Fővárosi Lapok 1869. szeptember (199-223. szám)

1869-09-01 / 199. szám

199-ik sz. Szerda, szeptember 1. Kiadó-hivatal: Pest, barátok­ tere 7. sz. Hatodik évfolyam 1869. Előfizetési dij: Előfizetéseket mindig csak a rendes évnegyedek elejétől fogadhat el a kiadó-hivatal. Félévre.......................8 írt negyedévre . ... 4 írt !megjelen az ünnep utáni napokat kivéve minden­­£&p; koronkint képekkel.FŐVÁROSI LAPOK. IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Zöldfa­ utca 39. sz. 2. óra. Hirdetési díj: Negyed hasábos petit sor................7 kr Bényeszdíj minden ig­tatáskor .... 36 kr.­ ­ Lassan múltak a percek, de múltak mégis, a Előfizetési fölhívásunkat ajánljuk a szépiroda­lom és művészetek pártolóinak figyelmébe. Lapunk ára félévre 8 ft, évnegyedre 4 ft s az összegek az „Athenaeum“-hoz küldendők. természet a mások szenvedéséért vagy boldogságáért nem állitja meg kerekét. Hajnalodott. A hűs­­ég be­­hullám­zott az ablakon, s Árpád észrevette a reggelt. Rá borúit nejére , kíntól, fájdalomtól égő hosszú csókot nyomott ajkaira, aztán kalapját kezébe ra­gadva, kirohant a szobából. Emma nem nézett utána, Emma aludt. Az utcán még nem járt senki. Csupán a kaszinó kapuja nyílt föl, beesett szemű halvány uracsok lép­tek ki rajta, kik átkártyázták az éjszakát. Egy, a leghalványabb, rá­nézett Árpádra, ki önkéntelenül viszonozta a tekintetet, aztán mentek jobbra-balra, de a tekintet nem enyészett el nyom­talanul.­ Árpád kiment a Dunapartra. A hajók körül már megkezdődött a sürgés-forgás ; a hajósoknak nincs álom­idejük, nekik a nap vagy éj mindegy; ak­kor alusznak, mikor lehet. Éppen egy halász oldozá el csolnakját a parttól, a víz még csöndes volt, hullá­mait még nem zavarták föl a hajókerekek, s a halak még nem sü­lyedtek le fenekére. — Hej ! — kiáltá a halásznak Árpád, és intett, hogy ne induljon még. A halász megállt. — Vigyen engem át Budára, megfizetek értte. — Mit fizet az úr ? — Nos hát mit kíván ? — Egy forintot. — Jól van. Menjünk. — Árpád beleugrott a csolnakba, a halász ke­resztül tett azon egy deszkát, de Lőrinczy nem ült le, nézte a vizet, mely fölött lebegve indultak meg. Midőn a Duna közepére értek, a férfi érzett va­lami vonzást a habok felé, mintha egy láthatatlan kéz nyúlna föl értte, és húzná lefelé, mintha a víztü­körben hableány mosolyogna és susogna neki hullám­­nyelven : — Borulj ide kebelemre, ha nyugodni és boldog lenni akarsz. Árpád, mintha felelt volna, megrázta fejét — még nem! Várjunk még, hátha elmúlik a keserű po­hár. Emma az örvény szélére lépett, de hiszen azért vagyok én mellette, hogy megőrizzem a sülyedéstől. Még nem, még várjunk. A szerelemféltés unszolta őt a halálra és az életre ; szívében k­ét kapocs volt, egyik húzta föl, a másik lefelé, szét akarták azt szakítani erővel. A csalnak haladt, az evező által fölvert hullám­­gyöngyöket megvilágító a hajnal, és a Dunán végig sikamlott a reggeli szellő. Nem sokára a budai partra értek. Árpád kiszállt és megállt a folyó­szélen, nem tudván, hová menjen, mit csináljon. A­mit eddig tett, öntudatlanul tette, a Dunához, a Dunára s a Dunán át öntudatlanul haladt, csupán azért, mert pihenni nem tudott, tehát mennie kellett. (Folyt, köv.)