Fővárosi Lapok 1869. február (26-48. szám)

1869-02-02 / 26. szám

3 26-dik sz. Kedd, február 2. Kiadó-hivatal: Pest, barátok-tere 7. sz. Hatodik évfolyam 1869'. Félévre ..................8 frt N egyedévre .... 4 frt. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve minden­nap ; koronkint képekkel. Előfizetési díj: FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Lipótutea 34. sz. l-»8 ea. Hirdetési díj: Negyed hasábos petit sor.....................7 kr. Bélyegdíj minden ig­tatáskor . . . . 30 kr. Teljes számú példányokkal folyvást szolgálhat a kiadó-hivatal. Csöndesen! Mint a tói búvár, ba jön az est szállta. S a nap arany fürtit a kék vizbe mártja, Elereszti magát, ringatja a hullám, A mint Iibben-C80bban, part felé vonulván ; Mint a sas, ki fönszáll a híg levegőben, Kiterjesztett számynyal, egy helyt lebegöben, Kis köröket ír le az ég tiszta kékjén : — Úgy képzelem, mintha búvár, sas lennék én. . A boldogság tiszta, aranyos vizében, A gyönyör átlátszó kék levegőjében, Mélyen elmerülve, magosán fönszállva: Lelkem, öntudatlan, magát csak himbálja. A múltnak sötétje, a jövő reménye Nem lép most ijesztőn, biztatón eléje, Neki minden örök, szép jelenné válik — S többre már nem vágyik, egész a halálig ! Olyan csöndes minden benne és körűié, Mint a csöndes erdő holdfényes derűje, Melyben a holdsugár csillog a levélen, A halkan locsogó, suttogó kis éren, A fészkén pihenő, álmodó madáron, A szellő lehében bókoló zöld ágon, Az érbe lehajlott ringó virág kelyhén, A nyugvó őzike szőre puha selymén . . . Édes elmélyedés, édes odaadás, Gondolat nélküli édes gondolkodás; Édes, csöndes élet, vágy és küzdés nélkül, Melyben azt sem tudom : ha virrad, sötétül ? A szív változatlan, édes, halk verése, Mint szellőben bongó hárfa rezdülése; Édes, földre leszállt égbeli mennyország, Édes, végnélküli örökkévalóság! — Ne csodáld, kicsinyem, hogy ily szótlan vagyok, Ha ajakad csókol, ha szemed rám ragyog, Ha szived szivemen, ha kezed kezemben, S hogy minden napomat n émán elmerengem : Lelkem rózsás arcú álmodozó gyermek, Előtte tündéres képek járnak-kelnek ; Mosolya mutatja: álmai mi szépek ! — Csöndesen, csöndesen, hogy föl ne verjétek ! Szász Béla. EGY FIATAL EMBER NOVELLÁJA. (Beszély.) Irta: Beregi Jenő. (Folytatás.) Aztán kis nővérét, ki már addig elpanaszolta a mamának, hogy Dezső nem szereti őt, engeszteld meg, biztosította, hogy szereti őt, s ennek bebizonyí­tására szép porcellán bábut, üvegkannát is hozott neki. A kis Mariskát meggyőzték ez argumentumok, könyein keresztül mosolygott, megcsókolta a jó De­zsőkét, ki is azután elvonult szobájába, s mig vacso­rára nem hívták, nem is jött elő. Az ilyen percek voltak azok, melyekben kissé könnyebbült szive, vidámabb lett kedélye. Aztán is­mét elfogta a búskomorság. Nem tehetett róla. Úgy volt már idegzete is alkotva, hogy igen hajlandó a melancboliára, s talán kezdett ez már phisikai be­tegséggé is válni, melyhez azonban természetesen nagy mértékben járóit a féktelen pbantasia, életúnt- ság s lélekgyötrelmek. E betegséget a folytonos elvonúltság, az embe­rek szándékos kerülése még inkább növeld, s talán ha találkozandott egy lény, ki meg akarja vele