Fővárosi Lapok 1868. november (252-276. szám)

1868-11-01 / 252. szám

A HAMIS ESKÜ. Wilkie Collins után. (Folytatás.) — Szükségtelen időt és szót vesztegetni arra, hogy a védencnem ellen emelt vád esztelen és go­­noszakaratú koholmány, — mondja birónak az ügy­véd. — Ez úrnak s­zemélye elegendő indokul szol­­gál azonnali fölmentésére. Itt áll az állítólag meg­gyilkolt mr. Smith, épen, erőben, egészségben, hogy maga is szóljon. — Ez nem az az ember! — kiáltó harsogó hangon a mulatt nő. — Ez valami csaló, nem mr. Smith ! — Azonnal bebizonyítjuk azonosságát, — mon­da az ügyvéd. A legelső behívott tanú mr. Richolson Fülöp volt. Ez megesküdhetett, hogy mr. Smith Jakabot legalább tizenkétszer látta, és ugyanannyiszor be­szélt vele; az előtte álló személyt annak ismerte föl, csak kissé megváltozottnak találta külsejét a rövid haj és megborotválkozás következtében. — Ez összeesküvés ! — sziszegte összeszorított ajkkal a mulatt nő. — Ha nyugodtan nem viseli ön magát, — mondá a biró, — kénytelen leszek kikisértetni önt a szo­bából. Azután az ügyvédhez fordúlva folytatta: — Célszerűbb leend, ha oly tanúk által bizo­­nyittatja ön be az azonosságot, kik naponkint érint­kezésben voltak mr. Smith Jakabbal. Erre egy kastélybeli cseléd szólíttatott elő. Az ura külsején látható változás annyival in­kább megzavarhatta a cselédet, minthogy annak lé­nyében és arckifejezésében is tetemes változás volt észrevehető , mert akármily gonosz volt is, boldogta­lan neje jelenlétében nem birt elfojtani némi zavart és fegyelmet. A szolga, ki urának csak zsarnoki tekintetéhez és durva parancsaihoz volt szokva, most ily leveretve látva őt maga előtt, tétovázott esküvel erősitni val­lomását. — Én nem tudom, nem állíthatom bizonyosság­gal, — mondá zavarodva a bírónak a cseléd. — Ha­sonlónak látszik uramhoz, meg nem is. Ha hosszú­­ haja volna, meg szakálla lenne, és kissé keményebb magatartása volna, jó lelkiismerettel megesküdném rá, hogy ő, de így .. . Ránk nézve kedvező körülmény volt e pillanat­ban, hogy mr. Smith boszankodásra gyúlva egyik cselédjének hosszas rábámulása fölött, szokott he­vességével tám­adt. — Tökfilkó, nem mondhatod meg röviden, is­mersz-e, vagy nem ? — Igen, ez az ő hangja! — kiáltá a cseléd. — Van vagy nincsen szakálla, de ő az. — Ha az ez úr fejéről hiányzó haj miatt még némi kétség forogna fönn, — mondá gúnyos mosoly­­lyal előlépve mr. Dark, — e csomag tartalma el fogja azt oszlatni. E szavakkal több hajfürtöt vett elő a csomagból, és szorosan mr. Smith fejéhez illeszté azokat. — Tökéletesen ide illik, — folytatá, a szakáll ugyan már nem illeszthető így ide, hanem az szintén ugyanoly szinű , mint haja , s ezt a papírban levő hulladékok bizonyítják. — Hazugság, hamisság ! — kiáltá a mulatt nő, minden önuralmát elvesztve. A biró intésére két törvényszolga rögtön a szomszéd­ szobába vezette őt. Még egy kastélybeli szolga és egy bérlő hall­gattattak ki. Egyik sem tétovázott azonnal fölismerni az előttük álló egyénnek mr. Smithtel való azonosságát. — Szükségtelen több tanút kihallgatni e pontra nézve. Az azonosság kétségtelen, s a vád alaptalan. Örömömre szolgál visszaadnom a két vádlott szabad­ságát, azon megjegyzéssel, miszerint becsületükön tá­madt legkisebb szenny nélkül távozhatnak e helyről. E szavakkal meghattá magát úrnőm előtt, azu­tán szigorú tekintetet vetve mr. Smith Jakabra, foly­tatá :/ — Én ekkoráig tartózkodtam minden közbeszó­lástól, a mi a tárgyalás alatt levő ügyre nem vonat­kozott. Miután azonban e kötelességemet teljesítem, nem hagyhatom el helyemet addig, a­míg szigorú rászólásomat ki nem fejeztem ön magaviselete fölött mr. Smith, miután az egy feddhetlen jellemű nő,s egy becsületes szolga ellen támasztott súlyos vádnak va­lószínűség látszatát kölcsönözte. Önnek tetszésétől függ a kastélyból titok teljes eltűnését és külsejének feltűnő megváltoztatását megmagyarázni vagy sem, minthogy nem vádlottképen