­ ­ Ifjú sas. „Sas vagyok, föl a magasba! Oda vonznak vágyaim!“ így kiált föl Bikfic úrfi, Verset mérve ujjain. Úgy van biz az ! Bikfic úrfi Ifjú sas, elismerem : Orra horgas, napba is tud Nézni — kormos üvegen. Körmei is jól megnőttek, S marósak, mint reszelő, Sőt szárnyaknak sincs híjában, Lévén frakkot viselő. A végzet. (Elbeszélés.) Tóvölgy itöl. (Folytatás.) Vida József: VII.! Én vagyok a halál! Kínos éj! A szeretőknek boldogságát ellensúlyozandó, ne­hogy megvessék a mennyországot, a természet alko­tott egy szellemi kínpadot: a szerelemféltést. A sze­relemféltés a moderátor, mely fékezi a szerelmi tehetetlenséget; ez a szellentyű, mely nélkül a pulya­­ság túlfeszítené az élvezetek gépezetét. A szerelemféltés kis adagban gyógyszer, nagy adagban méreg. Gyógyszer, ha nincs, méreg, ha ok van rá. A szerelemféltés, ha az iránt érezzük, ki iránt hiába érezzük -- gyilok. E gyilkot meg lehet semmi­síteni az által, ha a gyilkost eltaszitjuk magunk­tól , ha nem ? — akkor az taszítja a gyilkot szí­vünkbe. Árpádnak ez utóbbi jutott osztályrészéül, ő sokkal jobban szerette Emmát, mint félt a fájdalom­tól ; sokkal jobban szerette a kárhozatot, mintsem hogy félni tudott volna a pokoltól. A sors tehát meg­markolta prédáját, és forgatta azt a tűz fölött. Midőn Árpád magához tért szédüléséből, egye­dül volt a szobában. A bársony felöltő akkor is ott hevert mellette, mint ittasodott vámpyr, mely vérrel jól lakván, oda fekszik áldozata mellé, fekete szár­nyait szétterítvén a porban. A férj fölemelte fejét, mely nehéz volt, aztán tompult érzékű idegeit észre nem vévén, hidegen, mint egy halott, melynek hivatása nem más, mint a kísértés, feltámaszkodott, s valami sugalattal vezet­tetve, bebotorkázott hálószobájába, öntudatlanul dobta magát ágyára, s belemerült a kimerültek ál­­mába. Éjfél felé járt az idő, midőn fölébredt, midőn magához tért. Élt. Eddig nem érzett, mert álért volt, mert meg volt halva, most azonban a feltámad­ás leránta róla a szemfödőt, s lelkét égetni kezdé a rá­­hullt szikra. Egy sóhajtás volt a legelső életjel, mint midőn a mozdony indulni készül, és kilöki magábó a mozgató erő első leheletét. Hol vagyok ? — kérdezé magától, s erre szi­vé­ben egy nyilamlás, agyában egy feszülés felelt: itt vagyok! E nyilamlás és feszülés föltárta előtte a valóságot, és Árpád fel akart jajdulni, amit ébredésé­nek első pillanatában, mintha eddig csak lesben állt volna, most egész erejével, mind a tíz körmét fényébe nyomta a fájdalom. Megborzadt a kíntól, pillanato­kig bírta kiállni így, aztán felszökött és neki ment a nyitott ablaknak, hogy lélekzetet kérjen tőle. Kitekintett a holdvilágos éjbe. Csöndes volt minden, csak a vasúti mozdony fütyülése hallatszott a távolból, s még egy-két elkésett kocsi dübörgése, vagy éjszakázó emberek lépte. Szél nem fújt. A ten­ger ilyenkor mozdulatlan, mert nem bántja vihar a kormányos elmereng egyenesen haladó hajójá­nak kormánykereke mellett, mert nem zavarja semmi. Mily édes csak egy pillanatnyi nyugodtság, csak egy pillanatnyi béke! Árpád kitekintett az éjbe, s mint a kormányos, merengeni akart élethajóján, de­­ e