Fővárosi Lapok 1869. augusztus (174-198. szám)

1869-08-01 / 174. szám

174-ik SZ. "Vasarnap, augusztus 1. Kiadó-hivatal: Pest, barátok-tere 7. sz. Hatodik oviul vaui 1869. Előfizetési díj: Félévre ...................8 frt. N egyedévre .... 4 frt. Megjeleli az ünnep utáni napokat kivéve minden- aap; koronkint képekkel. FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Zöldfa-utca 30. sz. 2. ein. Uirdetési dy: Negyed hasábos petit 0OT..................7 kr. B élyegdíj minden ig- tatáskor .... 30 kr. Előfizetéseket mindig csak a rendes évnegyedek elejétől fogadhat el a kiadó-hivatal. Előfizetési fölhívásunkat ajánljuk a szépiroda­lom és művészetek pártolóinak figyelmébe. Lapunk ára félévre 8 ft, évnegyedre 4 ft s az összegek az -Athenaeum“-hoz küldendők. A hit. Örök isten van az égben Láthatatlan dicsőségben; De itt, ha más a föld népe, Ha más a kor: más a képe. Tömjén füstje, virágillat, Szivből fakadt szent áhítat, A szeretet, a türelem, A bocsánat, a szerelem, A szenvedők sóhajtása : Mind az isten imádása; — Máglya füstje vérből omolt, A pokolnak tömjéné volt. Ábrahámnak angyal mondá, Hogy a fia vérét ontná ; De az isten elengedte, Egy kost kívánt csak helyette. A Jehova bosszút állott: Jézus atyja megbocsátott; Istenember üdvet hozott, Elleniért imádkozott; Jupiterként nem szórt átkot, Sem villámot, — de megáldott ; Hol a szivek oltára ég, Nem dörg villám, tisztult az ég. Bolygó tüzek sötét éjben, Ttizcsillagok derült égben. Ily messziről egyek vagytok, Oly kicsinyek, és oly nagyok! Ki tévelyegsz a pusztában, Meglátod a mennyországban: Mit követtél, vájjon igaz ? Lidérc volt-e, vagy csillag az ? Ott ledőlnek a bálványok, Hívők lesznek a pogányok ; A sok szinü szivárványban Egyesülünk ott mindnyájan. Szigligeti. A. viz. (Elbeszélés.) Irta: Kazár Emit. (Folytatás.) VI. Az a sokszor emlegetett Pálfalva igen civilizá­latlan fürdőhely. Savanyú vizén kivül semmi neveze­tessége nincs, még vendégei sincsenek. A Rába- osaládnak van egy régi kúriája, közel a forráshoz, s ezt a hosszú, földszinti épületet használják a vendé­gek, kiknek legnagyobb része környékbeli urakból áll, de ezek is csak szálló vendégek — mint mon­dani szokás, — s azért jőnek, hogy a jó érmellékit savanyú vízzel igyák, s egy napig dőzsöljenek. Ha aztán kidőzsölték magukat, tovább állnak, kivéve, ha az urak közül valamelyik fogadást nem vészit, s j mivel a fogadás (e bortermő vidék hagyományos szokása szerint) nehány akó borban történik, ott maradnak, mig annak is nyakára nem hágnak. A kúria jelenlegi tulajdonosa Rába Izidor, kit Bordás Ignác már többször emlegetett. Vidéki uracs, darutollas pörge kalappal, oldali-gombos nadrágban, lovagostorral és egy falka agárral. A környékben nagy gavallérnak tartják. Egyik reggel Rába Izidor fölnyergeltetett és kilovagolt az indóbázboz, s várta a vonat megérke­zését, hogy tovább mehessen. Éppen azon a vonaton érkezett meg Bordás Ignác. Rába Izidor valamit mormogott, a mint meg­látta, kellemetlen arcot csinált, de csakhamar nyá­jasra gömbölyité. Szegény Bordás Ignác halotthal­vány volt, s a mint meglátta Rába Izidort, hebegve mondá: majd összeütköztünk az alsó vonattal. Az­után neje után kérdezősködött. Rába Izidor megfogta kezét és valamit súgott fülébe. Bordás Ignác szivére nyomta a maga és a Rába kezét is. „Oh istenem!