áll ön itt, hanem én mél­tatlannak tartanám magamat bírói állásomra, ha vo­nakodnám abbeli meggyőződésemet kimondani, hogy ön magaviselete fölöttébb érzéketlen volt. E nyilvános rászólásra mi Smith, ki már előre értesítve volt, mint viselte magát, kijelenté, misze­rint ő csak azért jelent meg a törvényszék előtt, hogy teljesítsen egy kötelességet, nevezetesen, hogy bebi­zonyítsa azonosságát és sértetlen állapotát. Miután ez immár megtörtént, további magyarázgatásokba nem bocsátkozik, és inkább magán viseli a bíró ál­tal kimondott rászólást, mintsem oly fölvilágosításo­­kat terjesszen elő, melyek nagyon sajnos házi viszo­nyokat hoznának nyilvánosságra. Több mondaniva­lója nincsen, és engedelmet kér a távoztatásra. Az engedelem megadatott. Kimentében neje előtt elhaladván, közel hajolt hozzá, és halkan mondta neki: — Sok fájdalmat okoztam neked, de e szégyen­nek nem szándékoztalak kitenni. Ezt fájlalom. Van még valami mondanivalód, mielőtt távozom ? Úrnőm borzadva fordult el tőle, és elrejte arcát. Mr. Smith néhány pillanatig várakozott, de fele­letet nem kapva, végre udvarias meghajlás után tá­vozott. Úrnőm férje távozta után az ügyvéd a bíróhoz fordult, mondván, hogy Sarrah tanúnőt illetőleg in­dítványa van. E név említésére úrnőm néhány szót súgott az ügyvédnek. Az utóbbi odaintette mr. Richolson Fülöpöt, ki karját nyújtván úrnőmnek, azt kivezeté. Én követni akarom, midőn mr. Dark utamat állta, kérvén, hogy maradnék még néhány pilla­natig. Csak azért várjak még, mondá mr. Dark, hogy hallhassam e szép jogeset végét. A biró parancsára e közben Sarah mulatt nő megint a terembe vezettetett. Vakmerő elszántsággal lépett be. A biró megvetéssel fordult el tőle, s az ügyvéd­nek mondá: — Ön indítványa valószínűleg a hamis eskü vádját foglalja magába..­? (Folyt. köv.) Párisi levelek. Okt. 25. (S­g.) A párisiak végre haza­tértek. A csipős északi szél a társaságot a világ minden irányából összesodorta a Szajna-medencébe, hol újra zajong és hullámzik, mint a tavalyi világkiállítás legszebb napjaiban. Tegnap óta bútorkocsik, málhaszekerek , hor­dárok podgyászhalmazokkal és szekrényekkel úgy tolongnak az utcákon és tereken, mintha egy nép akarna kivándorolni, mintha egy nemzet keresne új lakhelyet. A költözködési, hurcolkodási idő bekö­vetkezett és az egész haussmannizált népesség talpon áll. Minden városrészből, melyet a leromboltatás fe­nyit, minden házból, hol a concierge uzi zsarnok ura­lmát, minden szűk utcácskából, melyek nem so­kára boulevardokká változnak, minden kuckóból, melyeket pompás terekké szándékoznak átalakítani, seregesen vonulnak el a karavánok fényes és sze­gén­ykés holmijukkal, hogy újra­­ kiköltözködje­nek, ha az Urbifex maximusnak , Haussmann pre­fektusnak megint eszébe jut: új szállásukat is kisa­játítani, leromboltatni. Az új díszépületek, melyek a nyáron át föl­emelkedtek, kinyílnak, és az újonnan érkezőknek pompás homlokzatot, szép erkélyeket, de drága pénz­ért csak­­ szobácskákat nyújtanak, melyekről nem mondhatni el, hogy nagy kiterjedés barátságtalanná tenné őket. Ha egy négyszögméter (mintegy 3 láb) telek 2000 frankba kerül, akkor persze termekben való lakásra csak az tart igényt, kinek házbére tíz­ezer frankon fölül kezdődik. „Csak egy angol ház — mondják a büszke brittek, — a valódi ház, a francia ház csak galambdúc,“ — és mi sem igazolja inkább ez állítást, mint az új fényes paloták impo­­sánt külsejükkel és csupa dirib-darabokból álló bel­sejükkel. De ha a franciák életmódját tekintetbe vesszük, e benső elrendezést nem fogjuk oly rendkívülinek találni. A franciák csak esznek, öltözködnek, vet­kőznek házaikban, de nem laknak bennök. Otthon egy kis kényelemmel elnyújtózkodni, d­e jó szokás idegen előttük. A napon át dolgoznak, és pedig sok­kal többet, mint nálunk hiszik; férj, nő és a megnőtt gyermekek nem ritkán reggeli nyolc órától késő estig munkálkodnak. A boltokat csak tíz óra után zárják be, míg a színházak ritkán ürülnek ki éjfél előtt. Egy francia nő, kinek e­kkor azt mondom, hogy nálunk a színház előadásai legfölebb három óra hosszáig tartanak, naivul azt válaszolá: „hisz az nem éri meg a belépti díjt !