Fővárosi Lapok 1869. május (99-121. szám)

1869-05-01 / 99. szám

— Ah! — kiálta az ifjú hölgy, ez több, ezemel több, mint remélni mertem. És szép keze Albertéba hanyatlott, ki azt meg­szorítva mondá: — Egyetlen Lydiám! De Lydia, ki remegett, karját Albert karjába ölté, s kinyitva egy ajtót, magával vont oly 'élénken és izgatottan, hogy képtelennek látszott egy szót ki­ejteni. Ő sem szólt semmit, hanem haladt utána, bá­ ' múlva és remegve. Néhány szobán keresztül haladtak, a­nélkül, hogy ügyelt volna, s alig vette észre a ragyogó fény­űzést egy virágokkal teli előszobában, mely a nagyszerű terembe vezetett Belépve, Lydia székre dobá a köpenyt és kalapot; előkelő fehér ruhája első öltözékére emlékeztetett, mely kecses egyszerűsége által igézte meg Albert szemeit; az öltöny bájoló ter­metet födött, és gyönyörű szőke hajának selyem fürt­jei csodálatosan szép üde és ifjú arcot öveztek. Leül­teté Albertet egy aranyozott karszékbe s maga kissé távolabb vörös damasz-pamlagra ült, ho­ ritka szép­ségének egész fényében tündökölt. Albert szólni akart, de a meglepetés, a megindúlás minden szavától megfoszták. Lydia bájosan m­osolyott s mondá: — Ah! — most rajtam a sor bezélni s számot adni két évről a férjnek, ki egész élete társául válasz­tott. Elhagyom Hamburgot s mondám : Nem vagyok szabad­ és sírtam. Néhány nap múlva visszanyerem szabadságomat, akkor tudom meg, midőn kötelessé­gemet készültem teljesíteni s oda menni, hol sem nem óhajtottak, sem nem szerettek. Isten könyörült raj­tam ; kértem, terjessze ki izgalmát arra is, ki itélő­­széke előtt megjelent; azután magánosan éltem jö­­vőmre gondolva. Néhány hónap múlva kedves Brid­­getem így szólt hozzám : Most gondoljunk a bol­dogságra. — Keressük hát, m­odám­, —s elkezdem önt ke­resni, Albert! Az ifjú nem volt képes elfojtani egy mozdula­tot, mely abból állt, hogy Lydia kezét megragadja s megcsókolja. — Még nem végeztem be, alig kezdem meg. A gyászév elmúlt, nyár volt, visszatértem a hamburgi vizekhez , sokáig maradtam ott. Mindig re­méltem, minden reggel elmentem a ledöntött fához, mely akkor ülőhelyünkül szolgált. Albert ismét félbeszakító: — Alig távozott el, midőn én megérkeztem, s egy hónapig, remélve visszatértét, önről ábrán­doztam e varázshelyet­, melyet együtt fogunk vi­szontlátni. — Ah ! — folytató Lydia, ön tudhatta, hol va­gyok, követhette nyomomat, mert tudta nevemet, de én az önét nem ismerem. Nem akarva megtudni, távozom, mert reméltem, hogy feledhetem viselőjét s minden áron férjem után akartam menni, ki távol élt tőlem. De mennyire sajnáltam tudatlanságomat! ..................................................................................... 9 mennyi erőltetésbe, mennyi bajba, mennyi utazásba került ez nekem ! Néha úgy látszott, találkozom ön­nel, máskor gyászos előérzet lepett meg, hogy soha többé nem látom önt. Albert arca sugárzott ez elbeszélés alatt, nem szakító többé félbe, mert minden szó örömáradat volt szivére. Lydia folytató: — Egy nap néhány ifjút hallék Baden egyik sétányán beszélgetni. —• Láttad-e már Stenneville Albertet ? mondó az egyik. Nos­ e név, melyet először hallék, annyira meg­illető s megzavaró szivemet, hogy kitaláltam, miként az önének kell lennie. Azért mily aggodalommal hall­gatom a feleletet! — Albert sokáig utazott; egy hónapja irt ne­kem Hamburgból, honnan Olaszországba készül ki­­rándulni, de a telet Páriában töltendi. — Ah! bizonyára ön volt ez! Szivem mondá ezt, s a név emlékemben maradt. Eszméim Francia­­ország fővárosa felé fordultak; megérkeztem, s bár sok ismerősöm volt, nem kerestem senkit, csak önt, s csak a nyilvános helyekre, színházakba, sétá­nyokra jártam, hol fölismerhetlenné tevem magam. Igen elfogult, igen bizonytalan voltam. Szegény öreg Bridgetem volt egyedüli meghittem s hiába igye­kezett elvonni ez eszmémtől, mely csak zavart s bá­natot okozott. Bizonyos nap egy ismerős angol nő­vel találkozott, ki megelin­te a Paix utcai raktárt, mely az egész világot magához vonja. Oda mentem másnap némi vásárlást tenni. Ez alatt egy ifjú nő jött