Fővárosi Lapok 1869. augusztus (174-198. szám)

1869-08-01 / 174. szám

tudnunk kell előbb, hogy tulajdonképen mit akarunk tenni. Hova megyünk ? — Mindenekelőtt egyenesen előre, — feleli Gaetano. Mihelyt a mohavok földén és a missió üldö­zése elől biztosságban leszünk, meg fogjuk látni, hogy mit tegyünk. — Azt mondják, hogy a mohavok nem rosz akaratú nép, de ha az apachok kezeibe kerülnénk — törzsökük egész idáig portyázik. — Akkor el vagyunk veszve, — felelt Gaetano. De először is a nyomasztóbb veszély elől kell mene­külnünk. Mialatt ő ezt mondá, a lovak füleiket hegyezték. — Csitt! — szólt Gaetano. Egy távolból alig hallható hang hallatszott, a­melyet Gaetano gyakorlott füle azonnal fölismert. — Egy kutya ugat! — kiáltott föl. — Talán egy coyote, (réti farkas,) — szólt Vicente. — Nem, az kutya. Várjatok, azok többen vannak. — Ők az én kutyáimat hozzák magukkal, — szólt Cordova. — Meneküljünk, meneküljünk! Megszok­ták sarkaikkal lovaik vékonyát s el­nyargaltak. A két férfi közé fogva, kényszerítve volt Szera­­fina velük tartani dühös rohamukban. Veszélyes he­lyeknél Gaetano komor, de figyelmes gondossággal ügyelt rá. Nem veszté el öt szeme elől s lazóját min­dig készen tartá, hogy Szerafina lovát megállítsa, azon esetben, ha a kötelék, mely a két lovat összetartá elszakadna. Mióta Szerafina a kutyaugatást hallotta, némi­leg nyugodtabb lett. Titkosan két vagy három ágat­­gombot leszakít a öltönyéről és a földre ejtő. Ha a missió emberei erre fognak jönni, ezekről rá­akadhat­nak a menekülőkre. X. Legnagyobb zavarban voltak a Hieronymo ka­pitány matrózai. Minthogy ők a vidéket nem ismer­ték, s nem tudták, merre forduljanak, merre vegyék útjukat, tehát csak találomra bolyongtak köröskörül, s azon voltak, hogy minél távolabb jussanak a part­tól. A­mint gondolhatjuk, ők ismét vissza akartak oda térni. Ebben volt valóban megmenekülésük egye­düli reménye. „Ha hadnagyom nem lát bennünket visszatérni, — szólt Hieronymo magában, akkor okvetlenül azt fogja gondolni, hogy valami baj történt s vigyázni fog. Mihelyt ismét a parthoz közeledünk s egy bár­kát elcsíphetünk, a „San­ Salvador“-ra vissza fogunk térni. De e pillanatban nem gondolhattak arra, hogy a part közelében tartózkodjanak. Világos, volt, hogy a katonák a partot erősen őrzik s minden kísérletet a behajózásra megfognak akadályozni. Mihelyt a fölkelő nap első sugárainál a kapitány bizonyosságot szerezhetett állapotukról, észrevette, hogy a kis csapat az erdőben körben forgott, s hogy legfölebb két­ezer lépésnyi távolban van a san­ carlosi öböltől. Rövid gondolkozás után, egyet elküldött emberei közül, megvizsgálni, hogy a katonákkal és csónakkal mi történt. Romero, a küldött, egy mexi­kói, kígyóként mászott. Félórai haladás után — mert a legnagyobb elővigyázattal élt — vagy tizenkét ka­tonával szemközt találta magát, kik nagy tűz körül ülve, cigarettjeiket szívták s egy nagy korsóból al­kalmasint bort ittak, melyet a kolostorból küldtek nekik. Bizonyos távolban két őr volt kiállítva, az egyik az erdő felé, a másik a sziklán. Romero egy ideig megfigyelte ellenségeinek állását, s minthogy tudta, hogy az erősségben még vagy harminc katona van, tehát azt sejti, hogy a többi vagy a kolostorban tartózkodik, vagy