Fővárosi Lapok 1869. február (26-48. szám)
1869-02-02 / 26. szám
* * * színen. Valamely hokus-pókussal Roanoke Fieldsbe hozzuk. Itt ismét hont és nyugalmat talál, ami hálára kötelez. És éppen nem tudnám-e oda vinni, hogy engem szeressen ? Mondja hízelgés nélkül, oly férfiú vagyok-e, ki egy nőben csak ellenszenvet ébreszthet? Nincs-e hatalmam, vonzerőm, csinos külsőm? Gonosz dolog lenne, mondom! Bolond voltam, midőn még a kártya mind kezemben volt! — Mr Roanoke, bennem azon gondolat merül föl, hogy ha ön azon leányt szeretné, nem készíthetne neki ily zavart. — De én szeretem, istenemre mondom, szeretem. — Jól van jól. De ha makacskodik ? — Igen, ha — — Ekkor az én házam váljék menhelyévé. Én igen jó indulattal vagyok iránta, és éppen ezért óhajtom, hogy Roanoke Fieldsben parancsnokoljon. — Köszönöm. — De ön már egy balfogást tett. Ön beviszi a kis Edistonokat, és én kifogjam a kis Fitzroyt. — Helyesen. De ők nem fognak ott megjelenni. Jól van-e így? — Úgy hiszem. Menni akar ön? Tehát tetszése szerint, au revoir. Mily vidáman, derült lélekkel haladt le a lépcsőn Roanoke, a büszke uracs, és mégis mennyire átkozta az ellenséges sorsot! Hosszú, tikkasztó, forró napok — Így múlt két hét után, s a kis iskolában, mely bukásra lett kárhoztatva, Magdaléna Schaffer még mit sem gyanított a végzetes ítéletről. Adele Fitzroyt kifogták. Oly gyönge testalkata volt, hogy Magdaléna maga is szólni akart már az anyával az iránt, hogy ajánlható-e neki a folytonos tanulás. Adele példájára többen is elmaradtak, de Magdaléna ezt is az időszaknak tulajdonította, s távol volt attól, hogy jövőjén aggódjék. A kis Edistonok nem érkeztek meg, de Geoffrey azt mondta neki, hogy anyjukkal fürdőre mentek, kivéve Essiet, ki ő nála maradt. Hogy a munka megfogyott, azt e forró időszakban még el lehetett tűrni. Tanítványainak - majdnem óhajával megegyező — fogyatkozásánál sokkal érzékenyebben vette Magdaléna azt, hogy dr. Develin oly következetesen elmaradt. A virágok, gyümölcsök s egyéb figyelmi tárgyak most is épp úgy érkeztek Spray-Roksból, mint azelőtt, csakhogy most már mindig miss Juliet nevében, s ez ily hosszasan tartva, sehogy sem tetszett Magdalénának; e mellett a fiatal lányka lényén több ízben zavart vett észre, habár Juliet magaviselete Magdaléna társaságában jobban kifejlett és szelidebb s öszhangzóbb lett, s már nem lehetett minden indulat mozzanatot arcáról egyszerre leolvasni. Hogy a kosarak tartalmát most is Develin gyűjtötte és rendezte, erről nem kétkedhetett Magdaléna, de azért folytonosan tépelődött magában. Ha Julietnek fejlődő, üde szépségét szemlélte, nem tudta azon gondolatot fejéből kiűzni, hogy aki naponkint ilyet lát, annak lehetetlen komolyabb, idősebb alakban gyönyört találni, de valahányszor ily gondolat kerülgette lelkét, azt iparkodott, ha erőszakosan is, elodázni. Nemsokára Juliet tanulása is véget ért; nagynénje kíséretében a nyári idényre Montrealba ment. Magdaléna hitte, hogy Develin is oda menend, de nem volt bátorsága őt kérdezni, sőt magának sem merte bevallani, hogy e kérdés őt mélyebben érdekli. Ha már magányra kárhoztatta a sors életét, ő még magánosabbá tette; előbbi vendégei közül ki sem jelent meg asztalánál, mely mellől többnyire a nélkül kelt föl, hogy az étkeket érintette volna. Ezután következtek a hosszú, magános délutánok. Idegenek társaságát nem akarta, nem bírta keresni. Gyakran dorgálólag szólott önmagához, hogy lehangoltsága hálátlanság. Hisz jó dolga van, független, egésséges, a mi oka lehetne tehát az elégületlenségre ? Azonban csakhamar átlátta, hogy a kényelem, függetlenség és egésség mellett is lehetünk boldogtalanok, így múlt el a szünidő s vele a legnagyobb forróság. Ez volt az első nyár, mit a dél égalja alatt átélt, s mely nyomasztólag hatott rá. Komoly tanulmányokkal akarta gondolatait eloszlatni, de e tervével is föl kelle hagynia, mert a hőség miatt az éjszaknak fekvő s legalább árnyékkal kínálkozó veranda alatt volt kénytelen fekve tölteni napjait. De vannak még emberek, kiket nem szabad a nyomor és magánynak átengedni. A szolgák napról napra meghozták a hideglelés pusztításának hirét. Ennyi nyomor és