Fővárosi Lapok 1869. szeptember (199-223. szám)

1869-09-01 / 199. szám

Y 199-ik sz. Szerda, szeptember 1. Kiadö-hivatal: Pest, barátok-tere 7. sz. Hatodik évfolyam 1869. Előfizetési dij: Félévre .......................8 írt H egyedévre . ... 4 írt ííegjelen az ünnep utáni napokat kivéve minden- £&p; koronkint képekkel. FÖVABOSI LAPOK. IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Zöldfa-utca 39. sz. 2. erű. Hirdetési díj: Negyed hasábos petit sor................7 kr B é'yesrdíi minden ig­tatáskor .... 36 kr. Előfizetéseket mindig csak a rendes évnegyedek elejétől fogadhat el a kiadó-hivatal. Lassan múltak a percek, de múltak mégis; a Előfizetési fölhívásunkat ajánljuk a szépiroda­lom és művészetek pártolóinak figyelmébe. Lapunk ára félévre 8 ft, évnegyedre 4 ft s az összegek az „Athenaeum“-hoz küldendők. \ Ifjú sas. „Sas vagyok, föl a magasba! Oda vonznak vágyaim!“ így kiált föl Bikfic úrfi, Verset mérve njjain. Úgy van biz az ! Bikfic úrfi Ifjú sas, elismerem : Orra horgas, napba is tud Nézni — kormos üvegen. Körmei is jól megnőttek, S marósak, mint reszelő, Sőt szárnyaknak sincs híjában, Lévén frakkot viselő. Vida József, A végzet. (Elbeszélés.) Tóvölgy itöl. (Folytatás.) VII. r En vagyok a halál! Kínos éj! A szeretőknek boldogságát ellensúlyozandó, ne­hogy megvessék a mennyországot, a természet alko­tott egy szellemi kínpadot: a szerelemféltést. A sze­relemféltés a moderátor, mely fékezi a szerelmi tehetetlenséget; ez a szellentyű, mely nélkül a pulya- ság túlfeszítené az élvezetek gépezetét. A szerelemféltés kis adagban gyógyszer, nagy adagban méreg. Gyógyszer, ha nincs, méreg, ha ok van rá. A szerelemféltés, ha az iránt érezzük, ki iránt hiába érezzük -- gyilok. E gyilkot meg lehet semmi­síteni az által, ha a gyilkost eltaszitjuk magunk­tól ; ha nem ? — akkor az taszitja a gyilkot szi­vünkbe. Árpádnak ez utóbbi jutott osztályrészéül, ö sokkal jobban szerette Emmát, mint félt a fájdalom­tól ; sokkal jobban szerette a kárhozatot, mintsem hogy félni tudott volna a pokoltól. A sors tehát meg­markolta prédáját, és forgatta azt a tűz fölött. Midőn Árpád magához tért szédüléséből, egye­dül volt a szobában. A bársony felöltő akkor is ott bevert mellette, mint ittasodott vampyr, mely vérrel jól lakván, oda fekszik áldozata mellé, fekete szár­nyait szétterítvén a porban. A férj fölemelte fejét, mely nehéz volt, aztán tompúlt érzékű idegeit észre nem vévén, hidegen^ mint egy halott, melynek hivatása nem más, mint a kísértés, feltámaszkodott, s valami sugalattól vezet­tetve, bebotorkázott hálószobájába, öntudatlanúl dobta magát ágyára, s belemerült a kimerültek ál' mába. Ejfél felé járt az idő, midőn fölébredt, midőn magához tért. Élt. Eddig nem érzett, mert áléit volt; mert meg volt halva; most azonban a feltámad ás lerántá róla a szemfödöt, s lelkét égetni kezdé a rá' hullt szikra. Egy sóhajtás volt a legelső életjel, minj midőn a mozdony indúlni készül, és kilöki magábó a mozgató erő első leheletét. Hol vagyok ? — kérdezé magától, s erre szi vé­ben egy nyilamlás, agyában egy feszülés felelt: itt vagyok! E nyilamlás és feszülés föltárta előtte a valóságot, és Árpád fel akart