Fővárosi Lapok 1869. november (251-274. szám)

1869-11-03 / 251. szám

251-ik ez. Szerda, november 3. Kiadó-hivatal: Pest, barátok­ tere 7. sz. Sz­a.jHatodik évfolyam 1869. Előfizetési díj: Félévre....................8 frt. Negyedévre .... 4 frt. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve minden­nap , koronkint képekkel.FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Előfizetéseket mindig estik a rendes évnegyedek elejétől fogadhat el a kiadó­hivatal. Szerkesztői iroda: Zöldfa-utca 39. sz. 2. em. Hirdetési díj: Negyed hasábos petit sor.......................7 kr. Bélyegdíj minden ig­­tatáskor .... 30 kr. Előfizetési fölhívásunkat ajánljuk a szépiroda­lom és művészetek pártolóinak figyelmébe. Lapunk ára félévre 8 ft, évnegyedre 4 ft, s az összegek az­­Athenaeum“-hoz küldendők. Crowley Castle. (Angol beszély.) Irta: Gaskellné. (Folytatás.) Őszkor azonban új csapás érte őt: sir Mark meghalt. Ereje lassankint elhagyta, s lányának kar­jai között aludt el örökre. Theresa egészen le volt sújtva, bezárkózott feketével beaggatott szobájába, s senkit sem bocsátott magához, kivéve Victorinet. Victorine élete Franciaországból való visszaté­rése óta minden egyéb volt, csak nyugalmas nem. Crowley Castleban új hatalmasságok emelkedtek föl. Browlen asszonynak megvolt a maga szobalánya, ki sokkal igény­teljesebb volt, mint asszonya, a régi gazdasszony helyére, ki csak viszhangja volt Vic­­torinenak, új lépett. De ha el is vesztette hatal­mát a házban, a­mint elkeseredve magában megval­lotta, azért ifjú úrnője fölött azt mégis korlátlanul föntartotta, s befolyásának sikerült is végre őt elzár­­kózottságából előhozni. Feltűnő volt, hogy Theresa részvétének első jelei, melyekkel a külső dolgok iránt viseltetett, Duke érdekeit illették. Beszélt vele utazásáról s az ak­kor szerzett tapasztalatokról, s elégedetlenségét jelen­tette ki a fölött, hogy fényes tehetségeit a falusi élet magányában temeti el. Nemsokára atyja halála után Theresa úgy nyi­latkozott, hogy Crowley Castlet elhagyja, de Duke és Bessy semmit sem akartak erről hallani, sőt Bessy gyermeteg lényének tiszta elfogulatlanságá­ban még hangosan örvendett a fölött, hogy Duke mily igen neki való társalgót bír Theresában, külö­nösen minthogy az ő anyai kötelességei valószínűleg meg fognak szaporodni. Körülbelül egy év múlva sir Mark halála után Sussex parlamenti tagja meghalt. Theresa most min­den áron rá akarta bírni Duket, hogy a megürült hely­re mint képviselőjelölt lépjen föl. Sok fáradozás után végre sikerült törekvése, és Duke megválasztatott. Theresa ez alkalommal nem kevéssé volt fölingerelve Bessy rövideszűsége ellen, a mint nevezé, s azzal vádolt, hogy magatartása által tervének keresztül­vitele ellen dolgozott. Valóban, Bessy semmiképen sem volt elragadtatva férjének új méltósága által, s midőn Theresa egy nap lelkesedve szólt arról, hogy Duke mennyire ki fogja tüntetni magát e pályán, kényes szemekkel felelte: „Te azt hiszed, hogy az ő londoni dicsősége minden, és itteni jelenléte semmi. Én nem szabadulhatok meg azon félelemtől, hogy csöndes életünk, melyben oly boldognak érez­tük magunkat, örökre el fog múlni.