Fővárosi Lapok 1868. december (277-299. szám)

1868-12-01 / 277. szám

­ Francia költők. VII. Hugo V. „Giants du crépuscule“-je fölött. (Börne után.*) (R. C.) Ha a költészet a szív egyetemes törté­nete, úgy a lyra annak napi krónikája. Nem foglal­kozik ugyan a lélek nagyobbszerű mozzanataival, nem számítja ki ugyan az emberi végzet időszaki forradalmait, hanem az érzelmek változékony idő­járását kíséri figyelemmel; a regg reményeit, a dél fáradalmait és az est illuzióit énekli meg, a szív ve­réseit számlálja, és ama tűszúrásokat vizsgálja, me­lyek gyakran egy leheletnyi időtartam alatt az életet paradicsomból pokollá és pokolból paradicsommá változtatják. A lyrikustól nem szoktunk méltóság­­teljes hajthatlanságot, komoly tekintetet, merev elveket és állandó véleményt, vagyis meghatározott nézpontot követelni. Nem , ő lehet társa a bolondok­nak, gyönge lehet, s a gyermek-ember minden fáj­dalmait és gyöngeségeit átszenvedheti, élvezheti. K Ő eltévedhet az eltévedtekkel, sírhat a szomorúkkal, megoszthatja örömeinket, fájdalmainkat. Megkicsi­­nyítheti önmagát, mint az anya, ki földre hajol, hogy gyermekét karjaiba vegye, aztán fölemelkedik és kebelén hordja; azt azonban nem szabad tennie, hogy lehajoljon azért, hogy a körülmények törpéjévé váljék. Az igazi költő, az tudniillik, ki nemcsak köl­tői ember, sohasem szenved abban a betegségben, melyet gyógyítani, s a fájdalmakban,melyeket vigasz­talni akar. Idősebb a múltnál, s fiatalabb a napnál, melyben élünk ; az istenség képe és az örökkévaló­ság óramutatója ő. Ha azon gyöngeségek áldozata lesz, melyektől eltávolítani akar, hogyan mentegeti akkor öngyen­geségeit ; azon királyok és költők, kik magukat men­tegetik és magyarázzák, méltóságukról mondanak le, s koronáikat és babérjaikat a sokaság szeszélyes ha­talma alá helyezik. De valóban, szégyelnünk kell magunkat, hogy így beszélünk Franciaor­szág legnagyobb lángesze előtt, kit még hibáiban is szeretünk. A mi köteles­­ségünk­ e, szegény prózaistáknak, egy nagy költő megmerevült képzelőtehetségét fölkelteni, mely egy mámort követő napon a tegnapi dorbézolásra viszsza­­emlékezik ? Nem, kétségkívül nem. Itt azonban sem ró­lunk, sem a költőrül nincsen szó; egész mással kel­lene foglalkoznunk. Ez „Estszürkületi dalok“ a leg­­utósó forradalom gyermekei, s anyjuk minden vo­násaival bírnak ; a realitás több bennök, mint a kép­zelet, a költőt leküzdé az ember, az embert a kor. Hugo Victor korát ítélte meg, s mi ez ítéletet ítéljük meg: ez az egész! Mit látunk Hugo Victor ez elmeszülötteiben ? A géniusz lángját, elhomályosítva gyakran a bá­nat füstje által. Nyugtalan siettetést, mintha a világ vége fenyegetné a strófákat; a költő határozatlan, nem tudja hová megy, honnan jön, mit akar; s az eszme hiánya folytán nem tud sok költeménynek ne­vet adni, melyek igy névtelenül talált gyermekekhez hasonlítanak; kifáradt képzeletet, unalomból ásítva, mely a félálom és álom közt ingadozik; szavakat, eszméket, melyek a költői fegyelemhez szokva, pa­rancsszó hiányában önmaguktól metrikus sorokba ál­lanak ; vad átkot, sötét haraggal mondva egy szeren­csétlen öngyilkos fölött, mely jobban eliszonyit, mint a test, a hulla, melyet érint. Azok, kik nem tudnak a a holtaknak megbocsátani, meg fognak-e bocsátani tudni az élőknek? „A költő, keserűséggel teli verseiben, szomorú, de nyugodt viszhangként visszatükrözé mindazt, mit a lélek álmodik, és mindazt, mit a világ énekel, ga-* gyog, vagy mond, az árnyban várakozva.“*) Hátha a költő el van keseredve, ha beteg ? Ha önmagát gyógyítva a világot is gyógyítja? A század társadalmának, melyben élünk, estszürkületi állapota folytán mély szomorúsággal eltelve, a költő kinyilvá­nítja, miszerint nem tudja, hogy letűnt-e a nap, vagy új kezdődik ? De a költészet birodalmában a nap nem nyugszik le soha. A költészet világa kristályból van, s a költőnek nem szükség megkerülnie azt, hogy más hemispherába jusson, hogy a jövőben éljen. A közönséges ember a kétségbeesés anyját, a reményt veszi nőül, míg a költő és látnok élettársa a bizo­nyosság. Kötelességünk figyelmébe ajánlani a tanácsot, melyet nekünk adott, de melylyel ő maga nem élt: „A napba nézve haladjunk, akkor látni nem fogjuk az árnyat.