Fővárosi Lapok 1869. június (122-146. szám)
1869-06-01 / 122. szám
— Légy nyugodt, — felelt Anatol, — minden nap írok neki, nehogy valamit elfeledjen. Végre Anatol karon fogott, s még egyszer futották át az erdei utat, melyen annyiszor mentünk. — Úgy- látod, kedves barátom, — ismétlő minduntalan Anatol, — látod, hogy sötét elvérzeteid igen alaptalanok voltak, és hogy regényem, az „Éjek a hegyek között“ bájos végkifejlődést ér. — Igazad van, — felelőmód. De meg nem akadályozhattam, hogy ne gondoljak arra, mikép az esküvő még nem ment végbe, és hogy a vész, melyre többé nem gondoltunk , talán már fejeink fölött lebegett. — Nem búcsúzom tőled, — mondá Anatol a szállodába lépve, — holnap reggel elmeneteled előtt már fönn leszek. E pillanatban eszembe jutott az első est, melyet Weilerben töltöttem, s akaratlanul fölpillantok, midőn a szálloda küszöbét átléptük. Mostan nem csalódtam. Egyike a redőnyöknek félig nyitva volt, s egy halvány alakot pilantottam meg a hold fényénél, a mely jöttünkre látszék kémlelni; könnyen felismerem Ferval kisasszonyt, s gyönge borzongás futott egész testemen keresztül. — Mi lett ? — kérdő Anatol Közlöm vele észrevételemet. — Ugyan menj, — mondá nevetve, — te ébren álmodol, Emilia régóta alszik. Néhány perc múlva egyedül valók szobámban ■ felöltözve dőltem ágyamra, hogy néhány óráig nyugodjam, s nem sokára elaludtam. A hajnalpír éppen derengni kezdett a láthatáron, midőn távoli, lassan a szálloda felé közelgő zaj ébresztő föl. Ablakomhoz futottam, s a ködön át egy csoport halászt és pórnépet vettem ki, akik a meredélyen fölfelé mászva a szálloda felé tartottak. Valami tárgyat emelőnek, melyet nem tudtam megkülönböztetni. Nem sokára a terrasse-ra értek. A lármára a szálloda minden vendége az ablakhoz jött. Anatol legelső ment le a térre, hogy a parasztokat fogadja. Ez emberek mindnyájan fedetlen fővel jöttek. Valami hordágy volt, amit hoztak, melyen egy virágzó gályákkal és lombokkal födött test feküdt. A testet lefödték. Rémítő sikoly, mely mindnyájunk ajkáról lebbent el, költe föl a hegyi viszhangot. A test, mely a hordágyon feküdt, Ferval Emíliáé volt! Néhány, halászni menő csolnakász lelé meg az ifjú hölgy testét egy sürtt rózsabokor közepén. Megismerték őt, s elhozák a szegény anyának gyermeke holttetemét. Szükségtelen leírnom Ferval asszony végtelen fájdalmát, s Anatol zord kégbeesését, ki a halottra dőlt s lázas hévvel szokta karjaiba. Erővel kellett őt e forrón szeretett testtől elszakítani; végre szobájába engedő magát vezettetni, de ide érve, tökéletes önkívületbe esett, s lehetetlen volt egy szót is kicsikarni belőle. — Én vagyok halálának okozója, — mormoga szüntelen. Oh nővéren, bocsáss meg nekem! Emilia egy levelet hagyott hátra anyjának, amelyben föltárta előtte szivét. Engedőimet nyertem lemásolhatni. Egy megtörött szív nagyszerű panasza volt az, utósó búcsúszava egy szellemnek, mely a mennybe röpült, tiszta és gyermeteg lélek, mely csupán azért volt-e világon, hogy szenvedjen. — Itt van Emilia levele, — folytatá a kapitány, elővonván zsebéből a drága emléket, melyet a hallgatóság mély figyelme között olvasott el. XIL Weiler október 18 .. Édes jó anyám! — Oly vallomás ez itt, kedves anyám, melyet sohasem mertem volna élőszóval tenni. Szivem titkai azok, melyeket a sírba vinni magammal félek. Mikor te e sorokat olvasod, lányod már megszűnt létezni; letépte magát szerető anyai kebledről, hogy az öröklét elébe fusson, bocsáss meg kétségbeesésének ! ! Éjfél van, utósó imát rebegek, s miután megvallottam bűneimet a Mindenhatónak, hozzád fordulok, kedves jó anyám. Jól hallom lélekzésedet a vékony válaszfalon keresztül. Aludjál szegény anyám ! Fölébredésedkor hiában keresed szeretett lányodat. Nehány hó előtt békében éltem, megnyugodva halálomban, mely bizonyosnak látszott, s minden gondolatomat, minden szeretetemet osztatlanúl birád. Ekkor találkozunk Derly úrral, azzal, ki ma, a nélkül hogy tudná, halálomnak oka. Ah mért jött ő ? Mért halmozott el gondoskodóéival s vonzalmával ? — Mért engedő meg, hogy higgjek oly szerelemben, melyet ő nem érzett irántam ? Szerettem őt lelkem minden erejével, értte és általa születtem