Fővárosi Lapok 1870. május (92-116. szám)

1870-05-01 / 92. szám

92-dik sz. Vasárnap, május 1. kiadó-hivatal: Pest, barátok­ tere 7. sz. Hetedik évfolyam 1870. Előfizetési díj: Félévre ... 7 ft­­ kr. Negyedévre . 8 ft 50 kr. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve minden­nap , koronkint képekkel.FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. m 1 Előfizetéseket mindig csak a rendes évnegyedek elejétől fogadhat el a kiadó­hivatal. Szerkesztői iroda: Zöldfa­ utca 39. sz. 2. em. Hirdetési díj: Negyed hasábos petit sor......................9 kr. Bélyegdíj minden ig­tatási sor .... 30 kr. Előfizetési fölhívásunkat ez új évnegyedre ajánljuk az olvasók figyelmébe. Napilapunk ára fél­évenként csak egy forinttal több, mint a heti divatla­poké. Évnegyedre 3 frt 50 kr., félévre 7 frt. Május első napján. Kék volt az ég, zöld volt a rét, Már a pacsirta zengett, Az ér szaladt hűs fák alatt, A szellő játszva lengett, Köröskörül dal g­­ombsuham Szelíd összhangba rengett, S az én szivem, forrón, híven Megreszketett, fölengedt — A május első napján! Egy völgy fölött ültem veled, Kéz kézben, úgy pihentünk; Édes nyugágyam volt öled, S misem zavarta csendünk; Majd kelt a láb s mentünk odább, Egy kis ligetbe mentünk, Hol édesen, negédesen Táncolt az ág felettünk — A május első napján ! Ott csöndesen megálltam én a szemedbe nézve, szóltam: „Oh, szende lány, oh drága lény, Szeretsz-e, mondd ki nyíltan !“ – válaszolt, pirulva szólt, S oly édes-elfogultan: „Mindig nagyon szerettelek!“ E percben égbe’ voltam — A május első napján! Már alkonyult, a nap lehullt A messzeségbe régen, Már vándorolt mélán a hold A tiszta, csöndes égen, S mi még bolyongtunk szüntelen Az árny takart vidéken , Nem hagyhatok el a helyet, Mely szíved adta nékem — A május első napján ! Tiszták valánk, szent volt a láng, Melylyel szerelmünk égett, De eltiporta végzetünk A fejlő üdvösséget. Szép, csöndes álmunk oly hamar, Ah, oly korán ért véget! Most sírodat ékitem én, S siratlak fájva téged — A május első napján! Ábrányi Emil: A roskadt ház. (Beszély.) Irta : Tóvölgyi. I. A külszin csal. A Mária-utcában volt az a ház, jól emlékszem rá. „Roskadt ház“-nak hívták. Midőn a kidőlt-be­­dőlt kemencéről meséltek, mindig ez a ház jutott eszembe, mert a „kidőlt-bedőlt“ cím semmire sem illett volna jobban. Falai, melyekről a vakolat le volt hullva, halálos betegként álltak, s a repedéseken át látszanak szívni a lélekzetet. A tetőzet horpadozott, és az eresz szegélyzete olyan csipkés, mintha pályá­zat nyittatott volna rá, s valaki versenyezett volna, hogy a zsindelyt így kitépázza belőle , míg a meg­maradt darabok egyike ki volt csúszva, hogy csak végével tartózkodott, várva az első szellő érkezését, hogy karjaiba rohanhasson , addig a másika, megle­petve aggszázi szeméremtől, egészen visszahúzódott, nehogy csorba fogait szemügyre véve, kigúnyolják. Az eresz­eskornyáin azután átbujdosott a vándor esővíz, egyik lábát az utcára, másikat a repedésen át hihetőleg a szobába nyújtva, s egyet-egyet kop­pantva megjelenésekor, mint az enyészet levélhor­dozója, hozva a hírt , hogy ismét közelebb értek a halálhoz egy pillanattal. A