Fővárosi Lapok 1869. november (251-274. szám)

1869-11-03 / 251. szám

nyol fogolynő, ki bátran hátra rántá, kitéve önma­gát a golyó áldozatának; a második a szép Lőrinc, ki a boucanira vigyázott s meghiusitá lövését. — Testvérek! — mondá Montbarts; — mit ha­tároztok ez emberről a gyáva merény után, melyet elkövetett ? — Meg kell halnia! — feleltek egyhangúlag a körülállók. — Szereljetek föl egy dereglyét! Azonnal a Requin-szirtre kell vinni. Több ember elhagyá a korcsmát. Hasztalan könyörge Curson, hogy engedjék a nyomorultat önmagát főbe lőni, a kalózok hajthatla­­nok maradtak. Néhány pillanat múlva Boute-Feu egy dereg­lyében elhagyó Port-Margot-t, tiz flibuszi őrizete­s Montbarts vezérlete alatt, ki maga akará az Ítéletet végrehajtani. Az ítélet borzasztó volt. A Requin-szirt hat mértföldre állt a parttól a vízben; minden dagálykor egészen elbob­tá a ten­ger. Az elitéltet élelem és fegyver nélkül hagyták e sziklán, hogy itt várja a halált szörnyű félelem és kínok közt. E sorsra kárhoztatták Boute Feut. Egy órával napkelte előtt, midőn a dagály kez­dődött, a dereglye kikötött, Montbarts és társai partra szálltak. Ez órában Boute­ Feu valószínűleg nem volt többé. III. A különös játék váratlan kifejlődése rendkívüli izgalmat okozott a „Kopott horgonyánál összegyűlt tömegben. A kalózok, kik aggódva kisérték a játék menetét, rettegő bámulattal tekintenek a kapitányra.­­ [E pillanatban d’Ogeron, a Tortue-sziget s a szent-domingói francia telepek kormányzója, a te­rembe lépett s a kalózfőnökök közt helyet foglalt. D’Ogeron az értelmes és nagyszivü ember volt; azon veszélyes s csaknem lehetetlen hivatást tűzte célul maga elé, hogy megjavítsa ez elvadult embe­reket s visszavezesse az emberi nagy család keb­lébe föllázadt fiait, kiket jellemük korlátlansága s lángoló szabadságszeretetök attól elszakított. A fribusziek inkább tűrték, mint elfogadták, s bár mindnyájan szerették és tisztelték, nem annyira főnöknek, mint hozzáj­uk hasonlónak tekinték, s azért fontos ügyeket kivéve, nem is avatkozott a kalózok dolgaiba, hanem megelégedett azzal, ha tanács és rábeszélés által hathatott ez emberekre, kik soha sem tűrtek el semmi féket, bármi könnyű volt. A kormányzó megérkeztét átalános üdvkiáltás fogadá s mindenki tiszteletteljesen utat nyitott. Leülve d’Ogeron ur, Ourson kapitány felé hajolt s nehány szót súgott fülébe. — Legyen nyugodt, uram! — viszonzá Ourson. •A célunk ugyanaz, s igyekezni fogok eleget tenni kívánságának. A kapitány erre környezetéhez fordult, és oly hangon, mely a benső megindulástól gyöngén reme­gett, de lassan-lassan megerősült, így szólt: — Testvérek! a Tortue kalózai, Szent-Do­­mingó boucaniai és Port-Margot lakosai! A­lig néhány pillanat előtt itt e teremben nemcsak egy borzasztó játékot láttatok két ember közt, kiket a gyűlölet régóta távol tartott egymástól, hanem magát az isten ítéletét. Én csak az isten haragja által választott eszköz voltam, akaratom ellenére kényszerülvén megtenni azt, mit tettem; pillanatig sem kétkedtem a sikerről: a szabott föltételek, mondott szavaim mindezt bizonyítják. Nincs tehát semmi jogom a