Fővárosi Lapok 1871. május (100-123. szám)

1871-05-02 / 100. szám

100-dik aztKedd, május 2. Előfizetési dij: Félévre . . . 7 ft 2 kr. Negyedévre . 3 ft 50 kr. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve minden­nap , koronkint képekkel. Kiadó­hivatal: Pest, barátok­ tere 7. szám. Nyolcadik évfolyam 18T. FŐVÁROSI LAPOK. IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Zöldfa­ utca 39. s­.. 1. em. Hirdetési díj: Hatodhasábos petit­­sor ....................9 kr. Bélyegdíj minden ig­tatáskor .... 30 kr. * Előfizetési felhívásunkat ajánljuk az olva­sók figyelmébe. Napilapunk ára f­élévenkint csak egy forinttal több, mint a heti divatlapoké. Évnegyedre 3 frt 50 kr., félévre 7 frt. A Kik sorsunkat vezérlik. (Regény). Irta: báró Horváth Miklós. (Folytatás). így járnak ezzel az emberek átalánosan, de mi macskának játék : egérnek halál, s Bodó uram perga­­mentszinü arcáról egy sanyarú könycsepp pergett le, a szegény ember tíz évet vénült. A táncvigalom azonban megkezdődött, a zene megszólamlott, s mint varázssíp csöngésére, jogai él­vezetébe lép a fiatalság, foly a tánc, hullámzik a rebel, s ragyognak a legszebb gyémántok. . . . A társaság válogatott. A termek rendezése is sikerült. A pompás növényzet lúgosai alá csalja a fáradozókat, hogy néhány percnyi pihenés után is­mét keringve lejtsenek a sima padlózaton. Téri is találkozott már a háziasszonynyal, gyö­nyörködött izlésteljes öltözékén, a szép kis nefelejt­­seken s karcsú termete vonalain. Bejárta már a pompás termeket s meggyőző­dött újólag, hogy mit e nő keze rendez, mi intéz­kedésének nyomát viseli, érdeklő és figyelemre­méltó az. Főként midőn ama kis szobába lépe, melynek falait tömötten egymás mellé sorakozó frissen szedett kaméliák hisziték, nem tudá: az eszme eredetiségét bámulja-e, vagy a roppant költséget s fáradságot, mibe e diszitmény került ? Ama kis szoba mától holnapig tartó virágkár­pitjával, mely elhervad s melyet letépnek, annyi báj gyors múlandóságnak kitéve, tán komolyabb elmélkedésre hangolták volna kedélyét, ha meg nem emlékeznek arról, hogy a táncvigalomnak még nincs vége s a szereplők közé nem vegyül. Midőn a táncterembe lépett, az ajtótól két lépésre egy fiatal nő ült, kinek Téri a grófnénál mutat­­tatott be. A megszólítás ennek folytán — bárki részéről történjék is — egészen helyén volt, s Vilmos néhány perc óta társalog már a fiatal nővel, ki bizonyos ér­dekeltséget tanúsít a költő iránt. Gróf Várlakyné éppen ekkor lépett be a máso­dik terembe egy lúgos alá, hogy magát kipihenje. A lúgos nyílásán át Vilmosra s a fiatal nőre ve­tődtek szemei.­­ Előbb nyugalommal nézte, de midőn percek múltával oda összpontosult figyelme, s midőn női éles tapintatával fölfedezte, hogy a fiatal nő egész érdekeltséggel társalog a költővel, bájos arca egy percre elborult, hófehér keble hullámdagálylyá emel­kedett, és szemei villanytűzben égtek. Ah ! szegény Bodó, ki költői hasonlat szűkében Golkonda gyémántja tüzes ragyogását önmagával hasonlítád össze, választottad volna hasonlatul az emberi szemet, s ott láttad vala a gyémánt tüzét, láttad volna a grófné tekintetében, lábnál hulló csil­lagszikrát, s látnád, mint a gyémántot, nyomtalanul elenyészni szintén, a mennyiben szemsugárnak ham­va nincs. — Ám meglátjuk! — rebegő a grófné sápadt ajkakkal, s a táncterembe sietett. A táncestély reggelig tartott. A következő nap nagy részét —­ önkényt ért­­hetőleg — alvással töltötték a résztvettek. Harmadnap Vilmos nem utazhatott el, mert ha a grófné szives meghívásának engede, most az illem parancsolta, hogy a táncvigalom után látogatást tegyen. A fiatal grófné nehány urat s asszonyságot fo­gadván, komornyikjának csöngetett. — Senkit sem fogadok többé, — mondá, — sen­kit, csak Téri urat. Ha ez találna jönni, a pálma­házban fogadom. Ezzel termei hosszú során áthaladva, a pálma­­házba lépett. Tágas üvegház ez, a kastély udvarfelöli szár­nyán, az első emeleten, valódi szalon tropikus nö­vényzet közt, pompás kerevetekkel s karszékkel el­látva ; de mié kies helynek legfigyelemreméltóbb díszét képezi, egy óriás pálmafa, mely a terem köze­pén diszlik, s melynek hatalmas gyökerei nem cse­répben vagy edényben, hanem mondhatni szabad földben terjeszkedtek, miután az üvegházat e növény­re különös tekintettel építették, körülbelül ötven évvel