ily kevés segély! — e gondolat fölrázta Magdalénát merevségéből. Mi értéke volt életének rá nézve ? Széles e világon ki gyászolná halálát ? Mr Roanoke talán, de mit törődött ő vele, ha teszi is. Vagy dr. Develin? Ez nem. Ez megunta őt, s már elfeledte. Az események, miket Magdalénának elbeszéltek, erősen fölizgatták részvétét. Naponként elhagyta lakását, hogy egyik betegtől a másikhoz menjen, itt virasztott éjjelenkint is, számítva a múló perceket s a halál közeledtét, a nélkül, hogy feje fölött a csilagok fényének homályosodását s a nap feljöttét észre vette volna. S naponkint, éjjelenkint hallotta azon egynek nevét emlegetni, kinek nyomdoka szünetlenül előtte járt, kit a szerencsétlenek áldásaikkal halmoztak el, de kivel Magdaléna az egész idő alatt személyesen nem találkozott. A szegény beteg nép megismerte s megszerette Magdalénát,ki nem egy gyógyítást sikeresitett, a szenvedőkkel pedig gyászolt s mindnyájukért imádkozott. Midőn a mű be volt fejezve, Magdaléna megtisztultnak érezte szivét, s a schäfferslini Schäfferek veleszületett büszkeségéből és nagyravágyásából csupán egy kis árny maradt fönn. De azon női büszkeség is vigaszul, támaszul szolgált neki elhagyatott helyzetében. Az iskolai idő ismét beköszöntött. Magdaléna szétküldötte meghívó jegyeit, és mi rosszat sem sejtve, elégedetten rendezte, szellőztette, csinosította s ékítette virágokkal szobáit. Ezek után elfoglalta helyét s várta a növendékeket. Miss Fitzroy már megérkezett, de Adél csak nem jött, a Mellensek is beköltöztek mind egy szálig a városba, de Charlotte és Mathild kimaradtak. A kis Huntsok sem kocsikáztak be Roalds-Crosból. — A Prestensok úgy látszott, Éjszakról hozattak maguknak nevelőnőt. A legjobb helyek maradtak ki, csaknem egytől egyig. Az ingyen bejárók ugyan pontosan megjelentek, és ezeken kívül még vagy öten-hatan mások is, de az, mit ezek fizettek, még Monsieur d’ Hondetot negyedévi fizetésére sem volt elég. Magdaléna kénytelen volt segédtanítóit elbocsátani. Tudta, érezte, hogy első lépés ez a bukáshoz, hogy az iskola nem bírja már az átalános pártfogást, s ami pártolásban nem részesül, az rész lehet. De önérzete nem engedte meg, hogy szolgálatokat fogadjon el, melyeket talán soha sem jutalmazhatna meg. (Folyt. köv.) „Hunyadi László“ emlékestéje. (A nemzeti színházban, jan. 30-dikán.) (VK.) A szombat este története színházunk emlékkönyvében érdekes lapot fog képezni. A kegyelet,méltánylat és visszaemlékezés ünnepe volt ez, melyen egy kitűnő érdem iránti elismerés a szeretet családias, patriarchális keretében nyilvánult. Ily emlékestéje volt már több is színházunknak; mikor a nemzeti színház megnyitásának századnegyedes évfordulóját tartottuk; mikor az öreg Udvarhelyi Miklós színészkedésének ötvenedik évnapjából művész-családi ünnepet csináltunk; s mikor Hollósy Kornéliától a színházban búcsút vettünk — ezek mind oly fölemelő, szeretet- és hálateljes esték voltak, melyekhez most az Erkel Ferenc zeneköltői kitüntetése igen méltólag csatlakozik. 1843 jan. 7-dikén került először színre az ö „Hunyadiu-ja, melyben a nemzeti dalmű először ünnepelt addig még nem látott s nem is remélt diadalt. „Bátori Mária“ még csak reményt gerjesztő kísérlet volt, de „Hunyadi László“ már teljes siker, melynek jogosultságát 25 hosszú év igazolta. Ma is úgy tapsoltuk, mint az akkoriak. A nemzeti színház igazgatóságát elismerés illeti meg, hogy e ritka alkalomból nyilvános ünnepet rendezett, s bár a jutalomjátékok szokása már évek óta megszűnt, szombatonvolt egy kivétel, midőn „Hunyadit“ 173-dikszor bérletszünetben az ősz zeneköltő jutalomjátéknál adták elő. Hét órakor már egészen megtelt a nézőtér, s csak néhány támlány és főúri páholy maradtak üresen, melyek bérlőinek bizonyosan fontosabb teendőjük volt,meglehetőstélvbe készültek, semhogy a színház ez örömünnepében részt vehettek volna. Szembe tűnt még az is, hogy a páholyfalak csillárait nem gyújtották meg — amivel az ünnep külső fényét szintén emelhették volna. Azonban e nélkül is elég fényes volt. Amíg a zenészek hangolták hegedűiket, s a sűrűn érkezők benépesíték a földszintet és emeleteket , az alatt mi — s velünk együtt