nyert vagyonhoz s tiszta szivvel lemondok róla; re­mény­em, helybenhagyjátok elhatározásomat. Orosz­lánok vagyunk mi, és nem tigrisek; s ha tékozolva dobáljuk aranyainkat az őrült és vig­orgiákban, azért teszszük, mert ez arany erőnk, bátorságunk bére, mert vérünk vette azt dicsően meg. Őrjöngő éljenzés szakitá félbe a kapitány sza­vait ; helyreállva a csend, mosolyogva folytatá: — Hálát mondok d’Ogeron urnak, derék kor­mányzónknak, kinek atyai gondja folytonosan őrkö­dik felettünk, hogy ide fáradott; igy jelenléte által fogja szentesíteni határozatomat. Ez szándékom: az aranyat, mely ez asztalon hever s Boute-Feu vagyo­na, d’Ogeron úr egyenlően fel fogja osztani szegé­nyebb társaink közt. Bár tisztitná meg e végzet a roszul szerzett vagyont a ráragadt mocsoktól! Ki tudja közületek, hány szolgája volt Boute-Feunek ? — Én tudom ! — mondá a szép Lőrinc; — öt. — És itt vagyunk! — kiálta egy ember a tö­megben. — Jöttek ide!­­— viszonzá a kapitány. Az öt szegény ördög, a borzadályig halványan és soványan, közelebb lépett. — Szabadoknak nyilvánutlak ! — mondá Cur­son ; — adok mindnyájatoknak, szokás szerint, egy puskát, három font lőport és három font golyót; itt van azonfelül ötszáz tallér, melyen osztozni fogtok. A szegények, elhódítva a hirtelen szerencse által, nem mertek fülüknek hinni; bámész pilla­ntásokat vesznek maguk körül, s végre könyekben törtek ki. — Menjetek! — mondá a kapitány szelíd kö­­nyörület hangján; — menjetek, barátaim, nyomoru­­ságtoknak vége van, szabadok vagytok és testvé­reink. Uj üdvkiáltások harsogtak oly erővel, hogy ma­guk a legvénebb boucaniak, e bronz-szivek is, kiket semmi sem volt képes meginditni, ellágyultak; nem lelkesülés volt ez, hanem láz, őrjöngés. — Jól van, kapitány! —mondá d’Ogerou úr megindultan, kezet szorítva Cursonnal; — nemes pél­dát adott; igy sikerülhet ujjáalkotni ez elvadult, de nagylelkű lényeket; ön könnyűvé teszi mun­kámat. — Igyekszem nyomain haladni, uram! — felelt tiszteletteljesen a kapitány; —nem lelhetek jobb mintát. Még nem végeztem, testvérek! — folytatá Curson rövid hallgatás után; — hátra vannak még a spanyol foglyok. Igazságos-e, hogy e szerencsétlenek rabok maradjanak, midőn mindnyájan részesülünk az elítélt örökségében ? Bár e foglyok oly fajhoz tar­toznak, melyet gyűlölünk, menthetlen igaztalanságot követnénk el, ha rabságban hagynék. Mutassuk meg e gőgös spanyoloknak, kik latroknak neveznek min­ket, s üldöznek mint a vadállatokat, hogy jobban megvetj­ük őket, mintsem félnénk tőlük! Adjuk vissza e foglyok szabadságát, engedjük őket visszatérni rokonaik s barátjaik közé, kik nem remélik többé látni. Jobban megismerve, a spanyolok jobban fog­nak tőlünk félni. Helybenhagyjátok-e szándékomat, testvérek ? Egy ideig látható tétovázás vett erőt a töme­gen , a kapitány félni kezdett, hogy nemes szándéka megtörik társai gyűlöletén. A fribustiek törvénye halálbüntetés alatt meg­­tilta­ltalános beleegyezés nélkül fölszabadítni a spanyol rabot, volt az bár férfi, nő, gyermek vagy pap. D’Ogeron úr egy pillantással átlátta a helyze­tet , észrevéve, hogy ha nem lép közbe, minden veszve