“ sóhajtott, és arca égett. Valami paraszt szekeret fogadott, s azon ment Pálfalvára. Útközben mindegyre biztatta a kocsist, hogy csak jól hajtson, s valahányszor észrevette, hogy lassabban megy, mindig Ígért neki valamit, úgy hogy mire Pálfalvára értek, a kialkudott vi telbér nyolcszorosra rúgott az ígért borravalókkal. Ugyané nap késő estéjén Ecsedi úr követ­kező táviratot kapott Bordás Ignáctól: „Meg kellett történni. A boldogság küszöbénél ért a nagy csa pás, s most Vilmám s gyermekem holttesténél ke­sergek.“ IP' A fiatal nőt, ki meghalt, midőn anya lett, elte­mették gyermekével, és Bordás Ignác zokogva állt sírjánál, s midőn meghantolták, átölelte a keresztet, s alig tudott megválni a két halottól. E becsületes szivet egész súlyával találta a csapás. Csak a gondviselés tudja, miért mérte rá e szenvedést, ő rá, ki oly jószivü volt, s ki arra vala teremtve, hogy egy családnak munkás központja legyen. De a gondviselésnek mindig vannak titkai, melyeket mi nem tudunk megfejteni. Szegény Bordás Ignác könybe-lábadt szemekkel nézte a fekete rögöket, melyek két életet takartak. Fájdalma tiszta és keserűség nélküli volt. Mint val­lásos és jószivü ember, megnyugvással fogadta a CBapást, s átadta magát zavartalan fájdalmának. A ki valaha szenvedett, és pedig szenvedett keserűség­gel és szenvedett nyugalmas fájdalommal, az tudni fogja, hogy a szenvedés elviselése mennyivel köny- nyebb volt, ha keserűség nem járúlt hozzá. Két vén asszony volt az utósó a pálfalvai teme­tőben, kik a temetésről — mely falun vagy kisvá­rosban mindig esemény — még ott maradtak, s valamelyik közel levő sirnál bőséges könyhullatással áldoztak egy halottnak. Ezek látták, midőn Bordás Ignác lehorgasztott fővel, botját melléhez szorongatva és csöndes léptekkel eltávozott a sirtól. Az egyik igy szólt: — Annak az asszonynak a férje nagyon szo­morú. — Pedig örülhetne, hogy meghalt. — Jámbor embernek látszik. — Annál jobb volt a halottra, a mig élt. Bordás Ignác pedig, a ki, mig a temetőből kiért, sokszor visszatekintett a sirra, igy szólt ma­gában. — Nyugodjál csöndesen Vilmám. Te jó voltál mindig, és én szeretettel gondolok rád. Oh istenem^ mily csekélység semmisítette meg az én boldogságo­mat, mily csekélység ragadt el tőled. Öszeráncolta homlokát, s megállt, mert egy pa­tak tiszta vize csörgedezett előtte. Aztán végig gon­dolt mindazon apró eseményeken, melyek Vilmát érdekelték. Vissza emlékezett a halvány, semminek sem örülő nőre, ki titokban hagyta el, félve, hogy ha tudtára adja, hogy egéssége hanyatlik, fájdalmat okoz neki, és félve, hogy az elválás pillanata megszo- moritja. Meredt szemekkel nézte a fodrosúló, fecsegő babokat, s úgy tetszett, mintha az volna az élet for­rása. Leült az alacsony partra, mert fáradt volt s a hűvös lég is jótékonyan hatott forró fejére. Gépileg merítette kezét a habokba, és enyhítette szomját. — Mily egésséges viz! A pisztrángok, a patakok eme fürge lakói, ott úszkáltak a vízben, ragyogtatva ezüstös oldalaikat a lenyugvó