“ A­ki nem dolgozik, sétahelyeken és utcákon, kávéházakban, színházakban vagy hangversenyek­ben tölti idejét, este hálóköntösben és papucsokban otthon kommodizálni, — ezt a francia ember kórházi modornak tartaná, minek tehát a kószáldnak, fla­­neurnek a kényelmes szoba ! Kószálni pedig a fran­cia szenvedélye. Kószál, a­mikor csak teheti, és a hideg időnek nagyon csípősnek, az időjárásnak igen zivatarosnak kell lennie, hogy elűzhesse őt az utcá­ról. A flaneur tulajdonképeni évszakai a tavasz és ősz. Az egész estén át a boulevardok járdáin hem­zsegnek és áradoznak a sétálók, és a passageok meganyi csatornákhoz hasonlítanak, melyekből em­berfolyamok ömlenek ki. Éjfélig fel és alá zajong a könnyen hevülő, nyugtalan nép, hogy aztán új tömegek jöjjenek helyébe, melyek a café chantant­­ok és színházakból rajzanak ki. A színházak, melyek lassan-lassan mindanyian megnyílnak az ősz kezdetével, jó üzletnek örvend­nek, noha eddigelé a mű­sorozat nem mutat föl jelen­tékeny újdonságot. A Portent Martin új igazgatója, Felix (a nagy Rachel fivére) Sand George egy da­rabjával debüttált, és nem épen szerencsésen , csak a híres névnek, melyet e szerzőnő más téren szer­zett magának, köszönhető, hogy darabja egészen meg nem bukott. Felix a kiállításos látványos dara­bokat, melyek tulajdonképeni szülőhelye a Porte St. Martin, más benső értékű művekkel s­zándékozik helyettesíteni. Sand George e célból maga dramatizálta egyik regényét, „Cadio“-t Meurice Pál közreműködésével. Eddig a dráma terén kevés szerencséje volt, és jele­­netezett regényével sem járt jobban. Noha forrada­lom és Vendée-háború játszanak benne szerepet, noha egy népszerű hős, vitéz harcossá kifejlődő pásztorfiú játszik benne,­­ a mű meg sem tetszett. Excentrikus személyek és bizarr eszmék mai nap nem teszik a drámát, feszültségben tartó jelenetek és erős cselekvény pedig soha sem volt Sand kiváló oldala. E művel együtt hajótörést szenvedt egy másik, világra szóló híresség, Roger is, ki hátat fordított az éneklő múzsának, és annak szavaló nővéréhez sze­gődött. „Cadio“-ban Saint-Gildas szerepében mutatá be magát az ünnepelt tenorista a drámai művészet újoncaként, és csak a közönség iránta táplált ke­gyeletének köszönhető, hogy irgalmatlanul ki nem pisszegték. De maga a szerep is szerencsétlen volt. Meurice maga mondá Rogernek: Saint-Gildas bizarr, nagy­szerű, szörnyű alakítás, melyet egyedül a regényíró lángszelleme vehet fel könyvben, de mely a színpa­don lehetetlen egyéniség. Roger azonban lefegyverzé elleneit, midőn nyíltan valla be — habár fájdalmasan — fiascóját. Villemessaintnek (a Figaro szerkesztőjének) így írt: „Jól tudom, hogy ki Waterlooját elveszti, az hasz­­talanul mondja: ez Grouchy hibája. De mégis sza­bad legyen hinnem, ha én, a nem minden tapaszta­lás nélküli művész, azon szerepek egyikét kaptam volna, melyek a­helyett, hogy lealacsonyítják, eme­lik a színészt, — az eredmény is más leend.“ Szerencsés­ volt a Variété-színház, hol Offen­bach újra egy nagyobb művel lépett a közönség elé, és mademoiselle Schneidernek alkalma nyílt egy új rózsával szaporítani pipacskoszorúját. „Perichole“ ez új operette neve, mely alkalmasint nemsokára megkezdi körútját az európai színpadokon. A mű szövege Merimée egy elbeszéléséből van merítve, ki az anyagot az életből vette. E század elején t. i. a kémikus operánál egy énekes és egy énekesnő volt, kik inkább külső bájuk, mint szép hangjuk által fénylettek, mindketten csekély díjat húztak, de szerették egymást. Ekkor egy előkelő úrnak szemébe tűnt az énekesnő, ki enged a csábí­tásnak, de az előkelő úr nem játszhatik nyílt kár­tyákkal ; egy férfira van szüksége, ki a legalitás kö­ — 1004 —

Next