“ — De ha ő itthon van, — veje ellen Theresa, — s veled politikáról, külföldi hírekről, nyilvános érdekről akar beszélni, akkor te őt asszony­ gondjaid­hoz vonod le. — Levonom ?— szólt Bessy, — bár lennék oko­sabb, de hiszen te tudod, Theresa, hogy én mindig csak a háztartási dolgokban voltam ügyes. — Neked igen sok természetes értelmed és itélő­­tehetséged van, — felelt Theresa, meghatva ily nagy szerénységtől; — igyekezzél csak az ő érdekeivel foglalkozni , a­helyett, hogy a magadéival ter­held őt. De hasonló beszélgetések sem végződtek min­dig ily kielégítő módon , sokkal gyakrabban váltak el heves ingerültséggel, s a cselédség könnyen észre­vehette, hogy a két úrnő nem a legbarátságosabb viszonyban él egymással. Hawtrey asszony is félté­keny szemekkel kísérte Theresát, mert nem bírt sza­­badulni azon gondolattól, miszerint annak jelenléte a várban, okozá, hogy őt sir Mark halála után sem hívták föl állandó lakását a várba áttenni, jóllehet­ ezen vélekedés igen tarthatl­an volt, mert Crowley Castleban oly sok terem állt lakatlanul, hogy ott még akárhány vendég találhatott volna helyet, ha a házi úrnak úgy tetszik. Ez utóbbiban azonban Hawtrey asszony nem részesült. Duke, családjának nyugal­mára nézve tanácsosabbnak tartotta, ha anyósát állandó laktársul be nem fogadja, jóllehet különben mindig a legnagyobb tisztelettel közeledett hozzá, s mihelyt tehetségében állott, jövedelmét tetemesen növelte. Theresa keveset gondolt Hawtrey asszony hi­degségével, sőt nemsokára azon reménytelen tervé­vel is fölhagyott, hogy Bessyből férjéhez szellemileg hasonló társnőt képezzen. Ellenben, miután Duke fényes eredménynyel szónokolt, s egy átalános föltű­­nést okozott pamphtetet itt, minden erejét arra for­dította, hogy a család a téli idényre Londonban házat vegyen. Vágyódott az után, hogy a nagy politi­kusokat láthassa, hogy maga is szerepet játszik ama körökben, de minden törekvései megtörtek Bessy ellenállásán, ki esdekelve könyörgött, hogy ne ra­gadják el őt házából és gyermekeitől. — Nem tűrhetem el, — kiáltott egy ily jelenet után Theresa szenvedélyesen szobájába rohanva, hol Victorine munka mellett ült,— nem tűrhetem el, hogy ez a balga teremtés őt magához levonja, nem hall­gathatom nyomorú okoskodását, mit csak azért tesz, mivel igen jól tudja, hogy mily kevéssé van neki helye Duke mellett. És ő fölbonthatlanul ez asszony­hoz van láncolva. Lehetetlen, hogy Duke maga is teljes nagyságukban ismerné saját tehetségeit, kü­lönben ki nem állhatná ez életmódot, magasabb te­vékenységi kört kellene keresnie. Oh , mint tündö­kölne, mint emelkednék fölfelé! Mennybeli istenem, ha meggondolom .... Nem folytatá, talán félt saját gondolatait kimon­dani. Victorine áthatólag szögezte szemeit rá. Duke ismét egy fényes szónoklatot tartott, az egész ország eltelt dicséretével, s most rövid időre maga is eljött Crowley Castleba, minthogy a parla­ment közvetlenül beszéde után elnapoltatok. Theresa, ki megérkezéséig az órákat számítgatta égő arccal, lo­bogó hajjal várt reá a várkapuban; szemei büszkeség­től és szerelemtől tündököltek. Bessy pedig,midőn férje a kapun belovagolt, a gyermekszobában volt, beteg gyermekének bölcsője mellett. Duke is csak ember volt. Egész London telve volt