újra az életre; oly fiatal, oly tapasztalatlan voltam. Nem tudtam még, hogy a legtisztább szerelem is gyakran okoz halált. Szívemet régóta gyanú bobta el. Derly úr gyakori elmaradása, éjjeli kirándulásai gyakran gondolkozóba ejtettek, de én határtalan bizalommal valók iránta, s miután nekem nem voltak előtte tikaim, nem hittem, hogy neki lehetnének előttem titkai. Most már vége mindennek; Anatol nem szeret; ő el van jegyezve, és szivem megtört, megtudván e hírt, melyet ő nevetve közölt velünk. Szerettem volna miattad élni, kedves anyám, de értem nem lett volna egyéb, mint hosszú sora a szenvedéseknek, s te osztottad volna e fájdalmakat, mert te úgy szeretsz engem, amint csak egy anya képes szeretni. Kényeztél volna, lányodat látva, kinek keservtelt szive nem lett volna többé a tiéd, miként sírni fogsz, halálomról értesülvén; de meg fogsz vigasztalódni, meggondolván, miként gyermeked az égben van és nem szenved többé. Az óra igen sebesen halad ez éjjel. Most tértek vissza, láttam őket, mert meg kell vallanom, egy hó óta minden éjjel kémlelem Anatol hazajöttét. Tőle jött most ís a kapitánynyal, az egyetlen emberrel, ki eltalálta, mi megy szívemben végbe. Büszkén és örömtelien tért meg, szeretve érezvén magát. Bár soká tartana boldogsága! Ha már látom a hajnalt hasadni, nincs veszteni való időm, hogy tervemet véghez vihessem. Isten veled anyám! feledd el hogy volt egy lányod, kit szerettél, s ki elhagyott. Anatol soha se gyanítja, hogy ő halálomnak okozója, nem akarom, hogy felhő legyen boldogsága egén. Istenem adj erőt, melyre annyi szükségem van, hogy örökre megváljak azoktól, kiket szeretek. (Vége köv.) „A tudós nők.“ (Öt felvonásos vígjáték Moliére-tól, fordítá Arany László; a nemzeti színpadon először május 30-dikán adták elő.) (k.) Ez az újdonság, melyet színpadunkon vasárnap este láttunk először, éppen kétszáz éves. Egy az akkori Páris társadalmából merített gúnyoros rajz, mely a Rambouillet-palota rózsaszín lelkeit, (az ál „belle esprit“ előkelő hölgyeit,) s az üres és felfovalkodott fűzfapoétákat ostorozza. Mondják, hogy Moliére e műben is korabeli portraitkat festett, melyekre mindenki azonnal rá ismert, habár e hangadó hölgyeket polgári szoknyákba bújtatá. De ha csupán korabeli arcképekben állt volna e vígjáték értéke , akkor bizonyára nem él túl két századot. Fő becsét éppen az képezi, hogy oly átalános emberi gyarlóságot és hóbortot fest, mely semmivel sem volt nevetséges a híres régi párisi palotában, mint a milyen most, midőn Philaminte asszonynyal és Belise kisasszonynyal szintén találkozunk, amint a szenvelgés szárnyain egy-egy szerkesztőséghez belebegnek, s „kék harisnyáikból“ ferde ízlésű és félszeg észjárású novellákat vagy verseket húznak ki, abban a szent hitben, hogy a költészet igaz gyöngyeivel szolgálnak. Moliére e vígjátékban nem központossá a gyarlóságot, melyet fest és pórul járat, egy főszemélyben, mint például a híres képmutató, fösvény és mizantróp rajzaiban. Itt egész csoporttal lép föl, amit a modern franciák is: Sardou és társai mintaképül vettek. Ma már a kémikai drámának ritkán van hőse, hanem hősei vannak, de bennök ugyanaz a hóbort korántsem mutatkozik oly mélyen egyéni különféleségben, mint Moliére „Tudós nőiben, mert Philamint mama, ez erélyes rajongó, leánya, Armande, e mérges érzelgő, és a vén lány Belise, e szelíd képzelgő, mind egy lelki betegségben szenvednek ugyan, hanem egyszersmind különböző természettel bírnak. Az öntelt, üres, fennhéjázó Triasotin és Vadius, e pávatollas szajkók is, elég élesen vannak megkülönböztetve, sőt egyénítve. Mindezek oly jellemek, aminők lesznek századok múlva, amint voltak századok előtt is, míg csak a tudákosság hóbortja létezni fog. S ezért a „Tudós nők" hatása ma is csaknem oly élénk, mint volt a nagy században. Hatását a közönségre nézve emeli az, hogy itt a cselekvény is sokkal érdekesb, bonyolultabb, s a helyzetek változatosabbak, mint a „Mizantrópéban. Chrysal apó (Szigeti) egy nyárspolgár, ki fiatalkori kalandjait büszkén emlegeti, a mi őt jelen helyzetében, midőn neje, Philaminte egészen papucs alá szoktá, kémikus alakká teszi. Ő a ki egykor hódított — most egy