Fővárosi Lapok 1868. szeptember (200-224. szám)

1868-09-01 / 200. szám

200-dik SZ. Kedden, szeptember 1. Hfutíé-hi fatal: Pest, barátok-tere 7. B. Ötödik évfolyam 1868. Klőfizetósi díj: Félévre ..................8 frt Negyedévre . ... 4 frt. Megjeleli ttz ünnep utáni n»poks*t kivéve minden­nap ; koronkint képekkel. FŐVÁROSI LAPOK. IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Lipéiutca 34. ez. l-»ö em Hirdetési díj: Negyed hasábos petit sor....................7 kr. Bél yegdíj minden ig- tatáskor .... 30 kr. ősit, a a más két fogolylyal együtt közbevevén, se­bes léptekkel visszaindúltak a francia tábor felé. Hogy mindez kevesebb idő alatt történt, mint a mennyi elbeszélésére szükséges volt, azt a háború­ban járt olvasó elképzelheti. Hogyan töltötték foglyaink fogságuk első kínos éjjelét, annak lefestését e beszély szűk kerete részle­tesen lefesteni nem engedi. Elég legyen annyit mon­danunk, hogy Pali sokat k4romkodott és sok pálin­kát ivott, mert vitéz ellenfele, ki emléket visel fején, nem feledkezett meg róla, s ugyancsak megtrak- táita öt — Orzsike elfogott kamarájából, mely ter­mészetesen az őrcsapat prédájául esett. De bármennyit ivott is, megkábúlni, vagy el­aludni nem volt képes. Szívét egy gondolat és egy tudat tartotta folyvást lázban és felindúlásban : Or- zsikét a káplár vitte el magával, a ki mitsm hajtva az ártatlan lány szívszakgató zokogásaira és esdek - léseire, nem engedé meg, hogy éjjelre együtt marad­janak. Pedig mi oka sem volt haragra és bánkódásra ; Orzsike diadalmasan kiállotta a csábos kisértést, s erélyesen, sőt (ha egy sötétben fölhangzott csattanás­nak helyes értelmezést adunk) csattanósan vissza­utasította a káplár tolakodó kedveskedéseit, s egyet­len gondolatnak árnyával sem vétkezett hűsége ellen. Mert hogy Orzsike és Pál szerették egymást, azt már az olvasó sejtheti, de különben is a beszé- lyek természete hozza magával. A körülményekhez mérten még Neró töltötte az éjt legnyugodtabban. 0 természettől örökölt philosophiájával csakha­mar belenyugodott a meg nem változtatható körül­ményekbe, s kedélyesen falatozta a kukorica szára­kat, melyet, mint az olvasó tudja, gondos előrelátás­ból rakott a kocsira, s melynek hiányában ez éjjel vacsora nélkül kellett volna lefeküdnie. Mert a háború dúlásai iszonyatosak. Az egész faluban egyetlen egy szál zöldség, széna, vagy saláta-féle sem volt. Az ő sorsa különben már el volt döntve. Megmaradt addigi állásában, mint markotányos paripa, csakhogy fájdalom, többé nem magyar, ha­nem francia szolgálatban, s új gazdáját, illetőleg gazdasszonyát, most már nem Örzsének, hanem Julie- uek nevezték, a ki a 49-dik sorezred okleveles mar- kotányosnöje ,volt. Másnap reggel Palit a többi foglyokkal Francia - ország belseje felé indították. 0 mily leverten és szomorúan távozott a derék íadfi, kinek a barbar ellenség még azt sem engedte neg, hogy kedvesétől elbúcsúzhassék! Utósó istenhozzád, de sőt a nélkül kellett sze­génynek megkezdenie fogoly-útját, hogy kedvesét, íabár csak távolról, csak a kiséret szuronyain át is áthatta volna. Halványan és leverten ballagott, s felindulása 8 fájdalma oly nagy volt, hogy ha nem röstelte olna a mindig nevető és daloló moszjők előtt, talán aint valami gyermek, siróba fakadt volna. Azért elképzelhető földfeletti nagy öröme és oldogsága, midőn az állomáson egyszer csak nevét allja emlittetni, s meglepetve