Fővárosi Lapok 1869. november (251-274. szám)

1869-11-03 / 251. szám

1002 nyol fngolynő, ki bátran hátra rántá, kitéve önma­gát a golyó áldozatának; a második a szép Lőrinc, ki a boucanira vigyázott s meghiusitá lövését. — Testvérek! — mondá Montbarts; — mit ha­tároztok ez emberről a gyáva merény után, melyet elkövetett ? — Meg kell halnia! — feleltek egyhangúlag a körülállók. — Szereljetek föl egy dereglyét! Azonnal a Requin-szirtre kell vinni. Több ember elhagyá a korcsmát. Hasztalan könyörge Ourson, hogy engedjék a nyomorultat önmagát főbe lőni, a kalózok hajthatla- nok maradtak. Nehány pillanat múlva Boute-Feu egy dereg­lyében elhagyá Port-Margot-t, tiz flibusti őrizete s Montbarts vezérlete alatt, ki maga akará az Ítéletet végrehajtani. Az Ítélet borzasztó volt. A Requin-szirt hat mértföldre állt a parttól a vizben; minden dagálykor egészen elboritá a ten­ger. Az elitéltet élelem és fegyver nélkül hagyták e sziklán, hogy itt várja a halált szörnyű félelem és kínok közt. E sorsra kázhoztatták Boute Feut. Egy órával napkelte előtt, midőn a dagály kez­dődött, a dereglye kikötött, Montbarts és társai partra szálltak. Ez órában Boute-Feu valószínűleg nem volt többé. III. A különös játék váratlan kifejlődése rendkívüli izgalmat okozott a „Kopott horgonyánál összegyűlt tömegben. A kalózok, kik aggódva kisérték a játék menetét, rettegő bámulattal tekintének a kapitányra. | [E pillanatban d’Ogeron, a Tortue-sziget s a szent-domingói francia telepek kormányzója, a te­rembe lépett s a kalózfőnökök közt helyet foglalt. D’Ogeron ur értelmes és nagyszivü ember volt; azon veszélyes s csaknem lehetetlen hivatást tűzte célul maga elé, hogy megjavítsa ez elvadult embe­reket s visszavezesse az emberi nagy család keb­lébe föllázadt fiait, kiket jellemük korlátlansága s lángoló szabadságszeretetök attól elszakított. A flibustiek inkább tűrték, mint elfogadták, s bár mindnyájan szerették és tisztelték, nem annyira főnöknek, mint hozzáj ok hasonlónak tekinték, s azért Lontos ügyeket kivéve, nem is avatkozott a kalózok dolgaiba; hanem megelégedett azzal, ha tanács és rábeszélés által hathatott ez emberekre, kik soha sem tűrtek el semmi féket, bármi könnyű volt. A kormányzó megérkeztét átalános üdvkiáltás fogadá s mindenki tiszteletteljesen utat nyitott. Leülve d’Ogeron ur, Ourson kapitány felé hajolt s nehány szót súgott fülébe. — Legyen nyugodt, uram! — viszonzá Ourson; •— célunk ugyanaz, s igyekezni fogok eleget tenni kívánságának. A kapitány erre környezetéhez fordult, és oly hangon, mely a benső megindulástól gyöngén reme­gett, de lassan-lassan megerősült, igy szólt: — Testvérek! a Tortue kalózai, Szent-Do- mingó boucaniai és Port-Margot lakosai! Ailignehány pillanat előtt itt e teremben nemcsak egy borzasztó játékot láttatok két ember közt, kiket a gyűlölet régóta távol tartott egymástól, hanem magát az isten ítéletét. Én csak az isten haragja által választott eszköz voltam, akaratom ellenére kényszerülvén megtenni azt, mit tettem; pillanatig sem kétkedtem a sikerről: a szabott föltételek, mondott szavaim mindezt bizonyítják. Nincs tehát semmi jogom a nyert