a menekülőket üldözi. Miután Romero szemléjét bevégezte, azon az úton, a­melyen jött, egy kissé visszament, azután a katonák közül egy kerülést tett, úgy hogy újra a partra jutott, ha­nem mintegy ötven lépésnyi távolban, s az ellenkező oldalon. Innen a legnagyobb elővigyázattal oly közel csúszott a parthoz, hogy letekinthető az alant fekvő tengerre. A­mit látott, legkevésbbé sem volt meg­nyugtató. A csónak még ott volt, hanem fölhúzták a homokra. A kötelek, emeltyűk, fahengerek, a­melyek mellette feküdtek, arra mutattak, hogy a járművet egy más helyre akarták elszállítani. Arra tehát nem lehetett gondolni, hogy ismét megkaphassák. Abban a pillanatban, a­mint Romero ismét tár­saihoz készült visszatérni, vagy húsz, a missióhoz tartozó indiánt látott két peon vezetése alatt a part­hoz érni. A mexikóinak nagy meglepetésére azok arra készülődtek, hogy a csónakot ismét a tengerre vigyék. Nem kételkedett azon, hogy belátták ezen lehetetlenséget, e súlyos járművet szárazon a missió­hoz szállítani, és rajta vannak, hogy azt a tengeren a santa-cruzi kikötőig vigyék. Ez a San­ Salvador mat­rózának minden reményét elvette. Romero roppan­tul káromkodott, s elhatározta magát társaihoz visz­­szatérni. Ez alkalommal ugyanazon elővigyázattal kellett élni, mint idejövetelekor, hanem türelmetlenségében, hogy veszélyes helyzetéből mielőbb szabaduljon, gyorsabban iparkodott haladni. A legközelebb álló őr ágrecsegést hallva, figyelmes lett. Romero kény­telen volt nyugton maradni. Az őr egy percnyi figye­lés után azon hely felé ment, a­hol a recsegést hal­lotta. Habár Romero, hasra terülve lélekzetét vissza­­fojta, a katona mégis fölfedezte ellenét. Azonban visszafordult, éppen mintha semmit sem látott volna, s egy észrevehetlen kanyarulattal befelé haladt az erdőbe. Mihelyt gondolható, hogy a kém útját el­zárta, megfordult s nagy lármát ütött. A­mint Ro­mero észrevette, hogy fölfedeztetett, fölugrott s teljes erejéből futni kezdett. Az őr, ki előtt tiz lépésnyire kellett elhaladnia, rá­sütötte fegyverét, azonban az erősség katonái mindig mint rosz lövészek voltak ismeretesek. Romero csak a golyó fütyölését hallotta. Könnyen elgondolható, hogy ez csak azt eredményezte, miszerint még inkább gyorsítá futását. Az egész ka­tona­csapat nyomában volt. De a­mint az erdőbe ért a mexikói, meg tudta már hiúsítani egy időre az ül­dözést. Egy félóra múlva ismét társainál volt, kik hosszas távolléte, különösen pedig a hallott lövés miatt igen nyugtalankodtak. Most már nem volt idő tanácskozásra, a szökés volt az egyedüli menedék részükre, mert minden pillanatban várhatták, hogy a katonák utolérik és kézrekerítik őket. Csak három vagy négy órai szaladás után mer­tek Hieronymo kapitány emberei megállapodni és megpihenni. Úgy látszott, hogy az üldözők elvesztették nyomukat. Csak időrül időre hallottak a távolból lár­mát, kiáltozást, a mely elleneik hollétét elárulá. Ekkor a matrózok beugráltak s káromkodások közt szalad­tak tova. Már napnyugtakor igen távol voltak a parttól, de az erőfeszítéstől kimerülve, s az éhségtől s szomjúságtól majd félholtan. — Ha mindjárt megölnek is a katonák, még­sem megyek egy lépést is tovább, — szólt a matrózok egyike, mi­közben a földre veté