osz­tani bánatát, ki megérti őt, ki az ő beteg szivéért egészséges s hü szivet ajánl: sokat üdült volna. így azonban mindig komorabb, levertebb lett, s ha anyja bánatának okát kérdé, azt felelte, hogy be­teg. Beteg volt lelkében s a féreg ott őrölt szive mé­lyén. Egyszer azt tanácsolta valaki, hogy szórakoz­zék. Szülei nagy városra küldték. Ott még betegebb lett. Sietett élni, hogy hamarább haljon meg. Az orvosok összegyűltek, konzíliumot tartottak fölötte, s a sok szónak végre is sz lett a vége, hogy kimondták róla, mikép gyógyithatlan tuberculosisa van, két hó alatt meghal, s egyik sem akarta a gyógy­kezelést elvállalni. Az orvosok csak a testet tudják gyógyitni, de nem a lelket. Volt egy rokona, ez még az utósó kisérletet akarta megtenni. Azt tanácsié: menjen fürdőre, s kezébe adott egy hatalmas fiaskó „oleum jecuris aselli“-it. Szülei Balaton-Füredre akarták vinni, de ö azt felelte, hogy e fürdőnek nem lesz jó hatása, inkább szereti a hegyes vidék élesebb ugyan, de tisztább levegőjét. Jobb lesz neki Szinyákon. Pedig csak a magányt kereste. Szinyák Beregmegyében, messze a begyek közt fekszik. Kis fürdőcske; csak köszvényesek, láb­fájósak, vén elaggott emberek ismerik; isten, vagy az urodalom kegyéből még más járható útja sincs, mint az, melyet tavaszkor a megáradt hegyi-patak mos a völgyben. Három nap múlva fölment anyjával s nagybáty­jával Szinyákra. Ott reggel kiment a legelhagyottabb helyre, el­bolyongott az erdőben, vagy kiment a „János forrás“- hoz, s órákig elnézte, hogy szedik a hegy aljában a fürge kis sváb lányok az epret, (az eper ott csak jú­lius végén és augusztus elején érik), vagy hogy szál­lítják a hegytetörül a völgyben folyó patakhoz a vén svábok a tűzi fát. A fürdői vendégek különcnek nevezték. — Ha találkozott valakivel a sétány valamely félreeső ré­szén, kikerülte s tovább ment. Nem is igen törődtek már vele. Öamerték szótlanságát. S ő minden nap betegebb lett. — Minden nap több lett a hasonlatosság közte s egy váz közt. Egy szép augusztusi nap délutánján Dezső — szokása szerint könyvvel kezében — kiment a sé­tány legfélreesöbb részére, a „János-forrás“-hoz. Le­ült s olvasni kezdett. — Nem tudott. Hasztalan erő­szakolta figyelmét, az mindig messze tévedt el. — A könyv kihullt kezéből, ö elmélázott, elgondolkozott szép múltjáról, midőn még oly boldog volt; aztán a csalódásokról, melyek sivataggá tevék életét, s me­lyek miatt most kerüli az embereket s gyűlöli az egész világot. Elhervadni oly ifjan, oly fiatalon. Huszonhárom évvel agg, huszonhárom évvel embergyülölö. Szegény fiatal ember, olyan sokat élt már, úgy megvénitették csalódásai. Feje lehajlott mellére, nem bírta el fájdalmát s csöndesen megeredtek könyei. Oly jól is esett szi­vének a köny, legalább enyhült fájdalma, midőn valaki gyöngéden érinté vállán. Az ifjú föltekintett. Szemeiben még égtek a könyek, de felszáritá hirtelen s zavartan szólt: — Parancsol velem nagysád ? — Dezső! — szólt a hölgy, naiv szemrehá­nyással, — nem ösmersz ? Vagy talán már nem is akarsz ösmerni ?! — Bocsánatot! oly zavart voltam. Üdvözöllek. Már emlékszem, rokonom s gyermekkori játszótár- j sam — a havasi rózsa. ügy hívták, hogy „havasi rózsa“, talán jobb ' lett volna „havasi szirén.