Fővárosi Lapok 1869. december (275-299. szám)

1869-12-01 / 275. szám

275-ik az. Szerda, december 1. Kiadó-hivatal: Pest, barátok­ tere 7. sz. Hatodik évfolyam 1869. Előfizetési dij: Félévre................8 frt. Negyedévre .... 4 frt. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve minden­nap , koronkint képekkel.FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Előfizetéseket mindig, csak a rendes évnegyedek elejétől fogadhat el a kiadó­hivatal. Szerkesztői iroda: Zöld fa­ utca 39. sz. 2. em. Hirdetési díj: Negyed hasábos petit sor......................7 kr. Bélyegdíj minden ik­tatáskor .... 30 kr. Jelen évnegyedről teljes számos példányok­kal még mindig szolgálhat a kiadó­hivatal. Oh mért kelle nekünk ... Oh mért kelle nékünk itt lenn találkoznunk, Miért nem egy másik, boldogabb hazában, Hol nincs földi salak, nincs semmi búbánat, Hol örök szerelem, öröme ifjúság van ? Nagy mélység választ el kettőnket egymástól, Az idő ásta azt mostoha kezével, Te­rengő bölcsődtől még alig távoztál, És én közel járok síromnak széléhez. Te fölkelő nap vagy, az egész világra Áldást hintve árad sugaraid fénye ; Én a lenyugvó nap, mely a felhők mögül Búcsúzólag tekint vissza még a földre. Két korszaké vagyunk, az enyim már a múlt, A tied a jövő, a biztató remény, Enyim a csüggesztő, fájó emlékezet, Előre tekintesz, csak visszanézek én ! Későn jövöl nagyon, vagy én jöttem korán, Csaknem egy lét folyt le a várakozással! Az idő kereke pusztító robajjal Az enyészet felé visz, ragad magával. De van egy érzelem, melynek örök fénye Bevilágositja a nagy mindenséget, Mely arany szálakkal áthidalja létünk, S egybeolvaszt időt, tért és messzeséget: Gazdag forrása van annak a szívemben, Tengerré árasztja varázstekinteted, Ók bocsássuk reá életünk hajóját, Hitem , hogy ez az út boldogsághoz vezet. Berecs Károly: Egy késő-őszi történet. (Elbeszélés.) Irta : Vacano E. M. (Vége.) August szive följajdúlt, s lelke összes érzelmei néma elfogultsága ellen zúdultak. Félig fölemelkedett; maga sem tudta, mit fog mondania, de érezte, hogy szólnia kell. Hisz utójára történt, hogy vele beszélhetett! A kívülről beható nap sugarai összes érzelmét megvilá­gították, s a szoba kellemes lege hálóval vonta kö­rül lelkét, hálóval utójára, utójára . — Nos tehát! — kiáltott fel. — Igen, ki kell mondanom, hisz többé úgy sem látom kegyedet. Mit törődöm azzal, ha kikacag is! Én távozom, mert nem birom ellenszenvét elviselni. Mert, mondjon bármit­­kegyed gyűlöl engem, vagy ha nem, úgy közönyös vagyok előtte, mint egy féreg, mely lábai előtt csú­szik, s ez még sokkal gonoszabb, elviselhetlenebb a gyűlöletnél is . . . mert .. . mert én szeretem kegye­det, Maud! Maud mint őrült meresztő rá szemeit. Szólani akart, de ajkai csak mozogtak,­ s ismét némák ma­radtak. És August, mintha megittasult volna, megré­mülve s megkönnyebbülten, saját szavaitól elragad­tatva folytató, mig fölegyenesedve állott előtte. — Igen, én szeretem kegyedet, Maud. Egyedül kegyedet. Nem tudom, miért kell ennek így lenni. Ezelőtt gyakran vágyódtam a szerelem után vagy gúnyoltam; gyakran megkisérlettem lelkesedés vagy szenvedély által pótolni; igen, mindezt éreztem, de azt soha, mit kegyed iránt érezek Maud! Oly ki­­mondhatlan nagy, dicső, magasztos és egyszersmind fájdalmas is! Lelkem ezelőtt egy templomhoz ha­sonlított, mely tele volt képekkel: számtalan kedves, szent kép függött benne, mely mind tiszteletgerjesztő s csodatevő volt, és én mindezt szerettem. Virágok díszítették az oszlopokat, a nap áttört a tarka festésű üvegeken, s kék, vörös és zöld sugarakban játszott a padozaton; a tömjén füstje fölszállott, s az orgona zengett. És csak egy hiányzott: az oltárkép, a Mes­siás vagy a megváltó. És valahányszor magamba tértem, mindig oly áhitatnélkülinek kellett lennem, és mindannyiszor ismételnem kellett: „Az üres tem­plom !