Fővárosi Lapok 1870. szeptember (191-215. szám)
1870-09-01 / 191. szám
191-dik SZ. Csütörtök, Szeptember 1. Kiadó-hivatal: Pest, barátok tere 7. szám. Hetedik évfolyam 1870. Előfizetési dij: Félévre . . . 7 ft 2 kr. Negyedévre . 3 ft 50 kr. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve mindennap , koronkint képekkel.FŐVÁROSI LAPOK. IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Előfizetéseket mindig csak a rendes évnegyedek elejétől fogadhat el a kiadóhivatal.Sgggg Szerkesztői iroda: Zöldfa utca 39. sz. 2. em. Hirdetési díj: Negyed hasábos petit sor................... 9 kr. Bélyegdíj minden igtatáskor .... 30 kr Teljes számú példányokkal még folyvást szolgáltat a kiadóhivatal. A régi 1 áig. (Elbeszélés.) Lánczy Gyulától. (Folytatás.) Nem sokára mély csönd uralkodott az ócska udvarházban, csak az elkésett esőcsöppek verdesték a cserépfödelet, s a vendégszobában lassú, egyhangú léptek neszét hallhatták a padlásbeli egerek. Várjon mi foglalkoztatható hosszúra termett Endre barátunkat, hogy a „szent éj“ sem adhata neki nyugtát, és nem bízva az álom bűbájos hatalmában, ébren kergeti ama kötődő, hirtelen támadó és hirtelen szétfoszló képeket ? Tán a te fejedet is megzavarta a szép szemek csalfa varázsa és szived összeszorul, mert a boldogságban nem hiszesz. Szegény Endre barátim! Jobb, maradj könyvesszobádban, és virrassz hitetlen tudósaid rideg okoskodásai fölött! Arcod rút, kedélyedben nincs mi gyötör vagy elragad, életed egyhangú! Este asszonyról, szerelemről, boldogságról álmodnál ?! Ah! s te tudod azt, s arcod azért oly sötét. Jobb, feküdjél le, szegény, ügyefogyott Endre barátom ! Kora hajnalban volt, mikor János gazda ismert stoikusai, a kőablakon indulva, széles jó kedvben ballagtak a szamosi erdőség felé. János gazda is kiheverte volt tegnapi latnéját és szótlanul eregető mokra pipájából az istenadta füstöt, csak Endre barátunknak volt lekonyúlva a feje; azaz dehogy volt, hisz oly gyakran fordult vissza ama táj felé, hol a hajnalcsillag kétes fényében a gabádi udvarház mind elmosódóbb körvonalaira vélt ráismerni. III. A nagyendrei község érdemes hívei örvendő érdekkel és kíváncsisággal kisérték magába zárkózott, szobájából ritkán kimozduló papjuk gyakori utazásait. A Gabádra való kirándulások hetirenden voltak. S alig volt ekkortájt keresettebb ember a faluban, mint János gazda, a részegség méltatlan gyanújától nem mindig ment fuvaros, kiben a nénék, anyókák és sok tavaszt megért leányasszonyok az átalánosságokon fölül való részletes tudomást tételeztek föl. Csakhogy János gazda esküdtségre aspirált, és igy méltóságán aluli dolognak tartotta elárulni azt, hogy ő voltaképpen semmit sem tud. Minekünk azonban, kiket a képzelet mindenható gnómjai és silphidjei elvezetnek a legtávolabb tájakra, kik titkon a szivekre tehetjük kezünket és veréséből meghatározhatjuk a szó igaz vagy hazug voltát, minekünk mindenesetre könnyebb lesz enyhíteni tisztelt olvasóink kíváncsiságát. Igen, Endre barátunk kicsípve magát, — amennyire ezt egy olyan magafajta ember bírja — minden szerdán ott szokott ülni a gabádi udvarház ebédlőjének esetlen, zöld, de ilyen zord téli időben mégis fölötte szeretett kályhája előtt, s az öreg