dicsőségével s saját házában csak egy szív volt, mely őt méltányolta — Theresa! — Hol van nem ? — kérdé az előcsarnokban a fogadására összegyűlt cselédségtől. A komoly pin­cemester adott neki feleletet, hogy asszonyának kis­fia beteg s nem meri elhagyni; a szintén jelenlévő Vic­torine azonban — mintegy Duke növekvő aggodal­mainak megnyugtatására igy szólt: — Ő csak képzeli, hogy fia beteg, mert nincs már gondolata rajta kí­vül és már egészen ideges lett a folytonos felügye­­léstől.“ Duke nem felelt rá semmit, s ment nejét fölke­resni. Theresa pedig e napon Victorine jelenlétében új dühkitöréseknek engedte át magát a szegény egyszerű, anyai kötelességeinek élő Bessy ellenében, s Victorinenak úgy rémlett, mintha bizonyos titkot venne ki szavaiból. A gyermek azonban valóban beteg volt, annyira beteg, hogy másnap reggel a kis testből a lélek el­szállt, s istenhez visszatért. Duke érezte a dicsőség semmiségét egy gyermek életéhez képest. Theresa terve volt a legbensőbb részvéttel, de ezt még sem merte kifejezni. Bessy azonban szótlanul feküdt köny télén, érzéketlenül minden nyájas szó, minden kedveskedés iránt; nem evett semmit s álom nem jött szemei­e. Az orvos azt tanácsolta, hogy anyjáért küldjenek, ki — mint gyakrabban megtörtént — ro­konaihoz utazott látogatóba. Duke azonnal hírnö­köt küldött érte. (Folyt, köv.) Otthon. Nagy útról jöttem, messze földről, Fáradtan, törve, betegen. Ifjan menék el, — két futó év ! — S a vénség árnya lelkemen. Itthon vagyok, úgy vágytam itten Lerakni végkép, a mi nyom ; S csak most tudom, csak mostan érzem, Hogy ez a hely sem otthonom. Az öreg hajlék csak a régi, Megvannak a kert fái mind 5 Minden bútor régi helyén van, A mint felém, fogadva int. Ők is azok, a régi arc, szív, — A kik a vándort fogadák ; Mind megvannak, — nem veszte számban, Sem szeretetben a család. Mégis ha ajkam néma, szótlan, S egy-egy köny pilláimra száll, S arcomon a mély, hallgatag bű, Oh! ne kérdjétek, hogy mi fáj ! Legyen e ház, e küszöb áldott, S ki rajta be- és kimegyen ! — — Nem a t­i jóságtok fogyott meg, É­n vagyok itt az idegen. Oh nem a régi semmi, semmi! . . . A kert vadult, a ház rideg. Ismerősök ha jönnek, őket Nem tudom hogy szólítni meg. Minden vesztett előttem becsben Itt, a hol annyi vesztve jön ! — Csak egy lesz drágább évről-évre : S­í r h a r m 0 d ott a temetőn. Baráth Ferenc: A vas fejű Curson. (Történeti beszély a kalózéletből.) Aimard Gusztáv-tál. (Folytatás.) A flibuszi csaknem erővel nyomta a szarut Mont­­barts kezébe. — Rajta, ne félj semmit! — mondá. — Isten bocsássa meg! — mormoga Montbarts, s félrefordított fejével eldobá a kockát. E pillanatban görcsös kiáltás hallatszott, mely­ben nem volt semmi emberi: Cursont hátra ránta egy ismeretlen kéz, egy pisztoly dördült, s egy golyó bágyadt morajjal fúródott a fal gerendájába. Mindez oly hirtelen történt, hogy alig egy pilla­nat telt el a kiáltás és lövés közt. Midőn a kalózok magukhoz tértek bámulatuk­ból, a boucanit az asztalra terítve látták, hol haszta­lan vergődött a szép Lőrinc hatalmas karjai közt; görcsös ujjai még fogták a füstölgő pisztolyt. A gördülő kocka hatos rüfiét mutatott. Szeren­csére két lény őrködött Curson felett: az első a

Next