Fővárosi Lapok 1869. december (275-299. szám)

1869-12-01 / 275. szám

275-ik az. Szerda, december 1. Kiadó-hivatal: Pest, barátok-tere 7. sz. Hatodik évfolyam 1869, Előfizetési dij: Félévre ................8 frt. N egyedévre .... 4 frt. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve minden­nap ; koronkint képekkel. FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Zöld fa-utca 39. sz. 2. em. Hirdetési dij: Negyed hasábos petit sor......................7 kr. Bélyegdíj minden ik­tatáskor .... 30 kz. Előfizetéseket mindig: csak a rendes évnegyedek elejétől fogadhat el a kiadó-hivatal. Jelen évnegyedről teljes száméi példányok­kal még mindig szolgálhat a kiadó-hivatal. Oh mért kelle nekünk .., Oh mért kelle nékünk itt lenn találkoznunk, Miért nem egy másik, boldogabb hazában, Hol nincs földi salak, nincs semmi búbánat, Hol örök szerelem, öröfe ifjúság van ? Nagy mélység választ el kettőnket egymástól, Az idő ásta azt mostoha kezével, Te rengő bölcsődtől még alig távoztál, És én közel járok síromnak széléhez. Te fölkelő nap vagy, az egész világra Áldást hintve árad sugaraid fénye ; Én a lenyugvó nap, mely a felhők mögül Búcsuzólag tekint vissza még a földre. Két korszaké vagyunk, az enyim már a múlt, A tied a jövő, a biztató remény, Enyim a csüggesztö, fájó emlékezet, Előre tekintesz, csak visszanézek én ! Későn jövél nagyon, vagy én jöttem korán, Csaknem egy lét folyt le a várakozással! Az idő kereke pusztító robajjal Az enyészet felé visz, ragad magával. De van egy érzelem, melynek örök fénye Bevilágositja a nagy mindenséget, Mely arany szálakkal áthidalja létünk, S egybeolvaszt időt, tért és messzeséget: Gazdag forrása van annak a szívemben, Tengerré árasztja varázstekinteted, Óh bocsássuk reá életünk hajóját, Hitem : hogy ez az út boldogsághoz vezet. Berecs Károly. Egy késö-öszi történet. (Elbeszélés.) Irta : Vacano E. M. (Vége.) AuguBt szive följajdúlt, s lelke összes érzelmei néma elfogultsága ellen zúdultak. Félig fölemelkedett; maga sem tudta, mit fog mondania, de érezte, hogy szólnia kell. Hisz utójára történt, hogy vele beszélhetett! A kívülről beható nap sugarai összes érzelmét megvilá­gították, s a szoba kellemes lege hálóval vonta kö­rűi lelkét, hálóval utójára, utójára 5 — Nos tehát! — kiáltott fel. — Igen, ki kell mondanom, hisz többé úgy sem látom kegyedet. Mit törődöm azzal, ha kikacag is! Én távozom, mert nem birom ellenszenvét elviselni. Mert, mondjon bármit- kegyed gyűlöl engem, vagy ha nem, úgy közönyös vagyok előtte, mint egy féreg, mely lábai előtt csú­szik, 8 ez még sokkal gonoszabb, elviselhetlenebb a gyűlöletnél is . . . mert .. . mert én szeretem kegye­det, Maud! Maud mint őrült meresztő rá szemeit. Szólani akart, de ajkai csak mozogtak,j s ismét némák ma­radtak. Es August, mintha megittasúlt volna, megré­mülve s megkönnyebbülten, saját szavaitól elragad­tatva folytató, mig fölegyenesedve állott előtte. — Igen, én szeretem kegyedet, Maud. Egyedül kegyedet. Nem tudom, miért kell ennek igy lenni. Ezelőtt gyakran vágyódtam a szerelem után vagy gúnyoltam; gyakran megkisérlettem lelkesedés vagy szenvedély által pótolni; igen, mindezt éreztem, de azt soha, mit kegyed iránt érezek Maud! Oly ki- mondhatlan nagy, dicső, magasztos és egyszersmind fájdalmas is! Lelkem ezelőtt egy templomhoz ha­sonlított, mely tele volt képekkel: számtalan kedves, szent kép függött benne, mely mind tiszteletgerjesztő s csodatevő volt, és én mindezt szerettem. Virágok díszítették az oszlopokat, a nap áttört a tarka festésű üvegeken, s kék, vörös és zöld sugarakban játszott a padozaton; a tömjén füstje fölszállott, s az orgona zengett. Es csak egy hiányzott: az oltárkép, a Mes­siás vagy a megváltó. Es valahányszor magamba tértem, mindig oly áhitatnélkülinek kellett lennem, és mindannyiszor ismételnem kellett: „Az üres tem­plom !