vagyonhoz s tiszta szivvel lemondok róla; re­ményiem, helybenhagyjátok elhatározásomat. Orosz­lánok vagyunk mi, és nem tigrisek; s ha tékozolva dobáljuk aranyainkat az őrült és vig orgiákban, azért teszszük, mert ez arany erőnk, bátorságunk bére, mert vérünk vette azt dicsőén meg. Őrjöngő éljenzés szakitá félbe a kapitány sza­vait ; helyreállva a csend, mosolyogva folytatá: — Hálát mondok d’Ogeron urnák, derék kor­mányzónknak, kinek atyai gondja folytonosan őrkö­dik felettünk, hogy ide fáradott; igy jelenléte által fogja szentesíteni határozatomat. Ez szándékom: az aranyat, mely ez asztalon hever s Boute-Feu vagyo­na, d’Ogeron ur egyenlően fel fogja osztani szegé­nyebb társaink közt. Bár tisztitná meg e végzet a roszul szerzett vagyont a ráragadt mocsoktól! Ki tudja közületek, hány szolgája volt Boute-Feunek ? — Én tudom ! — mondá a szép Lőrinc; — öt. — És itt vagyunk! — kiálta egy ember a tö­megben. — Jertek ide! -— viszonzá a kapitány. Az öt szegény ördög, a borzadályig halványan és soványan, közelebb lépett. — Szabadoknak nyilvánitlak ! — mondá Our­son ; — adok mindnyájatoknak, szokás szerint, egy puskát, három font lőport és három font golyót; itt van azonfelül ötszáz tallér, melyen osztozni fogtok. A szegények, elhódítva a hirtelen szerencse által, nem mertek fülüknek hinni; bámész pilla ntásokat veiének maguk körül, s végre könyekben törtek ki. — Menjetek! — mondá a kapitány szelíd kö- nyörület hangján; — menjetek, barátaim, nyomoru- ságtoknak vége van, szabadok vagytok és testvé­reink. Uj üdvkiáltások harsogtak oly erővel, hogy ma­guk a legvénebb boucaniak, e bronz-szivek is, kiket semmi sem volt képes meginditni, ellágyultak; nem lelkesülés volt ez, hanem láz, őrjöngés. — Jól van, kapitány! —mondá d’Ogerou ur megindultan, kezet szorítva Oursonnal; — nemes pél­dát adott; igy sikerülhet ujjáalkotni ez elvadult, de nagylelkű lényeket; ön könnyűvé teszi mun­kámat. — Igyekszem nyomain haladni, uram! — felelt tiszteletteljesen a kapitány; —nem lelhetek jobb mintát. Még nem végeztem, testvérek! — folytatá Ourson rövid hallgatás után; — hátra vannak még a spanyol foglyok. Igazságos-e, hogy e szerencsétlenek rabok maradjanak, midőn mindnyájan részesülünk az elitéit örökségében ? Bár e foglyok oly fajhoz tar­toznak, melyet gyűlölünk, menthetlen igaztalanságot követnénk el, ha rabságban hagynék. Mutassuk meg e gőgös spanyoloknak, kik latroknak neveznek min­ket, s üldöznek mint a vadállatokat, hogy jobban megvetj ük őket, mintsem félnénk tőlük! Adjuk vissza e foglyok szabadságát, engedjük ökot visszatérni rokonaik s barátjaik közé, kik nem remélik többé látni. Jobban megismerve, a spanyolok jobban fog­nak tőlünk félni. Helybenhagyjátok-e szándékomat, testvérek ? Egy ideig látható tétovázás vett erőt a töme­gen ; a kapitány félni kezdett, hogy nemes szándéka megtörik társai gyűlöletén. A flibustiek törvénye halálbüntetés alatt meg- tiltá átalános beleegyezés nélkül fölszabaditni a spanyol rabot, volt az bár férfi, nő, gyermek vagy pap. D’Ogeron ur egy pillantással átlátta a helyze­tet ; észrevevé, hogy ha nem lép közbe, minden veszve