roskadt tetőzetből egy könnyelmű, iszákos kémény ágaskodott ki, mint mellette betegen fekvő családja közül a korbely családapa, félreütve kalap­ját, és szomjasan az ég felé tátva száját, nem gon­­gondolva senkivel és semmivel, csak édes magával. Egyedül üres gyomrának, az üres konyhának hódolt. A moha, kövirózsa és csipkefa egészen elbontotta környezetét, mint iszonyú fekélyes betegség, hanem ő azért jól találta magát, mint a korhelyek Jóbja a szemétdombon. A tetőzet kinézéséhez megfelelően rongyosak voltak az ajtók és ablakok, melyek redőnyei, mint foltból a szakadozott cérnaszálak, lógtak lefelé, s ébresztettek olyféle szánakozást a járó­kelőkben, mint egy rongyos koldus, kit még sokan ismertek gazdagnak az élők közül. Kapuja tulajdonképen egyes deszkaszálakból állt, melyek megfoghatlan művészettel voltak egy­más mellé tákolva, s csupán fölül tartotta azokat ösz­­sze valami, mert alól el lehetett hajtani, s mint meg­annyi függönyt szétválasztani egymástól, s­ürge módjára bújni be az ekként támadt nyíláson vagy hasadáson. Az udvar maga teljes képét nyújtotta az elha­nyagoltságnak, s ábrázolta épület alakjában a lum­pot, ásítozó szálakkal , az ajtókkal, ablakokkal. Egyik ablakból egy kályha fekete bádog csöve nyúlt ki, föl az eresz alá, mint rongyokból kifészke­­lődött kar, mely a lompos fejet akarja megvakarni. Hanem magának e háznak is oly­aszkóros kinézése volt, horpadozva és görbedezve, hogy a ki meglátta, minden orvosi tudomány nélkül is következtethette közeli végét. Midőn az ember a konyhaajtón belépett, s nem volt elkészülve a magas küszöbre, olyat bukott be­felé, hogy orrával támaszkodott meg a földön, mert a­mibe kapaszkodni talált, lett légyen az ablak, ajtó vagy tetőzet, olyan bizonyos, hogy utána szakadt, mint bizonyos az esőre nézve, hogy meg fog álla­podni a földön. Benn a szobák a külsőhöz képest meglehetősen néztek ki. A roskadozó gerendák föl voltak támo­gatva s a támaszoszlopok bemeszelve. A belső ab­lakok meglehetős állapotban. A fal fehér, s a szoba talapzata tisztára csiszolva, mert hát azért emberek laktak e házban is. Erdey Péter, a ház derék tulajdonosa, egy ma­gas, széles vállú, előrehajlott hátú, sovány úri­ember, csúnya, csontos ábrázattal, apró szemekkel és nagy uborka­ orral. A természet megfordítva alkotó, mint más embereket : a­minek kicsinynek kellett volna rajta lenni, az nagy volt, a­minek nagynak kellett volna lenni, az kicsiny volt. Ez az Erdey Péter nem volt több 60 évesnél, hanem ötven év alatt iszonyúan elnyűtte az idő, vagy ő nyűtte el magát. Hetvenest lehetett volna az első tekintetre kinézni belőle, hanem a második és har­madik tekintet mintegy követelé, hogy föltevésünk­ben közeledjünk a nyolcvan felé. Mondják, hogy jó családból való, de hogy fiatal korában hét várme­gyére szóló lump volt , annyira, hogy mindenét elköltötte, hanem egy gazdag nagybátyja megemlé­kezett róla halála óráján, s oly végrendeletet csinált, hogy unokaöcscse, Erdey Péter uram, addig, mig meg nem hal, 3000 forintot húzzon évenkint, s ha­lála esetében a tőke ezekre meg ezekre a rokonokra szálljon. A nagybácsinak halála óráján eszébe sem ju­tott az, hogy