Fővárosi Lapok 1869. augusztus (174-198. szám)
1869-08-01 / 174. szám
tudnunk kell előbb, hogy tulajdonképen mit akarunk tenni. Hova megyünk ? — Mindenekelőtt egyenesen előre, — feleli Gaetano. Mihelyt a mohavok földén és a missió üldözése elől biztosságban leszünk, meg fogjuk látni, hogy mit tegyünk. — Azt mondják, hogy a mohavok nem rosz akaratú nép, de ha az apachok kezeibe kerülnénk — törzsökük egész idáig portyázik. — Akkor el vagyunk veszve, — felelt Gaetano. De először is a nyomasztóbb veszély elől kell menekülnünk. Mialatt ő ezt mondá, a lovak füleiket hegyezték. — Csitt! — szólt Gaetano. Egy távolból alig hallható hang hallatszott, amelyet Gaetano gyakorlott füle azonnal fölismert. — Egy kutya ugat! — kiáltott föl. — Talán egy coyote, (réti farkas,) — szólt Vicente. — Nem, az kutya. Várjatok, azok többen vannak. — Ők az én kutyáimat hozzák magukkal, — szólt Cordova. — Meneküljünk, meneküljünk! Megszokták sarkaikkal lovaik vékonyát s elnyargaltak. A két férfi közé fogva, kényszerítve volt Szerafina velük tartani dühös rohamukban. Veszélyes helyeknél Gaetano komor, de figyelmes gondossággal ügyelt rá. Nem veszté el öt szeme elől s lazóját mindig készen tartá, hogy Szerafina lovát megállítsa, azon esetben, ha a kötelék, mely a két lovat összetartá elszakadna. Mióta Szerafina a kutyaugatást hallotta, némileg nyugodtabb lett. Titkosan két vagy három ágatgombot leszakít a öltönyéről és a földre ejtő. Ha a missió emberei erre fognak jönni, ezekről ráakadhatnak a menekülőkre. X. Legnagyobb zavarban voltak a Hieronymo kapitány matrózai. Minthogy ők a vidéket nem ismerték, s nem tudták, merre forduljanak, merre vegyék útjukat, tehát csak találomra bolyongtak köröskörül, s azon voltak, hogy minél távolabb jussanak a parttól. Amint gondolhatjuk, ők ismét vissza akartak oda térni. Ebben volt valóban megmenekülésük egyedüli reménye. „Ha hadnagyom nem lát bennünket visszatérni, — szólt Hieronymo magában, akkor okvetlenül azt fogja gondolni, hogy valami baj történt s vigyázni fog. Mihelyt ismét a parthoz közeledünk s egy bárkát elcsíphetünk, a „San Salvador“-ra vissza fogunk térni. De e pillanatban nem gondolhattak arra, hogy a part közelében tartózkodjanak. Világos, volt, hogy a katonák a partot erősen őrzik s minden kísérletet a behajózásra megfognak akadályozni. Mihelyt a fölkelő nap első sugárainál a kapitány bizonyosságot szerezhetett állapotukról, észrevette, hogy a kis csapat az erdőben körben forgott, s hogy legfölebb kétezer lépésnyi távolban van a san carlosi öböltől. Rövid gondolkozás után, egyet elküldött emberei közül, megvizsgálni, hogy a katonákkal és csónakkal mi történt. Romero, a küldött, egy mexikói, kígyóként mászott. Félórai haladás után — mert a legnagyobb elővigyázattal élt — vagy tizenkét katonával szemközt találta magát, kik nagy tűz körül ülve, cigarettjeiket szívták s egy nagy korsóból alkalmasint bort ittak, melyet a kolostorból küldtek nekik. Bizonyos távolban két őr volt kiállítva, az egyik az erdő felé, a másik a sziklán. Romero egy ideig megfigyelte ellenségeinek állását, s minthogy tudta, hogy az erősségben még vagy harminc katona van, tehát azt sejti, hogy a többi vagy a kolostorban tartózkodik, vagy a menekülőket üldözi. Miután Romero szemléjét bevégezte, azon az úton, amelyen jött, egy kissé visszament, azután a katonák közül egy kerülést tett, úgy hogy újra a partra jutott, hanem mintegy ötven lépésnyi távolban, s az ellenkező oldalon. Innen a legnagyobb elővigyázattal oly közel csúszott a parthoz, hogy letekinthető az alant fekvő tengerre. Amit látott, legkevésbbé sem volt megnyugtató. A csónak még ott volt, hanem fölhúzták a homokra. A kötelek, emeltyűk, fahengerek, amelyek mellette feküdtek, arra mutattak, hogy a járművet egy más helyre akarták elszállítani. Arra tehát nem lehetett gondolni, hogy ismét megkaphassák. Abban a pillanatban, amint Romero ismét társaihoz készült visszatérni, vagy húsz, a missióhoz tartozó indiánt látott két peon vezetése alatt a parthoz érni. A mexikóinak nagy meglepetésére azok arra készülődtek, hogy a csónakot ismét a tengerre vigyék. Nem kételkedett azon, hogy belátták ezen lehetetlenséget, e súlyos járművet szárazon a missióhoz szállítani, és rajta vannak, hogy azt a tengeren a santa-cruzi