“ Ajánljuk neki ama sorokat is, melyeket másutt alkalmazott: „Úgy hullnak el ők is, mint mi, dacára bolond dölyfüknek s haszontalan keserűségüknek; a legnagyobb hullámok is tajtékozva enyésznek el, ha szirtbe ütköznek.“ A franciák, hajdan a klasszikus iskola rabjai, most a romanticismus börtönőrei lévén, nagyon sokat vesztettek gondatlanságukból, és keveset nyertek a szabadságból. Ha a költészet a lélek betegsége volna, a klasz­­szicitás fájdalmait inkább lehetne elviselni, mint a romanticizmuséit. Amazok egyszerűek, könnyen föl­­ismerhetők, könnyen gyógyíthatók. A szerelem, a féltékenység, a nagyravágyás és a fanatizmus — ebből áll egy klasszikus kórház pathológiája. — De hogyan gyógyítsunk meg oly bajt, mely minden ne­gyedórában más alakot ölt? Hogyan vigasztalód­junk, midőn azt sem tudjuk, mi a bajunk ? De nem, — a költészet a lélek egéssége; ti betegnek hiszi­tek magatokat, de nem vagytok azok: hypochondris­­ták vagytok csupán. Beszéljünk csak erről, mi értünk ehhez egy kissé. A franciáknál a gyakorlat hiányzik, ők nem elég mozgásban részesítik lelkeiket. Ők a Chausse d‘Antinból elindulnak, hogy a Palais-Royalon ke­resztül a Tuilleriákhoz jussanak, s innen vissza. Az­tán ők csinos nyelvüknek is rabjai, mely őket ne­vetve fogja meg selyem szálaival, melyeken hintáz­va a világot élcelik, — hisz oly kemény, emészthet­­len, kőből és fából van! A francia íróknak szabad­ság kellene, s az, hogy a francia akadémia szótárát elfeledjék, s idegen nyelveket tanuljanak. Igen, kedves franciáim, hagyjátok el Párist. *) E régi irat intései ma tán még korszerűbbek, mint voltak megiratásuk idejében. *) Az idézeteket csupán prózában közöljük. tett, még pedig most tompát, de az őrház túlsó olda­lán ismét egyenesen futott végig egész a kapuig. Itt azonban egy újabb akadályra találtak, a­mi a helyszín további vizsgálatában gátolta őket, s ott, a­h­ol a fal szögletet képezett, egy segédfal mellett mély s csaknem a földig érő rés volt vágva. Ez a rés a mellett a kis ház mellett lehetett, a melyikben a vízmedence volt — és a helyett, hogy azt kiigazí­tották volna, — magukat a sziklafalnak itteni meg­­mászhatlanságára bizva, ezen az utón szoktak a vár­beliek minden szemetet, rondaságot kihordani s a mélységbe vetni. Pál már azelőtt is látott a sziklafa­lon valami fekete hoszszú pásztát e helyen. — Itt már aztán nem lehet tovább mennünk— szólt Zerge Szepi. — Vissza kell fordulnunk — felelt Pál, — majd megnézzük, hogy a másik oldalon, a tornyon túl — Itt megakadt, — aztán megfordult, és intett Sze­­pinek is, hogy meg ne piszenjen. Egyúttal letérdelt és egész hosszában lefeküdt a falon. Szepinek nem is kellett a figyelmeztetés, hogy ura példáját kövesse. Egy pillanat alatt mind a ket­ten hosszan elnyúlva feküdtek a fal párkányán. Fe­jüket is csak annyira emelték föl, hogy láthassák : alul mi történik. Az őrszoba hátulsó ajta kinyílt, egy ember vizes csöbröt hozott ki rajta. Pál azonnal megismerte az öreget, a­ki előbb csizmákat mosott a katonák közt. Vödrével a kerten át a vízmedence felé tartott, nem sokára visszajött és telt edényével megint be­ment az őrszobába. Pál fölemelkedett és lassanként visszafordult , most az egyszer Szepi ment elöl. Pál reményeinek jó részét elvesztette, mert sehogy sem tudott rá akadni, hogy övéi hol vannak; még csak el sem gondolhatta, hogy mi módon lehetne őket megmenteni, — de hogy is fogjanak fölkeresésükhöz. — Minden legcse­kélyebb jel, a­mivel a foglyok figyelmét felkelthet­ték volna, hogy jelenlétüket tudassák velük, elárul­­hatta volna őket az ellenség előtt. Ki lakott, ki aludt azokon a