Fővárosi Lapok 1869. február (26-48. szám)

1869-02-02 / 26. szám

* * * színen. Valamely hokus-pókussal Roanoke­ Fieldsbe hozzuk. Itt ismét hont és nyugalmat talál, a­mi há­lára kötelez. És éppen nem tudnám-e oda vinni, hogy engem szeressen ? Mondja hízelgés nélkül, oly férfiú vagyok-e, ki egy nőben csak ellenszenvet ébreszt­het? Nincs-e hatalmam, vonzerőm, csinos külsőm? Gonosz dolog lenne, mondom! Bolond voltam, midőn még a kártya mind kezemben volt! — Mr Roanoke, bennem azon gondolat merül föl, hogy ha ön azon leányt szeretné, nem készíthetne neki ily zavart. — De én szeretem, istenemre mondom, sze­retem. — Jól van jól. De ha makacskodik ? — Igen, ha — — Ekkor az én házam válj­ék menhelyévé. Én igen jó indulattal vagyok iránta, és éppen ezért óhaj­tom, hogy Roanoke­ Fieldsben parancsnokoljon. — Köszönöm. — De ön már egy balfogást tett. Ön beviszi a kis Edistonokat, és én kifogjam a kis Fitzroyt. — Helyesen. De ők nem fognak ott megjelenni. Jól van-e így? — Úgy hiszem. Menni akar ön? Tehát tetszése szerint, au revoir. Mily vidáman, derült lélekkel haladt le a lépcsőn Roanoke, a büszke uracs, és mégis mennyire átkozta az ellenséges sorsot! Hosszú, tikkasztó, forró napok — Így múlt két hét után, s a kis iskolában, mely bukásra lett kár­hoztatva, Magdaléna Schaffer még mit sem gyanított a végzetes ítéletről. Adele Fitzroyt kifogták. Oly gyön­ge test­alkata volt, hogy Magdaléna maga is szólni akart már az anyával az iránt, hogy ajánlható-e neki a folytonos tanulás. Adele példájára többen is elmaradtak, de Magdaléna ezt is az időszaknak tu­lajdonította, s távol volt attól, hogy jövőjén aggódjék. A kis Edistonok nem érkeztek meg, de Geoffrey azt mondta neki, hogy anyjukkal fürdőre mentek, ki­véve Essiet, ki ő nála maradt. Hogy a munka meg­fogyott, azt e forró időszakban még el lehetett tűrni. Tanítványainak - majdnem óhajával megegyező — fogyatkozásánál sokkal érzékenyebben vette Mag­daléna azt, hogy dr. Develin oly következetesen el­maradt. A virágok, gyümölcsök s egyéb figyelmi­­ tárgyak most is épp úgy érkeztek Spray-Roksból, mint azelőtt, csakhogy most már mindig miss Juliet nevében, s ez ily hosszasan tartva, sehogy sem tet­szett Magdalénának; e mellett a fiatal lányka lényén több ízben zavart vett észre, habár Juliet magavise­lete Magdaléna társaságában jobban kifejlett és sze­­lidebb s öszhangzóbb lett, s már nem lehetett minden indulat mozzanatot arcáról egyszerre leolvasni. Hogy a kosarak tartalmát most is Develin gyűjtötte és ren­dezte, erről nem kétkedhetett Magdaléna, de azért folytonosan tépelődött magában. Ha Julietnek fejlő­dő, üde szépségét szemlélte, nem tudta azon gondo­latot fejéből kiűzni, hogy a­ki naponkint ilyet lát, annak lehetetlen komolyabb, idősebb alakban gyö­nyört találni, de valahányszor ily gondolat kerülgette lelkét, azt iparkodott, ha erőszakosan is, elodázni. Nemsokára Juliet tanulása is véget ért; nagy­nénje kíséretében a nyári idényre Montrealba ment. Magdaléna hitte, hogy Develin is oda menend, de nem volt bátorsága őt kérdezni, sőt magának sem merte bevallani, hogy e kérdés őt mélyebben érdekli. Ha már magányra kárhoztatta a sors