úrral disputál, a lutheránusok hitét-nevét védve (mert az öreg úr „tót“-nak mondja mind), vagy a Corpus Juris kifogástalan szellemiségét támadva meg, melyről az öreg úr azt állítja, hogy a világ első törvénykönyveivel vetekedik. Csakhogy ez érdekes politikai vitatkozásoknak is vége szokott szakadni, és ebéd után az asszonyok kötést vesznek elé . Bulwer pedig azt állítja, hogy ez csak ügyes ürügy, melynek örve alatt gondolkoznak vagy, és leggyakrabban, beszélgetnek, úgy ám, de nevezetes, hogy ilyenkor a jószivü Szombatiménak mindig akad valami dolga, az özvegy papnő babérjain szundikál, az öreg úri számadó-béresével zsörtölődik s a mi Endre barátunknak egyedüli partnerje a kékszemü Mari. S aki e nyugodalmas délutánokon kihallgatná az ebédlőben folyó társalgást, annak valóban fogalma sem volna amaz országot mozdító nagy kérdésekről, melyeket itt annyi hévvel tárgyalni szoktak. A kékszemü Mari, kinek primitív műveltségét Szépfalvi Béla (alias vagyis recte Bárándi Menyhért úr) annyira keveselte a költészet iránt — a mi falusi káplánoknál különben nem gyakori eset — mély és meleg érzékkel bírt. Sőt németül is értve, a „Buch der Lieder“ nem egyszer forgott kezén. Endre bátyám ugyan miről tudott volna beszélni másról, mint a mi könyv vagy írás? Németországi tartózkodása alatt részletesebben foglalkozott a szépirodalommal s igy volt tárgya, melyhez köthette azt az édes érzést: nagánosan, bizalmasan, szemben ülni azzal a kedves lénynyel, melynek leírása új, ragyogó szint kölcsönözne egy rideg életnek, s ismét hinni, remélni tanítana egy kétkedő, csüggedt szivet. S ő maga sem tudta, hogy mikor rég olvasott, kedvenc költőiről beszél az ifjú nőnek, hangja melegebbé lesz, arcát egy egy vonás, mely a lélek viszsugara gyanánt tűnik föl, mintha megnemesítené, s a szem megragadó tekintete sokat mondott, hol magyarázni nem lehet. A kékszemű Mari kezdé sejteni, hogy ez a hallgatag pap, kinek beszédje különben a gúny kedélytelenségétől sem éppen menti, meleg, érzelmesebb szívvel bír, mint a mennyire nő azt föltételezte volna, s hogy ez egykedvű vonások sok, igen sok önkíntó reménytelenséget lepleznek. Néhány hónap múltéi így, a tavasz is beköszöntött, és Endre bátyám most hosszú sétákat tőn a szép Marival a gabádi kertben. Egy nő érdeke, rokonszenve oly férfi iránt, ki a szerelem országában járatlan s a szép szemek hatalmát csak könyvekből ismeri, azt könnyen viszi azon téves gondolatra, hogy az érdekből vonzalmat, a rokonszenvből szerelmet magyarázzon. Endre bátyám is így járt, s azért éppen nem csodálhatjuk, mikor egy délután egyszerű szavakkal, bár nem elég biztos hangon megkérdezte a kékszemű Marit : várjon akarna-e neje lenni ? Az első gondolat, mely a Mari fejében feleletül megvillant, tagadó volt, de nem volt szive azt kimondani. Ösztönszerűleg érezte, hogy ez a „nem“ az élet gyökerébe vágó, mély sebet ejtene azon a halvány férfiún, félt összezúzni egy szivet, mely tán soha többé föl nem bírna ocsúdni. — Ha fiatal lányka volnék —■ szólt halk, lassú hangon, —• e kérdésére rögtön felelnék ; de nekem van már élettörténetem, én többé nem vagyok gyermek............a az egész oly váratlanul jött. Isten önnel ! Endre, három nap múlva levelemet