Fővárosi Lapok 1869. május (99-121. szám)

1869-05-01 / 99. szám

Kiadó-hivatal: Pest, barátok-tere 7. sz. Hatodik évfolyam 1869. FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Zöldfa-utca 39. sz. 2. em. Hirdetési díj: Negyed hasábos petit sor.....................7 kr. Bélyegdíj minden ig- tatáskor .... 30 kr. 99-ik sz. Szombat, május 1. Előfizetési díj: Félévre ..................8 frt. N egyedévre .... 4 frt. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve minden­nap ; koronkint képekkel. Teljes számú példányokkal folyvást szolgál­hat a kiadó hivatal. EGY NAP EGY ÉLETBŐL. (Beszély.) Gr. Teleki Gézától. — Hányadika van ma ? — kérdé csengő han­gon az íróasztalnál ülő szép Klemence grófné, s fe­lénk forditá fejét. — Tizenharmadika, — siettem válaszolni. — Február tizenharmadika, — mondá Kálmán is, komoran tekintve maga elé a padlóra. Engem meglepett a hang, melyen e pár szót mondá. Nem ily hangon szokás a mézeshetekben válaszolni nőnek, ki kérdez. A grófné is ugyané gondolattal le­hetett elfoglalva, mert tekintetét a nyert válasz után sem forditá el Kálmánjáról. Hirtelen fölállott, s aggódó arccal ment férjéhez, — Roszúl vagy Kálmán ? — kérdé. — Semmi bajom, édesem, — igyekezett az öt megnyugtatni. — Ne mondd, Kálmán. Éo ma egész nap figye- lernmel kísértelek. Már reggel láttam, hogy nem vagy szokott jó kedvedben. Ha roszúl vagy, né tagadd. — Oh nem, édesem, — szólt Kálmán, megcsó­kolva nejét. — Roszúl nem vagyok, de a mai nap rósz emlékeket kelt föl bennem, s megbocsássatok, nem lehetek oly vig, mint máskor. Pár percig tartó csend állott be. Sem a grófné, sen én nem mertünk kérdést intézni Kálmánhoz. A csöndet ö szakitá meg. — KI- mence-ora, hozasd a theát. Thea mellett, ha nem untat, elmondom, minek ma három éve szem. tanúja voltam, s mit feledni soha sem fogok. Szavait végezvén, szobájába ment Kálmán, hon­nan egy iv teleirt papirral jött vissza. Ez idő alatt Klemence behozatta a theát, s én megigazitottam a kandallóban a tüzet. — Mielőtt hozzá kezdenék a ma három éve tör­téntek elbeszéléséhez, — mondá barátom, — egy rö­vid naplót fogok elolvasni. Tulajdonképen ez irat elbeszélésem első része, s az, a mit szóval fogok el­mondani, a második rész. Az első fejezet leirója cimet is adott sorainak. Cimje : „egy iv papíron egy élet.“ Egy jó barátom irta, neve Wredár. Figyelemmel hallgattuk barátomat, ki elkezdé az olvasást, „On minden bizonynyal csodálni fogja, hogy tollat vettem kezembe, naplót írandó. Mint ön jól tudja, évek óta rendelvényeknél (betegeim számára) egyebet nem írtam. De önnek le akarok írni egy rövid s mégis na­gyon hosszú életet. Mint már említettem, nagyon ritkán szoktam írni. Azért kérem, ne várjon tőlem szépen összeillesz­tett körmondatokat, vagy ritka új szavakat. Én csak a tényeket akarom igazságosan é3 egyszerűn el­mondani. Huszonnégy éves voltam, huszonnégy éves, s még nem szerelmes soha. Mint árva nőve’ edtem, mert szegény anyám nekem adta át életét. Éa el­kezdtem s ö megszűnt élni. Atyámat négy éves ko­romban vesztém el. On nem tudja, — mert nem volt az, — mit tesz árvának lenni. Én tudom, hisz az voltam. Mint ilyen nőttem föl. Sehol nem találni egy résztvevő kebelre, egy szerető szivre, oly valakire, kivel örömeinket s fájdalmainkat megoszthatnék, sehol, sehol — ez az árva élete. Ilyen volt az én életem is. Senkitől sem szeretve, én sem szerettem senkit. Nem sírtam egy siróval sem, de nevetni sem tudtam a nevetőkkel. Szivem olyan volt, mintha egy jégkéreg lenne rajta. Ez erős szív — vagyis, mint az emberek mon­dani szokták : e szívtelenség — arra ösztönzött, hogy az orvosi pályára szánjam magamat. Jó orvos csak az lehet, ki nem bir érzékeny szív­vel, ki nem szenved a szenvedőkkel, mert a legna­gyobb kínokat látva, csak érzés nélkül maradhat hidegvérű, s pedig a hol hidegvér nincs, ott vége a józan gondolkozásnak. Egy érző szív résztvesz a fájdalomban, s jó emberbarát lehet; de az orvosban nem emberbarátot, hanem a természet egy hideg esz­közét keressük. Ki lett volna inkább, mint én, e pá­lyára születve? Az orvosi pályára léptem tehát. Tanúló társaim előtt csakhamar bámulás tárgya lettem. Csodálták hidegvérüségemet, melylyel a hul­lák, a legirtózatosabb hullák boncolását végzém. Cso­dálták bátorságomat, midőn a legragályosabb nyava­lyákban sinlődök mellett órákig ültem. Ok mind annyira szerették életöket, hogy nem is gondoltak arra, hogy talán van, kinek az nem olyan kedves. Elneveztek szívtelennek. Ilyenek as emberek! Azt akarták, hogy én szeretettel viszonozzam az egész világnak irányomban tapasztalt hidegségét. Pedig szeretni soha sem tanított senki. Azt hitték, nincs szivem, s magam is valóban hinni kezdettem már, mert midőn orvosi vizsgáimat letettem, noha már huszonnégy éves valók, mégsem éreztem szerelmet; sőt máskép sem vonzódtam sen­kihez. Mint olyan, ki nem szeretett, nem is csalódtam soha, s mégis megtanitott múltam az emberekkel szemközt a hitetlenségre. Végre azonban eljött, a minek jönni kellett. Szerelmes lettem, s a mi több, remélnem lehetett, hogy viszont szerettetem. Később imádottam szavai biztosítottak, hogy szeret, hogy nőül jő hozzám. Ekkor újra fölébredt bennem a hitetlenség. Nem tudtam elhitetni magam­mal, hogy van egy lény, ki engemet igazán tudjon szeretni. üköt kerestem, mi talán kényszerité őt nőmmé lenni. Egyik gondolat a másikat űzte ki fejemből, mig végre azzal a kételylyel szűntem meg tovább für­készni : vájjon nem szép állásom és csinos vagyo- nom ösztönzik-é, hogy hozzám jöjjön nőül? E gondolat percnyi nyugalmat sem engedett. Bizonyost kelle tudnom! Próbára tevém öt. Az eszme megszületett s a kivitel könnyű volt. Egy ember által, ki engem barátjának nevezett, de ki olyan barátom volt, mint többnyire egyik ember a másiknak, t. i. csak ott nem ártott nekem, a hol lehetetlen volt, ez ember által kellett tervemet végre­hajtanom. Fölkerestem s panaszkodtam, hogy leendő nőm nem illik hozzám. Ez ember, ki vetélytársass is volt, mindjárt készen állott a jó tanácscsal. — Ott is hagynám én a te helyedben. — Ezt nem tehetem, — vetém ellen; — de ha ö távolitna el, annak örömmel hódolnék. — Az bajos. — Ne hidd, — válaszoltam, s azután egy oly tervet mondottam neki el, mely az ö hite szerint minden bizonynyal elég jó arra, hogy mátkám vo­nakodjék nőmmé lenni. A kivitelre ő ajánlkozott. Mint mondá: ő leg­jobb barátom s igy ezt kötelessége megtenni érettem. Szerettem volna ez álbarát álcáját letépni, s megmutatni neki, hogy ismerem; de tervem kivite­lére az ő személye kellett, s hallgattam. Az én jó barátom elment mátkámhoz, s a mint