életét, ő még magánosabbá tette; előbbi vendégei közül ki sem jelent meg asztalánál, mely mellől többnyire a nélkül kelt föl, hogy az étkeket érintette volna. Ez­után következtek a hosszú, magános délutánok. Ide­genek társaságát nem akarta, nem bírta keresni. Gyakran dorgálólag szólott önmagához, hogy lehan­­goltsága hálátlanság. Hisz jó dolga van, független, egésséges, a mi oka lehetne tehát az elégületlen­­ségre ? Azonban csakhamar átlátta, hogy a kénye­lem, függetlenség és egésség mellett is lehetünk bol­dogtalanok, így múlt el a szünidő s vele a legnagyobb for­róság. Ez volt az első nyár, mit a dél égalja alatt át­élt, s mely nyomasztólag hatott rá. Komoly tanul­­mányokkal akarta gondolatait eloszlatni, de e tervé­vel is föl kelle hagynia, mert a hőség miatt az éjszak­nak fekvő s legalább árnyékkal kínálkozó veranda alatt volt kénytelen fekve tölteni napjait. De vannak még emberek, kiket nem szabad a nyomor és magánynak átengedni. A szolgák napról napra meghozták a hideglelés pusztításának hirét. Ennyi nyomor és ily kevés segély! — e gondolat fölrázta Magdalénát merevségéből. Mi értéke volt életének rá nézve ? Széles e világon ki gyászolná ha­lálát ? Mr Roanoke talán, de mit törődött ő vele, ha teszi is. Vagy dr. Develin? Ez nem. Ez megunta őt, s már elfeledte. Az események, miket Magdalénának elbeszél­tek, erősen fölizgatták részvétét. Naponként elhagy­ta lakását, hogy egyik betegtől a másikhoz menjen, itt virasztott éjjelenkint is, számítva a múló perceket s a halál közeledtét, a nélkül, hogy feje fölött a csi­­lagok fényének homályosodását s a nap feljöttét észre vette volna. S naponkint, éjjelenkint hallotta azon egynek nevét emlegetni, kinek nyomdoka szünetle­nül előtte járt, kit a szerencsétlenek áldásaikkal halmoztak el, de kivel Magdaléna az egész idő alatt személyesen nem találkozott. A szegény be­teg nép megismerte s megszerette Magdalénát,ki nem egy gyógyítást sikeresitett, a szenvedőkkel pedig gyászolt s mindnyájukért imádkozott. Midőn a mű be volt fejezve, Magdaléna meg­­tisztultnak érezte szivét, s a schäfferslini Schäfferek veleszületett büszkeségéből és nagyravágyásából csu­pán egy kis árny maradt fönn. De azon női büsz­keség is vigaszul, támaszul szolgált neki elhagyatott helyzetében. Az iskolai idő ismét beköszöntött. Magdaléna szétküldötte meghívó jegyeit, és mi rosszat sem sejt­ve, elégedetten rendezte, szellőztette, csinosította s ékítette virágokkal szobáit. Ezek után elfoglalta he­lyét s várta a növendékeket. Miss Fitzroy már megérkezett, de Adél csak nem jött, a Mellensek is beköltöztek mind egy szálig a városba, de Charlotte és Mathild kimaradtak. A kis Huntsok sem kocsikáztak be Roalds-Crosból. — A Prestensok úgy látszott, Éjszakról hozattak maguk­nak nevelőnőt. A legjobb helyek maradtak ki, csak­nem egytől egyig. Az ingyen bejárók ugyan pontosan megjelentek, és ezeken kívül még vagy öten-hatan mások is, de az, mit ezek fizettek, még Monsieur d’ Hondetot negyedévi fizetésére sem volt elég. Magdaléna kénytelen volt segédtanítóit elbocsá­tani. Tudta, érezte, hogy első lépés ez a bukáshoz, hogy az iskola nem bírja már az átalános