fölpillantván, Orzsikéje aosolygó alakját látta maga előtt. A jó lélek és hü teremtés elhatározta követni t, habár a világ végére vigyék is, s megosztani vele jgságát. Ez a példás hűség és önfeláldozás meglágyította foglyokat kisérő őrség parancsnokának kemény aivét. Értesülvén a magyar szűz önfeláldozásáról, ma- a elé vezettette őt, megdicsérte női erényét, s meg- □gedé, hogy természetesen polgári öltönyben, mert harci jelvényei igen feltűnők és szembeszökők let­tek volna, követhesse kedvesét. örzsike azonnal oda rohant az engedélylyel Pa­lijához, s ettől kezdve együtt tették a stációkat, s a jószivü parancsnok gondoskodott arról is, hogy min­dig együvé quartélyoztassanak. (Folyt köv.) SCUDERI KISASSZONY. (Beszély) Hoff mann J. C. után. (Folytatás.) Halálos aggodalmamban alig vettem észre, hogy a rendőrök körülfogtak : „Az ördögök egyike ismét le van verve; hehe fiatal ember, mit csinálsz itt, — te is egyike vagy a társulatnak? — el veled!“ — így kiáltoztak egymás után, s megragadának. Nem vol­tam képes velők megértetni, hogy ily gyalázatos tényt sohasem volnék képes elkövetni, s hogy eresz­szenek el. Ekkor egyik a lámpását arcom elé tartva, igy szól: „Ez Brassón Olivier, az aranyműves-le­gény, ki René Cardillac mesternél dolgozik! Igen, ez fogja az embereket gyilkolni! Derék emberek vagy­tok. A gyilkosok szokása-e a tetem mellett óbégatni s megfogatni magukat ? Hogy történt a dolog, ifjú ? Mondd el csak szaporán !“ „Egészen mellettem — — mondám, — ugrott egy férfiú erre, leszúrta, s midőn rákiálték , villámsebességge! elrohant. De látni akartam, megmenthetö-e még a szerencsétlen.“ „Nem fiam, — mondá egyikök, ki a testet fölemelé, — ez oda van, mint rendesen, szivén ment keresz­tül a tör.“ „Ördögbe — mondá egy másik, — ismét későn jöttünk, mint tegnapelőtt?1 Ezután eltávoztak a hullával. Ki nem mondhatom, mily félelem szállott meg; úgy érzém magam, mintha rósz álom kínozna, azt véltem, hogy mindjárt fölébredek, s akkor majd csodálkozom az iszonyú csalképen. Cardillac, Made- lonom atyja, elvetemült gyilkos ! Elerőtlenedve egy ház kőlépcsőire estem. Mindinkább világosabb lett, s egy toliakkal ékitett tisztikalap hevert előttem a kövezeten. Eszembe jutott, hogy Cardillac e helyen követte el a véres tettet. Rémülve szaladtam el on­nan. Egészen megzavarodottan, majd elvesztve esz­méletemet, ülök le padlás-szobámban, midőn az ajtó 'ölnyilik s azon René Cardillac lép be. „A Krisztus­irt, mit akar?!“ — kiáltékrá. ö ezt figyelembe sem réve, nyugalommal s jókedvűen nevetve —mi benső itálatomat még növelé — közeledik hozzám. Egy •égi rozzant széket vesz elő. Én nem adhattam oda íeki, mert a szalmaágyról, melyre magamat levetém, íem voltam képes fölkelni. „Nos Olivier — mondá 1, — hogy vagy szegény fiú ? En valóban csúfúl el- lamarkodfam a dolgot, midőn eltaszitálak magamtól, irzem hiányodat. Épen most került egy munkám, nelyet segítséged nélkül be nem végezhetek. Mit nondanál, ha ismét műhelyemben dolgoznál ? Te iallgat8z ? Igen, én tudom, hogy megsértettelek, em tudtam elrejteni haragomat, melyet Madelon- al való szerelmed költött föl bennem. De a dolgot 51 megfontoltam, s most úgy találom, hogy ügyessé- ed, szorgalmad s hűségedet tekintve, nálad jobb őt nem kívánhatok. Jer tehát velem, s igyekezz Ma- elont nőül venni.