Fővárosi Lapok 1869. június (122-146. szám)

1869-06-01 / 122. szám

— Légy nyugodt, — felelt Anatol, — minden­ nap írok neki, nehogy valamit elfeledjen. Végre Anatol karon fogott, s még egyszer futot­ták át az erdei utat, melyen annyiszor mentünk. — Úgy-­ látod, kedves barátom, — ismétlő minduntalan Anatol, — látod, hogy sötét elvérzeteid igen alaptalanok voltak, és hogy regényem, az „Éjek a hegyek között“ bájos végkifejlődést ér. — Igazad van, — felelőm­ód. De meg nem aka­dályozhattam, hogy ne gondoljak arra, mikép az es­küvő még nem ment végbe, és hogy a vész, melyre többé nem gondoltunk , talán már fejeink fölött lebegett. — Nem búcsúzom tőled, — mondá Anatol a szállodába lépve, — holnap reggel elmeneteled előtt már fönn leszek. E pillanatban eszembe jutott az első est, melyet Weilerben töltöttem, s akaratlanul fölpillantok, mi­dőn a szálloda küszöbét átléptük. Mostan nem csalód­tam. Egyike a redőnyöknek félig nyitva volt, s egy halvány alakot pilantottam meg a hold fényénél, a mely jöttünkre látszék kémlelni; könnyen felisme­­rem Ferval kisasszonyt, s gyönge borzongás futott egész testemen keresztül. — Mi lett ? — kérdő Anatol Közlöm vele észrevételemet. — Ugyan menj, — mondá nevetve, — te ébren álmodol, Emilia régóta alszik. Néhány perc múlva egyedül valók szobámban ■ felöltözve dőltem ágyamra, hogy néhány óráig nyu­godjam, s nem sokára elaludtam. A hajnalpír éppen derengni kezdett a láthatá­ron, midőn távoli, lassan a szálloda felé közelgő zaj ébresztő föl. Ablakomhoz futottam, s a ködön át egy csoport halászt és pórnépet vettem ki, a­kik a mere­délyen fölfelé mászva a szálloda felé tartottak. Va­lami tárgyat emelőnek, melyet nem tudtam megkü­lönböztetni. Nem sokára a terrasse-ra értek. A lármára a szálloda minden vendége az ablakhoz jött. Anatol legelső ment le a térre, hogy a parasztokat fogadja. Ez emberek mindnyájan fedetlen fővel jöttek. Valami hordágy volt, a­mit hoztak, melyen egy virágzó gályákkal és lombokkal födött test feküdt. A testet lefödték. Rémítő sikoly, mely mindnyájunk ajkáról leb­­bent el, költe föl a hegyi viszhangot. A test, mely a hord­ágyon feküdt, Ferval Emí­liáé volt! Néhány, halászni menő csolnakász lelé meg az ifjú hölgy testét egy sürtt rózsabokor közepén. Meg­ismerték őt, s elhozák a szegény anyának gyermeke holttetemét. Szükségtelen leírnom Ferval asszony végtelen fájdalmát, s Anatol zord kégbeesését, ki a halottra dőlt s lázas hévvel szok­ta karjaiba. Erővel kellett őt e forrón szeretett testtől elszakítani; végre szobájába engedő magát vezettetni, de ide érve, töké­letes önkívületbe esett, s lehetetlen volt egy szót is kicsikarni belőle. — Én vagyok halálának okozója, — mormoga szüntelen. Oh nővéren, bocsáss meg nekem! Emilia egy levelet hagyott hátra anyjának, a­melyben föltárta előtte szivét. Engedőimet nyertem lemásolhatni. Egy megtörött szív nagyszerű panasza volt az, utósó búcsúszava egy szellemnek, mely a mennybe röpült, tiszta és gyermeteg lélek, mely csu­pán azért volt-e világon, hogy szenvedjen. — Itt van Emilia levele, — folytatá a kapitány, elővonván zsebéből a drága emléket, melyet a hall­gatóság mély figyelme között