Fővárosi Lapok 1869. augusztus (174-198. szám)
1869-08-01 / 174. szám
174-ik SZ. "Vasárnap, augusztus 1. Kiadó-hivatal: Pest, barátok tere 7. sz. Hatodik évius vaus 1869. Előfizetési díj: Félévre...................8 frt. Negyedévre .... 4 frt. Megjelelt az ünnep utáni napokat kivéve mindennap, koronkint képekkel.FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Előfizetéseket mindig csak a rendes évnegyedek elejétől fogadhat el a kiadóhivatal. Szerkesztői iroda: Zöldfa utca 30. sz. 2. ev. Hirdetési dy: Negyed hasábos petit DOT..................7 kr. Bélyegdíj minden igtatáskor .... 30 kr. Előfizetési fölhívásunkat ajánljuk a szépirodalom és művészetek pártolóinak figyelmébe. Lapunk ára félévre 8 ft, évnegyedre 4 ft s az összegek azAthenaeum“-hoz küldendők. A. viz. (Elbeszélés.) Irta: Kazár Emil. (Folytatás.) VI. Az a sokszor emlegetett Pálfalva igen civilizálatlan fürdőhely. Savanyú vizén kivül semmi nevezetessége nincs, még vendégei sincsenek. A Rábacsaládnak van egy régi kúriája, közel a forráshoz, s ezt a hosszú, földszinti épületet használják a vendégek, kiknek legnagyobb része környékbeli urakból áll, de ezek is csak szálló vendégek — mint mondani szokás, és azért jőnek, hogy a jó érmellékit savanyú vízzel igyák, s egy napig dőzsöljenek. Ha aztán kidőzsölték magukat, tovább állnak, kivéve, ha az urak közül valamelyik fogadást nem veszít, s mivel a fogadás (e bortermő vidék hagyományos szokása szerint) néhány akó borban történik, ott maradnak, mig annak is nyakára nem hágnak. A kúria jelenlegi tulajdonosa Rába Izidor, kit Bordás Ignác már többször emlegetett. Vidéki uracs, darutollas pörge kalappal, oldali gombos nadrágban, lovagostorral és egy falka agárral. A környékben nagy gavallérnak tartják. Egyik reggel Rába Izidor fölnyergeltetett és kilovagolt az indóházhoz, s várta a vonat megérkezését, hogy tovább mehessen. Éppen azon a vonaton érkezett meg Bordás Ignác. Rába Izidor valamit mormogott, amint meglátta, kellemetlen arcot csinált, de csakhamar nyájasra gömbölyité. Szegény Bordás Ignác halotthalvány volt, s amint meglátta Rába Izidort, hebegve mondá, majd összeütköztünk az alsó vonattal. Azután neje után kérdezősködött. Rába Izidor megfogta kezét és valamit súgott fülébe. Bordás Ignác szivére nyomta a maga és a Rába kezét is. „Oh istenem!“ sóhajtott, és arca égett. Valami paraszt szekeret fogadott, s azon ment Pálfalvára. Útközben mindegyre biztatta a kocsist, hogy csak jól hajtson, s valahányszor észrevette, hogy lassabban megy, mindig ígért neki valamit, úgy hogy mire Pálfalvára értek, a kialkudott vitelbér nyolcszorosra rúgott az ígért borravalókkal. Ugyane nap késő estéjén Ecsedi úr következő táviratot kapott Bordás Ignáctól: „Meg kellett történni. A boldogság küszöbénél ért a nagy csapás, s most Vilmám s gyermekem holttesténél kesergek.“ IP" A fiatal nőt, ki meghalt, midőn anya lett, eltemették gyermekével, és Bordás Ignác zokogva állt sírjánál, s midőn meghantolták, átölelte a keresztet, s alig tudott megválni a két halottól. E becsületes szivet egész súlyával találta a csapás. Csak a gondviselés tudja, miért mérte rá e szenvedést, ő rá, ki oly jószivü volt, s ki arra vala teremtve, hogy egy családnak munkás központja legyen. De a gondviselésnek mindig vannak titkai, melyeket mi nem tudunk megfejteni. Szegény Bordás Ignác könybe-lábadt szemekkel nézte a fekete rögöket, melyek két életet takartak. Fájdalma tiszta és keserűség nélküli volt. Mint vallásos és jószívű ember, megnyugvással fogadta a Csapást, s átadta magát zavartalan fájdalmának. Aki valaha szenvedett, és pedig szenvedett keserűséggel és szenvedett nyugalmas fájdalommal, az tudni fogja, hogy a szenvedés elviselése mennyivel könynyebb volt, ha keserűség nem járult hozzá. Két vén asszony volt az utósó a pálfalvai temetőben, kik a temetésről — mely falun vagy kisvárosban mindig esemény — még ott maradtak, s valamelyik közel levő sírnál bőséges könyhullatással áldoztak egy halottnak. Ezek látták, midőn Bordás Ignác lehorgasztott fővel, botját melléhez szorongatva és csöndes léptekkel eltávozott a sirtól. Az egyik igy szólt: — Annak az asszonynak a férje nagyon szomorú. — Pedig örülhetne, hogy meghalt. — Jámbor embernek látszik. — Annál jobb volt a halottra, amig élt. Bordás Ignác pedig, aki, mig a temetőből kiért, sokszor visszatekintett a sírra, igy szólt magában: — Nyugodjál csöndesen Vilmám. Te jó voltál mindig, és én szeretettel gondolok rád. Oh istenem, mily csekélység semmisítette meg az én boldogságomat, mily csekélység ragadt el tőled. Öszeráncolta homlokát, s megállt, mert egy patak tiszta vize csörgedezett előtte. Aztán végig gondolt mindazon apró eseményeken, melyek Vilmát