felajánlani szolgálatát, hogy valamit szerezzen az év utósó napjaiban, mire különben is a raktár ura hirla­pok útján hitta fel az ifjú nőket. Határozatom azon­nal készen volt. — Ez lesz utósó kísérletem, mondom jó Bridge­­temnek. Minthogy Paris egész előkelő világa ide jó e héten, kétségkívül Albert is eljő; bizonyára talál­kozom vele s talán megismer. Fölajánlom szolgálatomat, melyet elfogadtak. Régi ismerőim haladtak el előttem, nem is gyanítva jelenlétemet e helyen. Ah! mint féltem, hogy önnel is úgy lesz. Végre megjelent ön . . . a többit tudja. — így hát nem a szegénység kényszerité e lé­pésre? — mondá Albert. — Ah! — viszonzá nevetve, — elfelejtem hozzá tenni, hogy nem akarván megvallani, hogy önt ke­resem, mielőtt tudnám, várjon ön is mindig gondolt rám, ez ürügyet találtam ki, igazolandó jelenlétemet a bolt asztala mellett. — De, — mondá Albert leverve, — férje va­gyona. — Unoksöcscséé, — válaszolt hanyagul Lydia, — de meg van az enyém, mely öt milliót ér. Mióta elhatározom Párisban maradni, e lakot verem. Albert elégedetlennek látszott. — Addig maradunk itt, mig ön akar. E­sak úgyis magános, fákkal és gyeppel környezve, s úgy élhetünk itt, mint kastélyában. — Oh! — mondá végre szomorún Albert, — én, ki azt hivém, hogy valamit tehetek önért, s meg­alapíthatom szerencséjét. — A boldogságot fogja nekem adni, mely ezer­szer többet ér! — viszontá bájoló mosolylyal Lydia, s fölemelkedve, megragadó Albert karját, ki a há­lától és örömtől ittas volt. Sokkal elragadóbb volt, hogy el ne felejthesse nagy gazdagságát. Keresztül mentek a nagyszerű lak néhány szobáján. Egy kis műterem is volt itt, s néhány megkezdett festmény, melyek főszemélye mindig hasonlított kissé Alberthez; azután egy szép zongorára akadtak, melyen Lydia egy német nép­dalt játszott, melyet messziről hallottak egy ifjú pásztortól énekeltetni, mig az erdőben beszélgettek Albert is kissé zenész, kissé festő volt; anyja mel­lett élt, kinek élete magános s a művészeteknek szentelt vala, melyek bájolóvá teszik a magányt, ő is megkedvelé, s innen van, hogy a termek oly ritkán látták, mert boldog vala otthon. Egyedül anyja halála volt képes őt e kóbor és fájdalmas életre vinni, mely megszomoritá­s kifárasztó. De a magány, mely palota! a nő, ki előtte istenségnek látszék ! ez ezerszer több volt, mint mennyit remélt; s midőn mindezt őszinte vonzalom által nyeré, mely­ről nem kétkedhetett, fejét szédelegni érté. — Lydia ! Lydia ! — mondó szenvedélyes han­gon, — mint fizethetem ezt én önnek vissza ? — Ha mindig szeret, kedves férjem! — volt az ifjú nő felelete. Kis szobához értek, mely khinai és különc tár­gyakkal volt diszitve. Ez osztály egyedül nézett a ház hátulsó felére, mig a homlokzat kilátása a sza­badba nyilt egész a boulognei erdőig. Fájdalmas panaszhang hallatszott az ablak alatt. Lydia kinyitá az ablakot s egy szegény nőt látott, ki éppen most elesett gyermekét ápoló. — Van szükség valamire ? — mondá neki. — Nincs egyébre, mint munkára, s éppen most is azt keresek, csipkét igazitok, hogy megélhessek s eltartsam gyermekemet, mert özvegy vagyok. Ha elég pénzem lesz, visszatérek Tilleneybe, hol atyám és családom élnek, mint földművelők. — Várjon, — mondá Lydia, ki pillanatra eltűn­ve, kis tárcával tért vissza. — Fogja ezt, — mondá az ifjú nőnek, kinek arca szeretetreméltónak látszék, — holnap elutazik. E tárcában van miből fizetni útját, s azután kis jó­­szágocskát venni, miből falun gazdag lehet. — Lehetséges-e ? — kiálta a nő elámulva. — Igen, menjen s az ég áldja meg. Akarom, hogy valaki ma szerencséjét lelje meg, s áldja örökre a pillanatot, melyben én boldogságomra találtam­­ Marosi Gyula: Magister elegantiarum. (Hugo Viktor „Nevető emberiéből.) Lord Dirty-Moir Dávid kitűnő helyet foglalt el a londoni zajos életben. A főnemesség és a gentry előtt nagy tiszteletben állt. Említsük meg Dávid lord egyik dicsőségét: saját haját merte viselni. A vendéghaj elleni reaktió megkezdődött. Valamint 1824-ben Deveria Eugén első merte megnöveszteni szokálát, úgy 1702-ben Price Dovereux