“ És én csöndes lettem, és az emberek álmo­dozónak neveztek. És most! Oh, Maud, bocsásson meg, ha ki kell mondanom, most, midőn mindörökre válunk, most, midőn szerelmem többé nem boszant- hatja és meg nem bánthatja, ha most kimondom; hogy szeretem kegyedet! Jól tudom, mily lealázó rám nézve : ön, a hideg, közönyös lény előtt ezt be­váltanom ; de nem tehetek másként, valamint arról sem tehetek, hogy gondolataimban a világ szépségét, múltam összes vágyát s jövöm összes gyöngédségét ke­gyedben lelem, kegyedben öszpontositom. És most is­ten önnel, Maud, és legyen szerencsés. Ez nem szóvi­rág. Szerelmem elég önzetlen, hogy az ön szerencséjét mint legnagyobb boldogságomat kivánjam. Szomorú, végtelen szomorú, hogy nem volt megengedve, misze­rint e boldogságot én nyújthattam volna önnek, dacos, becsületes, egyenes lelkű leány ! Maradjon ezentúl is az, de a büszkeséget el kell hagynia, hogy azon fér­fit, kit ön valaha szeretni fog, boldogíthassa. Mert jöhetnek oly napok, Maud, hogy a legerősebb nő is férfi-védelemre szorúl, és csakis saját Bzivünk aláza­tossága az, mi e támaszt, mint áldást tekinteti velünk. Még egyszer .. . éljen boldogúl! Es megragadta Maud kezét s fátyolozott sze­mekkel tekintett rája, mely tekintetben egész lelke nyugodott. Maud minden szavát hallotta, mintha mély tengerbe merült volna és hallaná a viz méltóságos zúgását, mely keblére nehezedett. És a merevség, mely egy időre erőt vett rajta, lassanként leirhatlan szédelgéssé vált. — Ön szeret ? — kérdé, s hangja mint idegen hang zengett fülében, és lélegzete elakadt. — Es menyasszonya ? Flowir megállóit. — Nekem nincs többé menyasszonyom. Gretát nem fogom nőül venni. 0 nem szeret s én sem szere­tem ; mi legfölebb megtörtük volna egymást. A kö­rülmények s egy végrendelet kényszerítése jegye­sekké avatott bennünket. Boldogúlt nagyatyám óhaj­tása volt. Ezt mi titokban tartottuk, s szerelmesek­nek mutattuk magunkat, s iparkodtunk is valóban azokká lenni, hogy a világ előtt nevetségesekké ne váljunk. Minthogy mindketten szabad szívvel rendel­keztünk, nem szerettünk s nem is reméltünk már szeretni, egyesülni akartunk. Most, midőn a szerel­met, a valódi, mindent egybefoglaló, egyedül üdvö­zítő szerelmet ismerni tanúltam, most a házasság köztem és Greta között vétek és gyalázat volna. Mindent megvallottam előtte, s ö igazat adott. Greta nem lett volna akadály köztünk, ha kegyad szeretett volna Maud . . . Maud e szavakra egészen föleszmélt, határta­lan fájdalom ragadta meg, s könyek tolúltak sze­meibe. — Szeretni ? Ön beszél szerelemről ? Szabad lett volna-e önt valaha szeretnem ? Nem gazdag-e ön ? Elfogadhattam volna-e a szerelmet s boldog­ságot, a kényelmet, melyet a koldusnönek mint ala­mizsnát nyújtottak volna ? Szeretni ? Ott, hol min­denki azt gondolhatta volna, hogy szerelmem alapja a gazdagság utáni vágy ? Oh! menjen, menjen, és ne gyötörjön