olvasott el. XIL Weiler október 18 .. Édes jó anyám! — Oly vallomás ez itt, kedves anyám, melyet sohasem mertem volna élőszóval tenni. Szivem tit­kai azok, melyeket a sírba vinni magammal félek. Mikor te e sorokat olvasod, lányod már megszűnt létezni; letépte magát szerető anyai kebledről, hogy az öröklét elébe fusson, bocsáss meg kétségbe­esésének ! ! Éjfél van, utósó imát rebegek, s miután megval­lottam bűneimet a Mindenhatónak, hozzád fordulok, kedves jó anyám. Jól hallom lélekzésedet a vékony válaszfalon keresztül. Aludjál szegény anyám ! Föl­ébredésedkor hiában keresed szeretett lányodat. Nehány hó előtt békében éltem, megnyugodva halálomban, mely bizonyosnak látszott, s minden gondolatomat, minden szeretetemet osztatlanúl birád. Ekkor találkozunk Derly úrral, azzal, ki ma, a nél­kül hogy tudná, halálomnak oka. Ah mért jött ő ? Mért halmozott el gondosko­dóéival s vonzalmával ? — Mért engedő meg, hogy higgjek oly szerelemben, melyet ő nem érzett irán­tam ? Szerettem őt lelkem minden erejével, értte és általa születtem újra az életre; oly fiatal, oly tapasz­talatlan voltam. Nem tudtam még, hogy a legtisz­tább szerelem is gyakran okoz halált. Szívemet régóta gyanú bob­ta el. Derly úr gya­kori elmaradása, éjjeli kirándulásai gyakran gondol­kozóba ejtettek, de én határtalan bizalommal valók iránta, s miután nekem nem voltak előtte tikaim, nem hittem, hogy neki lehetnének előttem titkai. Most már vége mindennek; Anatol nem szeret; ő el van jegyezve, és szivem megtört, megtudván e hírt, melyet ő nevetve közölt velünk. Szerettem volna miattad élni, kedves anyám, de értem nem lett volna egyéb, mint hosszú sora a szen­vedéseknek, s te osztottad volna e fájdalmakat, mert te úgy szeretsz engem, a­mint csak egy anya képes szeretni. Kényeztél volna, lányodat látva, kinek ke­­servtelt szive nem lett volna többé a tiéd, miként sírni fogsz, halálomról értesülvén; de meg fogsz vigasz­talódni, meggondolván, miként gyermeked az égben van és nem szenved többé. Az óra igen sebesen halad ez éjjel. Most tértek vissza, láttam őket, mert meg kell vallanom, egy hó óta minden éjjel kémlelem Anatol hazajöttét. Tőle jött most ís a kapitánynyal, az egyetlen emberrel, ki eltalálta, mi megy szívemben végbe. Büszkén és örömtelien tért meg, szeretve érez­vén magát. Bár soká tartana boldogsága! Ha már látom a hajnalt hasadni, nincs veszteni való időm, hogy tervemet véghez vihessem. Isten veled anyám! feledd el hogy volt egy lá­nyod, kit szerettél, s ki elhagyott. Anatol soha se gyanítja, hogy ő halálomnak okozója, nem akarom, hogy felhő legyen boldogsága egén. Istenem adj erőt, melyre annyi szükségem van, hogy örökre megváljak azoktól, kiket szeretek. (Vége köv.) „A tudós nők.