Fővárosi Lapok 1871. február (26-48. szám)

1871-02-01 / 26. szám

Előfizetési dij: Kiévre ... 7 ft­e kr. Negyedévre . 3 ft 50 kr. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve minden­nap , koronkint képekkel. 26-dik sz. Szerda, február 1 Kiadó-h­ivatal: Pest, barátok­ tere 7. szám. Nyolcadik évfolyam 1871. FŐVÁROSI LAPOK. • •­­ IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Zöldfa­ utca 39. sz. 1. em. Hirdetési díj: Hatodhasábos petit­sor ......................9kr. Bélyegdíj minden ig­­tatáskor .... 30 kr. Lapunk első száma elfogyván, előfize­tést csak február-márciusra fogadhat el 2 forint 35 krajcárjával a kiadó­hivatal. A hadifogoly. (Béranger.*) Mari, hagyd félbe már a munkát ! Nem látod-e a nap lehunytét ? — Anyám ! egy jó fiú falunkból Külföldön sínylik , láncot hurcol. Bár végig harcolt, hasztalan ! Túl tengeren rabságba’ van. Fonj, fonj, szegény Mari!, Fonj, hogy segíts a foglyon. Ő értté, szegény, jó Mari, Kis ujjad egyre fonjon ! Ha akarod, már ég a lámpa. De mégis sirsz ! szegény leányka ! — Anyám, ő most unatkozik tán, S az angol nevet metsző kínján. Még ifjan Adrien szeretett, Fölviditá e tűzhelyet! Fonj, fonj, szegény Mari!, Fonj, hogy segits a foglyon. Ő értté, szegény, jó Mari, Kis ujjad egyre fonjon ! Ó értté, lányom, fonok én is, De aggkorom, hajh ! érzem mégis. — Küldd el neki, szerelmesemnek, Mit kezeim gonddal kerestek, Róza nászára hajába hiv, — Zene szól . . . hah! úgy sajg e szív ! Fonj, fonj, szegény Mari!, Fonj, hogy segits a foglyon. Ő értté, szegény, jó Mari, Kis ujjad egyre fonjon ! Jer, gyermekem, a kandallóhoz, Az éj hideg, lehet, fagyot hoz ! — Anyám, mondják, a börtönéjben Adrien eped, ledobva mélyen. Sorvadt kezét most nyújtja tán, S ah ! hasztalan, kenyér után. Fonj, fonj, szegény Mari!, Fonj, hogy segíts a foglyon. Ő értté, szegény, jó Mari, Kis ujjad egyre fonjon. Lányom, minap álmodtam éppen, Hogy nőül vett, mint illik, szépen, Egy hó se múlik el, s szivednek Szép álmai beteljesednek. — Hogyan ! ? mire virág fakad, A harcos itt lesz, s ő szabad! Fonj, fonj, szegény Mari!, Fonj, hogy segits a foglyon. Ő értté, szegény, jó Mari, Kis ujjad egyre fonton. Hegedűs István: Székelyné élete s színművész­etünk bölcsőkor­a- Irta: Jakab Elek. (Folytatás). 1814-ben a szent szövetség középkori békéje visszaállítván Európában a régi állapotokat, ez nálunk is nagy visszahatást gyakorolt a dolgokra, a germa­­nizmus azonnal sisaktalanul lépett föl s megkezdette — legkivált némely arisztokrácias körökben — a térfoglalást. Ez osztály egy része, mely Bécscsel és az ott székelő legfőbb kormánynyal sűrűbben érint­kezett, németesedni kezdett nyelvben, viseletben. *) E költemény oly viszonyok közt íratott, midőn Franciaország leverve, Napoleon számkivetésben, a nemzet sok fia külföldön, angol rabságban volt. De a jelen viszo­nyokra is ráillik, kivált ha e sor helyett: „az angol nevet metsző kinján,“ a „porosz“-t tennék, szokásokban és erkölcsökben. Ennek következmé­nye volt, hogy az eddig a magyar Tháliának szen­telt Bethlen-féle ház lovardává lön átváltoztatva. A magyar színészet egy ideig a protomedikus Pataky Sámuel, majd b. Wesselényi-féle háznál vonta meg magát; végre is Magyarországra kellett