kikötőig vigyék. Ez a San Salvador matrózának minden reményét elvette. Romero roppantul káromkodott, s elhatározta magát társaihoz viszszatérni. Ez alkalommal ugyanazon elővigyázattal kellett élni, mint idejövetelekor, hanem türelmetlenségében, hogy veszélyes helyzetéből mielőbb szabaduljon, gyorsabban iparkodott haladni. A legközelebb álló őr ágrecsegést hallva, figyelmes lett. Romero kénytelen volt nyugton maradni. Az őr egy percnyi figyelés után azon hely felé ment, ahol a recsegést hallotta. Habár Romero, hasra terülve lélekzetét visszafojta, a katona mégis fölfedezte ellenét. Azonban visszafordult, éppen mintha semmit sem látott volna, s egy észrevehetlen kanyarulattal befelé haladt az erdőbe. Mihelyt gondolható, hogy a kém útját elzárta, megfordult s nagy lármát ütött. Amint Romero észrevette, hogy fölfedeztetett, fölugrott s teljes erejéből futni kezdett. Az őr, ki előtt tiz lépésnyire kellett elhaladnia, rásütötte fegyverét, azonban az erősség katonái mindig mint rosz lövészek voltak ismeretesek. Romero csak a golyó fütyölését hallotta. Könnyen elgondolható, hogy ez csak azt eredményezte, miszerint még inkább gyorsítá futását. Az egész katonacsapat nyomában volt. De amint az erdőbe ért a mexikói, meg tudta már hiúsítani egy időre az üldözést. Egy félóra múlva ismét társainál volt, kik hosszas távolléte, különösen pedig a hallott lövés miatt igen nyugtalankodtak. Most már nem volt idő tanácskozásra, a szökés volt az egyedüli menedék részükre, mert minden pillanatban várhatták, hogy a katonák utolérik és kézrekerítik őket. Csak három vagy négy órai szaladás után mertek Hieronymo kapitány emberei megállapodni és megpihenni. Úgy látszott, hogy az üldözők elvesztették nyomukat. Csak időrül időre hallottak a távolból lármát, kiáltozást, a mely elleneik hollétét elárulá. Ekkor a matrózok beugráltak s káromkodások közt szaladtak tova. Már napnyugtakor igen távol voltak a parttól, de az erőfeszítéstől kimerülve, s az éhségtől s szomjúságtól majd félholtan. — Ha mindjárt megölnek is a katonák, mégsem megyek egy lépést is tovább, — szólt a matrózok egyike, miközben a földre veté magát (Folyt köv.) Tárca Miramare és Triesztből. (Cs. G.) A Revoltella-palota —■ mint már említem, — egyik legkitűnőbb nevezetessége Triesztnek, s az is marad, ha a szerencsétlen véget ért Ferdinánd Miksa főherceg Miramarét elő nem varázsolja. E szót „varázsolja“ teljes értelemben lehet rá alkalmazni, mert alig tiz év előtt ott, hol most e pompás s a maga nemében a föld kerekségén páratlan kéjlak emelkedik, kopár, egészen terméketlen sziklák meredeztek a tengerre s ahhoz, hogy e kietlen sivár vidék valódi paradicsommá, s a triesztiek legkedveltebb kirándulási helyévé váljék, oly teremtő szellem kellett, mint volt a Miksáé. A fény, mely e kéjlak belsejében fölhalmozva van, nemcsak a főherceg gazdagságáról, jó ízléséről és világtapasztalásról tesz tanúságot, hanem arról is, hogy az, ki kéjlakát a világ minden részéből összehordott ritkaságokkal így diszité föl, kö 1tő is volt. Termeiben minden darab a legnagyobb aeszthetikai képzettségre mutat, s az ízlés, melylyel a bútorzatok összeállitvák, a tökélylyel határos. A főherceg dolgozó szobájában, mely a „Novarra“ hadi gőzös, vagyis ama hajó admirált kabinját tünteti elő, melyen a föld körül utazott, a barna szín az uralgó, s a csin az egyszerűséggel párosul. Íróasztalán politikai könyvek között ott van Shakespearenak „Othello“-ja is. Ez asztalon láttam parányképben a szerencsétlen Saroltát, kinek becsvágya, nagyra vágyása vitte Miksát Mexicóba. A szoba négy szegletében a világ négy legnagyobb költőjének: Homér, Shakespeare, Göthe és Dante mellszobrai láthatók fehér márványból, művészi kézzel faragva. Hogy a szellemi kincsekhez mindig közel lehessen, könyvtárát, mely igen szép s az újabb irodalmi műveken kivül néhány becses régiséget is tartalmaz s körülbelől 5000 kötetből áll, dolgozó és hálószobája között igen szépen rendezte be. Azt mondják, hogy Miksa a birodalom minden nagyobb nemzetének nyelvén beszélt és olvasott. Ebből következtetve, azt hittem, hogy magyar könyvek is lesznek. Csalódtam, a felvigyázó röviden ezzel absertigált: „nix ungarisch.