Fővárosi Lapok 1869. október (224-250. szám)

1869-10-01 / 224. szám

lődözni, melyeket a csapdából az ő mulatságára sza­badon eresztettek. A magas nevelés ezen elemei mellett, tanult latin verseket gyártani, s e részben meglehetős ügyes­ségre tett szert, az értelmet aztán beletoldta nevelője, s a hibás versmértéket is ez igazította ki. Ily urias és klassikai műveltséggel felruházva azt hitték, hogy a fiatal lord elég képességgel bir, hogy az alsó háznak, — vagy idősb fivérének halála esetén a felső­háznak tagja, s öröklött törvényhozó lehessen, és milliók számára, kiknek sorsa talán az ő szavazatától függ — törvényt hozhasson. De — diis aliter visum, — az istenek tanácsában más volt végezve, legalább mostanra. Történt — már lord Narcissra nézve szerencsé­semé vagy szerencsétlenül, erről most még nem szó­lunk, hogy Laklands marquis, ő lordságának atyja, életét a — fogyasztási adóhivatalnak adta át. A marquis tiszteletreméltó gavallér volt, ki szabályszerüleg élt, ki után sem jót sem roszat nem lehetett mondani, miután minden jó tulajdonsága ta­gadó jellegű volt. Volt azonban egy szokása, mely a szoros szabályszerűség kártékony következményeit igen is világosan hordta magán, ő lordsága t. i. sza­­bályszerüleg naponkint minden étkezés után — nem részeg, mert hisz ezen közönséges kifejezést csak alsóbb rendűekre lehet alkalmazni — hanem oly álla­potban szokott lenni, a­milyenbe bárki is, legyen bár lord vagy nem, az ismételt gyakori pohárüritések folytán jut. Ő lordsága ezen szokását addig gya­korolta, míg végre napi foglalatosságai között, ez állott első helyen. Miután ezen szokás ki másnak sem ártott csak ő lordságának magának, ki sem érzett hivatást a be­avatkozásra. A szeretetreméltó jószivű lady Lok­­lands törvényül szabta magának, hogy élettársának, legyen ez bár ittas vagy józan, soha ellen ne mond­jon, — természetesen azon kikötés mellett, hogy ő se feleseljen ; s miután a hitestársak csak ritkán lát­ták egymást és rendszerint az ország különböző ré­szein, egyik itt másik amott laktak, közöttük a leg­szebb egyetértés uralkodott. Egy estre, midőn a marquis a Spanyol- és Fran­ciaországból érkezett borokat ex officio szokatlan nagy mértékben kóstolgatta, a külföldi szellemek gonosz kisértést vittek véghez fejében, s egy elmésen kigondolt eszközön,­­melynek feltalálására büszke volt) szokatlan korai órában szállíttatott ágyába; megesett tudniillik, hogy ő lordsága, a köznapi estel­ tíz órakor „elázott,“ mint ezt a cselédség közönsé­ges szólásmóddal szokta kifejezni. Ő lordsága máskor, habár még annyit áldozott is Bachusnak, meg tudott fordulni ágyában, de a je­len esetben kegyeskedett egészen tehetetlen álla­potba jutni. Miután inasai, mint szeszes italokkal teli tömlőt a duzzadó vánkosokra helyezték, azon szeren­csétlenség érte, hogy megfuladt. A nemes marquis tehát elköltözött őseihez. Az orvos, a­kit másnap reggel, midőn már a marquis halva feküdt elhívtak, a gyászos eseményről értesítette a Londonban tartózkodó lady Lak­­landst. A most már özvegyen maradt marquise két­ségkívül mérhetlen fájdalomba merül vala, ha éppen most levelezéseivel nem foglalkozik, de így szomorú­ságának kitörését máskorra halasztotta, s figyelmét a gyászruhákra irányozta, melyeket lehető előkelő­séggel rendelt meg és csodálatra méltó lélekjelenlét­­sel, jellemszilárdsággal, halasztotta el illőbb alka­lomra, a tőle várt könyek áramlását. Ezen esemény által lord Narciss, azon ifjabb fiúnak sajátságos helyzetébe jutott, kinek atyja már nincs életben. Egy atya a nyilvános botránytól féle­lem, vagy hízelgés által reá­vehető arra, hogy kor­hely fiának adósságait kifizesse, de egy idősb fivér­től ily gyengeség már nem remélhető. Az atyának elholtával, az ifjabb fivér számára nincs többé atyai ház. Az angol aristokratiánál fordul elő ugyan gyakrabban a testvéri jó­indulat példája, mert az idősb fivér soha el nem mulasztja az alkalmat, hogy öcscsének állomást, vagy jövedelmet szerezzen, fel­téve, hogy ez által saját érdeke nem csonkíttatik, de az ifjabb fivérek a család majorescojánál még­sem oly otthonosak, mint az apai háznál. A különzött házvitel megalapításának ebből származó szüksége, sok esetben, az ifjabb fivér igen csekély öröksége mellett, több oldalú zavarokat idéz elő. Ily helyzetbe jutott lord Narciss is, mert az