van. (Folyt. köv.) Párisi levelek. VH. (Okt. 26.) (Dr. Köy.) Minthogy épp ma van október 26- dika, nem tehetem, hogy a politikát legalább tollam hegyével meg ne érintsem, annál is inkább, mivel e nap egész Európában közfigyelem tárgya. A terve­rezett nagy demonstráció helyett az idő demonstrált. Az itt korán beállott hideget egy nagy eső szün­tette meg. A júliusi oszlop köré nem gyűlt senki, és a Place de la Concorde-on, Páris e forradalmi terén, egy fenyegető arc sem jelent meg; szóval: miként a hideg, úgy a párisiak terve is vízzé vált. Pedig ez jó idő óta lázasan foglalkoztatott mindenkit, úgy hogy a társadalmi élet egyéb nyilvánulásait egész közönynyel fogadták. A lefolyt hét színpadi újdonságainak száma ily körülmények közt jelentéktelen. Egy egyfelvonásos vígjáték a „Theatre Francais“-ban, két kisoperette a „Bouffes parisiennes“ ben, ém­ennyi az egész. A „Theatre Francais“ újdonságának címe: „Un mari qui pleure,“ (Egy férj, ki sir.) szerzője pedig Jules Prével hírlapíró, ki eddigelé már több színművet is irt, de ez az első műve, mely a Moliére házában ke­rült színre. Tárgya oly kicsiny, hogy mondhatni: az egész egy tűhegy körül forog. A házas életet azon­ban oly érdekesen tárja a néző elé, hogy a siker nem maradhatott el. A párbeszédek élénksége és az egyes jellemek rövid és mégis teljes festése e kis vígjátékot méltán emelik a jobb művek közé. Meséje a következő: Laroche asszony, ki rövid idő óta férj­nél van, unatkozik és a legszerencsétlenebbnek tart­ja magát, noha — boldog. Férje, Laroche ügyvéd, — a­mint ő állítja, — nem szereti őt, mert mindig ne­vet. Ah! ha egyszer sírni látná, csak egy kis időre, akkor az öröm és nyugalom visszatérne keblébe! Szerencséjére azonban egy kis ötlet jut eszébe, s ezzel vél helyzetén javítani. Ő ugyanis mindig víg férje legyőzése végett elbeszéli ennek, hogy egy kö­­vetségi titkár udvarol neki és folyton üldözi bo­­szantó levélkéivel. Ez ötletnél egyik jó barátnője, D'Ayrolles lovas­kapitány nejének esetét alkalmaz­za, ki egy előbbi jelenetben közölte vele, hogy mikép állta ki egy diplomata üldözését. A férj, ideges fia­tal nejének e meglepő elbeszélésén, könyekre fakad, és erre a házasság ege újra rózsaszint vált. A „Gallé“ színházban megkezdték a „népsze­rű“ előadásokat, melyek rendszerint a reggeli órák­ban tartatnak. Az előadások tárgyai: a klasszikus írók legkitűnőbb színművei és az ezekről szóló iro­dalomtörténeti és ítészeti felolvasások. Az idei első előadás alkalmával Corneille ötfelvonásos tragoediája, „Rodogine“ került színre, melyet maga szerzője is többi művei elé helyzett, de az ítészek nem voltak vele egy véleményen. Az ily előadások igen hálásak, mivel egyrészt olcsóságuk miatt könnyen látogatha­tók , másrészt pedig tanulságosak, kivált akkor, midőn a felolvasás tisztjét egy-egy nevezetes író vál­lalja magára. A színészek azonban ilyesmivel nem érik be; ők a művészetből nem csak tanulni, hanem élni is akarnak, és ez okból — a kereskedők, aranyműve­sek és a többi elégedetlen iparosok példáját követve — gréveet készülnek csinálni. Programmjuk igen kicsiny, csak egy szó: fizetés javítás. A színészektől visszatérve az irodalomra, nem hallgathatom el ama búcsúszavakat, melyeket Sainte- Beuve sírjánál az ő egyik barátja mondott: „Adieu, Sainte-Beuve, adieu!