kibujdosnia, s a terjedő német szellemet ez erős magyar köz­pontban is eltűrnie. Székelyné először nem ment el a társasággal.Volt immár művészete keresményéből szerzett egy kis há­zuk a Monostor kapun kívül eső Páris-utcában, — ma 222 számmal van jelölve, — melynek északi és déli vas-ablakrostélyain ma is rajta van folyólag öntve e két betű: „Sz J,“ a közbalsón „V A“ , Székely Jó­zsef, Ungár Anna. Ezt 4.000 forinton eladván, egy részével a külmonostor-utcában egy nagy telket vásá­roltak, melyen kis házikó volt, másik nagyobb ré­szével Szucság nevű faluban jószágot vettek ki ha­szonbérbe s ott gazdasághoz kezdettek, kiosztva készpénzüket a falusiak közt napszámra. Ez a gon­dolható legroszabb gazdálkodási mód volt. Népünk pénzt venni föl kész, kötelezettséget teljesíteni nem szeret. A szucságiak is sem napszámot nem tevén, sem nem fizetvén: Székelynéék gazdasága fönakadt. Pár hónap kitüntette, hogy ez életmód nem nekik való. Egy évi kísérlet és csalódás, sőt érzékeny vesz­teség és nagy kárvallások után a gazdaság félbenha­­gyására, s férjével együtt a színpadra visszatérésre határozták el magukat. Székelyné már itt volt Nagy-Váradra orvostu­dor és megyei főorvos, Sándorfi Józsefnek, a­ki ott a közönség és nemzeti nyelv érdekében magánsz­ín­házat tartott, a színészet ügynek és ottani társaság­nak mibenállásáról tudakozódva. A magyar szülé­szet e­rőlelkű és áldozó barátja kapott a jó alkal­mon, Székelynét férjével együtt a felügyelete alatt álló 8 Wándra Mihálytól vezérelt társasághoz forma­­szerint meghívta. E levél némely szintörténeti mo­mentuma érdemes ismertetésre. „Ne gondolja, drága kedves jó kis ifjasszony,— igy ir hozzá 1815 febr. 13- kán, — hogy becses levelére ily késő válaszomat az okozta, hogy kedves emlékezetiök elmémből eltűnt vagy szives indulatom csak legkissebbé is meggyön­gült volna; sok dolgaim miatt nem lophattam bár csak egy-két pillanatot is kedves embereimmel való leve­lezésre. De igen nemesen gondolkodó jó szíveket soha el nem felejtettem. Az én theatrumocskám meg­oszlott ugyan, de a nyughatatlan elméjűek eltávo­zása még hasznos. Horváth nem csinál több zűrza­vart. Balogot sajnálom, de hogy feleségét — Lizit — elvitte, így több jó van a dologban, mint rósz. Farkasnak mivel a vármegye Administratora előtt rósz hírbe jött volt, szintén jobb volt eltávozni, ám­bár ő nem volt actor. Simonfi szorgalmas decora­­teur, de felesége sok zűrzavart csinált. Ezek elme­­nését is akarom, mivel már ezek is kezdettek volt bántogatni az én kedves Wándrámat... *) Már most nekem is szép decoratioim vannak, — úgymond, — nem szükség többé azokat Debrecenből Váradra ho­zatni. . . Épen most inditom levelemmel — igy vég­ződik a levél, — a vármegye lovas katonáját Wándra úrhoz, hogy a héten jőjenek Váradra, s új decora­­tioimmal kezdjék el a jövő héten a játszást. G­yörgy­­vásárra aztán ismét visszabocsátom őket. Bár csak édes kedves ifjasszony maga és érdemes férje is játszhatnának ez új decoratiokkal. A mi városunk mindkettőjükhez igen jó szívvel viseltetik, én pedig a legjobbal vagyok s kedves válaszát­­barátságosan kérem.