Fővárosi Lapok 1868. november (252-276. szám)

1868-11-01 / 252. szám

-251-áik ez. Vasárnap, november 1. iiMié-imaíai.- Pest, barfltok-t«r* i. m. Ötödik évfolyam 1868. ...... ....... __—..........— . ... . v __________ ________________________________« E lőfizetési díj: Félévre..................8 frí N egyedévre .... 4 írt Magjaién u ünnep utáni napokat kivéve minden- aap; koronkint képekkel. FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Szerkesztői Iroda: liipétntea 34. u. l-iö en. Hirdetési díj: Negyed hasábos petit sor................7 kr. B élyegdij minden ig- Utáskor .... 30 kt. Előfizetési fölhívásunkat ajánljuk a szép­irodalom kedvelőinek részvétébe. Lapunkat az »Athenaeum“ eimü társulat adja ki. Az előfizetési ár 4 ft. Különben minden negyedben lebet félévre is előfizetni 8 ftjával. Egy ház előtt. Még ott foly a Szamos, Még áll a régi lak, Hová tiz év előtt Mint nőmet hoztalak. Az alkony fénye ég Az ablak üvegén, Fényén a múlt idők Emléke int felém. És visszaképzelem A bútort és szobát, Kerted, virágidat, S gyöngéd kezed nyomát. És érzem mosolyod, Es hallom hangodat; Szerelmed öröme Mélyen szivembe hat. Az est lassan leszáll, S még ott állok merőn : Siratlak, áldalak Oh elhunyt ifjú nőm ! Szerettél igazáD, Szerettelek hiven, Szeretlek halva is, Holtig gyászol szivem. Gyulai Pál. A KIK MEGTÖRTÉK EGYMÁST. (Novella.) Irta: Hr assay Ede. (Folytatás.) XIV. A grófot nem láttam ; az estelihez sem jött. Ez­úttal nem is menté ki magát, hanem egyszerűen szo­bájába rendelte a theát. Az a tekintet, a mit akkor vetett rám, midőn megmondám neki, hogy Lontay Imre az én atyám vala, ez ideig utósó szava volt hozzám. A gróf nem zavarta meg együttlétünket; de en­gem ép e közönyös viselete kezdett aggasztani. Azonban ha Adrienne elém jött, elmúlt minden aggályom, s csak a jelen perceinek örültem. Másnap este, midőn az erkélyen ültünk, s elné­zegettünk a sik, szőke, csöndesen rengő vizen, Adri­enne igy szólt: — On nem is tudja, hogy mily szép kis vitor­lás yachtot kaptam Angliából. Ért ön a hajózási mes­terséghez ? — Meglehetősen értek a vitorlás sajkák keze­léséhez. Egy ideig Olaszországban laktam, s akkor nem egyszer szálltam ily könnyű yaohton a sik ten­gerre. — Jöjjön, kisértsük meg; de csak közel a part­hoz. Erre kiadta a rendeleteket, s tiz perc alatt ko­csin ültünk, mely negyed óra alatt a Balaton part­jára, egy kis hajóház kikötőjéhez szállított. A yacht készen állt, könnyű szél dagasztá vi­torláját. — Maradjunk csak a part hosszában, — mondá Adrienne ismételve, midőn a yachtba ültünk, és én a kormányt s a vitorlák köteleit kezembe vettem. — Ugyan kérem, álljon meg, jó lesz, ha Jánost is ma­gunkkal visszük. — En szükségtelennek tartom; ha nem lesz vi­har, akkor úgy sem szükséges e jó ember, ha pedig vihar támadna, akkor egy teherrel csak több lenne a hajón. Jónás prófétát is a tengerbe vetették . . . De ha tán fél a grófnő, vág ha parancsolja. — Ön annyi jelét adta már lélekjelenlétének és bátorságának, hogy társaságában, egy egyszerű legyezővel fölfegyverkezve a Savannákon is mernék kóborolni. — És egy dióhéjban az atlanti óceánra szállni, nemde? — egészitém ki nevetve. — Óh nem; én csak a szárazföldön bámultam tetteit. — S ép azért, — vágék közbe — hívjuk a ha­jóba János urat. Nemde ? — Hagyjuk. Megnyugszom admiráli tehetségé­ben. Tehát indúljunk édes lord Nelsonom. A kis yacht gyorsan metszé a habokat. Odafenn nem is vettük észre, hogy ily nagy itt alant a szél- A búcsúzó nap kápráztatta ízemeinket, s mi mélyen bemenénk. — Egy félóra múlva iszonyú vihar ke­letkezett. Valamennyi szörny föltámadt a lázadó hullámok poklából; süvöltött a szélvész, ide s tova dobva a hajót. Behúztam a vitorlákat, melyek úgy sem bír­tak dacolni az orkán dühével, s csak még elősegiték a fölkorbácsolt habok játékát. Adrienne összekulcsolá kezeit s magánkívül su- sogá: — Andor, az égre, segítsen ! Egy nagy hullám csapott a hajóba, s félig be- tölté annak fenekét. . . A hajó sülyedoi kezdett, s Adrienne lába már a vízben volt. Villámgyorsan ledobtam kabátomat (a cipőket már elébb észrevétlenül levetém); a viz már Adrien­ne övéig ért... Egy fél szempillantás müve volt,hogy bal karommal megragadva a nő derekát, kivetém magam a hajóból, s jobb