Fővárosi Lapok 1870. szeptember (191-215. szám)

1870-09-01 / 191. szám

191-dik SZ. Csütörtök, Szeptember 1. Kiadó-hivatal: Pest, barátok­ tere 7. szám. Hetedik évfolyam 1870. Előfizetési dij: Félévre . . . 7 ft 2 kr. Negyedévre . 3 ft 50 kr. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve minden­nap , koronkint képekkel.FŐVÁROSI LAPOK. IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Előfizetéseket mindig csak a rendes évnegyedek elejétől fogadhat el a kiadó­hivatal.­­Sgggg Szerkesztői iroda: Zöldfa­ utca 39. sz. 2. em. Hirdetési díj: Negyed hasábos petit sor...................­ 9 kr. Bélyegdíj minden ig­­tatáskor .... 30 kr Teljes számú példányokkal még folyvást szolgá­ltat a kiadó­hivatal. A régi 1 á­­i­g. (Elbeszélés.) Lánczy Gyulától. (Folytatás.) Nem sokára mély csönd uralkodott az ócska ud­varházban, csak az elkésett esőcsöppek verdesték a cserépfödelet, s a vendégszobában lassú, egyhangú léptek neszét hallhatták a padlásbeli egerek. Várjon mi foglalkoztatható hosszúra termett Endre barátunkat, hogy a „szent éj“ sem adhata neki nyugtát, és nem bízva az álom bűbájos hatal­mában, ébren kergeti ama kötődő, hirtelen támadó és hirtelen szétfoszló képeket ? Tán a te fejedet is megzavarta a szép szemek csalfa varázsa és szived összeszorul, mert a boldog­ságban nem hiszesz. Szegény Endre barátim! Jobb, maradj könyves­szobádban, és virrassz hitetlen tudó­said rideg okoskodásai fölött! Arcod rút, kedélyedben nincs mi gyötör vagy elragad, életed egyhangú! Es­te asszonyról, szerelemről, boldogságról ál­modnál ?! Ah! s te tudod azt, s arcod azért oly sötét. Jobb, feküdjél le, szegény, ügyefogyott Endre barátom ! Kora hajnalban volt, mikor János gazda ismert stoikusai, a kőablakon indulva, széles jó kedvben ballagtak a szamosi erdőség felé. János gazda is ki­heverte volt tegnapi latnéját és szótlanul eregető mokra pipájából az istenadta füstöt, csak Endre ba­rátunknak volt lekonyúlva a feje; azaz dehogy volt, hisz oly gyakran fordult vissza ama táj felé, hol a hajnalcsillag kétes fényében a gabádi udvarház mind elmosódóbb körvonalaira vélt ráismerni. III. A nagy­endrei község érdemes hívei örvendő érdekkel és kíváncsisággal kisérték magába zár­kózott, szobájából ritkán kimozduló papjuk gyakori utazásait. A Gabádra való kirándulások hetirenden voltak. S alig volt ekkortájt keresettebb ember a faluban, mint János gazda, a részegség méltatlan gyanújától nem mindig ment fuvaros, kiben a nénék, anyókák és sok tavaszt megért leányasszonyok az átalánosságokon fölül való részletes tudomást téte­leztek föl. Csak­hogy János gazda esküdtségre aspi­rált, és igy méltóságán aluli dolognak tartotta el­árulni azt, hogy ő voltaképpen semmit sem tud. Minekünk azonban, kiket a képzelet minden­ható gnómjai és silphidjei elvezetnek a legtávolabb tájakra, kik titkon a szivekre tehetjük kezünket és veréséből meghatározhatjuk a szó igaz vagy hazug voltát, minekünk mindenesetre könnyebb lesz eny­híteni tisztelt olvasóink kíváncsiságát. Igen, Endre barátunk kicsípve magát, — a­mennyire ezt egy olyan magafajta ember bírja — minden szerdán ott szokott ülni a gabádi udvarház ebédlőjének esetlen, zöld, de ilyen zord téli időben mégis fölötte szeretett kályhája előtt, s az öreg úr­ral