“ És én csöndes lettem, és az emberek álmo­dozónak neveztek. És most! Oh, Maud, bocsásson meg, ha ki kell mondanom, most, midőn mindörökre válunk, most, midőn szerelmem többé nem boszant­­hatja és meg nem bánthatja, ha most kimondom, hogy szeretem kegyedet! Jól tudom, mily lealázó rám nézve : ön, a hideg, közönyös lény előtt ezt be­váltanom ; de nem tehetek másként, valamint arról sem tehetek, hogy gondolataimban a világ szépségét, múltam összes vágyát s jövöm összes gyöngédségét ke­gyedben lelem, kegyedben öszpontositom. És most is­ten önnel, Maud, és legyen szerencsés. Ez nem szóvi­rág. Szerelmem elég önzetlen, hogy az ön szerencséjét mint legnagyobb boldogságomat kivánjam. Szomorú, végtelen szomorú, hogy nem volt megengedve, misze­rint e boldogságot én nyújthattam volna önnek, dacos, becsületes, egyenes lelkű leány ! Maradjon ezentúl is az, de a büszkeséget el kell hagynia, hogy azon fér­fit, kit ön valaha szeretni fog, boldogíthassa. Mert jöhetnek oly napok, Maud, hogy a legerősebb nő is férfi-védelemre szorul, és csakis saját szivünk aláza­tossága az, mi e támaszt, mint áldást tekintett velünk. Még egyszer .. . éljen boldogul! És megragadta Maud kezét s fátyolozott sze­mekkel tekintett rája, mely tekintetben egész lelke nyugodott. Maud minden szavát hallotta, mintha mély tengerbe merült volna és hallaná a viz méltóságos zúgását, mely keblére nehezedett. És a merevség, mely egy időre erőt vett rajta, lassanként leirhatlan szédelgéssé vált. — Ön szeret ? — kérdé­­s hangja mint idegen hang zengett fülében, és lélegzete elakadt. — És menyasszonya ? Flock­ megállóit. — Nekem nincs többé menyasszonyom. Gretát nem fogom nőül venni. Ő nem szeret s én sem szere­tem ; mi legfölebb megtörtük volna egymást. A kö­rülmények s egy végrendelet kényszerítése jegye­sekké avatott bennünket. Boldogult nagyatyám óhaj­tása volt. Ezt mi titokban tartottuk, s szerelmesek­nek mutattuk magunkat, s iparkodtunk is valóban azokká lenni, hogy a világ előtt nevetségesekké ne váljunk. Minthogy mindketten szabad szívvel rendel­keztünk, nem szerettünk s nem is reméltünk már szeretni, egyesülni akartunk. Most, midőn a szerel­met, a valódi, mindent egybefoglaló, egyedül üdvö­zítő szerelmet ismerni tanultam, most a házasság köztem és Greta között vétek és gyalázat volna. Mindent megvallottam előtte, s ő igazat adott. Greta nem lett volna akadály köztünk, ha kegyad szeretett volna Maud . . . Maud e szavakra egészen föleszmélt, határta­lan fájdalom ragadta meg, s könyek találtak sze­meibe. — Szeretni ? Ön beszél szerelemről ? Szabad lett volna-e önt valaha szeretnem ? Nem gazdag-e ön ? Elfogadhattam volna-e a szerelmet s boldog­ságot, a kényelmet, melyet a koldusnőnek mint ala­mizsnát nyújtottak volna ? Szeretni ? Ott, hol min­denki azt gondolhatta volna, hogy szerelmem alapja a gazdagság utáni vágy ? Oh! menjen, menjen, és ne gyötörjön tovább! Istenem, istenem, ön nem tudja . . . Flock­ szomorúan mosolygott. — Gazdag ? Én nem vagyok gazdag, Maud; én szegény vagyok. Nincs egyebem, mint öröklött ta­­nulmányaim, s ezekből fogok élni. Nagyatyám vég­rendeletében csak azon esetben nevezett ki örökö­­sévé, ha Gretát nőül veszem. Az ellenkező esetben e­z az egész vagyon unokahúgomra száll. És kegyed tudja, hogy többé Greta nem nem lehet. S ezzel megcsókolta a még mindig kezei közt tartott reszkető kezet, s fájó szívvel készült indulni. Ekkor egy gyöngéd kart érzett nyaka köré fű­ződni, s aztán még egyet. Lélegzet nélkül tekintett vissza, s Maudot karjai közé szok­ta. — Szegény ? — kiáltott Maud. — S ön szeret engem ?! De kell-e még mondanom, August, hogy én is szeretem önt, .. . hogy szerettem az első pillanat­tól , tudtomon kívül, akaratom ellen,. .. s hogy ösz­­szes dacom, haragom, gyűlöletem saját magam ellen vált irányulvá, magam ellen, mert szerettelek, a­nél­kül, hogy kértél, a nélkül, hogy akartad volna, . . . és mert, mint hittem, testtel-lélekkel , egy­másé voltál .. . — Maud! — Igen , vagy vak vagy-e, hogy nem látod ? — nevetett és sírt egyszerre. — Ne menj el August, ne menj el! . . hisz meghalnék nélküled! . . . Te is szeretsz!. . . Istenem .. . én . .. August, oly végte­len borzasztó volt, midőn távozni akartál; soha sem éreztem magam oly szegénynek, elhagyatottnak, el­veszettnek, mint ma. Hisz az egész világon nem ta­láltam s nem is fogok találni mást, mint erős lelke­det, melyre támaszkodhatom! Vad voltam, mert nem volt mit szeretnem, nem a mai napig August! — Maud! tudnál-e szegény lenni velem ? — s egész férfiassága könytös remegő hangjába olvadt. — Szegény ? — ismétlé Maud csupán, s büszkén és boldogan tekintett szemei közé. Sevigné asszony. — St. Beuve „Galerie de femmes celebresu-jéböl. — Sevigné asszony, épp úgy, mint Lafontaine és Montaigne, azon lények közé tartozik, kiket Fran­ciaország örökösen ajkain hordoz. Nem pusztán ki­tűnő írónővel van dolgunk; Sevigné asszony régi ismerősünk, sőt még ennél is több : szomszédunk, jó barátunk. Mindazok, kik arra törekednek, hogy ez irány életrajzát illetőleg, számunkra nem annyira kellemes, mint könnyű, folyékony irálylyal s a leg­kisebb részletekig világos adatokkal szolgáljanak, bizton számíthatnak érdekeltségünkre. E tekintetben Monmerque, mintegy 30 év előtt kiadott könyvével valóban igen nagy szolgálatot ten nekünk. Még töb­bet tett e téren Walckenaer ama gazdag és tüzetes életrajz által, melyet épp most ad ki, s melyet a nem rég megjelent negyedik kötet korántsem merí­tett ki. E kitűnő életk­ó fáradhatlan munkássága folytán sokat fogunk megtudni Sevigné asszonyról, ennek köréről, barátjairól, ismerőseiről, sőt még ba­rátainak barátjairól is; nagyon sokat —­tán a sok­nál is többet. Walckenaer jelenkorunk egyik legmunkásabb s leginkább sokoldalú tudósa; universális észnek is nevezhetjük őt bátran. Kérdezősködjünk utána a természettudósoknál s ezek kétségtelenül be fogják vallani, hogy ő egy egészen új osztályt alapitott meg a természetrajzban, pedig magában véve egy­szerű tárgyról irt: a pókokról. Szegény pókok ! Walckenaer volt az első s tán az utósó is, ki figyel­mére méltatta őket. Munkái e tekintetben koránt­sem múló, sőt örökbecsűek; ő a pókok Latreilleje. Foglalkozott különben a méhekkel is. „A gallo

Next