Fővárosi Lapok 1870. augusztus (167-190. szám)

1870-08-02 / 167. szám

167-dik 87. Kedd, augusztus 2. Kiadó-hivatal: Pest, barátok­ tere 7. szám. Hetedik évfolyam 1870. Előfizetési dij: Félévre . . . 7 ft 2­kr. Negyedévre . 3 ft 50 kr. Megjelen az ünnep utáni lapokat kivéve minden­­t kap, koronkint képekkel.FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. 19g. Előfizetéseket mindig csak a rendes évnegyedek elejétől fogadhat el a kiadó­hivatal. Szerkesztői iroda: Zöldfa­ utca 39. az. 2. em. Hirdetési díj: Negyed hasábos petit sor.....................9 kr. Bélyegdíj minden ig­­tatáskor . . . . 30 kr. Előfizetési Felhívásunkat az új évnegyedre , ajánljuk az olvasók figyelmébe. Napilapunk ára fél­­évenkint­ csak egy forinttal több, mint a heti divat­lapoké. Évnegyedre 3 frt 50 kr., félévre 7 frt. Zir története. — Arabs beszély. — Közli: b. Pongrátz Emil. (V­ége.) Ezután a kastélyt földiszitteté, sátrakat üttetett, az üstöket a tűz fölé függesztete a halotti torra és fölfogadta, hogy az egy kerek évig fog tartani. Az első évet gyászban fogja tölteni, mondotta Zir; a másikat arra fogja használni, hogy a fiatal méneket a harcra kiképezze, a harmadikat pedig, hogy a páncélokat kijavítsa; negyedik évben a háborút fogja megkezdeni. Ekközben a legtöbb arab törzs Gessás­­hoz pártolt, és Kuleib után őt ismerték el uruknak és fejedelmüknek. Ez alkalommal ünnepélyes össze­jöveteleket rendeztek, gyertyákat gyújtottak, sípok és dobok hangzottak mindenfelől. Ekkor Zir össze­­hívatá a törzsek legvénebbjeit s kérdezé: „Miért mentek ki Gessáshoz, és miért köttök békét vele, a nélkül hogy engemet is meghívnátok?“ Ők felelék: „Mi nem gondoltuk, hogy te is jönni akarsz. De ha velünk jösz, Gessás senkit sem fog jobban tisztelni, mint téged.“ „Jól van tehát, — mondá Zir, •— én vele­tek megyek!“ így tehát­ hatvan sheik és Zir átlova­goltak Gessushoz. Ez nagyon megörülve a jó hírnek, azt mondá, hogy Zirt mindazon méltóságokba és jövedelmekbe, melyeket Kuleibtől kapott, ismét visz­­szahelyezi, tisztelet-öltönyt ajándékoz neki és nőt fog keresni számára. Mikor megérkeztek, kezet fo­gott velük, mihelyt lovaikról leszálltak. Csak Zir ma­radt a nyeregben. Ekkor így szólt Gessás: „Ugyan szállj le hát, nagybátya!“ Zir felelt: „Várj, míg lo­vamat megitattam!“ „Egy veder almavizet fogok eléje tétetni“ — mondá Gessás. — A másik ellen­ben így felelt: „Nem, én magam akarom a forrásnál megitatni, mert csakis nekem és Kuleibnek enge­delmeskedik az.“ A forráshoz lovagolt tehát, melyet Shelish, Gessás testvére, őrizett. Ez, mikor Zir meg­érkezett, énekelni kezdett: „Isten hozott, Reb’sah sarja ! Megvilágíts minden országot. Hagyd a trónt Gessás testvéremnek, Sok ajándékot kapsz majd tőle, Mint ezelőtt egykor Kuleibtől. Mennyin elenyésztek Kuleibként, Mily sok ember szállt sírba, mint ő !“ Alig hangzott el a végszó ajkairól, s máris el­metszd nyakát Zir éles kardja, ki, kezében a véres fővel, visszaszáguldott a gyülekezetbe, oda dobá azt közéjük s igy kiáltott: „íme,Gessás, testvéred feje!“ Ekkor lovára pattant és visszavágtatott labába, Telbanehre. A hatvan sheiknek pedig, a kik vele mentek, Gessás rögtön lábaik elé rakatá fejeiket. Ez időtől kezdve Zir kegyelem nélkül pusztítá az ellenséges törzseket. Ezrenként gyilkolta le őket s a koponyákból palotákat és kőfalakat építtetett. Valahányszor Kubeib sírjához ment, mindig azt kér­dezd : „Testvér, haragszol-e még ?