tovább! Istenem, istenem, ön nem tudja . . . Flowir szomorúan mosolygott. — Gazdag ? Én nem vagyok gazdag, Maud; én szegény vagyok. Nincs egyebem, mint öröklött ta- núlmányaim, s ezekből fogok élni. Nagyatyám vég­rendeletében csak azon esetben nevezett ki örökö* sévé, ha Gretát nőül veszem. Az ellenkező esetben ' r az egész vagyon unokahúgomra száll. És kegyed tudja, hogy többé Greta nőm nem lehet. S ezzel megcsókolta a még mindig kezei közt tartott reszkető kezet, s fájó szívvel készült indúlni. Ekkor egy gyöngéd kart érzett nyaka köré fű­ződni, s aztán még egyet. Lélegzet nélkül tekintett vissza, s Maudot karjai közé szoritá. — Szegény ? — kiáltott Maud. — S ön szeret engem ?! De kell-e még mondanom, August, hogy éu is szeretem önt, .. . hogy szerettem az első pillanat­tól , tudtomon kívül, akaratom ellen,. .. s hogy ösz- szes dacom, haragom, gyűlöletem saját magam ellen volt irányúivá, magam ellen, mert szerettelek, a nél­kül, hogy kértél, a nélkül, hogy akartad volna, . . . és mert, mint hittem, testtel-lélekkel , egy másé voltál .. . — Maud! — Igen , vagy vak vagy-e, hogy nem látod ? — nevetett és sirt egyszerre. — Ne menj el August, ne menj el! . . hisz meghalnék nélküled! . . . Te is szeretsz!. . . Istenem .. . én . .. August, oly végte­len borzasztó volt, midőn távozni akartál; soha sem éreztem magam oly szegénynek, elhagyatottnak, el­veszettnek, mint ma. Hisz az egész világon nem ta­láltam s nem is fogok találni mást, mint erős lelke­det, melyre támaszkodbatom! Vad voltam, mert nem volt mit szeretnem, nem a mai napig August! — Maud! tudnál-e szegény lenni velem ? — s egész férfiassága könytöl remegő hangjába olvadt. — Szegény ? — ismétlé Maud csupán, s büszkén és boldogan tekintett szemei közé. Sevigné asszony. — St. Beuve „Galerie de femmes celebresu-jéböl. — Sevigné asszony, épp úgy, mint Lafontaine és Montaigne, azon lények közé tartozik, kiket Fran­ciaország örökösen ajkain hordoz. Nem pusztán ki­tűnő írónővel van dolgunk; Sevigné asszony régi ismerősünk, sőt még ennél is több : szomszédunk, jó barátunk. Mindazok, kik arra törekednek, hogy ez irónö életrajzát illetőleg, számunkra nem annyira kellemes, mint könnyű, folyékony irálylyal s a leg­kisebb részletekig világos adatokkal szolgáljanak, bizton számíthatnak érdekeltségünkre. E tekintetben Monmerqué, mintegy 30 év előtt kiadott könyvével valóban igen nagy szolgálatot tőn nekünk. Még töb­bet tett e téren Walckenaer ama gazdag és tüzetes életrajz által, melyet épp most ad ki, s melyet a nem rég megjelent negyedik kötet korántsem merí­tett ki. E kitűnő életiró fáradhatlan munkássága folytán sokat fogunk megtudni Sevigné asszonyról, ennek köréről, barátjairól, ismerőseiről, sőt még ba­rátainak barátjairól is; nagyon sokat — tán a sok­nál is többet. Walckenaer jelenkorunk egyik legmunkásabb s leginkább sokoldalú tudósa; universalis észnek is nevezhetjük őt bátran. Kérdezősködjünk utána a természettudósoknál s ezek kétségtelenül be fogják vallani, hogy ő egy egészen új osztályt alapitott meg a természetrajzban; pedig magában véve egy­szerű tárgyról irt: a pókokról. Szegény pókok 1 Walckenaer volt az első s tán az utósó is, ki figyel­mére méltatta őket. Munkái e tekintetben koránt­sem múló, sőt örökbecsüek; ő a pókok Latreilleje. Foglalkozott különbon a méhekkel is. „Á gallo

Next

/
Thumbnails
Contents