“ Úgy látszik, Székelynéék a szives meghívás­nak engedtek, mert a haszonbéres birtok kezelését a kikötött időig egy felügyelőre bizták, a ki azt ismét az ő kárukra s csak a maga hasznára vitte ; kölcsön adott pénzük, beruházásaik, szóval: a színészi pá­lyán korábban szerzett összes keresményük a fön­tebb említett telken s drágaságaikon kivül semmi­vé lett. Vándoréletük újra kezdődött, s öröm és szen­vedés hosszú évek időközét töltötte be. Székelynénk ösvényére most rózsákat hintett a nemzeti lelkese­dés, majd tövist hányt lábai alá az irigység és rész­­akarat. Mikor mentek ki Váradra? Meddig ültek ? megmondani adatok hiányában nem vagyok képes. Egy évvel később már ismét Erdélyben voltak. „1816-ban Maros-Vásárhelyen egy este, — irja Kő­­váry idézett kis rajzában, — midőn az ottani refor­mátus templom számára játszott, arany gyűrűvel tisztelték meg. Nagy-Enyeden, hol a népes reformá­tus iskolából csak meghatározott számú ifjakat bo­csátottak szinházba , jutalomjátékára kivételesen, személye iránti tiszteletből s érdemei elismeréséül, az egész ifjúság szinházba bocsáttatván, zászlókkal jelent meg ott.“ 1819-ben a magyar társaság Ma­ros-Vásárhelyről Kolozsvárra lővén, Székelyné is visszakerült, s a Rhédey-házban a német színészek­kel fölváltva játsztak. Azonban az arisztokrácia egy részének rokonszenve határozottan a német előadá­sokat pártolván, a magyar színésztársulatnak el kel­lett távoznia, s csak az állandó színház fölépülésekor, 1821-ben tértek ismét oda -vissza. Székelyné férje volt, a kit a diszitményekért Bécsbe küldöttek, s a ki azokat megszerezte és Kolozsvárra szállította. Ez időszaknak nem volt Jancsó­ja, erről nincs szinlapgyűjtemény; nem voltak hírlapjaink; iro­dalmunk csecsemőkorát élte. Könyves Máté föntebb idézett gyűjteménye szintörténeti egyetlen bővebb forrásunk; de ez is 26 évvel későbben van írva, úgy látszik, jobbatlan emlékezetből és átalánosságban. Részleteiben sűrű homály borítja színészetünk és színészeink történetét. Azon közönynek tulaj­donít­­juk-e, hogy nemzetünk a műveltség történelmi em­lékei és adatai iránt régebben érdekelve nem volt, vagy annak, hogy a színésztársulat működése he­lyein olykor a nyomda is hiányzott , meghatározni nem merem. A szomorú eredmény így is, úgy is az, hogy ez időszakbeli műveltségtörténetünket — a minek a színészet egyik főágát képezi, — megírnunk adatok hiánya miatt lehetetlen. (Folyt. köv.) *) Az itt megnevezett színészekről és színésznőkről bővebb fölvilágositás található ily cimü könyvben .­ „Já­tékszín! Koszorú,“ szerkesztő s kiadó Könyves Máté, stb. II. kiadás, Pest, 1836. 12-dik évben. Végzetes házasság (Orosz beszély.) Vovcsok Markától. (Folytatás). II.­ „Álmomban a Sion hegyén leszek; három an­gyal virraszt fejemnél; egyik csak néz, a másik hall­gat, s a harmadik a teljes igazságot mondja nekem. Ha találok vagy vásárolok valamit, avagy ha valaki nekem valamit ajándékoz, akkor óhajom teljesülni fog; ha pedig elvesztek, eladok vagy ajándékozok valamit, akkor óhajom nem teljesülend.“ E kabalisztikus szavak voltak azok, melyeket Parasa susogott, midőn magára keresztet vetve, le­feküdt. Azonban álma nem teljesült be; egész éjen át nem zárhatta szemét le; lelkén a gondolatoknak egész láncolata fűződött át... folyvást beszélgetett magával, míg szive szünetlen dobogott.

Next