“ Ha felelet nem jött, ismét harcba ment és öldökölt. Ekkor Gessus cselhez folyamodott, hogy a háborúnak véget vessen. Előhívta D’ajá nagynénje fiát, éjjel a Kubeib sírjá­hoz vitte, megparancsolta neki, hogy menjen le a sírboltba s üljön ott, mig Zir kérdését hallja, s akkor aztán az előre betanult módon feleljen. Másnap reg­gel csakugyan eljött Zir, megállóit csöndesen a sír­nál, s azután így szólt: „Haragszol-e még, testvér!“ A sírboltból e felelet hangzott: »Légy üdvözölve, óh Zir, testvérem! Láttam kardodat, mely Assuantól Sali­­hijjeh-ig fénylett; láttam a falakat, melyeket kopo­nyákból rakattál, és láttam a halottakat, láttam min­dent, én meg vagyok elégedve veled, oh Zir, testvé­rem. Szüntesd meg a háborút, menj Gessushoz, nagy­bátyádhoz, köss békét vele, s légy, a mi azelőtt voltál!“ Mikor Zir ezt hallá, így kiáltott föl: „No hát fivérem, kelj föl és vedd le rólam a terheket, hogy megint békén lehessek Shubrában, a kiszáradt kút mellett.“ Gyorsan ásót hozatott, kinyitá a sírgödröt, s ott lelé a fiúcskát, halálfélelmek között ülve a csontok mel­lett. „Ki vagy? Honnan jösz? Hogy mertél engedé­lyem nélkül e fejdelmi sírboltba lépni?“ „Óh nagy­bátya, én D’ajá fia vagyok, könyörülj rajtam Kuleib­­ért, nagybátyámért! Gessás erőszakkal hozott engem ide.“ — „Istenemre ! — mondá Zkr. — Kuleib ha­lála óta senkinek sem adtam kegyelmet. De ő érette ne veszsz el te is kard által!“ A gyermeket lova far­kához köté s hegyen-völgy­ön tova száguldott vele. Árulás folytán végre Zir az ellenek hatalmába ke­rült. Gessus azt parancsolta, hogy őt egy nagy üst­ben főzzék meg s húsát az egész hadsereg között szétoszszák. Csak csodálatos véletlen menté meg Zirt, és helyette egy árüt főztek meg és daraboltak szét. Ezután Zirnek hét évig kellett idegen ország­ban, mint istálló szolgának, nyomorogni. Ekközben Gelileha fitestvérénél egy fiúgyerme­ket szült, kit az gúnyból Giry-nek, azaz kutyakö­­lyöknek nevezett. Anyja még e nevet is: Higris, az­az medve, rákente a szegényre. Mikor fitestvére bo­­szúból Kuleib fiát az arabok féktelen dühének akarta zsákmányul dobni, a nő titkon elhagyá a kastélyt s idegen országba költözött, hol Giro-High­s vitézsége által egy törzsfőnök leányát nőül nyeré. De a főnök nem tudta, hogy vejének atyja Kuleib volt, és azt hitte, hogy az Shelishnek, Gessus testvérének a fia, mert vele így hitették el. Kevés idő múlva Geli­eh ismét kibékült fivérével és Giro-High­ssel együtt ha­za költözött. Zir végre visszakerült hosszas és változatos vi­szontagságok után az idegen országokból Telbanehbe, és ismét megkezdte háborúját Gessus ellen. De most egy ifjú harcos állt ki ellene a síkra, kit nem tudott legyőzni. Giro-High­s volt. Mikor Zir a Kuleib két leányának, Jemámeh-nek és Ghavilehnek elbe­szélte, mily veszedelmes ellensége támadt, Jemámeh kérte, hogy őt a harctérre követhesse. A lány három almát vitt magával, és mikor Giro-High­s közeledett, egyiket felé dobta. Ez az almát kezével fogta föl, a másikat kengyelével, a harmadikat pedig lándzsája hegyével fogta el. A lány ekkor látta, hogy kitűnő harcossal van dolga. Neve után tudakozódott; a harcos igy felelt: „En Giro-High­s, Shelish fia va­gyok ; anyám Geliieh.“ Mikor a lány ezt hallotta, hangosan fölkacagott s igy kiáltott neki: „Menj, kér­dezd meg anyádat, hogy mi a neve apádnak!“ Ek­kor anyjának egy vén szolgájától megtudta, hogy anyja Kuleib és nem Shelish, és hogy Zir, kivel tiz nap óta harcol, az ő nagybátyja. Mikor az éj elérkezett, Giro-High­s a kastélyba sietett, hol Zir Jemámeh és Ghavileh­hel együtt la­kott. A régóta nélkülözött fivért nyílt karokkal fo­gadták. Itt aztán összebeszéltek s másnap Zir, szo­kása szerint, ismét harcba ment. Girv-Higris pedig eléje állt, s miközben lándzsájával hatalmas csapást intézett ellene, egy tömlőt szúrt át, mely kecskevérrel volt megtöltve, melyet Zir szándékosan rejtett el ruhái alá. Zir abban a percben vértől borítva hullt a földre és Girv-Higris tele torokkal kiáltá: „Gessás, itt fekszik ellenséged, jöjj és öld meg őt.