jajdúlni, amit ébredésé­nek első pillanatában, mintha eddig csak lesben állt volna, most egész erejével, mind a tiz körmét lényébe nyomta a fájdalom. Megborzadt a kíntól, pillanato­kig birta kiállni igy, aztán felszökött és neki ment a nyitott ablaknak, hogy lélekzetet kérjen tőle. Kitekintett a holdvilágos éjbe. Csöndes volt minden, csak a vasúti mozdony fütyülése hallatszott a távolból, s még egy-két elkésett kocsi dübörgése^ vagy éjszakázó emberek lépte. Szél nem fújt. A ten­ger ilyenkor mozdulatlan, mert nem bántja vihar a kormányos elmereng egyenesen haladó hajójá­nak kormánykereke mellett, mert nem zavarja semmi. Mily édes csak egy pillanatnyi nyugodtság, csak egy pillanatnyi béke! Árpád kitekintett az éjbe, s mint a kormányos, merengeni akart élethajóján, de ! e pillanatban fenekére fordította azt a mélységből feltörő orkán. A nyugodt hullámokat felkorbácsolta a vihar. A férj visszatántorodott az ablaktól, fölme­rült előtte minden szörnyűsége az életnek, röpködni kezdőnek a kisértetek, fölpattantak a sírok födelei, és a halál csábitólag mosolygott, mig az élet bor­zasztó tekintetével nézte őt. A féreg, az emlékezet, mely eddig aléltan bevert agyában, most lábra kapva elkezdte dúlni, rágni azt. A mellékszobából egy alvó lélekzetvétele hal­latszott. A hold bevilágított e mellékszobába és Árpád betekintett önkénytelenül. Aztán mintha megra­gadta volna valami ellenállhatlan erő, követé tekin­tetét. Emma ott feküdt félig fedetlenül párnái közt, széthulló fekete hajfürtéi behálózták a boldvilágitotta ágy fehér térítőjét, s lecsüggö kezén a jegygyűrű sárgás aranyfénye csillogott. Árpád letérdelt, hogy megcsókolja e kezet, de éppen akkor rezdült meg keblében a szerelemféltés húrja, s mint kit szivén talált a halálos nyíl, szökött föl az Emma ágya előtt tarkáló szőnyeg hamis vi­rágairól. — Nem! — susogá önmagához, — e kezet nem csókolom meg többé soha! Emma most fölnyitá szemeit, s hosszan nézte Árpádot, mintha akkor is álmodott volna. Látta-e, nem látta-é a kétségbeesést tanúsító halvány arcot ? nem tudjuk; de haragosan fordúltbe a fal felé, s ta­lán — folytatá álmát, vagy álmadozását. Árpád megkövültén állt nehány pillanatig az ágy mellett, átérezte még azt is, a mit Emmának éreznie kellett volna, és visszatántorgott szobájába. Miért ? Azért, mert mozognia kellett, mert feje szétrepedt volna különben. Azért, hogy ismét vissza­jöhessen az Emma ágyához, és ismét távozhassák tőle, hogy egyetlen éj alatt elvégezze egész életére való búcsújárását. Midőn az ágyhoz lépett, eltaszitotta onnan, mi­dőn elment, visszavitte oda a szerelemféltés. Mozog­hatott, kelhetett bizonyos pontig, de szerelme, mint egy pányvakötél, fogva tartotta őt. — Emma! nőm! — susogá végre önmagához, — nőm, és nem az enyém! Nem azé, a ki imád, a ki értted él és akar meghalni, hanem .. . Ab rettenetes, elgondolhatlan volt, a mi azután következett volna, és az agy összezárúlt előtte. Ily kín és bánykódások közt múltak az éjszaka percei. Árpád lefeküdt, párnái közé rejté fejét, hogy meneküljön talán gondolataitól, aztán fölkelt és bero­hant neje szobájába, letérdelt és ismét felszökött az alvó előtt, küzdött magával, hogy ne csókolja-e