Erdey Péter uram még meg is háza­­sodhatik, minek következtében az Erdey Péter uram lehető gyermekeiről tökéletesen megfeledkezett. Erdey Péter uram pedig 40 éves korában józan életre szánva magát, csakugyan meg is házasodott. Mint olyan ember, kinek 3000 forint biztos évi jöve­delme van, ha virágjában még olyan lump volt is kapott feleséget, s mi — mint a­kik elbeszélésünk­ben nemcsak a történethez hívek, de a személyek­hez is igazságosak akarunk lenni — elismerjük, hogy Erdey Péter uram már 39 éves és 9 hónapos korában hajlamot kezdett mutatni a takarékosságra, s mire a negyven évet elérte, már éppen olyan fös­vény volt, a­milyen lump volt azelőtt. A szerencse kereke kiemelve őt az iszákosság pocsolyájából, oly terméketlen, száraz helyre dobta, melyen az ember képzelete kétségbeesés közt szedett össze minden fűszálat, hogy egy kis takarmányra tehessen szert. Azaz, hogy az Erdey Péter képzelődése s fölfogása az élet felől annyira megváltozott, mint változik a nyár és a tél időszaka. Egyik nagyon hideg, a má­sik nagyon meleg, s ki nem élte át az átmenetet, az nem tudja , hogy viselje magát. Erdey Péter egyik szélsőségből, miután a középutat nem ismerte, a másikba esett s azt hitte , hogy ki az élet egyik felében nagyon préda volt, a másikban okvetlenül nagyon fösvénynek kell lennie. Negyven éves korában tehát megnősült. Egy agg szüzet vett el, ki boldognak érezte magát, hogy fejkötő alá, aztán meg boldognak érezte magát, hogy koporsóba juthatott, mert Erdey Péter uram agyon koplaltatta. Nejének egy háza volt, melyet hátrahagyott, s egy leánya lett, ki akarata ellen maradt hátra, mert még olyan piciny volt szegény, midőn anyja meghalt, hogy nem tudta meggondolni a dolgot. Erdey Péter uram föltette magában, hogy má­sodszor nem fog venni feleséget. A feleség a háznál asszony akar lenni, és még cselédet is igényel, a­mi pedig nem járja, különösen pedig nem járja a mai világban, melyben szükebben foly a viz, mint a hogy a bor folyt az előtt, s ha azt akarjuk, hogy kipótol­juk a régit, akkor nagyon is sokat kell a maiban nél­külöznünk. A gyászos özvegy egy tenyeres, talpas fértetlen asszonyságot keresett ki magának a sok közül, s két jeti alku után, naponta reggel és délután egy-egy órát alkudozva, megfogadta gazdasszonyának. Nem akarta egyik a másikat elszalasztani, mert a válasz­tással mind a kettő egy kis tornára számított. (Folyt, kör) Lapunk mai számához féliv melléklet van csatolva. A mi fiatalaink, Jhoquette Ottó beszélye. (Folytatás.) „Két perc !“ — kiálták a vezetők, az ajtót meg­nyitva. A fiatal­ember egy névjegyet vont hirtelen ir zsebéből, tekintetével kérdezve, vájjon szabad-e azt neki átadnia ?” A nő nyájasan fogadta azt el. Ám még el sem olvashatta a jegyet, midőn kívülről ily kiáltás hang­zott : „íme, ott vannak, ott vannak ők !“ Egy magas termetű, idős asszonyság volt látha­tó, kit gazdag egyenruhás inas követett. Az öreg asszonyság az érkezetteket azonnal lefoglalta. Ciotild anyja kiette a jegyet kezéből, a fiatal hölgy pedig rálépett s gond nélkül haladt tovább. — Ez tehát a mi kis leányunk, a mi kedves kis Clotildunk, ki már ily nagyra nőtt ? — kiálta föl a

Next