ifjabb és idősb fivérek között, az öröklési aristokratiá­­nál szokásos meghasonlások mellett lord Narciss és test­vér bátyja, az új pair között még sajátságos civó­­dás is keletkezett. Az esemény következő : Viscount Ninnyhammer (a mostani marquis) test­vérével Narcissal fogadott, hogy az ő kutyája erő­sebb. Mindegyik kiválasztotta falkájából a legvité­zebbet, s a két viaskodót egymásra uszították. Nar­ciss, a­ki kutyája személyében legyőzetett, azt állí­totta, hogy Ninnyhammer kutyája, Jowler, cselesen bocsátatott ellenfelére, Growlerre oly módon, hogy mielőtt ez csatakészen lett volna, az a szegény Grow­­lert hátulról megragadhatta, s egészen illemtelen módon megcibálhatta. Errre viscount Ninnyhammer, néhány gúnyo­lódó megjegyzést tett testvére Narciss fogadási mo­dorára. Leggyöngédebb megjegyzése az volt, hogy utóbbi soha nem szokta elvesztett fogadásait kifi­zetni. Lord Narciss éppen nem hagyta testvérének tisztelgéseit felelet nélkül, s Jowler bátorságára és ügyességére nézve azon elmés megjegyzést tette, hogy e részben a kutya éppen ellentéte urának. Ezen kölcsönös kihívások mindinkább elidege­nítették a testvéreket egymástól, azért lord Narciss, atyjának halála után tapasztalta, hogy nagyon is sa­ját segélyforrásaira van utalva. Ezek pedig állottak­ azon tízezer font sterlingből, melyet elhalálozott atyja hagyományozott neki, s mely egy elzálogosított bir­tok kiváltása által volt kielégítendő, ha t. i. felesleg maradna; állottak továbbá egy más, hasonló summá­ból, mely egy rokonának végrendelete mellett jutott reá. A hagyományozó dennő lord Narcisst gyorsan keletkezett hajlamával tisztelte meg, s különösen át volt hatva ennek szép fürtjei bámulásától, melyek — mint ő erősíté — éppen oly színűek és fényűek voltak, mint hajdan az övéi. Miután a marquis és a fürtimádó nő rövid időn egymás után elhaltak, lord Narciss tízezer fontnyi takaros summát, készpénzben dugott zsebébe. A vi­déki nemes fiatalság között nem igen soknak jut azon szerencse, hogy ily summáról rendelkezhessék, s nem lehet csodálni, ha ily váratlan tömött erszény birtoklása, képes volt a fiatal lordénál kevésbbé gyengébb fürtös fejet is megzavarni. Lord Narciss nem is késett illő alkalmak után kutatni, hogy bankjegyein túladhasson. Sikerült is neki hihetlen rövid idő alatt, s ő ezen feladatnak oly könnyedséggel felelt meg, mely leleményességének becsületére vált. Lakása fényesen és ízléssel volt berendezve; szerencsejáték, versenyfuttatás, s egyéb úrias szenvedélyek művelése sem maradt el; és igy az ifjú lordnak, ismert pénzkiadási leleményességé­nél fogva, éppen nem nagy fejtörésébe került, hogy egy év elforgása alatt örökségének nyakára hágjon; de szerencsére — legalább a mint ő hitte, habár má­sok másként vélekedtek — hitelét még nem vesz­­tette el. Ő tehát új műveleteit ez új tőkével kezdte meg. (Folyt. köv.) A politikai költészet. 1. Alig van Európában nemzet, melynek lyrája annyiszor adott volna hangot a honfiúi búnak és örömnek, mint a magyaré, s mégis a legutóbbi idők­ben politikai küzdelmeink épen nem találtak tol­mácsra, s lapjainkban valóságos fehér holló egy-egy politikai költemény. Mi, kik úgy a parlamenti viták­ban, mint a közéletben oly nagy barátjai vagyunk a szónokias hangulatnak, s csaknem vérünkben rejlik, hogy dobálózzunk a nagy szavakkal, hangzatos frá­zisokkal, nyom nélkül hagyjuk áthaladni költésze­tünk fölött az átalakulás küzdelmes munkáját s nem akad költő, ki tolmácsává legyen a politikai hangu­latnak. Talán a költészet régi tanárainak elve jutott újra érvényre s nincs költő, kinek bátorsága lenne merész kezekkel szétzúzni az önként alkotott kor­látokat, vagy az ábrándozás kora járt le s a nemzet kics­nyes dolognak tartva az álmodozást a tettek me­zein igyekszik öszpontositani, érvényesíteni minden erejét ? Bármiként álljon a dolog, hazafias költészetünk pangása ily mozgalmas időkben oly tünemény, mely­­lyel az irodalomban sem lesz egészen érdektelen kissé tüzetesebben foglalkozni. Hírlapirodalmunkban egy-egy széptani kérdés különben is oly ritkán me­rül föl, hogy az olvasó még akkor is megbocsáthat az ily elvontabb fejtegetésért, ha netalán más érdek­­feszítő szépirodalmi olvasmánytól kérnek kölcsön figyelmét. Fölhasználjuk ez alkalmat főleg arra, hogy a politikai költészetről mondjunk el egyet­­mást, mit