meg kezét, hévtől pirosodott ajkát, álomtól födött szemeit, vagy a homlokát, mely talán egy paradicsomot rejt most magában, hol ketten vannak egyedül. Igen, de ki ez a másik ? Én-e vagy ő ? ő-e vagy én ? A férj őrjöngött, a nö csöndesen aludt. A lelki­ismeret nem bántotta még, aludhatott tehát, nem érzé az Árpád kinját. természet a mások szenvedéséért vagy boldogságáért nem állitja meg kerekét. Hajnalodott. A bűs lég be- hullárnzott az ablakon, s Árpád észrevette a reggelt. Rá borúit nejére ; kíntól, fájdalomtól égő hosszú csókot nyomott ajkaira, aztán kalapját kezébe ra­gadva, kirohant a szobából. Emma nem nézett utána, Emma aludt. Az utcán még nem járt senki. Csupán a kaszinó kapuja nyilt föl, beesett szemű halvány uracsok lép­tek ki rajta, kik átkártyázták az éjszakát. Egy, a leghalványabb, rá nézett Árpádra, ki önkéntelenül viszonozta a tekintetet, aztán mentek jobbra-balra, de a tekintet nem enyészett el nyom­talanúl. / Árpád kiment a Dunapartra. A hajók körül már megkezdődött a sürgés-forgás ; a hajósoknak nincs álom-idejük, nekik a nap vagy éj mindegy; ak­kor alusznak, mikor lehet. Éppen egy halász oldozá el csolnakját a parttól, a víz még csöndes volt, hullá­mait még nem zavarták föl a bajókerekek, s a halak még nem stilyedtek le fenekére. — Hej ! — kiáltá a halásznak Árpád, és intett, hogy ne indúljon még. A halász megállt. — Vigyen engem át Budára, megfizetek értté. — Mit fizet az úr ? — Nos hát mit kíván ? — Egy forintot. — Jól van. Menjünk. — Árpád beleugrott a csolnakba, a halász ke­resztül tett azon egy deszkát, de Lőrinczy nem ült le, nézte a vizet, mely fölött lebegve indúltak meg. Midőn a Duna közepére értek, a férfi érzett va­lami vonzást a habok felé, mintha egy láthatatlan kéz nyúlna föl értté, és húzná lefelé; mintha a víztü­körben hableány mosolyogna és susogná neki hullám- nyelven : — Borúlj ide kebelemre, ha nyugodni és boldog lenni akarsz. Árpád, mintha felelt volna, megrázta fejét — még nem! Várjunk még, hátba elmúlik a keserű po­hár. Emma az örvény szélére lépett, de hiszen azért vagyok én mellette, hogy megőrizzem a sülyedéstöl. Még nem, még várjunk. A szerelemféltés unszolta öt a halálra és az életre ; szivében k ít kapocs volt, egyik húzta föl, a másik lefelé; szét akarták azt szakítani erővel. A csolnak haladt, az evező által fölvert hullám- gyöngyöket megvilágitá a hajnal, és a Dunán végig sikamlott a reggeli szellő. Nem sokára a budai partra értek. Árpád kiszállt és megállt a folyó-szélen, nem tudván, hová menjen, mit csináljon. A mit eddig tett, öntudatlanúl tette, a Dunához, a Dunára s a Dunán át öntudatlanúl haladt, csupán azért, mert pihenni nem tudott, tehát mennie kellett. (Folyt, köv.) Két húzás. (Dán beszély.) Irta: Cárit Etlar. (Folytatás.) Ankarstjerna báróné a pamlagon ült; látva a házfelügyelöné mozdulatát, elhagyta helyét s föl s alá kezdett járni a szobában. Az öreg nő nem érté e mozdulatot, s hasonlóan föl akart állni, a báróné azon­ban intett kezével s mondá: — Csak maradj ülve, ha ezt igy kényelmesebb­nek találod. Én nem ajánlottam ugyan széket, mert én megszoktam, hogy cselédjeim állva beszéljenek velem.

Next

/
Thumbnails
Contents