napnál. Bordás Ignácnak úgy tetszett, hogy minden élet a patak medrébe van szorítva, s azon kivül meghalt minden. A két öreg asszony látta öt a patak vizébe mélázni és azt mondták, hogy talán megakarja magát ölni. Aztán szánalmasan mosolyogtak fonnyadt tele ajkaik­kal, mert a patak vize alig ért bokáig. Ezzel mentek Pálfalvára, s valószínűleg ott még elmondták, hogy az a jámbor ember mint búsúl feleségéért és azután el­felejtette mindenki a jámbor embert és „azt az asz- szonyt“ is. így küzködik körülettünk a világ, és kimondja ítéletét, aztán elfelejt. De Bordás Ignác nem volt küzdő fél, s nem kel­lett éreznie a küzdelem sorvasztó fáradalmát, min t százaknak és ezreknek; megmaradt elszigetelt, becsü­letes világában. A nap már lehanyatlott, és alkonyodni kezdett. Könnyű felhők úszkáltak az égen, mely igy egy ha­bos márványból faragott roppant kúphoz hasonlí­tott. Az élet zaja lassankint elvonúlt, elcsöndesűlt minden, csak a pálfalvai ebek tompa ugatása kez­dett hallatszani, az a falusi életzaj, mely mindig alvó életet jelent. Az esti szél hűvös léget hozott magá­val, s a bokrok gályái vidáman mozgolódtak; a magas füvek, s a száraz haraszt zizegett. A patak locsogott, és csakugyan bebizonyúlt, hogy itt az életet képviseli, mert csak a babok nem pihentek le. Az éj is eljött fátyólával, s Bordás Ignác még mindig ott ült az alacsony parton. A szomorúság levonta a puha fűbe, s a kifáradt test pihenés után vágyva, nemsokára elszenderült. A földi kötelék elszakadt, s a lélek egész meg­könnyebbülten szállt föl; föl a magasba, a lég vidék- telen és alaktalan útjain. Találkozott egy árny-alak­kal, a kiben Vilmára ismert, hanem nagyon közön­séges volt előtte. Még soká látta, de végre elveszté. Egyszerre egy mosolygó, vidám alak lépett elébe, s aztán összeölelkezve tovább szálltak. Hosszú útjok volt és nem is ért véget, mert mindig szálltak. E közben feljött a hold, s fehér sugáraival pompásan behimzett minden tárgyat, s fénylett, ra­gyogott minden. Az alvó arca is ragyogott és mosolygott. Két könycsepp azonban ott volt arcán. Ez a közönséges, csontos arc egészen át volt alakúlva. Boldogságtól súgárzott, és szelíd nyugalom ült rajta. A száj ért- hetlen szavakat mondott, s a mell emelkedett. (Folyt, köv.) Dráma Kaliforniában. Almeira Emámiel beszélye. (Folytatás.) Gaetano visszatérte s a lovak megpillantása is­mét visszaadták Cordovának teljes bizalmát. Mint­hogy épp oly jó lovas volt, mint maga a vaquero, megmentve hitte magát, mihelyt lovai érzett lábai alatt Szerafina nagyon is átlátta, mennyi erőszakos­kodásnak tenné ki magát, ha Gaetano akaratának ellent állana. Azért minden vonakodás nélkül föl en­gedő ültetni magát egy lóra, melyet Gaetano a ma­gáéhoz kötött. A vaquero gondoskodott arról, hogy olyan lovakat válogasson a ménesből, a melyek már lovagolva voltak. A nyereg és zabla nyomai képessé tették őt erre. Különben Szerafina jól lovagolt, a mint általában a nők ez országban. Ó Gaetano segítsége nélkül is teljes biztosságai ülte volna meg a lovat. A férfiak, mihelyt lovon ültek, megnyugtatva érzék magokat. — Mielőtt megindúlnánk, — szólt Cordova

Next

/
Thumbnails
Contents