magát (Folyt köv.) Tárca Miramare és Triesztből. (Cs. G.) A Revoltella-palota —■ mint már emlí­­tem, — egyik legkitűnőbb nevezetessége Triesztnek, s az is marad, ha a szerencsétlen véget ért Ferdi­­nánd Miksa főherceg Miramarét elő nem vará­zsolja. E szót „varázsolja“ teljes értelemben lehet rá alkalmazni, mert alig tiz év előtt ott, hol most e pompás s a maga nemében a föld kerekségén párat­lan kéjlak emelkedik, kopár, egészen terméketlen sziklák meredeztek a tengerre s ahhoz, hogy e ki­etlen sivár vidék valódi paradicsommá, s a triesztiek legkedveltebb kirándulási helyévé váljék, oly te­remtő szellem kellett, mint volt a Miksáé. A fény, mely e kéjlak belsejében fölhalmozva van, nemcsak a főherceg gazdagságáról, jó ízléséről és világtapasz­talásról tesz tanúságot, hanem arról is, hogy az, ki kéjlakát a világ minden részéből összehordott ritkaságokkal így diszité föl, k­ö 1t­ő is volt. Termei­ben minden darab a legnagyobb aeszthetikai képzett­ségre mutat, s az ízlés, melylyel a bútorzatok össze­­állitvák, a tökélylyel határos. A főherceg dolgozó szobájában, mely a „Novarra“ hadi gőzös, vagyis ama hajó admirált kabinját tünteti elő, melyen a föld körül utazott, a barna szín az uralgó, s a csin az egyszerűséggel párosul. Íróasztalán politikai köny­vek között ott van Shakespearenak „Othello“-ja is. Ez asztalon láttam parányképben a szerencsétlen Saroltát, kinek becsvágya, nagyra vágyása vitte Mik­sát Mexicóba. A szoba négy szegletében a világ négy legnagyobb költőjének: Homér, Shakespeare, Gö­­the és Dante mellszobrai láthatók fehér márvány­ból, művészi kézzel faragva. Hogy a szellemi kincsek­hez mindig közel lehessen, könyvtárát, mely igen szép s az újabb irodalmi műveken kivül néhány be­cses régiséget is tartalmaz s körülbelől 5000 kötet­ből áll, dolgozó és hálószobája között igen szépen rendezte be. Azt mondják, hogy Miksa a birodalom minden nagyobb nemzetének nyelvén beszélt és ol­vasott. Ebből következtetve, azt hittem, hogy ma­gyar könyvek is lesznek. Csalódtam, a felvigyázó rö­viden ezzel absertigált: „nix ungarisch.“ Az első emelet vendégszobáknak van fenntart­va , az éjszaknyugati szögletben van az előbb tánc-, utóbb pedig trónteremnek nevezett helyiség. Hosszú téglány­ alakú terem, magas, a második emeletet is magukba foglaló keskeny ablakokkal, gyönyörű te­tőzettel, plafond nélkül. A tetőzet gerendái, melyek az utósó darabig Triesztben és a főherceg sa­ját rajzai után készültek, dúsan aranyozvák, s ha e terem 300 évvel előbb épült volna, ritka szépségű lo­vagteremnek nevezhetnék. Ebben a teremben a trón­tól jobbra van a habsburgi családfa, balra a habs­burgi uralkodóház allegorizálva, hatalmának fény­pontján, abban az időben, midőn birodalmában a nap sohasem nyugodott le. Az ablakok felett körül a habsburgi uralkodók jól talált arcképei láthatók. Az étteremben néhány családi képen kívül van tíz­­tizenöt darab festvény, melyek méltán figyelmet kel­tenek, továbbá roccoco­s ezüsttel aranynyal dúsan ki­rakott bútordarabok. Van itt egy fegyvergyűjtemény is, mely a főlépcső fehér falán azonnal szembe tűnik. Mondják, hogy a császár halála után sokat az itt volt kincsekből részint eladtak, részint elvittek. A pompásan rendezett kert igen kellemes, s