pártfogást, s a­mi pártolásban nem részesül, az rész lehet. De önérzete nem engedte meg, hogy szolgálatokat fogad­jon el, melyeket talán soha sem jutalmazhatna meg. (Folyt. köv.) „Hunyadi László“ emlékestéje. (A nemzeti színházban, jan. 30-dikán.) (VK.) A szombat este története színházunk emlék­könyvében érdekes lapot fog képezni. A kegyelet,mél­­tánylat és visszaemlékezés ünnepe volt ez, melyen egy kitűnő érdem iránti elismerés a szeretet csalá­dias, patriarchális keretében nyilvánult. Ily emlékestéje volt már több is színházunk­nak; mikor a nemzeti színház megnyitásának szá­zadnegyedes évfordulóját tartottuk; mikor az öreg Udvarhelyi Miklós színészkedésének ötvenedik év­napjából művész-családi ünnepet csináltunk; s mi­kor Hollósy Kornéliától a színházban búcsút vet­tünk — ezek mind oly fölemelő, szeretet- és hála­­teljes esték voltak, melyekhez most az Erkel Fe­renc zeneköltői kitüntetése igen méltólag csatla­kozik. 1843 jan. 7-dikén került először színre az ö „Hunyadiu-ja, melyben a nemzeti dalmű először ünnepelt addig még nem látott s nem is remélt dia­dalt. „Bátori Mária“ még csak reményt gerjesztő kísérlet volt, de „Hunyadi László“ m­ár teljes siker, melynek jogosultságát 25 hosszú év igazolta. Ma is úgy tapsoltuk, mint az akkoriak. A nemzeti színház igazgatóságát elismerés illeti meg, hogy e ritka alkalomból nyilvános ünnepet ren­dezett, s bár a jutalomjátékok szokása már évek óta megszűnt, szombaton­­volt egy kivétel, midőn „Hunyadit“ 173-dikszor bérletszünetben az ősz ze­­neköltő j­utalo­mjátéknál adták elő. Hét órakor már egészen megtelt a nézőtér, s csak néhány támlány és főúri páholy maradtak üre­sen, melyek bérlőinek bizonyosan fontosabb teen­dőjük volt,­­meglehető­stélvbe készültek,­ semhogy a színház ez örömünnepében részt vehettek volna. Szembe tűnt még az is, hogy a páholyfalak csillárait nem gyújtották meg — a­mivel az ünnep külső fényét szintén emelhették volna. Azonban e nélkül is elég fényes volt. A­míg a zenészek hangolták hegedűiket, s a sűrűn érkezők benépesíték a földszintet és emelete­ket , az alatt mi — s velünk együtt valószínűleg so­kan — átengedtük magunkat a hosszú századnegyed mindazon emlékeinek, melyek e nemzeti dalműhöz fűződtek. Huszonöt év előtt szép időt élt Magyarország. Nagy törekvések hajnalfénye látszott mindenfelé, a jelszó az volt, mit Jósika Miklós írt egy társadalmi könyvének jeligéjéül: virrad, haladjunk ! Támadtak a tehetségek minden téren. Régi jelesekhez új erők társultak. Akkor tűnt föl a sajtóban nagyobb mérv­ben Kossuth Lajos, a szószéken Szemere Bertalan, a költészetben Petőfi. A drámának kitűnő tolmácso­­lói voltak, de a nemzeti zene még pólyáiban gagyo­gott. Akkor még az olasz zene uralkodott nálunk is, valamint világszerte. A nagy dalművek, a hatalmas drámai zene alig voltak ismeretesek. Meyerbeer „Prófétája“ csak évek múlva jelent meg, hogy a na­gyobb zene-stylnek meghódítsa a közönséget. El lehet tehát mondanunk, hogy midőn Erkel a „Hunyadival“ föllépett, nem csak a nemzeti dalmű terén lett úttörő, hanem egyszersmind az első is volt, ki színpadunkon a zene hatalmas, drámai erejét ritka szerencsével mutatta