Fővárosi Lapok 1870. november (242-266. szám)
1870-11-01 / 242. szám
Kiadó-hivatal, Pest, barátok tere 7./ám. 242-dik sz. Kedd, november 1. Hetedik évfolyam 1870. Előfizetési dij: Félévre . . . 7 ft kr. Negyedévre . 3 ft 50 kr. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve mindennap , koronkint képekkel.FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Előfizetéseket mindig csak a rendes évnegyedek elejétől fogadhat el a kiadóhivatal. Szerkesztői iroda: Zöldfa utca 39. sz. 9. év. Hirdetési díj: Hatodhasábos petitsor .......................9 kr. Bélyegfnr minden iktatáskor .... 30 kr. Előfizetési fölhívásunkat az új évnegyedre ajánljuk az olvasók figyelmébe. Napilapunk ára félévenkint csak egy forinttal több, mint a heti divatlapoké. Évnegyedre 3 frt 50 kr., félévre 7 frt. A vértanúk emléke. (1870. nov. 1.) Vértanúk sírjának szentelt földe! A ki érző hamvakkal vegyülsz, S holt fiad kebledbe rejtve őrződ, Gyászban, elhagyottan, özvegyül; A ki ébren vagy, mikor mi alszunk, S ébren tartasz, hogy ha meghalunk; Egyetlen hazánk, szülőnk, szerelmünk, Szent anyánk, üdvöz légy általunk ! Egy ilyen sír, hol szived közel van, Jó hely arra, hogy beszéljünk hozzád : Hallod szónkat itt, s miket felelsz rá, Néma füszálid nekünk meghozzák. Mert nem alszik, ki halt vértanúként: Mint por is tovább él odalenn; Azt kínozza s boldogítja velünk Gyötrő, áldó honfiérzelem ; Az reánk ront forró szél porában, S arcul üt, ha elhagyok magunk; Az kalászszal és virággal von be Téged, hogy ha hozzád hűk vagyunk. S hogy ha tenni nem volnánk erősek, Két kezünk zsibbad bilincsre verve. Ez a hűlt por itt mozdul helyettünk, Szakadatlan új csatára kelve. Nem mese a holtak harca többé! Volt idő, hogy holtak mink valánk ! A szabadság koldus, száműzött lett, S a szivekből kialudt a láng; Midőn kín volt a hazát szeretni, Midőn bűn volt lenni honfinak, Esztelenség hinni és remélni, És szégyen , hivatni férfinak; Csak sírhattak a hon hű leányi, Kínzott Jézus végszavával zengve : „Éli, Éli, káma szabaktáni ?“ (Isten ! isten ! mért hagyál el engem ?) Nem mese a holtak harca többé ! Ők a népszabadság holtai, Új tüzet gyujtanak a szivekbe, Mit vérrel nem lehet oltani. Mint Csabának holt dandára hajdan , Szellemtábor folytatott csatát, S e láthatlan szellemharc erős volt, Láncainkat, im, leszakgatá. S a mint ivadékrul-ivadékra Hull a vér, belőle újra éled A szabadság diadalma, s Néked, Jó magyar hazánk, az örök élet. Kőemléket a halhatlanoknak ! Ez a kő hitünk sziklája itt! Fundamentum, melyre fölépítjük Szép reményink arany várait ; Intő Phárosz, mely örök világgal A jövendők ködös tengerén Átsugárzik, és a nemzedéknek Megtanítja, mi bűn, mi erény ? Oltár, melynek áldozatja tiszta ; Isten törvényét őrző frigyláda, Melynek lapján egy parancs van Írva, Egyetlen törvény: „szeresd hazádat!“ Szentelt föld, ki nékünk ezt tanítod, Áldva őrizd drága hamvaid; Szellemük szivünkbe van temetve, Ottan él az, — csak a hamu van itt. Északfényben, éji szivárványban Ki a népnek égi jelt mutatsz: Fényesebb a mi szerelmünk hozzád, Édes földünk, oh ! viszonzzad azt. E szereim világit fön egünkön, E szereimért omlott vér az ottan. A mely honnak vértanúi vannak, Isten földe az! — Nem vesz halottan ! Jókai Mór. Pari- és csalánélet. (Beszély.) Gróf Teleki Gézától. (Folytatás.) A lépcsőn találkoztunk, a némán ültünk oda le. 1 Ő szólt először, előbb körülnézve, hogy nem hall-e meg bennünket valaki. — Nagyon félek ! Atyám neheztel önre. — Miért ? — kérdem. — Mert baloldali. — De hiszen csak nem zavarja össze az öreg a pártküzdést és magánviszonyokat ? — Dehogy nem ! — válaszolt Rózsika oly komoly arccal és hangon, milyet e gyermeknél nem kerestem volna soha. — Mint anyám mondja: atyám az ötvenes években annyira megszokta gyűlölni minden politikai ellenét, hogy most is haraggal fordul el mindenkitől, ki nincs vele egy nézeten. — De hiszen az ötvenes években egészen más körülmények voltak ! Akkor csak két párt volt: az egyik szerette hazáját, a másik szerette önmagát, és szolgáit saját javáért hazája ellen. Most több párt van. Mindenik szereti hazáját, de különbözők fölfogásaik arra nézve, hogy mint boldogíthatnék legjobban. —• Mennyire igaza van ! — szólt halkan Rózsika. — Oh! ha atyám is így gondolkodnék! De az lehetetlen. — Beszélnem kell vele! — szóltam, s föl akartam állani, hogy menjek, de Rózsika egy kéz szorítással és egy intéssel maradásra kért. — Nekem van egy tervem ! — mondá kérő s reszkető hangon. — Ne értsen félre ! Ne higgje, hogy — — Mit, Rózsika ? Ön most nagyon zavart, beszédje közepette is elakad. Egy