ellenfele, ki emléket visel fején, nem feledkezett meg róla, s ugyancsak megtrak­­tálta őt — Orzsike elfogott kamarájából, mely ter­mészetesen az őrcsapat prédájául esett. De bármennyit ivott is, megkábulni, vagy el­aludni nem volt képes. Szívét egy gondolat és egy tudat tartotta folyvást lázban és felindulásban . Or­­zsikét a káplár vitte el magával, a­ki mit sm hajtva az ártatlan lány szívszakgató zokogásaira és esdek­­­léseire, nem engedé meg, hogy éjjelre együtt marad­janak. Pedig mi oka sem volt haragra és bánkódásra . Orzsike diadalmasan kiállotta a csábos kisértést, s erélyesen, sőt (ha egy sötétben fölhangzott csattanás­nak helyes értelmezést adunk) csattanósan vissza­utasította a káplár tolakodó kedveskedéseit, s egyet­len gondolatnak árnyával sem vétkezett hűsége ellen. Mert hogy Orzsike és Pál szerették egymást, azt már az olvasó sejtheti, de különben is a beszé­­lyek természete hozza magával. A körülményekhez mérten még Neró töltötte az éjt legnyugodtabban. A természettől örökölt philosophiájával csakha­mar belenyugodott a meg nem változtatható körül­ményekbe, s kedélyesen falatozta a kukorica szára­kat, melyet, mint az olvasó tudja, gondos előrelátás­ból rakott a kocsira, s melynek hiányában ez éjjel vacsora nélkül kellett volna lefeküdnie. Mert a háború dúlásai iszonyatosak. Az egész faluban egyetlen egy szál zöldség, széna, vagy saláta­féle sem volt. Az ő sorsa különben már el volt döntve. Megmaradt addigi állásában, mint markotányos paripa, csakhogy fájdalom, többé nem magyar, ha­nem francia szolgálatban, s új gazdáját, illetőleg gazdasszonyát, most már nem Örzsének, hanem Julie­­nek nevezték, a­ki a 49-dik sorezred okleveles mar­­kotányosnője ,volt. Másnap reggel Palit a többi foglyokkal Francia­­­ország belseje felé indították. Ő mily leverten és szomorúan távozott a derék radfi, kinek a barbár ellenség még azt sem engedte meg, hogy kedvesétől elbúcsúzhassék! Utósó istenhozzád, de sőt a nélkül kellett sze­génynek megkezdenie fogoly­ útját, hogy kedvesét, habár csak távolról, csak a kiséret szuronyain át is áthatta volna. Halványan és leverten ballagott, s felindulása , fájdalma oly nagy volt, hogy ha nem röstelte­olna a mindig nevető és daloló mosztok előtt, talán mint valami gyermek, siróba fakadt volna. Azért elképzelhető földfeletti nagy öröme és oldogsága, midőn az állomáson egyszer csak nevét állja emlittetni, s meglepetve fölpillantván, Orzsikéje mosolygó alakját látta maga előtt. A jó lélek és hit teremtés elhatározta követni­­, habár a világ végére vigyék is, s megosztani vele jóságát. Ez a példás hűség és önfeláldozás meglágyította foglyokat kisérő őrség parancsnokának kemény nivét. Értesülvén a magyar szűz önfeláldozásáról, ma­­a elé vezettette őt, megdicsérte női erényét, s meg­­□gedé, hogy természetesen polgári öltönyben, mert harci jelvényei igen feltűnők és szembeszökők let­tek volna, követhesse kedvesét. Orzsike azonnal oda rohant az engedélylyel Pa­lijához, s ettől kezdve együtt tették a stációkat, s a jószivü parancsnok gondoskodott arról is, hogy min­dig együvé qyartélyoztassanak. (Folyt köv.) SCUDERI KISASSZONY. (Beszély) Hoff­mann J. C. után. (Folytatás.) Halálos aggodalmamban alig vettem észre, hogy a rendőrök körülfogtak : „Az ördögök egyike ismét le van verve; hehe fiatal ember, mit csinálsz itt, — te is egyike vagy a társulatnak? — él veled!