van. (Folyt, köv.) Párisi levelek. VH. (Okt. 26.) (Dr. K—y.) Minthogy épp ma van október 26- dika, nem tehetem, hogy a politikát legalább toliam hegyével meg ne érintsem, annál is inkább, mivel e nap egész Európában közfigyelem tárgya. A terve­vezett nagy demonstráció helyett az idő demonstrált. Az itt korán beállott hideget egy nagy eső szün­tette meg. A júliusi oszlop köré nem gyűlt senki, és a Place de la Concorde-on, Páris e forradalmi terén, egy fenyegető arc sem jelent meg; szóval: miként a hideg, úgy a párisiak terve is vizzé vált. Pedig ez jó idő óta lázasan foglalkodtatott mindenkit, úgy hogy a társadalmi élet egyéb nyilvánulásait egész közönynyel fogadták. A lefolyt hét színpadi újdonságainak száma ily körülmények közt jelentéktelen. Egy egyfelvonásos vigjáték a „Theatre Francais“-ban, két kisoperette a „Bouffes parisiennes“ ben, —• ennyi az egész. A „Theatre Francais“ újdonságának cime: „Un mari qui pleure,“ (Egy férj, ki sir,) szerzője pedig Jules Prével hirlapiró, ki eddigelé már több színművet is irt, de ez az első müve, mely a Moliére házában ke­rült szinre. Tárgya oly kicsiny, hogy mondhatni: az egész egy tűhegy körül forog. A házas életet azon­ban oly érdekesen tárja a néző elé, hogy a siker nem maradhatott el. A párbeszédek élénksége és az egyes jellemek rövid és mégis teljes festése e kis vígjátékot méltán emelik a jobb müvek közé. Meséje a következő: Laroche asszony, ki rövid idő óta férj­nél van, unatkozik és a legszerencsétlenebbnek tart­ja magát, noha — boldog. Férje, Laroche ügyvéd, — a mint ő állitja, — nem szereti őt, mert mindig ne­vet. Ah! ha egyszer sirni látná, csak egy kis időre, akkor az öröm és nyugalom visszatérne keblébe! Szerencséjére azonban egy kis ötlet jut eszébe, s ezzel vél helyzetén javítani. Ő ugyanis mindig vig férje legyőzése végett elbeszéli ennek, hogy egy kö- vetségi titkár udvarol neki és folyton üldözi bo- szantó levélkéivel. Ez ötletnél egyik jó barátnője: D'Ayrolles lovas-kapitány nejének esetét alkalmaz­za, ki egy elébbi jelenetben közölte vele, hogy mikép állta ki egy diplomata üldözését. A férj, ideges fia­tal nejének e meglepő elbeszélésén, könyekre fakad, és erre a házasság ege újra rózsaszint vált. A „Gaité“ szinházban megkezdték a „népsze­rű“ előadásokat, melyek rendszerint a reggeli órák­ban tartatnak. Éz előadások tárgyai: a klasszikus irók legkitűnőbb színművei és az ezekről szóló iro­dalomtörténeti és itészeti fölolvasások. Az idei első előadás alkalmával Corneille ötfelvonásos tragoediája: „Rodogune“ került szinre, melyet maga szerzője is többi müvei elé helyzett, de az ítészek nem voltak vele egy véleményen. Az ily előadások igen hálásak, mivel egyrészt olcsóságuk miatt könnyen látogatha­tók , másrészt pedig tanulságosak, kivált akkor, midőn a felolvasás tisztjét egy-egy nevezetes iró vál­lalja magára. A színészek azonban ilyesmivel nem érik be; ők a művészetből nem csak tanúlni, hanem élni is akarnak, és ez okból — a kereskedők, aranyműve­sek és a többi elégedetlen iparosok példáját követve — gréveet készülnek csinálni. Programmjuk igen kicsiny, csak egy szó: fizetés javítás. A színészektől visszatérve az irodalomra, nem hallgathatom el ama búcsúszavakat, melyeket Sainte- Beuve sírjánál az ö egyik barátja mondott: „Adieu, Sainte-Beuve, adieu!