remegő rabszolga saját házában. Van két lánya: a philozopháló Armande (Lendvainé) s a tiszta értelmű és igaz szivü Henrietta (Bor Emma, kik a vígjátékot kezdik. Az eszes és szeretetreméltó Clitander (Nádas) van köztük szóban, ki egy darabig Armande-nak udvarolt, de annak üres eszményieskedésétől elriasztva, most már Henriettéhez fordúlt. Ez sérti Armande-ot, ki hivatkozik a mamára, hogy az nem fog beleegyezni e házasságba Clitander az apa nővérét, Belise kisasszonyt (Szathmáryné) kéri föl pártfogójákól, de ez a képzelgő vén lány azt hiszi, hogy Clitander öt magát szereti,majd minden férfiról azt hiszi,) s bár könnyen lemondó természete van, azt mégsem teszi, hogy közbenjáró legyen Clitander mellett. De akad egy pártfogójuk: a házi úr öcscse Ariste (Paulai,) hisz egymáshoz illő pár részére megnyeri az apát. Ez azonban nejével szemközt igen gyönge legény otthon, s még azt ne tudja kivinni, hogy Maris szolgáló (Dulka Sarolta) megmaradjon a háznál, miután — durván, nyelvtani és szókötési hibákkal beszélvén — a tudós Philaminte asszony nem tűrheti maga körül, noha különben jól főz, így a jó Ariste hiába tüzeli föl a szegény Chrysalt, ki felköti ugyan a kardot, de ez mit nem ér: neje kereken kimondja, hogy Henriettet Trissotin-hez adja nőül. Ez a Triasotin egy silány verselő, ki irodalmi zsákmányból éldegél, de a tudós nők igen nagyra tartják, s mód nélkül magasztalják üres firkáit. Philaminte, ki nőakadémiát tervez, ő a nyelv átalakításáról, minden durva szó kiküszöböléséről álmodozik, annyi ízléssel és értelemmel sem bír, hogy e szertelen rész versek gyarlóságát belátná. A házhoz bejut egy másik elhízott fűzfapoéta is: Vadius (Benedek), s a két firkász eleintén kölcsönösen magasztalja egymást. De jön egy végzetes fordulat, melynél összevesznek. Ismeri-e a hideglelésről írt sonettet? — kérdi tőle Triasotin. Vadius ismeri, de nem tudja ki műve, s azt mondja rá, hogy mit sem ér. Trissotin fölpattan, hisz az az ő műve, s a nők épp az imént dicsérték. A két firkász összevesz, s amint az előbb dicsérték, most épp úgy ócsárolják egymást — a nők előtt. Kiveszekedve magukat (s ez igen jellemzőleg irt jelenet), Vadius elrohan, abban a hitben, hogy legalább Trissotint tönkre tette a tudós nők előtt.,Azonban dehogy tette! A mama neki ígéri kisebbik lányát, s Trissotin boldog, mert a lány gazdag. Az apa pedig Clitandernek igéri. Ezalatt a büszkeségében sértett Armande sem nyugszik, s a mamát föllázítja Clitander ellen, mint aki sohasem dicsérte a mama iratait. Ez persze szörnyű bűn a mama előtt, kivált miután Clitander őszintén ki is mondja véleményét, amivel a tudósnőt halálosan megsérti. Foly a harc. Clitander ugyancsak lerakja Trisaotint, Vadius pedig a mamához írt levélben mind kimutatja azt is, hogy kedvenc firkásza honnan lopdosta össze költeményeit; de mindez nem használ; a mama fölkéri Clitandert, hogy legyen tanú a Trissotin és Henriette esküvőjén. Hiába kéri aztán e fiatal lány Trissotint, hogy mondjon le kezéről, miután nem szeretheti: a tudósnak mindegy, ő egy gazdag lányt el nem szalaszthat. S jön az összekelés órája, midőn a jegyző előtt apa és mama harcra kelnek választottjuk mellett, s egyik sem tágít. Ekkor lép be Ariste egy pár levéllel, mely tudatja, hogy a mama elveszti elhanyagolt pőrét, az apa pedig kereskedők bukása folytán minden vagyonát. Az apa megdöbben e hírekre, de a philosophián édelgő mama vigaszt lel abban a hitben, hogy Trissotin így is elveszi lányát, ám csalódik, mert a „költő” most már nem tudja elviselni az ellenszenvet, melyet az imént tapasztalt, s nagylelkűleg lemondván, Biet, amint csak siethet A képzelgő hitében csalódott mama ekkor kiábrándul költőjéből, s nem ellenzi többé Clitander boldogságát, hanem Henriette meg nemes szivü lány, ki szegénynek hívén magát, nem akarja kedvesét zavarokba juttatni, miután az is szegény. Ám Ariste egyet nevet, mert hisz az egész csak eset volt; meg akarta ismertetni a léha Trissotint, hogy lássák, minő, így a két ifjú egymásé lesz, noha Belise még akkor is azt hiszi, hogy a vőlegény titkon mégis csak őt szereti E mese érdekes, szövevényes, s minden a ami történik benne, a jellemekből foly. 484