be. Önlelkéből merítve, s nemzeti formákba öntve gondolatait, hatása átalános lett, annyival is inkább, mert zenéje szintén visszatükrözé ama merész szel­lemet, mely akkor egyformán nyilatkozott a sajtó­ban, a szószéken, a költészetben és az egyesülések munkáiban. Az első előadás szereplői voltak: Schéderné (Szilágyi Erzsébet,) Pecz (Hunyady László,) Udvar­helyi Miklós (Gara,) Havi Mihály (László király,) sat. Egy sem él már közülök, s a szöveg írója is, Egressy Béni — annyi szép dal szerzője — régóta a kerepesúti sírkert csöndes lakója, — de megma­radt a mű költője, hogy megérje e szép nap ünne­­peltetését, s megmaradt maga a mű, melyet a férfi­kor virágában, élete 33 dik évében alkotott, tele lel­kesedéssel és erős nemzeti érzülettel. Azóta irt ő művészibb dalműveket is, de köl­­tőibbet nem. Ebben egy törekvő kor tüze, heve és emelkedettsége sugárzik. Ezért történt, hogy e dalmű csakhamar átment a nemzet vérébe, s mikor Metter­nich herceg elfutott Bécsb­ől, Pesten és az ország minden nemzetőri tanyáján e kart dalolták: „Meg­bukott a cselszövő, legyőzve a viszály !“; később hon­védek folytaták e dallamot, s a „Hunyadi-induló“ hangja vegyült a nemzeti ünnepélyek, a harcok, dia­dalok és lelkesedés zajába. Tehát nem csak belérté­­ke, magyaros stylje és történeti szövege, hanem egy­szersmind a hozzá kapcsolt emlékek is sokat tet­tek arra, hogy e zeneköltemény valódi „nemzeti dal­művé“ lett. A 173 előadás, melyet megért, sok művészi ki­tűnőséggel áll kapcsolatban. Schedelnétől Szilágyi Erzsébet szerepét Lagrange vette át, e nagy énekes­nő, ki a legszomorúbb évben (1850-ben) a művészet vigaszával erősíté egy jobb jövőbe vetett hitünket. Gara Mária szerepében egymás után tündököltek Lesnievszka Lujza és a feledhetlen Hollósy Korné­lia. Gara Füredinek tartozott legkedvesb szerepei közé. Hunyadi Lászlót Stéger énekelte egykor elra­­gadólag. S még Mátyás kis szerepéhez is van egy fényes név kapcsolva: a később világhírűvé lett Csil­lag Rózáé. Gara Máriát Artot k. a. is éneklé. A szereplők változtak, de egy nem változott soha: a dalmű hatása. Erős kritikai szempontból né­mely részét lehet bonckés alá venni, de a mi szelle­mét, drámai erejét és költői melegségét illeti, erre csak egy szó volt és van, az — elismerés. Költőjének életrajza egyszerű. Békés­ Gyulán 1810-ben született. A zenére atyja, (a gr. Wenkhei­­moknál gazdatiszt) képezi, s már 11 éves korában nyilvánosan játszott a zongorán. Nagyváradon és Pozsonyban járt iskolába, s ez utóbbi helyen az öreg Kleintól — elóhirű zenetanártól — tanulta meg a zene elméletét. Gyorsan haladt, s zeneszerzési kísér­leteket is tett. Tizenhét éves korában mint zongora­mester (mert e hangszeren igazi virtuóz,) ment Er­délybe, gróf Csáky Józsefhez, s ott öt évet tölte, képezve magát, s Kolozsvárt megismerkedve szelle­mes férfiakkal, többi közt a mélyen zeneértő Brassai­­val, ki máig is egyik legbensőbb barátja. A művészet foglalá el egész lényét; műkedvelői előadásokat rende­zett, műutakat tett, s végre a pesti német színházhoz került,(Schmidt igazgatásai idejében), mint másodkar­mester. Itt azonban csak kevés ideig maradt. Az ő 102

Next