pillanatban fenekére fordította azt a mélységből feltörő orkán. A nyugodt hullámokat felkorbácsolta a vihar. A férj visszatántorodott az ablaktól, fölme­rült előtte minden szörnyűsége az életnek, röpködni kezdenek a kísértetek, fölpattantak a sírok födelei, és a halál csábítólag mosolygott, míg az élet bor­zasztó tekintetével nézte őt. A féreg, az emlékezet, mely eddig aléltan hevert agyában, most lábra kapva elkezdte dúlni, rágni azt. A mellékszobából egy alvó lélekzetvétele hal­latszott. A hold bevilágított e mellékszobába és Árpád betekintett önkénytelenül. Aztán mintha megra­gadta volna valami ellenállhatlan erő, követő tekin­tetét. Emma ott feküdt félig fedetlenül párnái közt, széthulló fekete hajfürtéi behálózták a holdvilágította ágy fehér térítőjét, s lecsüggő kezén a jegygyűrű sárgás aranyfénye csillogott. Árpád letérdelt, hogy megcsókolja e kezet, de éppen akkor rezdült meg keblében a szerelemféltés húrja, s mint kit szívén talált a halálos nyíl, szökött föl az Emma ágya előtt tarkáló szőnyeg hamis vi­rágairól. — Nem! — susogá önmagához, —­e kezet nem csókolom meg többé soha! Emma most fölnyitá szemeit, s hosszan nézte Árpádot, mintha akkor is álmodott volna. Látta-e, nem látta-e a kétségbeesést tanúsító halvány arcot ? nem tudjuk, de haragosan fordult be a fal felé, s ta­lán — folytatá álmát, vagy álmodozását. Árpád megkövülten állt néhány pillanatig az ágy mellett, átérezte még azt is, a­mit Emmának éreznie kellett volna, és visszatántorgott szobájába. Miért ? Azért, mert mozognia kellett, mert feje szétrepedt volna különben. Azért, hogy ismét vissza­jöhessen az Emma ágyához, és ismét távozhassák tőle, hogy egyetlen éj alatt elvégezze egész életére való búcsújárását. Midőn az ágyhoz lépett, eltaszította onnan, mi­dőn elment, visszavitte oda a szerelemféltés. Mozog­hatott, kelhetett bizonyos pontig, de szerelme, mint egy ponyvakötél, fogva tartotta őt. — Emma! nem! — susogá végre önmagához, — nem, és nem az enyém! Nem azé, a ki imád, a ki értted él és akar meghalni, hanem .. . Ali rettenetes, elgondolhatlan volt, a­mi azután következett volna, és az agy összezárult előtte. Ily kín és hánykódások közt múltak az éjszaka percei. Árpád lefeküdt, párnái közé rejte fejét, hogy meneküljön talán gondolataitól, aztán fölkelt és bero­hant neje szobájába, letérdelt és ismét felszökött az alvó előtt, küzdött magával, hogy ne csókolja-e meg kezét, hévtől pirosodott ajkát, álomtól födött szemeit, vagy a homlokát, mely talán egy paradicsomot rejt most magában, hol ketten vannak egyedül. Igen, de ki ez a másik ? Én-e vagy ő ? ő-e vagy én ? A férj őrjöngött, a nő csöndesen aludt. A lelki­ismeret nem bántotta meg, aludhatott tehát, nem érze az Árpád kínját. Két húzás. (Dán beszély.) Írta: Cárit Etlar. (Folytatás.) Ankarstjerna báróné a pamlagon ült; látva a házfelügyelőné mozdulatát, elhagyta helyét s föl s alá kezdett járni a szobában. Az öreg nő nem érte e mozdulatot, s hasonlóan föl akart állni, a báróné azon­ban intett kezével s mondá: — Csak maradj ülve, ha ezt igy kényelmesebb­nek találod. Én nem ajánlottam ugyan széket, mert én megszoktam, hogy cselédjeim állva beszéljenek velem.

Next