“ — így kiáltoztak egymás után, s megragadónak. Nem vol­tam képes velük megértetni, hogy ily gyalázatos tényt sohasem volnék képes elkövetni, s hogy eresz­szenek el. Ekkor egyik a lámpáját arcom elé tartva, így szól: „Ez Brasson Olivier, az aranyműves-le­gény, ki René Cardillac mesternél dolgozik! Igen, ez fogja az embereket gyilkolni! Derék emberek vagy­tok. A gyilkosok szokása-e a tetem mellett óbégatni s megfogatni magukat ? Hogy történt a dolog, ifjú ? Mondd el csak szaporán !“ „Egészen mellettem — — mondám, — ugrott egy férfiú erre, leszúrta, s midőn rákiáltok , villámsebességgel elrohant. De látni akartam, megmenthető-e még a szerencsétlen.“ „Nem fiam, — mondá egyikök, ki a testet fölemelé, — ez oda van, mint rendesen, szivén ment keresz­tül a tér.“ „Ördögbe — mondá egy másik, — ismét későn jöttünk, mint tegnapelőtt?­ Ezután eltávoztak a hullával. Ki nem mondhatom, mily félelem szállott meg; úgy érzem magam, mintha rósz­álom kínozna, azt véltem, hogy mindjárt fölébredek, s akkor majd csodálkozom az iszonyú csalképen. Cardillac, Made­­lonom atyja, elvetemült gyilkos ! Elerőtlenedve egy ház kőlépcsőire estem. Mindinkább világosabb lett, s egy tollakkal ékített tisztikalap hevert előttem a kövezeten. Eszembe jutott, hogy Cardillac e helyen követte el a véres tettet. Rémülve szaladtam el on­nan. Egészen megzavarodottan, majd elvesztve esz­méletemet, ülök le padlás­szobámban, midőn az ajtó­­elnyilik s azon René Cardillac lép be. „A Krisztus­irt, mit akar?!“ — kiáltok rá. Ő ezt figyelembe sem véve, nyugalommal s jókedvűen nevetve —mi benső itálatomat még növelé — közeledik hozzám. Egy régi rozzant széket vesz elő. Én nem adhattam oda neki, mert a szalmaágyról, melyre magamat levetem, nem voltam képes fölkelni. „Nos Olivier — mondá­d, — hogy vagy szegény fiú ? Én valóban csúful el­­hamarkodtam a dolgot, midőn eltaszitálok magamtól, ézzem hiányodat. Épen most került egy munkám, melyet segítséged nélkül be nem végezhetek. Mit mondanál, ha ismét műhelyemben dolgoznál ? Te hallgatsz ? Igen, én tudom, hogy megsértettelek, em tudtam elrejteni haragomat, melyet Madelon­­al való szerelmed költött föl bennem. De a dolgot 51 megfontoltam, s most úgy találom, hogy ügyessz­­ed, szorgalmad s hűségedet tekintve, nálad jobb­at nem kívánhatok. Jer tehát velem, s igyekezz Ma­­elont nőül venni.“ Cardillac szavai szivemet met­­ték, összeborzadtam gonoszságától, nem voltam ké­­es beszélni. „Te hallgatsz, — folytatá kemény han­­on, mig villámló szemei rám voltak irányozva, —­i hallgatsz ? Talán nem jöhetsz mindjárt velem, még más végzendőid vannak ? Talán Desgraist akarod is keresni, vagy épen d’Argensonhoz s la Regniehez karod magad vezettetni. Gondold meg fiú, hogy a írok, melyeket más megrontására akarsz kitenni, lghamarább téged foghatnak meg s téphetnek szét!“ — „Ha azok — mondom én, — ha azok, kik utála­ „

Next