veszi. Isten önnel ! Mikor egy húsz éven fölül levő nő kezét kérik meg, kinek vukus anyja, jószívű nagynénje és pipás nagybátyja van, az persze nem számíthat fölötte békés napokra. Mert ilyenkor az anyai jótanácsok sürgetők, a nagynénei sopánkodások könyekre fakasztók, a nagybátyai élcek mélyen találók szoktak lenni. Szegény Marit is bizony kereszttűzbe vették ! Alig tudták meg Endre bátyám komoly nyilatkozását és reá történt odaállását, majd hogy extrakurirral vissza nem hivatták. Az öreg úr magán kívül volt örömében, hogy ezen derék, bár szerinte furcsa gondolkodású ember, kit ő már annyira megszeretett és megszokott az atyafiságba kerül. Az özvegy a nagyendrei papiak tekintélyes voltát — és mint gyakorlott egyházi személy — az ekklézsia földjének jó minőségét emlegette. Szombatimé néni meg egyre csókolgatta Marit, és ha nem csalatkozom, kötényével néhány könyet is törülgetett. Szó a mi szó, szegény Mari nem tudta, mit csináljon ! Lelke mélyén titkon, fejtétlenül forró, kiapadhatlan szerelmet érzett egy arckép iránt. Mert azt a barna, jókedvű arcot, melynek mosolya lelke napvilágát képezi, az életben soha többé viszont nem láthatja. A megsértett női méltóság parázsként födi a szerelem emésztő tüzét. Érezte, hogy inkább meghalna, semmint e férfi nevét mondaná ki, és szíve éjjel nappal mégis e nevet súgta neki. Csakhogy e férfi számára halott, övéinek soha sem bírna érzelmeiről szólani.És Endre, akiben egy önkínzó, elégedetlen, de nemes, emelkedett lelket ismert meg, kiről a nők ösztönszerű tapintatával érezte, hogy szive legédesebb álmai hozzá vannak szőve, Endrének vágja ketté reményeit, és hiú csalódásnak mondja azt, mitől ő új életet várt ? * * # Harmadnapra egy gabádi ember levelet hozott a nagy-endrei tiszteletes számára, melyben csak e két szó volt irva: „Igen! Mari.“ Hogy nevettek a fák, hogy pompázott a nap, hogy daloltak a madarak, mikor a nagy-endrei tiszteletes János gazda szekerén haladott a szamosi erdőségen keresztül Gabád felé! A dicső Gabád felé ! (Folyt, küv.) Öt nő története. Cochinai Viktor regénye. (Folytatás.) A szegény nőt mintha a villám sújtotta volna le, midőn e levelet elolvasta. De megeredtek a könyek s pillanat múlva visszanyerte erejét és bátorságát ; elolta a gyertyákat s elrakott mindent, mit fiának ünnepélyes fogadására készitett! Majd leült, némán, levertem De újból visszanyervén minden erélyét, azonnal irt az elitéltnek. Reményét fejezte ki levelében, hogy ártatlansága ki fog derülni, s őt nem fogják kivégezni, elhalmozta őt gyöngéd, édes és szivszakgató szavakkal és vigasztalta, hogy a halál semmi esetre nem lehet rettentő az ártatlanra nézve, s elküldé neki utósó csókját. E pillanatban borzadály futotta el kebelét s könyei omlottak az általa beirt papírra. Midőn Deschamps e levelet megkapta, ő is sirt. — Nem ! — kiálta föl, — nekem nem szabad, én nem akarok meghalni! Oh! istenem, engedd, hogy élhessek anyámért, szegény anyámért ! Midőn ügyvéde meglátogatta, forró könyek között fejezte ki háláját s jegyezte alá a fölebbezvényt. — Én ártatlan vagyok kedves ügyvéd úr, erre esküszöm önnek! Ha az ítéletet megsemmisítik új biráim, ugye akkor kiszabadulok ? — Reméljünk! — válaszolt az ügyvéd.