betanítottam volt, gyönyörű dolgokat beszélt neki rólam. Elmondta , hogy becsületem s vagyonom veszve, s az orvosi pályáról le fognak tiltani: bor­zasztó vétket követtem el. (Vége köv.) LYDIA. (Francia beszély.) Irta: M-me Ancelol. (Vége.) — De, — folytató Lydia, s szemei körüljártak a kis szobában, mintegy pusztaságát mutatva. Albert megfelelt a ki nem mondott gondolatra: — Távol a nagy városoktól van egy festői kis lakom, mely kellemes magány lehet annak számára, ki nem szereti a világot, bár arra született, hogy ott ragyogj011­— De, — folytató tovább Lydia, nem lenne ez nagy áldozat követelni büszkeségétől, hogy min­denét azon férfinek köszönje, ki . . . Albert nem hagyá bevégezni. — Nagyon értéketlen szív lenne az, mely nem érezné, hogy szerelme által a világ minden kincsét bőven megjutalmazhatja! E szavakat hallva, Lydia kimondhatlan megin­dulást érzett. De semmivel sem mutató; nyugodt volt, mint olyan, ki nehéz munkát végzett, s most a megtett kötelesség öntudatában megnyugszik. — Végre ! — mormogó egész halkan. S nyugodtan szemlélte Albertet lábainál. De Albert nyugtalan s elégedetlen volt. Valljuk meg, hogy a szerelem, bármily hatalmas, mégis hagy helyet más gondolatoknak, mig e földön élünk. Az ifjú, kit szava egy más házasságra kötelezett, mely őt egy tekintélyes családdal egyesitené s dúsgaz­daggá tenné, érzett némi lelkiismereti furdalást, s bár az érdek hallgatott e nagy lélekben, a másik nő ellen elkövetett igazságtalanság mégis megzavaró egy kissé. Talán várt is egy kevéssé több gyöngéd­séget, több élénkséget Lydiától, mert felkiált»: — Nem ért talán engem ? Lydia mosolygott, ez volt minden felelete. Talán egy kacér nö mosolygása volt ez ? Albert félt ettől, mert igy szólt: — Elfelejtett ön engem ? Mulatság, élvezet tölté be e két évet ? — Ah! ön nem gondolt többé rám, mig én mindenütt csak önt kerestem. — Igaz ez? — kérdé Lydia, örömteljes moz­dulattal. — Ah ! — viszonzá amaz szenvedélyesen, ha láthatott volna engem! ha tudhatta volna, mint óhaj- ték repülni minden pontra, hol némi jel reményt ad­hatott íöllelésére, s mily nagy volt kétségbeesésem, midőn megtudám, hogy csak boldogságom árnyékát üldözém! Istenem! hány szomorú napom volt! Lydia mohón hallgató; azután ismét nyugodt és szende lön s nem felelt. Albert elbámult s végre boszankodni kezdett hallgatásán. — S midőn meglelem önt, midőn mondom: az ég nevére, Lydia, legyen társa ez életnek, melyet oly boldoggá tehet, — ön haboz, ön nem felel. — S ha megcsaltam volna önt, ha léteznék va­lami rejtély, melyet nem ismer, melyet habozok meg- vallani! — mondá. — Oh ég! nem lenne tán szabad ? — kiálta az ifjú, rémülten felugorva. — Szabad vagyok, — válaszolt Lydia; de ha helyzetem. — Ah! legyen az bármilyen, legyen bár a leg­szegényebb, legboldogtalanabb a világon! Született bár a legalsó rangban, ha a nemes név, melyet visel, nem az öné, ha a világ elkárhoztatta, eltaszitotta, — szivem mégis az öné lenne, ott találna igazságot, védelmet, gyöngédséget! Lydia, lelkem választottja, ne féljen semmitől. Ha volna valami ismeretlen sze­rencsétlensége, melynek én viselném terhét, sőt több, valami hibája ah! szerelme mindent kárpótolna; le­gyen bármilyen helyzetben, e szerelem mégis a világ legboldogabb emberévé tenne.

Next

/
Thumbnails
Contents