disputál, a lutheránusok hitét-nevét védve (mert az öreg úr „tót“-nak mondja mind), vagy a Corpus Juris kifogástalan szellemiségét támadva meg, mely­ről az öreg úr azt állítja, hogy a világ első törvény­­könyveivel vetekedik. Csak­hogy ez érdekes politikai vitatkozásoknak is vége szokott szakadni, és ebéd után az asszonyok kötést vesznek elé . Bulwer pedig azt állítja, hogy ez csak ügyes ürügy, melynek örve alatt gondolkoz­nak vagy, és leggyakrabban, beszélgetnek, úgy ám, de nevezetes, hogy ilyenkor a jószivü Szombatimé­nak mindig akad valami dolga, az özvegy papnő ba­bérjain szundikál, az öreg úr­i számadó-béresével zsörtölődik s a mi Endre barátunknak egyedüli part­nerje a kékszemü Mari. S a­ki e nyugodalmas délutánokon kihallgatná az ebédlőben folyó társalgást, annak valóban fogal­ma sem volna amaz országot mozdító nagy kérdé­sekről, melyeket itt annyi hévvel tárgyalni szoktak. A kékszemü Mari, kinek primitív mű­veltségét Szépfalvi Béla (alias vagyis recte Bárándi Menyhért úr) annyira keveselte a költészet iránt — a mi falusi káplánoknál különben nem gyakori eset — mély és meleg érzékkel bírt. Sőt németül is értve, a „Buch der Lieder“ nem egyszer forgott kezén. Endre bátyám ugyan miről tudott volna beszél­ni másról, mint a mi könyv vagy írás? Németországi tartózkodása alatt részletesebben foglalkozott a szép­­irodalommal s igy volt tárgya, melyhez köthette azt az édes érzést: n­agánosan, bizalmasan, szemben ülni azzal a kedves lénynyel, melynek leírása új, ra­gyogó szint kölcsönözne egy rideg életnek, s ismét hinni, remélni tanítana egy kétkedő, csüggedt szivet. S ő maga sem tudta, hogy mikor rég olvasott, kedvenc költőiről beszél az ifjú nőnek, hangja me­legebbé lesz, arcát egy egy vonás, mely a lélek visz­­sugara gyanánt tűnik föl, mintha megnemesítené, s a szem megragadó tekintete sokat mondott, hol ma­gyarázni nem lehet. A kékszemű Mari kezdé sejteni, hogy ez a hall­gatag pap, kinek beszédje különben a gúny kedély­­­telenségétől sem éppen menti, meleg, érzelmesebb szívvel bír, mint a mennyire nő azt föltételezte volna, s hogy ez egykedvű vonások sok, igen sok önkíntó reménytelenséget lepleznek. Néhány hónap múltéi így, a tavasz is beköszön­tött, és Endre bátyám most hosszú sétákat tőn a szép Marival a gabádi kertben. Egy nő érdeke, rokonszenve oly férfi iránt, ki a szerelem országában járatlan s a szép szemek ha­talmát csak könyvekből ismeri, azt könnyen viszi azon téves gondolatra, hogy az érdekből vonzalmat, a rokonszenvből szerelmet magyarázzon. Endre bátyám is így járt, s azért éppen nem csodálhatjuk, mikor egy délután egyszerű szavak­kal, bár nem elég biztos hangon megkérdezte a kék­szemű Marit : várjon akarna-e neje lenni ? Az első gondolat, mely a Mari fejében feleletül megvillant, tagadó volt, de nem volt szive azt ki­mondani. Ösztönszerűleg érezte, hogy ez a „nem“ az élet gyökerébe vágó, mély sebet ejtene azon a halvány férfiún, félt összezúzni egy szivet, mely tán soha többé föl nem bírna ocsúdni. — Ha fiatal lányka volnék —■ szólt halk, lassú hangon, —• e kérdésére rögtön felelnék ; de nekem van már élettörténetem, én többé nem vagyok gyer­mek............a az egész oly váratlanul jött. Isten ön­nel ! Endre, három nap múlva levelemet veszi. Isten