sohasem árt újra és újra szellőztetni. A politikai költészet, bármily mély medret ásott is koronként valamely nemzet irodalmában, mindig talált ellenzékre, mely létezése elé falánk sietséggel vetett gátakat. A politika és költészet — halljuk igen gyakran — engesztelhetlen ellenségei egymás­nak, s a politikai költészet vagy nem állhat fenn, vagy ha már egyszer fennáll, létezése jogosulatlan. E kifakadás nem egyedül az irodalomból veszi eredetét; forrását az absolut kormányoknál rende­sen föltalálhatjuk, s így kétszeres a küzdelem, mely­­lyel az ellen síkra kell lépni. A nép politikailag csecsemő, hirdetik azok, kik az állam fejlődésében való részvételt csupán a be­avatottak kicsiny körére kívánják szorítani. Ezek már állásuknál fogva ellenségei a politikai költészet­nek s nem lehet csodálkoznunk, ha a költő bennük ellenzékre talál, midőn életünk politikai tartalmát igyekszik a néppel közvetíteni. A másik rész aesthetikai szempontokból tá­madja meg a politikai költészetet, s a művészet alap­köveit vélné lerombolni ha lágyszívűsége annak ne­talán polgárjogot engedne. Véleményük szerint a költészet isteni természetű, a béke és öszhang tiszta és csöndes élvezése : mit bíbelődjék tehát a múlandó földivel, a napi események szappanbuborékaival ? A költészet birodalma — nézetük szerint — kizá­rólag az ideál, melynek aranyos fénye besugározza zaklatott életünket; foly­tonos harcban áll a való­sággal, melynek puszta megvetése rá nézve már — győzelem. Az államnak, mint ilyennek szintén nem lehet helye a kötészetben. Az államban előítéletek, szen­vedélyek és pártok küzdenek, melyek a szivet elke­serítik s a művészi szemlélődés nyugalmát megza­varják. Már pedig — mondják — éppen az a költő előnye, hogy felülemelkedik a rideg valóságon s nem csapnak föl hozzá a pártok zavaros hullámai. A va­lódi költő magasabb ponton áll, s előtte közönyös mint folyik a világ: sajátját, a művészet örökké vi­rágzó paradicsomát, a költészet aranyos világát tőle senki sem rabolhatja el. A költő, ha nem elégszik meg bűvös kormány­pálcájával s bele engedi magát sodortatni környezetének politikai szenvedé­lyeibe, — ez által bizonyitványt állít ki arról, hogy nincs bizalma sem tehetségében, sem magának a költészetnek absolut hatásában s árulójává lesz a költészet tiszta és szent ügyének. Miért kelljen a költőnek a politikai szél vitorla kelepelésére hallgatni, midőn az erdőből, berekből, a jégből, a földről és az égből hivogatólag szól hoz­zá a múzsák szózata ? Miért lesse sóvár szemekkel a politikai láthatár kiderülését, midőn a tavasz min­den évben visszatér rózsáival, csalogányaival és az esti csillag rendesen kedvesének karjai közé ve­zérli ? Ily nézeteket irodalmunkban is nem egyszer lehetett hallani; e tan követői irtó háborút viseltek a politikai költészet ellen, nem mintha a nép politikai szereplését akarták volna megakadályozni, de mivel a költészet égi nimbuszát hitték veszélyben forogni. Szerintük a politika megölő betűje minden költé­szetnek. Mert mi lesz a költészetből a pártok elke­seredett harcában ? E vulkán forró füzében nem száradnak-e el gyönge gyökerei? Hol a politikai evangéliumot hordók tetejéről hit­etik, nem kiabál­­ják-e túl a költő hangját? — lehetett gyakran hallani. E kérdések ma már ritkábban ismétlődnek. Az újabb kor szelleme ledönté a korlátokat, melyek a géniusz röptét akadályozzák s a modern élet terje­delmes sokoldalúsága mellett a költő nem szorítkoz­­hatik többé csupán a szerető szív összeütközéseire, hanem amaz eszméknek is alakot igyekszik adni, melyek kortársait foglalkoztatják. A költészet, mint leggazdagabb művészet, arra van hivatva, hogy az élet tökéletes tükre legyen, s a költő korunkat rajzolva, alig kerülheti el, hogy tár­sadalmi és politikai kérdéseinket ne érintse. Ha dalolni lehet a fülmiséről, zöld rétekről és csókolózó gerlepárról, miért ne lelkesíthetne a szülő hon, mely bölcsőnk és sírunk is egykoron ? A költő a fülmisét, pacsirtát és szent­jánosbogarat dicsőítheti, de a szabadság és haza szent neve ne visszhangoz­zék soha dalaiban ? Ha a fa rakva bimbókkal uj­jongjon széles jó kedvében, de midőn a kor forron­gásban van néma hallgatagságba merüljön összedug­va kezeit ? A régi görögök és rómaiak irodalmának — igaz ugyan, hogy legtöbbnyire csak a jelkép leple alatt — 894

Next