“ — Lásd Dezső 1 téged én most meg akarlak j szidni“; már nyolc napja, hogy itt vagy, és még nem látogattál meg bennünket. Pedig atyám is várt. — Nem akartam alkalmatlankodni. — Oh ez nem mentség! Ez csak kifogás. — Pedig úgy van. Egy testben-lélekben beteg csak terhére lehet a társaságnak. — Te kerülöd az embereket ?! — Jobb nekem a magány, az nem csal meg. — Zajban, társaságban csak új fájdalmak várnának rám. A lányka pillanatra összeráncolá szemöldét, mintha a szavak értelmét fontolgatta volna, s erős, átható tekintetet vetett az ifjúra, mintha annak lelke mélyéről akarna olvasni, aztán folytatá : — Dezső, te világgyülölö vagy ! — Nem tagadom. Igen. — Ha az emberek tettek boldogtalanná, azok vissza is adhatják boldogságodat. — Az emberek tudnak uj Bebeket ütni, kigú­nyolni, kinevetni a má3 fájdalmát, de legkevésbbé ér­tik s akarják az általok ejtett sebet gyógyítani. Az én napjaim úgy is meg vannak már számlálva, jobb azokat csöndben leélni. En siettem az élettel, mert okom volt rá. Huszonhárom évvel hatvan éves agg is lehet az ifjú. Magam akartam igy. Jó ez nekem. — Szegény Dezsőm! Nagyon sokat kelle csa­lódnod, hogy ily komoran tudsz beszélni, s ily fekete színben látod a világot. De te nem fogsz meghalni, neked ki kell gyógyúlni. — Te az én betegem leszesz. — Meggyógyúlok majd — — ha meghalok. Lelkem tette beteggé testemet s most lelkem fogja meggyógyitni testemet, majd ha — meghal. (Folyt, köv.) SCHAFFER MAGDALENA. Amerikai elbeszélés. Irta: Prescott a E. (Folytatás). — Mr Roanoke, — kezdé ismét mrs Fitzroy — én nő vagyok, s azért házasságszerzésre hajlandó. Szolgálatára állok. — A minek mielőbb és haladék nélkül meg­történni kell, — mondá Geoffrey zavartan, körmeit rágcsálva - az, hogy miss Adelet az iskolából azon­nal kifogják. — En tegyem ezt, én, ki legelső ajándékoztam meg az iskolát bizalmammal, én — — Igen is ön. Miss Schäffernek azt mondja, hogy a forró napok kezdetével a tanúlás Adélnek ár­talmas. A szünidő úgy is nemsokára beköszönt, s őszszel magától folyik a dolog. Ön nem küldi be is­mét leányát. Ha már egy éven át nőm leend, elbe­szélheti neki minden fondorkodásainkat és fogásain­kat; nagyon rosszúl menne, ba ez idő alatt sem fészkelné be szivébe magát némi szenvedély 1 A vi­lág előtt pedig mondja azt, hogy miss Schaffer tehet­ségében és tudományában csalatkozott, hogy sajnálja, hogy barátainak ajánlotta, — hogy az iskola ha­nyatlásban van, hogy haszontalan vállalat volt, mi­után a miss Schaffer viszonyai között született höl­gyek éppen oly kevéssé vezérelhetnek egy iskolát, mint a mily kevéssé intézhetnek hadjáratot, s hogy ez intézettől vissza kell vonúlni. Hihető, hogy majd többen megkérdezendik mrs Edistont, ennek elég oka van neheztelni; én részemről vállat vonok. Mrs Fitzroy, ön jól tudja, hogy a társaságokban irányadó. A társadalom egy csapat juh s követi önt, a hová akarja. És igy elintézve van a dolog. — ügy, de ez elintézésnek rút oldala is van. — Éppen nincs, ha ön a befejezésre gondol. Lássuk csak. Miss Magdaléna zátonyra jut, a nélkül, hogy tudná, hová fordúljon. Én megjelenek a lji

Next

/
Thumbnails
Contents