kellemetlen gondolatom támadt. Szégyenlem magam magam előtt, hogy támadhatott, s bizony megérdemeltem volna, hogy e jó leányka elfusson tőlem és megvessen, s örök haragjával büntessen. Azt hittem ugyanis , talán őt most azzal bízták meg, hogy engem áttérítsen. Szerencsémre nem volt időm e gondolatomat kifejezni, mert ő rögtön válaszolt kérdésemre: — Nem csoda, ha zavart valók, de nem leszek az többé. Hallgasson ki figyelemmel ! Csak azt kérem, hogy ne nézzen rám oly nagyon. Szeret-e engem igazán ? — Kérdheti-e még ? — válaszoltam, s hevemben önfeledten magamhoz ölelem. Az első csók boldogságát ekkor éreztem, de csak egy pillanatig. Mind a ketten megijedtünk. Ő félénken nézett körül, és én ő rá néztem. Azt hittem, haragszik. De nem haragudott, s kis szünet után rám emelé nagy, kék szemeit, megfenyegetett kisujjával s beszélni kezdett: — Amint tudja, hogy szeret engem, éppen oly erős lehet hite, hogy én is szeretem. És éppen azért mert valóban szeretem i s mert félek jövőnkért, azzal a tervvel állok elő, hogy hagyja el most házunkat s ne lépje küszöbét át addig, mig itt a követválasztási ügyekkel bajlódnak. Istenem, milyen nyugodt és vidám volt ez a ház, míg csak jó barátok, és nem kortesek jártak bele ! —• De hiszen én nem fogok a választásba elegyedni! — Ne higgye ! — válaszolta. — Önök sokkal inkább pártemberek, mintsem eltűrték, ha elveiket és társaikat kárhoztatják. A legelső ócaárló beszédre föl fog szólalni, s fölszólalása veszélyes lehet ránk nézve. Fülig elpirulva mondta ki a két utósó szót. — A mint beszédéből látom, Rózsika, ön beszélt anyjával e tárgyról. Jól megvitatták a tervet s én nem tehetek helyesebben, mintha, ámbár fájdalommal — S szavaimat nem végezhettem be, mert e pillanatban nagy lármával jött ki a folyosóra néhány a vendégek közül. Hirtelen fölálltunk. Én az udvarra, Rózsika pedig a szobába indult , előbb ez egyetlen szót súgva nekem: — Köszönöm! Elhatároztam: másnap korán reggel elhagyni a házat, hol soha sem remélt boldogságomat találtam föl. Kéthétre száműzve valók innen adott szavam által. Amint igy gondolkodva sétáltam az udvaron, egy szekér jött be. Két férfi szállt le és sietett föl a tornácra, hol mindjárt körülvették az ottlevők, kik figyelemmel hallgatták az egyik idegen heves beszédét. S mi ez ? nevem hallom emliteni. Csakugyan az az úr rólam is beszél valamit. Önkénytelenül közeledtem hozzájuk, s ők elhallgattak. Az egyik, kivel vacsora előtt vitatkoztam, mosolyogva intett nekem s azt kérdé: „Vájjon nem valami kortesbeszéden gondolkodom-e oly nagyon?“ Rögtön tudtam mindent. E két férfi tudósítást hozott a ma reggel barátomnál történtekről. A hideg végigfutott hátamon. Rosz előérzetem volt. Siettem fölfelé, hogy ott legyek, ha megtámadnak, s elmondhassam a valót. Már késő volt. Az öreg Vető, kihez siettem, oly feszesen fogadott és társalkodott velem, mint azt az ötvenes években a „Bezirkerekkel“ szemben tette. Nem szólított „te“-nek, hanem folyvást „ön“özött. Képzelhetetik állapotomat. Mennem, futnom kellett volna e helyről, de nem volt erőm, a szerelem visszatartott. Bármi történik is, gondolom magamban, végigvárom. Most előjöttek a nők is, hogy jó éjt kívánjanak. Meghajtottam magam Vető bácsi előtt s kezemet nyújtom, ő azonban nem fogadta el. A vér mind arcomba szökött, de szerencsémre volt erőm önmagamon uralkodni. — Édes bátyám ! — szólitam meg az öreget; — úgy látszik valaki, részakaratú. . .. — Ej! hagyjuk el azt ! — vágott szavamba, s gúnyosan végignézett rajtam. —• Előttem soha se igazolja magát. Ön nem tartozik nekem semmivel, s valószínű, hogy nem is igen látjuk egymást többé e házban , mert hiszen ittmaradván, kitenné magát a gyanúnak, hogy a másik párt kémje! Éreztem, hogy elsápadok. Ily beszédet nem hallottam soha. Kirohantam, hogy lovam megnyergelve, rögtön elhagyjam e házat. Nem is emlékezem, mint jöttem le a lépcsőn. Egyre emlékezem csak arra, hogy az öreg úr fagyos szavaira Rózsika bágyadtan hajolt anyja vállára, én pedig oda akartam sietni segélni, de Vető elém tartá kezét. (Folyt. köv.) Az elvált nő. (Egy idealista története.) Sacher-Masochtól. (Folytatás.) — Azt nem szabad! — vágott közbe hirtelen. — A költészet, mely ezt cselekszi, megfeledkezett kötelességéről. Vannak hamis próféták is, de a valódi költő az igazság prófétája, feltünteti az életet a maga nyomorúságában, sivárságában, az embereket önzéseikkel, hóbortjaikkal, jó és rész tulajdonaikkal, de egyúttal rámutat az ösvényre is, mely „a kények völgyéből“ kivezet, szárnyakat köt hónunk alá, melyeknek segítségével asivár üzelmeken túlemelkedhetünk.