“ De alig jött ez közelebb, Zir fölugrott és lovára veté magát, túlfelől meg Giro-High­s állta útját Gessásnak, és így kiáltott: „Hova akarsz futni, nyomorult ? Háromszo­ros igazságtalanságért kell ma boszút állnom rajtad : atyámat megölted, nőtestvéreimet megraboltad s en­gem Shelish fiaként neveltettél. Most már boszút állok atyámért, mert ügyem igazságos volt a nyilvá­nos.“ E szavak után levágta Gessás fejét, s mikor az a földre gurult, Jemámeh hangos örömriadásban tört ki. Gessás emberei pedig kénytelenek voltak meg­hódolni, és Zir csak szamáron engedé őket járni, ősi nemességüktől megfosztotta és egy nagy könyvbe írta be őket, melyben a cigányokkal (ghagav) és ghavázikkal együtt voltak följegyezve. Azután Zir és Girvl Higris a palotába vonultak, és nyolcvan na­pig folytonosan bömböltek a nagy dobok. Kuleib fejét, mely húsz éven át függött, levették, megmos­ták, bebalzsamozták és drága selyembe göngyölve, sírba tették a többi csontok mellé. Giro-High­s átve­­ve Zirtől a törzsek fölötti uralmat és Zir megint Shubrába sietett kiszáradott kútjához, mindent a legszebben helyreállíttatott, s azóta ének és zene hangjai között szürcsölgeti pompás borait. Budin, Turgenjev Iván beszélye. (Folytatás.) Gyorsan összecsomagolta holmijét és türelmet­lenül várt az elutazás órájára. Az egész házban min­denki csodálkozott, midőn határozata felől értesült­ még a cselédség is. Bassistow nem volt képes bána­tát elpalástolni. Szembeötlő volt, hogy Natalia meny­nyire kerülte Rudint, kinek azonban mégis sikerült a levelet kezébe játszani. Az ebédnél még egyszer kinyilatkoztatta Michailovna Darja, hogy Rudint még egyszer reméli láthatni Moszkovába elutazásuk előtt, de ez mit sem válaszolt arra. Legtöbbet társal­gott vele Pandalewski, és Rudin több ízben ellen­­állhatlan vágyat érzett ennek piros pozsgás arcát tenyerével még jobban kipirítani. Boncourt kisasz­­szony sajátságos ravasz pillantást vetett olykor Ru­din felé, mineket a nagyon okos foglyászó ebeknél szoktunk látni. Mintha csak ezt mondta volna: „Ejh, hát már így bánnak veled ?“ Végre hatot ütött az óra és Rudin tarantas­­s­a előrobogott. Gyorsan búcsút vett mindenkitől. Nagyon kellemetlenül érze magát. Ő nem hitte, hogy így fog e háztól megválni; úgy tetszett neki, mintha elkergetnék őt onnan . . . „Hogy történhetett ez ? és miért kelle nekem innen oly nagyon sietnem ? No de elvégre is mindegy!“ Ezeket gondolá­m, midőn erő­­tetett mosolylyal mindenki felé hajtogatta magát. Utoljára még egy tekintetet vetett Natáliára, s földo­bogott szive. A hölgy szeme rajta csüggött s oly szo­morúságot, oly sok szemrehányást fejezett az ki! Gyorsan futott le a lépcsőkön Rudin, s beült tarantassába. Bassistow fölkérte, engedné meg neki, hogy az első állomásig elkísérhesse és beült mellé. — Emlékezik ön, — kezdé Rudin, midőn a ko­csi az udvarból kigördülvén, a fenyőkkel szegély­­zett széles úton haladtak, — emlékezik még, mit mondott don Quixote szolgájának, midőn a hercegnő várát elhagyták ? „Szabadság ! — szólt, — Sancho barátom, az, mi legfőbb kincse az embernek, és bol­dog az, kinek isten a mindennapi kenyeret megadja és ki azért másnak nem tartozik semmi kötelezett­séggel !“ Mit don Quixote érzett akkor, azt én most érzem . . . Adja isten kedves jó Bassistow, hogy ön sohase jusson oly helyzetbe, hogy ezt érezhesse. Bassistow melegen szok­ta meg Rudin kezét. A becsületes ifjúnak szíve hangosan vert elérzékenyült

Next