“ (Öt felvonásos vígjáték Moliére-tól, fordítá Arany László; a nemzeti színpadon először május 30-dikán adták elő.) (k.) Ez az újdonság, melyet színpadunkon va­sárnap este láttunk először, éppen kétszáz éves. Egy az akkori Páris társadalmából merített gúny­oros rajz, mely a Rambouillet-palota rózsaszín lelkeit, (az ál „belle esprit“ előkelő hölgyeit,) s az üres és felfoval­­kodott fűzfapoétákat ostorozza. Mondják, hogy Mo­­liére e műben is korabeli portrait­kat festett, me­lyekre mindenki azonnal rá ismert, habár e hangadó hölgyeket polgári szoknyákba bújtatá. De ha csu­pán korabeli arcképekben állt volna e vígjáték ér­téke , akkor bizonyára nem él túl két századot. Fő becsét éppen az képezi, hogy oly átalános emberi gyarlóságot és hóbortot fest, mely semmivel sem volt nevetséges­ a híres régi párisi palotában, mint a milyen most, midőn Philaminte asszonynyal és Belise kisasszonynyal szintén találkozunk, a­mint a szenvel­gés szárnyain egy-egy szerkesztőséghez belebegnek, s „kék harisnyáikból“ ferde ízlésű és félszeg észjá­rású novellákat vagy verseket húznak ki, abban a szent hitben, hogy a költészet igaz gyöngyeivel szol­gálnak. Moliére e vígjátékban nem központossá a gyar­lóságot, melyet fest és pórul járat, egy főszemélyben, mint például a híres képmutató, fösvény és mizan­tróp rajzaiban. Itt egész csoporttal lép föl, a­mit a modern franciák is: Sardou és társai mintaképül vet­tek. Ma már a kémikai drámának ritkán van hőse, hanem hősei vannak, de bennök ugyanaz a hóbort korántsem mutatkozik oly mélyen egyéni különfé­­leségben, mint Moliére „Tudós női­­ben, mert Phila­­mint mama, ez erélyes rajongó, leánya, Armande, e mérges érzelgő, és a vén lány Belise, e szelíd kép­zelgő, mind egy lelki betegségben szenvednek ugyan, hanem egyszersmind különböző természettel bír­nak. Az öntelt, üres, fennhéjázó Triasotin és Vadius, e pávatollas szajkók is, elég élesen vannak megkü­lönböztetve, sőt egyénítve. Mindezek oly jellemek, a­minők lesznek századok múlva, a­mint voltak száza­dok előtt is, míg csak a tudákosság hóbortja lé­tezni fog. S ezért a „Tudós nők" hatása ma is csaknem oly élénk, mint volt a nagy században. Hatását a kö­zönségre nézve emeli az, hogy itt a cselekvény is sokkal érdekesb, bonyolultabb, s a helyzetek válto­zatosabbak, mint a „Mizantrópéban. Chrysal apó (Szigeti) egy nyárspolgár, ki fia­talkori kalandjait büszkén emlegeti, a mi őt jelen helyzetében, midőn neje, Philaminte egészen papucs alá szok­tá, kémikus alakká teszi. Ő a ki egykor hódított — most egy remegő rabszolga saját házá­ban. Van két lánya: a philozopháló Armande (Lend­­vainé) s a tiszta értelmű és igaz szivü Henrietta (Bo­r Emma,­ kik a vígjátékot kezdik. Az eszes és szeretetreméltó Clitander (Nádas) van köztük szó­ban, ki egy darabig Armande-nak udvarolt, de an­nak üres eszményieskedésétől elriasztva, most már Henriettéhez fordúlt. Ez sérti Armande-ot, ki hivat­kozik a mamára, hogy az nem fog bele­egyezni e házasságba Clitander az apa nővérét, Belise kis­asszonyt (Szathmáryné) kéri föl pártfogójákól, de ez a képzelgő vén lány azt hiszi, hogy Clitander öt magát szereti,­­majd minden férfiról azt hiszi,) s bár könnyen lemondó természete van, azt mégsem teszi, hogy közbenjáró legyen Clitander mellett. De akad egy pártfogójuk: a házi úr öcscse Ariste (Paulai,) hi­sz egymáshoz illő pár részére megnyeri az apát. Ez azonban nejével szemközt igen gyönge legény ott­hon, s még azt ne tudja kivinni, hogy Maris szolgáló (Dulka Sarolta) megmaradjon a háznál, miután — durván, nyelvtani és szókötési hibákkal beszélvén — a tudós