“ Cardillac szavai szivemet met- zék, összeborzadtam gonoszságától, nem voltam ké- es beszélni. „Te hallgatsz, — folytatá kemény han- on, mig villámló szemei rám voltak irányozva, — i hallgatsz ? Talán nem jöhetsz mindjárt velem, még íás végzendőid vannak ? Talán Desgraist akarod ilkeresni, vagy épen d’Argensonhoz s la Regniehez karod magad vezettetni. Gondold meg fiú, hogy a írok, melyeket más megrontására akarsz kitenni, »ghamarább téged foghatnak meg s téphetnek szét!“ — „Ha azok — mondám én, — ha azok, kik utála- „ Teljes számú példányokkal folyvást szolgálhat a kiadó-hivatal AZ OKOS SZAMÁR (Beszély.) irta: Balázs Sándor. (Folytatás.) Pali körülnézett ugyan, s habozott kissé, sőt nagy cifrán el is káromkodta magát, de csodálatos, hogy a mellre szegzett szuronyoknak már akkor is milyen meggyőző képességük volt: alig vette észre Pali fölvillámlásukat, alig érezte azoknak hegyeit melle és hónalja körül, hogy azonnal oly nagy csik- lándozás szállta meg őt, mi minden ellenállási gondo­latot lehetetlenné tőn. rr O is megadta tehát magát, s csak annyit mon­dott, hogy : „Pardon francia !“ (Valóban bámulatos, hogy ezt a szót: pardon, a világ minden katonái, beszéljenek bár hottentotta vagy román nyelvet, mind ismerik ! Aztán merje va­laki állítani, hogy a francia nyelv nem hódit foly­vást !) Legtöbb baj volt a Néróval. Ennek szivében akkora volt a gyűlölet a fran­ciák, a betolakodó idegen zsarnokok ellen, s oly fé- kezhetlen természettől nyert bátorsága, hogy hallani sem akart a megadásról, s hasztalan várták a pardon szót, a villogó szuronyok dacára sem mondta ki. Sőt nem csak hogy ezt nem mondta ki, hanem még menekülési mozdúlatokat tett, a midőn két el­szánt francia hős két felől megragadta kantár­szárát. E pillanatban háromszoros meglepetési fölkiái- tás hallatszott. „Hah! hah! hah!“ A harmadiknál hiányzott ugyan az első „h“ betű, s csak igy hangzott, hogy: „ah !,“ hanem azért talán legtöbbet fejezett ki a há­rom között. Az első „haht“ egy alig beheggedt fejsebü fran­cia közvitéz ejtette ki, a ki jobban szemügyre vevén a foglyot, abban azon puskatus tulajdonosára ismert, melytől e szép emléket nyerte. Mint vitéz és lovagias katona rögtön kezet nyúj­tott hős ellenének, azt mondván neki : „Bravo kamerád!“ Pali is azonnal fölismerte öt, s belecsapott a j feléje nyújtott marokba. Az „ah!“, a gyöngéden, nyájasan és bókolva 1 kiejtett „ah“ a szép őrparancsnoktól eredt és a pi- ! rúló Orzse bájainak szólt, ki szemérmesen sütötte le szemeit, és némán tűrte, hogy a vakmerő ellenség egész fesztelenséggel csipkedje piros arcát és fehér ' vállait. Pali ennek láttára dörmögött ugyan valami j nyájasságot fogai között, de a francia ezt szerencsét- j lenségre nem értvén, nem viszonozhatta. A harmadik „hah !“ végre Nerónak szólt. Mert az egyik francia katona, kit a tegnapi re- tiráda és menekülése alkalmával rúgásával földre te- i ritett, épen az volt, ki most kantárszárat tartotta. — Hah! — kiáltá nevetésben kitörve, — jó, | hogy találkozunk, még adósod vagyok valamivel, a mit meg kell, hogy fizessek! És azonnal meg is fizette. Ez az adósság egy pof volt, mi rögtön el is csat- j ' lant Neró borús arcán, de szerencsére jobbadán csak j : i kantár csatiját érte, s igy inkább a barbar kezének okozott fájdalmat. i Nero mitsem felelt e durva sértésre, csak búsan ! 58 haragosan hajtotta le ki űrúlt arcát. — Allons ! alions ! —■ vrmndá ekkor a csapat j f »arancsnoka, s megfordít*- ??ih a Neró által vont ko- 1 <

Next

/
Thumbnails
Contents