érdekelték. Visszaemlékezett a halvány, semminek sem örülő nőre, ki titokban hagyta el, félve, hogy ha tudtára adja, hogy egéssége hanyatlik, fájdalmat okoz neki, és félve, hogy az elválás pillanata megszomorítja. Meredt szemekkel nézte a fodrosuló, fecsegő babokat, s úgy tetszett, mintha az volna az élet forrása. Leült az alacsony partra, mert fáradt volt s a hűvös jég is jótékonyan hatott forró fejére. Gépileg merítette kezét a habokba, és enyhítette szomját. — Mily egésséges viz! A pisztrángok, a patakok eme fürge lakói, ott úszkáltak a vízben, ragyogtatva ezüstös oldalaikat a lenyugvó napnál. Bordás Ignácnak úgy tetszett, hogy minden élet a patak medrébe van szorítva, s azon kivül meghalt minden. A két öreg asszony látta őt a patak vizébe mélázni és azt mondták, hogy talán meg akarja magát ölni. Aztán szánalmasan mosolyogtak fonnyadt tele ajkaikkal, mert a patak vize alig ért bokáig. Ezzel mentek Pálfalvára, s valószínűleg ott még elmondták, hogy az a jámbor ember mint búsúl feleségéért és azután elfelejtette mindenki a jámbor embert és „azt az aszszonyt“ is, így küzködik körülöttünk a világ, és kimondja ítéletét, aztán elfelejt. De Bordás Ignác nem volt küzdő fél, s nem kellett éreznie a küzdelem sorvasztó fáradalmát, mint százaknak és ezreknek, megmaradt elszigetelt, becsületes világában. A nap már lehanyatlott, és alkonyodni kezdett. Könnyű felhők úszkáltak az égen, mely így egy habos márványból faragott roppant kúphoz hasonlított. Az élet zaja lassan kint elvonult, elcsöndesült minden, csak a pálfalvai ebek tompa ugatása kezdett hallatszani, az a falusi életzaj, mely mindig alvó életet jelent. Az esti szél hűvös léget hozott magával, s a bokrok gályái vidáman mozgolódtak, a magas füvek, s a száraz haraszt zizegett. A patak locsogott, és csakugyan bebizonyult, hogy itt az életet képviseli, mert csak a babok nem pihentek le. Az éj is eljött fátyojával, s Bordás Ignác még mindig ott ült az alacsony parton. A szomorúság levonta a puha fűbe, s a kifáradt test pihenés után vágyva, nemsokára elszenderült. A földi kötelék elszakadt, s a lélek egész megkönnyebbülten szállt föl, föl a magasba, a jég vidéktelen és alaktalan útjain. Találkozott egy árnyalakkal, akiben Vilmára ismert, hanem nagyon közönséges volt előtte. Még soká látta, de végre elveszte. Egyszerre egy mosolygó, vidám alak lépett elébe, s aztán összeölelkezve tovább szálltak. Hosszú útjuk volt és nem is ért véget, mert mindig szálltak. Eközben feljött a hold, s fehér sugaraival pompásan behimzett minden tárgyat, s fénylett, ragyogott minden. Az alvó arca is ragyogott és mosolygott. Két könycsepp azonban ott volt arcán. Ez a közönséges, csontos arc egészen át volt alakulva. Boldogságtól sugárzott, és szelíd nyugalom ült rajta. A száj érthetlen szavakat mondott, s a mell emelkedett. (Folyt, köv.) A hit. Örök isten van az égben Láthatatlan dicsőségben; De itt, ha más a föld népe, Ha más a kor, más a képe. Tömjén füstje, virágillat, Szivből fakadt szent áhítat, A szeretet, a türelem, A bocsánat, a szerelem, A szenvedők sóhajtása , Mind az isten imádása, — Máglya füstje vérből omolt, A pokolnak tömjéne volt. Ábrahámnak angyal mondá, Hogy a fia vérét ontná ; De az isten elengedte, Egy kost kívánt csak helyette. A Jehova bosszút állott: Jézus atyja megbocsátott; Istenember üdvet hozott, Elleniért imádkozott; Jupiterként nem szórt átkot, Sem villámot, — de megáldott ; Hol a szivek oltára ég, Nem dörg villám, tisztult az ég. Bolygó tüzek sötét éjben, Tűzcsillagok derült égben. Ily messziről egyek vagytok, Oly kicsinyek, és oly nagyok! Ki tévelyegsz a pusztában, Meglátod a mennyországban, Mit követtél, várjon igaz ? Lidérc volt-e, vagy csillag az ? Ott ledőlnek a bálványok. Hívők lesznek a pogányok . A sok szinü szivárványban Egyesülünk ott mindnyájan. Szigligeti. Dráma Kaliforniában. Almeira Emánuiel beszélye. (Folytatás.) Gaetano visszatérte s a lovak megpillantása ismét visszaadták Cordovának teljes bizalmát. Minthogy épp oly jó lovas volt, mint maga a vaquero, megmentve hitte magát, mihelyt lovat érzett lábai alatt Szerafina nagyon is átlátta, mennyi erőszakoskodásnak tenné ki magát, ha Gaetano akaratának ellent állana. Azért minden vonakodás nélkül fölengedő ültetni magát egy lóra, melyet Gaetano a magáéhoz kötött. A vaquero gondoskodott arról, hogy olyan lovakat válogasson a ménesből, amelyek már lovagolva voltak. A nyereg és zabla nyomai képessé tették őt erre. Különben Szerafina jól lovagolt, amint általában a nők ez országban. Gaetano segítsége nélkül is teljes biztosságal ülte volna meg a lovat. A férfiak, mihelyt lovon ültek, megnyugtatva érzék magukat. — Mielőtt megindulnánk, — szólt Cordova