karommal élethalál-tusát vívtam a felbőszült elem ellen. Midőn már csak egy ugrásra volttam a parttól» egy hullám alásodort; de e percben roppant erőt fejték ki, s a parthoz értem. A hogy a földbe ástam körmeimet, a part ros- kadni kezdett, — Csáklyát , — kiálték kétségbeesve. — Elő egy pár ember! Húzzatok ki. Senki sem volt közel. Egész ellenkező irányban értem a partot. Érzem, hogy Adrienne mindig alább húz. Az átázott ruhák ólomnehezek voltak. Az el- alélt nő oly görcsösen szoritá nyakamat, hogy alig bírtam lélekzeni. De térdeim egy fatörzshöz hasonló testhez ütöd- tek, felmásztam azon, felálltam rá és egy merész irammal kivetém magam a partra. Nem sérültem meg, csak bal kezemet karcoltam meg kissé. Visszafordúltam s eliszonyodtam. A villám e percben arra a helyre csapott, a honnan kimenekül­tünk. Nagy zápor kezdett alászakadni, s a szél le­csöndesült. Magamhoz szoritám Adriennét és csók­jaimmal kezdém ébreszteni. Majd elértem a hajóházat. A szerencsétlen hajós a vihar kezdetével utá­nunk indúlt, s a hullámok közé veszett. A kocsis alig bírta tartani az elvadult lovakat és a rémült inas fel és alá rohant a parton. A hintóba szálltunk, s a lovak szágúldtak fel a hegynek. Csókjaimtól magához jött Adrienne. Öt perc alatt a kastély előtt álltunk, mig a két angol te­livér összeroskadt. A gróf az inas által értesülvén a balesetről, ijed­ten elénk jött és nedves ruháim láttára, jól haliám, hogy ezt morgá fogai közt: —|Még ez is. A megmentést érthette. — Rögtön le kell feküdnöd, kedves leányom. Főzzetek theát. — Hogy érzed magad, édesem ? — Jobbau, édes atyám, — szólt gyönge hangon közelebb hozzám simulva, mialatt atyja segélyével a lépcsőn föl vezettem. A szegény nő egész testében remegett. A gróf hálótermébe kisérte Adriennét. — Lontay ur — mondá Szentkápolnay, midőn átöltözködve a társalgó-termek egyikébe nyitottam, — ön nagy hálára kötelezett önfeláldozó, nemestette által. S ezzel kezet nyújtott. — Hogy érzi magát Adrienne ? — kérdém gyorsan. — Adrienne grófnő jobban érzi magát — vi- szonzá a gróf. — Azt hiszem, holnap reggelig semmi baja sem lesz. Együtt esteliztünk. Társalgásunk kimért és szá­raz volt. Adriennét és a politikát egy szóval sem érintők. S csakhamar azon ürügy alatt, hogy a korai lefekvés jót fog tenni az áthülés után, jó éjt kívánt a gróf. Szobám ajtajáig kisért. De azért arca irá­nyomban a régi merev, szigorú arc maradt. Felküldtem inasomat a komornához, tudakozód­ni Adrienne hogyléte felöl. — Csöndesen alszik; a láznak semmi nyoma, — volt a válasz. — Egészen nyugodtan aludtam volna, ha az az egy szó, melylyel a gróf szavaimat kiigazitá, szünte­lenül fülemben nem zúgott volna. Sajtóhiba : Adrienne helyett olvasd: Adrienne grófnő. XV. A hogy a nap fölkelt: sírjaikba szálltak mind az antik daliák, kardjaikon véres török fejekkel. A régi bánok és nádorok barna képei nem voltak oly visz- szariasztók, mint álmomban. Adrienne szerelme pedig újra felmagasztalt. Egész nap lábainál foglaltam helyet. Félpongyolá­ban, hannyagúl feküdt a selyem kereveten. Arca ér­dekes halvány volt. Kezével szépen félresimitá hom­lokomból a hosszú fürtöket. — Már a feje sem oly meleg, édes virágom, — mondám, gj öngéden homlokára téve kezemet. És Adrienne ajkához szoritá és megcsókolta azt­Egy nö, ki oly forrón csókolja meg szerelmese kezét, kell, hogy igazán szeressen! — Oh, már egészen jól vagyok kedves meg­mentem, kit az ég küldött nekem, hogy őrizze minden léptemet! S ezzel kimondhatlan hévvel szorított keblére. — Adrienne, fogsz szeretni örökre ? — A fenyegető habok eljegyeztek egymásnak. Soha, soha el nem hagylak. — De atyád, e büszke, kemény férfi? — Meg fog lágyulni. — De ha nem ? — Úgy távozom, a hová vinni fogsz. Nem bá‘ nőm, tagadjon ki. — Aranyát küldje a pápának, kastélyait tegye meg szemináriumoknak! — jegyzém meg nevetve. — Párisi házaimat pedig poroljék el a francia atyafiak, — mondá Adrienne. —Vagyont úgy sem óhajtok veled! Elmegyünk öreg anyámhoz. Csinos kis házunk van egy zugó pa­tak mellett; egyszerű, de kényelmes; mögötte dalos berek, azon túl gabnaföldek ! — Igen, ott fogunk lakni! — szólt Adrienne ábrándos kéjjol tekintve szemeimbe. A legforróbb csókokkal fojtám el szavait. (Folyt, köv.j

Next

/
Thumbnails
Contents