valószínűleg sokan — átengedtük magunkat a hosszú századnegyed mindazon emlékeinek, melyek e nemzeti dalműhöz fűződtek. Huszonöt év előtt szép időt élt Magyarország. Nagy törekvések hajnalfénye látszott mindenfelé, a jelszó az volt, mit Jósika Miklós írt egy társadalmi könyvének jeligéjéül: virrad, haladjunk ! Támadtak a tehetségek minden téren. Régi jelesekhez új erők társultak. Akkor tűnt föl a sajtóban nagyobb mérvben Kossuth Lajos, a szószéken Szemere Bertalan, a költészetben Petőfi. A drámának kitűnő tolmácsolói voltak, de a nemzeti zene még pólyáiban gagyogott. Akkor még az olasz zene uralkodott nálunk is, valamint világszerte. A nagy dalművek, a hatalmas drámai zene alig voltak ismeretesek. Meyerbeer „Prófétája“ csak évek múlva jelent meg, hogy a nagyobb zene-stylnek meghódítsa a közönséget. El lehet tehát mondanunk, hogy midőn Erkel a „Hunyadival“ föllépett, nem csak a nemzeti dalmű terén lett úttörő, hanem egyszersmind az első is volt, ki színpadunkon a zene hatalmas, drámai erejét ritka szerencsével mutatta be. Önlelkéből merítve, s nemzeti formákba öntve gondolatait, hatása átalános lett, annyival is inkább, mert zenéje szintén visszatükrözé ama merész szellemet, mely akkor egyformán nyilatkozott a sajtóban, a szószéken, a költészetben és az egyesülések munkáiban. Az első előadás szereplői voltak: Schéderné (Szilágyi Erzsébet,) Pecz (Hunyady László,) Udvarhelyi Miklós (Gara,) Havi Mihály (László király,) sat. Egy sem él már közülök, s a szöveg írója is, Egressy Béni — annyi szép dal szerzője — régóta a kerepesúti sírkert csöndes lakója, — de megmaradt a mű költője, hogy megérje e szép nap ünnepeltetését, s megmaradt maga a mű, melyet a férfikor virágában, élete 33 dik évében alkotott, tele lelkesedéssel és erős nemzeti érzülettel. Azóta irt ő művészibb dalműveket is, de költőibbet nem. Ebben egy törekvő kor tüze, heve és emelkedettsége sugárzik. Ezért történt, hogy e dalmű csakhamar átment a nemzet vérébe, s mikor Metternich herceg elfutott Bécsből, Pesten és az ország minden nemzetőri tanyáján e kart dalolták: „Megbukott a cselszövő, legyőzve a viszály !“; később honvédek folytaták e dallamot, s a „Hunyadi-induló“ hangja vegyült a nemzeti ünnepélyek, a harcok, diadalok és lelkesedés zajába. Tehát nem csak belértéke, magyaros stylje és történeti szövege, hanem egyszersmind a hozzá kapcsolt emlékek is sokat tettek arra, hogy e zeneköltemény valódi „nemzeti dalművé“ lett. A 173 előadás, melyet megért, sok művészi kitűnőséggel áll kapcsolatban. Schedelnétől Szilágyi Erzsébet szerepét Lagrange vette át, e nagy énekesnő, ki a legszomorúbb évben (1850-ben) a művészet vigaszával erősíté egy jobb jövőbe vetett hitünket. Gara Mária szerepében egymás után tündököltek Lesnievszka Lujza és a feledhetlen Hollósy Kornélia. Gara Füredinek tartozott legkedvesb szerepei közé. Hunyadi Lászlót Stéger énekelte egykor elragadólag. S még Mátyás kis szerepéhez is van egy fényes név kapcsolva: a később világhírűvé lett Csillag Rózáé. Gara Máriát Artot k. a. is éneklé. A szereplők változtak, de egy nem változott soha: a dalmű hatása. Erős kritikai szempontból némely részét lehet bonckés alá venni, de a mi szellemét, drámai erejét és költői melegségét illeti, erre csak egy szó volt és van, az — elismerés. Költőjének életrajza egyszerű. Békés Gyulán 1810-ben született. A zenére atyja, (a gr. Wenkheimoknál gazdatiszt) képezi, s már 11 éves korában nyilvánosan játszott a zongorán. Nagyváradon és Pozsonyban járt iskolába, s ez utóbbi helyen az öreg Kleintól — elóhirű zenetanártól — tanulta meg a zene elméletét. Gyorsan haladt, s zeneszerzési kísérleteket is tett. Tizenhét éves korában mint zongoramester (mert e hangszeren igazi virtuóz,) ment Erdélybe, gróf Csáky Józsefhez, s ott öt évet tölte, képezve magát, s Kolozsvárt megismerkedve szellemes férfiakkal, többi közt a mélyen zeneértő Brassaival, ki máig is egyik legbensőbb barátja. A művészet foglalá el egész lényét; műkedvelői előadásokat rendezett, műutakat tett, s végre a pesti német színházhoz került,(Schmidt igazgatásai idejében), mint másodkarmester. Itt azonban csak kevés ideig maradt. Az ő 102