Philaminte asszony nem tűrheti maga körül, noha különben jól főz, így a jó Ariste hiába tüzeli föl a szegény Chrysalt, ki felköti ugyan a kar­dot, de ez mit nem ér: neje kereken kimondja, hogy Henriettet Trissotin-hez adja nőül. Ez a Triasotin egy silány verselő, ki irodalmi zsákmányból éldegél, de a tudós nők igen nagyra tartják, s mód nélkül magasztalják üres firkáit. Philaminte, ki nő­akadé­miát tervez, ő a nyelv átalakításáról, minden durva szó kiküszöböléséről álmodozik, annyi ízléssel és értelemmel sem bír, hogy e szertelen rész versek gyarlóságát belátná. A házhoz bejut egy másik elhí­zott fűzfapoéta is: Vadius (Benedek), s a két firkász eleintén kölcsönösen magasztalja egymást. De jön egy végzetes fordulat, melynél összevesznek. Ismeri-e a hideglelésről írt sonettet? — kérdi tőle Triasotin. Vadius ismeri, de nem tudja ki műve, s azt mondja rá, hogy mit sem ér. Trissotin fölpattan, hisz az az ő műve, s a nők épp az imént dicsérték. A két firkász összevesz, s a­mint az előbb dicsérték, most épp úgy ócsárolják egymást — a nők előtt. Kiveszekedve magukat (s ez igen jellemzőleg irt jelenet), Va­dius elrohan, abban a hitben, hogy legalább Tris­­sotint tönkre tette a tudós nők előtt.,Azonban dehogy tette! A mama neki ígéri kisebbik lányát, s Trissotin boldog, mert a lány gazdag. Az apa pedig Clitander­­nek igéri. Ezalatt a büszkeségében sértett Armande sem nyugszik, s a mamát föllázítja Clitander ellen, mint a­ki sohasem dicsérte a mama iratait. Ez persze szörnyű bűn a mama előtt, kivált miután Clitander őszintén ki is mondja véleményét, a­mivel a tudós­nőt halálosan megsérti. Foly a harc. Clitander ugyan­csak lerakja Trisaotint, Vadius pedig a mamához írt levélben mind kimutatja azt is, hogy kedvenc firkásza honnan lopdosta össze költeményeit; de mindez nem használ; a mama fölkéri Clitandert, hogy legyen tanú a Trissotin és Henriette esküvőjén. Hiába kéri aztán e fiatal lány Trissotint, hogy mondjon le kezé­ről, miután nem szeretheti: a tudósnak mindegy, ő egy gazdag lányt el nem szalaszthat. S jön az össze­­kelés órája, midőn a jegyző előtt apa és mama harcra kelnek választottjuk mellett, s egyik sem tágít. Ek­kor lép be Ariste egy pár levéllel, mely tudatja, hogy a mama elveszti elhanyagolt pőrét, az apa pe­dig kereskedők bukása folytán minden vagyonát. Az apa megdöbben e hírekre, de a philosophián édelgő mama vigaszt lel abban a hitben, hogy Trissotin így is elveszi lányát, ám csalódik, mert a „költő” most már nem tudja elviselni az ellenszenvet, melyet az imént tapasztalt, s nagylelkűleg lemondván, Biet, a­mint csak siethet A képzelgő hitében csalódott mama ekkor kiábrándul költőjéből, s nem ellenzi többé Clitander boldogságát, hanem Henriette meg ne­mes szivü lány, ki szegénynek hívén magát, nem akarja kedvesét zavarokba juttatni, miután az is szegény. Ám Ariste egyet nevet, mert hisz az egész csak eset volt; meg akarta ismertetni a léha Trisso­­tint, hogy lássák, minő, így a két ifjú egymásé lesz, noha Belise még akkor is azt hiszi, hogy a vőlegény titkon mégis csak őt szereti E mese érdekes, szövevényes, s minden a a­mi történik benne, a jellemekből foly. 484

Next