“ Az első emelet vendégszobáknak van fenntartva , az éjszaknyugati szögletben van az előbb tánc-, utóbb pedig trónteremnek nevezett helyiség. Hosszú téglány alakú terem, magas, a második emeletet is magukba foglaló keskeny ablakokkal, gyönyörű tetőzettel, plafond nélkül. A tetőzet gerendái, melyek az utósó darabig Triesztben és a főherceg saját rajzai után készültek, dúsan aranyozvák, s ha e terem 300 évvel előbb épült volna, ritka szépségű lovagteremnek nevezhetnék. Ebben a teremben a tróntól jobbra van a habsburgi családfa, balra a habsburgi uralkodóház allegorizálva, hatalmának fénypontján, abban az időben, midőn birodalmában a nap sohasem nyugodott le. Az ablakok felett körül a habsburgi uralkodók jól talált arcképei láthatók. Az étteremben néhány családi képen kívül van tíztizenöt darab festvény, melyek méltán figyelmet keltenek, továbbá roccocos ezüsttel aranynyal dúsan kirakott bútordarabok. Van itt egy fegyvergyűjtemény is, mely a főlépcső fehér falán azonnal szembe tűnik. Mondják, hogy a császár halála után sokat az itt volt kincsekből részint eladtak, részint elvittek. A pompásan rendezett kert igen kellemes, s stéljében az angol vegyítve van az olaszszal. A nap sugarai igen sok ugrókút vizében törnek meg, s azon örökzölddel fedett sétány, mely a kéjlaktól a kis erődig vezet, a szebbnél szebb virágágyak, a buja kameliaerdő, mely a kert keleti oldalán tenyész, igen bájossá teszik e kertet. A kastély déli részéről pompás kilátás nyílik az Adriára, mely szinte vetekedik azzal, a melyet a „Jäger“ nyújt. Ez a „Jäger“ a Regoltella bankár nyári lakása, kiről már emlékeztem. Ó, úgy látszik, mindent a közönség kedvéért tesz. Kertjét, mely a miramorei paradicsom mellett is feltűnik, nemcsak hogy nem zárja el, mint ez például máshol szokás, de még vendéglőt is építtetett, kis távolságra saját nyári lakától, csakhogy azoknak, kik hozzá feljönnek, a vendéglői kényelem se hiányozzék. Hogy mennyire látogatott e hely, fogalmat szerezhet magának a szíves olvasó abból, hogy midőn útitársammal sörözni egy asztal mellé leültünk, félóráig kellett várnunk, míg az ide-oda futkosó pincér csak figyelemre is méltatott. Van még egy harmadik hely is, mely a triesztieknek ép az, mi a pestieknek a városerdő. A „Boschetto“ terjedelmes kert, csaknem erdőcske, melyet leginkább este 8-tól 11-ig szoktak látogatni, s különösen ha katonazene van, annyi ott a nép, hogy gyakran mindkét lábát egyszerre tiporják le az embernek. A „Boschetto“-nak egy része a népkert, melyet csinos vasrácsozat kerít, és szintén igen látogatott. Az atyáskodó trieszti hatóság a téli szórakozó helyiségekről sem feledkezett meg. Értem ezek alatt a színházakat. Én hármat láttam: a theatre grande-t, a Harmonia és a Mauroni színházakat. Az első egy ronda külsejű épület, még rondább belső berendezéssel. Roppant nézőterén 150 páholy és 460 zártszék van. A Harmónia csinos népszínház 95 páholylyal és 300 zártszékkel. Ez is, mint amaz, öt emeletes. Alapszíne az arany vörössel. Most mind a három színház zárva volt A trieszti szép hölgyeknek színét sem láttam, sem nappal, sem este a szép holdvilágnál, pedig eleget kószáltam a Via del Corson, vagyis a trieszti váciutcán. Ez a Corso ép oly kacskaringós, mint a miénk, azzal a kis különbséggel, hogy itt a bolternyők legalább másfélszer oly magasak, mint a pestiek, s a magas fejek nincsenek kitéve a bezúzás veszélyének. Ha az ember a Locanda Grandából a piazza Grandán át megindul, s a városházán keresztül halad, s egy hegyen vagy ötszáz lépésnyire fölmegy: a dómhoz, vagy az úgy nevezett St. Giusto egyházhoz ér. Ez az egyház arról nevezetes, hogy pogány templom alapján épült, Krisztus után a negyedik században. A pogány templomból azon rész van meg, mely a mostaninak közbül eső hajóját képezi. A főoltár fölött a tizenkét apostol van a bolthajtáson mozaikban, s ez rendkívül nevezetes, nem annyira műbecse, mint inkább azért, mert a mozaiknak alsó és régibb része igen régi, és a magyar-osztrák birodalomban ebben a nemben egyetlenegy Ehhez az egyházhoz később másikat is építettek, s 1300-ban a kettő közötti tért kiépítvén, létrejött azon egyház, mely máig létezik három hajójával. Építészeti stylje nincs, egyes részeiből azonban a byzantira lehet következtetni. Az egyház körül régibb időkben előkelőbb családok temetkeztek, így Adelhaid és, Vik- 694