stéljében az angol vegyítve van az olaszszal. A nap sugarai igen sok ugrókút vizében törnek meg, s azon örök­zölddel fedett sétány, mely a kéjlaktól a kis erődig vezet, a szebbnél szebb virágágyak, a buja kamelia­­erdő, mely a kert keleti oldalán tenyész, igen bájos­sá teszik e kertet. A kastély déli részéről pompás kilátás nyílik az Adriára, mely szinte vetekedik az­zal, a melyet a „Jäger“ nyújt. Ez a „Jäger“ a Re­­goltella bankár nyári lakása, kiről már emlékeztem. Ó, úgy látszik, mindent a közönség kedvéért tesz. Kertjét, mely a miramorei paradicsom mellett is fel­tűnik, nemcsak hogy nem zárja el, mint ez például máshol szokás, de még vendéglőt is építtetett, kis tá­volságra saját nyári lakától, csakhogy azoknak, kik hozzá feljönnek, a vendéglői kényelem se hiányozzék. Hogy mennyire látogatott e hely, fogalmat szerez­het magának a szíves olvasó abból, hogy midőn úti­társammal sörözni egy asztal mellé leültünk, félóráig kellett várnunk, míg az ide-oda futkosó pincér csak figyelemre is méltatott. Van még egy harmadik hely is, mely a triesztieknek ép az, mi a pestieknek a vá­roserdő. A „Boschetto“ terjedelmes kert, csaknem erdőcske, melyet leginkább este 8-tól 11-ig szoktak látogatni, s különösen ha katonazene van, annyi ott a nép, hogy gyakran mindkét lábát egyszerre tipor­ják le az embernek. A „Boschetto“-nak egy része a népkert, melyet csinos vasrácsozat kerít, és szintén igen látogatott. Az atyáskodó trieszti hatóság a­ téli szórakozó helyiségekről sem feledkezett meg. Értem ezek alatt a színházakat. Én hármat láttam: a theatre gran­­de-t, a Harmonia és a Mauroni színházakat. Az első egy ronda külsejű épület, még rondább belső beren­dezéssel. Roppant nézőterén 150 páholy és 460 zárt­szék van. A Harmónia csinos népszínház 95 páholy­­lyal és 300 zártszékkel. Ez is, mint amaz, öt eme­letes. Alapszíne az arany vörössel. Most mind a há­rom színház zárva volt A trieszti szép hölgyeknek színét sem láttam, sem nappal, sem este a szép holdvilágnál, pedig eleget kószáltam a Via del Corson, vagyis a trieszti váci­utcán. Ez a Corso ép oly kacskaringós, mint a mi­énk, azzal a kis különbséggel, hogy itt a bolternyők legalább másfélszer oly magasak, mint a pestiek, s a magas fejek nincsenek kitéve a bezúzás veszélyének. Ha az ember a Locanda Grandá­ból a piazza Grandán át megindul, s a városházán keresztül ha­lad, s egy hegyen vagy ötszáz lépésnyire föl­megy: a dómhoz, vagy az úgy nevezett St. Giusto egyház­hoz ér. Ez az egyház arról nevezetes, hogy pogány templom alapján épült, Krisztus után a negyedik szá­zadban. A pogány templomból azon rész van meg, mely a mostaninak közbül eső hajóját képezi. A főoltár fölött a tizenkét apostol van a bolthajtáson mozaikban, s ez rendkívül nevezetes, nem annyira műbecse, mint inkább azért, mert a mozaiknak alsó és régibb része igen régi, és a magyar-osztrák biro­dalomban ebben a nemben egyetlenegy Ehhez az egyházhoz később másikat is építettek, s 1300-ban a kettő közötti tért kiépítvén, létre­jött azon egyház, mely máig létezik három hajójával. Építészeti stylje nincs, egyes részeiből azonban a byzantira lehet kö­vetkeztetni. Az egyház körül régibb időkben elő­kelőbb családok temetkeztek, így Adelhaid és, Vik- 694

Next