“ — csak ennyiből állott az egész, és ezen senki sem botránkozott meg, miután Sainte-Beuve mellőztetni kivánt minden gyászbeszé­det, kivéve egy ultramontán írót, ki okoskodásában Sainte-Beuve atheistikus elméleteit követve, e bú­csúszót helytelennek találta, mert nézete szerint ilyesmi csak keresztények közt alkalmazható, nem pedig oly embernél, ki önmagát nem tekinté egyéb­nek anyagnál. E búcsúszó — a kegyes megbotrán­­kozó szerint — épp oly helytelen volt, mintha egy elrepedt és fészerbe tolt gőzmozdonyhoz monda­nék : „adieu, locomotive, adieu!“ — Mondanunk sem kell, hogy e jámbor hasonlatot egész Páris kinevette. Sainte-Beuve helyébe, a­mint rebesgetik, nem Renant, hanem Portemartint fogják a francia aka­démiában megválasztani. Lamartine megürült szé­kébe pedig valószínűleg Theophile Gautier-t emelik. Az irodalom köréből e híreken kívül egy új mű megjelenését is meg kell említenem. Ez a „Csip­kekelmék története“, s bár nőknek van szánva, a férfiaknak is tarka olvasmányt nyújthat. Bizarr tár­gyáról mostanáig még csak keveset tudott a közön­ség, kiemelek tehát belőle egy pár részletet. Apelles idején kezdem, mivel az azelőtti időrül szóló adatokat átalán véve homály fedi. A nessus-i öltönyt Cos szigetének női lakosai készítették. E szövetet, melyet egy író „szélszövetnek“ neve­zett el, az elpuhult rómaiak is átalánosan elfogadták, úgy hogy egy Rómából visszatérő barbár követ így nyilatkozott: „Azt hittem volna a római­őkről, hogy ruhátlansági fogadalmat tettek, ha meg nem győztek volna arról, hogy csakugyan ruha van rajtuk.“ Ez volt a csipkék fénykora. Franciaországban a ke­resztes háborúk eszközölték ez iparág emelkedését. Amiensi Péter a szent földre gyapjúmezben és len­évvel indult, midőn pedig onnan visszatért, egy gyö­nyörű jeruzsálemi csipkével díszített ing volt rajta, minőt visel azóta az összes papság. Nemsokára ez­után az egész nyugat csipkés ruhaneműekkel öltöz­ködött, s a velencei készleteket valamennyi fölé he­lyezte. Margit királynő, a­mennyire csak lehetett, egész öltözetét csipkékkel árasztotta el. Bizonyos na­pon egy udvarában lévő idegen, látva őt, hogy egész nyakát egy nagy csipkedísz födi, azt mondá a ki­rálynőnek: „Felségednek szép dísze van, de ez bizonyára alkalmatlan lehet, midőn eszik vagy meg­csókol valakit!“ Margit erre egy két lábnyi hosszú kanalat adatott magának, és minden legkisebb baj nélkül ette meg levesét az idegen előtt. XV-dik La­jos alatt egy pár kézelő 2,700 livres-be került. Ilye­neket használt Buffon is, midőn irt. Maga XV-dik Lajos rendkívül szerette gyermekkorában szétszag­gatni az udvaroncok finom kézelőit. Haragudtak is rá e miatt mindannyian. Egyszer közülök egyik bo­­szúságában az udvarias királyfi előtt saját kézelőit széttépvén, hidegen igy szólt: „Monseigneur! mondha­tom , hogy ez nekem semminemű élvezetet nem szerzett.“ A csipkék történetéről egy nem kevésbbé bizarr vita jut eszembe. Ma van Szent­ Crispin napja, ki 1002

Next