volt az első, ki egy tudományosan kombinált hajfodrozat védpajzsa alatt, saját haját a közönség előtt kockáztatta. Haját kockáztatni csak­nem annyi volt, mint fejét kockáztatni. A közmeg­botránkozás nem ismert határt, pedig Price Deve­­reux herefordi vicomte és Angolország pairje volt. Gúnyolták és sértegették, és meg kell vallani, hogy méltán. A legnagyobb lárma közepette egyszerre megjelent Dávid lord, szintén saját hajával, vendég­haj nélkül. Ily dolgok a társadalmak feloszlását jel­zik. Dávid lord még nagyobb megbotránkozást idé­zett elő, mint Hereford vicomte. De keményen tar­totta magát. Price Devereux volt az első, Dirty-Moir Dávid volt a második. Néha nehezebb másodiknak lenni, mint elsőnek kevesebb lángész, de több bá­torság kell hozzá. Az első az újítási viszketeg által elvakítva, talán nem ismerte a veszélyt; a második látja az örvényt és bele­rohan. Dirry-Moir Dávid is belerohant azon örvénybe, mely a vendéghaj mellő­zéséből állt. Később utánozták őket, e két forradal­már után többen vetemedtek azon vakmerőségre, hogy saját hajukat mutogatták, és később a hajpor is megjelent, és mintegy enyhítő körülmény gyanánt szolgált. A világtörténelem e nevezetes momentumát tü­zetesen meghatározandók, mellesleg megjegyezzük, hogy a vendéghaj ellen megindított háborúnak va­lódi kezdeményezője egy királynő volt, a svéd Krisz­tina, ki férfiruhákat viselt, és már 1680-ban termé­szetes gesztenyeszínű, hajporozott és fodrozott hajjal jelent meg, minden egyéb fejdísz nélkül. A pápa 1694. március hóban kelt bullája által­­ szintén ártott a vendéghaj tekintélyének, a­mennyiben­­ eltiltotta a püspökök és papok fejéről, és megparan­csolta, hogy az egyház szolgái megnövesszék hajukat. Dávid lord tehát nem viselt vendéghajat, hanem igenis viselt borjúkőr csizmát. E nagy dolgok rá irányozták a közfigyelmet. Nem volt club, melynek ne­m lett volna leadere, nem volt ökölverseny, melynél ne őt óhajtották volna refereenek. Referee annyi, mint pályabíró. Ő szerkesztette a high-life számos köreinek alapszabályait, több elegáns clubot alakított, melyek közül egyik, a Lady Guinea, még 1772-ben is fenn­állott Pali-Maliban. A Lady Guinea közben hemzse­gett az előkelő fiatalság és nagyban járta a kártya. A legcsekélyebb tétel ötven guinea és az asztalon soha se volt kevesebb, mint húszezer guinea. Minden játékos mellett egy kis asztalka állt, melyre a theás csészét és a guinea-tekercsek számára készült ara­nyozott fatálat tették. A játékosok közöttl készült ujjasokat viseltek (mint a cselédek, midőn a késeket tisztogatják), nehogy csipkéiket bemocskolják, to­vábbá börbül készült vérteket, csipkegalléraik meg­óvása végett, és fejükön virágokkal díszített nagy szalmakalapokat, hogy hajéköket rendben tartsák és szemeiket a nagy világosság elől megoltalmazzák. Mindnyájan álarcozva voltak, felindulásukat elpa­­­­lástolandók, különösen a quinze-játéknál. Felső öl­tönyük hátulto­n kifelé volt fordítva; ezt igen hatal­mas kabalának tartották. Dávid lord tagja volt a Beefsteak-clubnak, a Surly-clubnak, a Split-farthing clubnak, a Sealed Knot royalista clubnak és a Martinus Scribblerus clubnak, melyet Swift alapított, a Milton által alapí­tott „Rota“ helyettesítőjéül. Dacára annak, hogy szép ember volt, mégis tagjává lett a rútak clubjának. E club a rútságnak volt szentelve. A tagok kötelezték magukat megve­rekedni, nem a szép nőkért, hanem a rút férfiakért­. A club termét rút emberek arcképei díszítették: Thersites, Triboulet, Duns, Hudibras, Scarron. A kandallón Aesop szobra állt, két félszemű: Codes és Camoens közt. Codes bal szemére volt vak, Ca­­moens pedig jobb szemére. Mindegyik dombormű arckép a rútabb oldalról volt ábrázolva, és a szem nélküli két arcél egymásra nézett. Azon a napon, midőn a szép Visartné himlőbe esett, a rútak clubja egy pohárköszöntéssel tisztelte meg őt. A club még a tizenkilencedik század elején is virágzott, és a múlt század utolsóelőtti évtizedében Mirabeaut tisztelet­beli tagjává megválasztván, erre vonatkozó oklevél­lel tisztelte meg. 394

Next