sötét ablakokon belül a régi palotában, a­mely oly némán és hidegen feküdt mellettük ? Az ál­matlan, a mély fájdalmak közt fekvő Dorette-re, az ő kedves kis feleségére vetette-e a fényes hold gyönge sugarát az első nagy ablakon át, vagy az átkozott Champ­olinra , a­kit Pál nem tudott eléggé elát­kozni. Mig igy dobogó szívvel s magának tanácsot nem tudva adni, ballagott, Szepi — a­ki már jó előre haladt, — egyszerre megállt és erősen integetett ke­zével Pál felé. Egyszersmind gyertyafény ütötte meg szemét; a világosság ugyanazon szoba ablakából jött, a­melyre az imént oly kérdő tekintetet vetett Ter­­vagno Pál. A palota azon szobája egyszerre világos lett, — egy lépcső feljáratát lehetett az ablakon át látni, a melynek széles lépcsőjén a már ismeretes in­validus ment, föl görnyedt magatartással, kezében fagy­­gyú gyertyát tartva. Görnyedten ment szegény — de nem az a teher nyomta le, a mit cipelt; hisz nem volt az más, mint az a két csizma, a­melyeket nem rég az őrszo­bában mosott! E szerint az őrszoba és a kastély közt közvetlen összeköttetésnek kellett lenni. Fenn egy folyosóban tűnt el az öreg. De csak egy-két pillanat múlhatott el, s aztán az ötödik vagy hatodik ablak világosodott meg. Embereink rögtön oda siettek. Midőn az említett ablakkal szemközt álltak már, megint egy folyosóra láttak, a­mely az épület közepét metszette át. Megint megpillantották az invalidást, a­mint csizmáit egy a folyosó baloldalán fekvő nagy szárnyas ajtó előtt letette,­­ aztán elvette gyertyája hamvát, és vissza­felé indult. Nem sokára ismét az első ablak lett vilá­gos, de rögtön megint olyan sötét lett, mint azelőtt! Ez isten ujja, gondolá Pál. A­hová az öreg ember letette a csizmákat, ott alszik a rablóbanda vezére: Champmorin! — Szepi, egyet meg kell próbálnunk, hogy megtudjuk, hol vannak a foglyok, hányjunk hát port az ablakokra, de csöndesen és vigyázva,­­ a fog­lyoknak nagyon éber álmuk lesz, ha ugyan alhatnak szegények. És ezzel apró köveket és meszet fejtegetett le a kőfalról, s elkezdett a második ablakra do­bálni. Minden csöndesen maradt. Most a következő ablakra dobott port. Pál heves szívdobogással várta az­ eredményt. Mind hasz­talan ! Szepi most a harmadik ablakon folytatta az experimentumot, de valahogy a porral együtt va­lami kövecset is dobhatott rá, mert oly nagy zö­rejt csinált, hogy Pál szinte összerezzent, s első pil­lanatra azt hitte, hogy az ablak be is tört. — Szent isten, könyörülj rajtunk ! hisz ezt még az őrszobában is meghalllják! — Ah, dehogy ! — felelt Szepi egész nyugodt­sággal. Megint hosszú szünet állt be, — de csakhamar nesz volt hallható; a zaj az ablak felől jött, az ablak kinyílt és egy szakállas, bajuszos emberfej tekin­­tett ki rajta; ha a hold nem világítja is meg, lehetetlen volt, hogy Pál föl ne ismerje őt mély hangjáról. — Ki van itt ? — kérdé Maldagham, mert ő volt az, a falon álló két emberhez fordulva. Minthogy ezek háta mögött voltak, nem ismer­hette meg őket a tiszt. — Én vagyok, Maldagham! — Te vagy, Tervagne ? hogy az ördögbe lehet az ?! — Én vagyok, én, azért jöttem, hogy meg­megmentselek benneteket! Hol van Dorette ? — A marquisval együtt itt a mellékszobában — És a többiek ? — Azok is ott vannak. — Itt, itt ! szólt halkan a fiatal lovag Maldag­ham mögött; te vagy az, Pál ? — Legyetek csöndesen, és feleljetek kérdéseimre: be vagytok csukva? — Azaz hogy csak az udvarra vezető nagy ajtó van becsukva. — A ti szobátok nem ? — A mienk nincs, — hiszen úgyis lehetetetlen a nagy várkapun valakinek kijutni, másfelé pedig nem lehet se kimenni Brassenneből, se be. — Hol van Champmorin szobája? — Velünk szemközt, ezen az emeleten. — Elég volt Maldagham, most már megsza­kadjak benneteket. Öltözzetek fel gyorsan, ha már levetkőztetek, s várakozzatok szép csöndesen, mig visszajövök . — mondjátok meg Dorettenek, meg a marquisnak is, hogy készülődjenek fel. (Folyt. köv.) 1104 —

Next