“ — csak ennyiből állott az egész, és ezen senki sem botránkozott meg, miután Sainte-Beuve mellőztetni kivánt minden gyászbeszé­det, kivéve egy ultramontán irót, ki okoskodásában Sainte-Beuve atheistikus elméleteit követve, e bú­csúszót helytelennek találta, mert nézete szerint ilyesmi csak keresztények közt alkalmazható, nem pedig oly embernél, ki önmagát nem tekinté egyéb­nek anyagnál. E búcsúszó — a kegyes megbotrán- kozó szerint — épp oly helytelen volt, mintha egy elrepedt és fészerbe tolt gőzmozdonyhoz monda­nék : „adieu, locomotive, adieu!“ — Mondanunk sem kell, hogy e jámbor hasonlatot egész Páris kinevette. Sainte-Beuve helyébe, a mint rebesgetik, nem Renant, hanem Portemartint fogják a francia aka­démiában megválasztani. Lamartine megürült szé­kébe pedig valószínűleg Theophile Gautier-t emelik. Az irodalom köréből e hireken kivül egy új mű megjelenését is meg kell említenem. Ez a „Csip­kekelmék története“, s bár nőknek van szánva, a férfiaknak is tarka olvasmányt nyújthat. Bizarr tár­gyáról mostanáig még csak keveset tudott a közön­ség, kiemelek tehát belőle egy pár részletet. Apelles idején kezdem, mivel az azelőtti időrül szóló adatokat átalán véve homály födi. A nessus-i öltönyt Cos szigetének női lakosai készítették. E szövetet, melyet egy iró „szélszövetnek“ neve­zett el, az elpuhúlt rómaiak is átalánosan elfogadták, úgy hogy egy Rómából visszatérő barbár követ igy nyilatkozott: „Azt hittem volna a rómaimökről, hogy ruhátlansági fogadalmat tettek, ha meg nem győztek volna arról, hogy csakugyan ruha van rajtuk.“ Ez volt a csipkék fénykora. Franciaországban a ke­resztes háborúk eszközölték ez iparág emelkedését. Amiensi Péter a szent földre gyapjúmezben és len­övvel indúlt, midőn pedig onnan visszatért, egy gyö­nyörű jeruzsálemi csipkével díszített ing volt rajta, minőt visel azóta az összes papság. Nemsokára ez­után az egész nyugat csipkés ruhanemüekkel öltöz­ködött, s a velencei készleteket valamennyi fölé he­lyezte. Margit királynő, a mennyire csak lehetett, egész öltözetét csipkékkel árasztotta el. Bizonyos na­pon egy udvarában lévő idegen, látva öt, hogy egész nyakát egy nagy csipkedísz födi, azt mondá a ki­rálynőnek: „Felségednek szép dísze van, de ez bizonyára alkalmatlan lehet, midőn eszik vagy meg­csókol valakit!“ Margit erre egy két lábnyi hosszú kanalat adatott magának, és minden legkisebb baj nélkül ette meg levesét az idegen előtt. XV-dik La­jos alatt egy pár kézelő 2,700 livres-be került. Ilye­neket használt Buffon is, midőn irt. Maga XV-dik Lajos rendkívül szerette gyermekkorában szétszag­gatni az udvaroncok finom kézelőit. Haragudtak is rá e miatt mindannyian. Egyszer közülök egyik bo- szúságában az udvarias királyfi előtt saját kézelőit széttépvén, hidegen igy szólt: „Monseigneur! mondha­tom , hogy ez nekem semminemű élvezetet nem szerzett.“ A csipkék történetéről egy nem kevésbbé bizarr vita jut eszembe. Ma van Szent-Crispin napja, ki

Next

/
Thumbnails
Contents