önnel ! Mikor egy húsz éven fölül levő nő kezét kérik meg, kinek vuku­s anyja, jószívű nagynénje és pipás nagybátyja van, az persze nem számíthat fölötte bé­kés napokra. Mert ilyenkor az anyai jótanácsok sür­getők, a nagynénei sopánkodások könyekre fakasz­­tók, a nagybátyai élcek mélyen találók szoktak lenni. Szegény Marit is bizony kereszttűzbe vették ! Alig tudták meg Endre bátyám komoly nyilatkozá­sát és reá történt odaállását, majd hogy extrakurir­­ral vissza nem hivatták. Az öreg úr magán kívü­l volt örömében, hogy ezen derék, bár szerinte furcsa gondolkodású ember, kit ő már annyira megszeretett és megszokott az atyafiságba kerül. Az özvegy a nagy­endrei papiak tekintélyes voltát — és mint gyakorlott egyházi személy — az ekklézsia földjének jó minőségét emlegette. Szom­batimé néni meg egyre csókolgatta Marit, és ha nem csalatkozom, kötényével néhány könyet is tö­­rülgetett. Szó a mi szó, szegény Mari nem tudta, mit csi­náljon ! Lelke mélyén titkon, fej­tétlenül forró, kiapad­­hatlan szerelmet érzett egy arckép iránt. Mert azt a barna, jókedvű arcot, melynek mosolya lelke napvi­lágát képezi, az életben soha többé viszont nem lát­hatja. A megsértett női méltóság parázsként födi a szerelem emésztő tü­zét. Érezte, hogy inkább meg­halna, semmint e férfi nevét mondaná ki, és szíve éjjel nappal mégis e nevet súgta neki. Csakhogy e férfi számára halott, övéinek soha sem bírna érzelmeiről szólani.És Endre, a­kiben egy önkínzó, elégedetlen, de nemes, emelkedett lelket is­mert meg, kiről a nők ösztönszerű tapintatával érez­te, hogy szive legédesebb álmai hozzá vannak szőve, Endrének vágja ketté reményeit, és hiú csalódásnak mondja azt, mitől ő új életet várt ? * * # Harmadnapra egy gabádi ember levelet ho­zott a nagy-endrei tiszteletes számára, melyben csak e két szó volt irva: „Igen! Mari.“ Hogy nevettek a fák, hogy pompázott a nap, hogy daloltak a madarak, mikor a nagy-endrei tisz­­teletes János gazda szekerén haladott a szamosi er­dőségen keresztül Gabád felé! A dicső Gabád felé ! (Folyt, küv.) Öt nő története. Cochinai Viktor regénye. (Folytatás.) A szegény nőt mintha a villám sújtotta volna le, midőn e levelet elolvasta. De megeredtek a kö­­nyek s pillanat múlva visszanyerte erejét és bátor­ságát ; elolta a gyertyákat s elrakott mindent, mit fiának ünnepélyes fogadására készitett! Majd leült, némán, levertem De újból vissza­nyervén minden erélyét, azonnal irt az elitéltnek. Re­ményét fejezte ki levelében, hogy ártatlansága ki fog derülni, s őt nem fogják kivégezni, elhalmozta őt gyöngéd, édes és szivszakgató szavakkal és vigasz­talta, hogy a halál semmi esetre nem lehet ret­tentő az ártatlanra nézve, s elküldé neki utósó csókját. E pillanatban borzadály futotta el kebelét s könyei omlottak az általa beirt papírra. Midőn Descham­ps e levelet megkapta, ő is sirt. — Nem ! — kiálta föl, — nekem nem szabad, én nem akarok meghalni! Oh! istenem, engedd, hogy élhessek anyámért, szegény anyámért ! Midőn ügyvéde meglátogatta, forró könyek között fejezte ki háláját s jegyezte alá a föleb­­bezvényt. — Én ártatlan vagyok kedves ügyvéd úr, erre esküszöm önnek! Ha az ítéletet megsemmisítik új bi­­ráim, ugy­e akkor kiszabadulok ? — Reméljünk! — válaszolt az ügyvéd.

Next