annakelőtte, s olyformán, hogy az első eme­lettől se egész földszintig senki sem lakhatott, mi­után földdel vala kitömve, tenyészeti föltételül s ter­jeszkedési helyül a leendő óriásnak. A Várlaky grófoknak tehát nem csak gazda­goknak, hanem legalább is ötven éven át Nábobok­­nak kell­ lenniök, hogy ily fényűzés más kiadásaik­kal arányban álljon. De a fa meg is jutalmazta aztán a tenyésztésére fordított pénzt, időt és ápolást. Óriásként emelkedik a magasba, roppant nagy­ságú levelei*­ zöld sátrak gyanánt terjeszkednek ki, enyhét s árnyat nyújtva, ha a nap sugarai forrón özönlenek az üvegfedélzetre. De jó dolga is van ám e fának, s habár arany ékszerrel nem ajándékozták is meg, mint Xerxes a lidiai platanust, de gondosabban már nem ápol­hatnák. Ha sejteti, hogy terjeszkedni akar, elhárítják nyomban a körülötte tenyésző növényeket; ha fölfelé törekszik, magasabbra építik azonnal a falakat. Hi­deg őszszel tombolhatnak a szelek, csünghet télen ereszen a jégcsap, a hideg ide be nem hatott, a nyers szelek nem árthattak neki, mert hisz itt örök nyár volt, enyhe, harmatos jég ! S valamint a fának, úgyszintén az embernek is jól esett e mérsékletben tartózkodni. A tüdő meg­újult e balzsamos légben, a test kéjelegve pihent, de a lélek maga is mintegy részt kérve az érzéki hatá­sok kellemességéből, kéjes andalgásba merült és só­vár álmokba ringatta magát e meleg, harmatos lég hatása alatt, a tropikus növényzet fűszeres illatai közt. A fiatal grófné e helyet választotta, itt akarta a táncestély után a költőt fogadni. Téri átlépte már a küszöböt. A grófné tudta, habár meglehetős távolságban és háttal ülve az ajtónak, az azon betóduló légára­dat mozgásba hozta a pálmafa leveleit, s azok szelíd ringás közben a költő nevét susogták. . . Vilmos a zöld lombok közt haladva, „Hermon harmatját“ érte hullani. De e képek lassan kint elmaradtak, s másnemű benyomásoknak adtak helyet; tüdeje koronkint na­gyot lélegzett, s a fűszeres­ség mintha kábító méreg­ital volna, előbb sebesen gyors lüktetést adott sziv­­etének, aztán narkotikus lankadtságot idézett elő. Midőn a grófnéhoz ért, rendkívül sápadt volt. A fiatal nő hófehér kezét nyújta a költőnek, s nyájas pillantással helyet jelölt számára a kereveten. A pálmalevelek már csak alig susogtak, s csön­des, lassú lebbenéssel érintkeztek fejük fölött. A grófné tudta, hogy parancsai következtében senki sem* háboritandja, s párbeszédeiknek tanúja nincs. *) A datolyapálmáé hazájában 8—10 láb, a szágó­­pálmáé 20 — 24 láb. Ám maradjon hát felfedezetlen részünkről is, a mit egymástól kérdeztek s a­mit egymásnak mon­dottak ; véleményünk szerint ilyen körülmé­nyek közt különben is legcsekélyebb fontossága a szavaknak van; az arckifejezés, a szemsugár,a mo­soly, a hang olvadékony vagy lágy rezgése az, a­mi mérvadó, s mindenekfölött a fogékonyság és lel­ki hangulat. A grófné érzé, hogy szivének kielégítőbb diadal volna a költő vonzalmát bírni, mintha léha udvarnéi­nak összes serege lábai elé borúlna; érzé, hogy magas rangja előnyeivel és szépsége bájai mérlegével egyen­súlyban áll ez ember érdeme és hírneve; érzé, hogy szellemére befolyást gyakorolni és szive fölött uralkodni csábos inger volna; érzé ösztönszerüleg azt is, hogy birtoklására egy más nő már igényt keres, s hogy százan lehetnek, kiknek sóvár képzelődésük eszményképe egy ilyen férfi­ . Kijátszani e sóvár képzelődéseket, elrabolni sej­telemszerű rajongásaik ismeretlen ideálját, ez vala ez asszony legmerészebb s leghiúbb törekvése. Vilmos csak azt érezte, hogy ellenállatlanul sodortatik e nő hatalmába , hogy egy új világba lé­pett, s ezt az ismeretlen, új világot ő tárta föl előtte; hogy letépdeste kis kezével kalapjáról a fátyolt és szivéről a gyászt; hogy fényesen lobogó fáklyával jelent meg bús emlékezete helyein ; hogy kiragadta a sötét sírbolt üregéből, s ragyogó csillárfénynél s pompás ünnepélyek közt friss virágot tűzött keblére hogy kis keze mindent földúlt, magához kapart, s ő nem neheztelhet e fehér kézre, melyet ittasan ajkai­hoz emelt. (Folyt, köv.) Egy karnevál. Struensee elbeszélése. (Folytatás). Az úgynevezett kaszinó, hol esténkint öt-hat egyén, kiket az ember nappal is az unalomig eleget látott, szokott összegyülekezni, s ott rosz bort ittak, politizáltak és kártyáztak, nem volt kedvem szerinti hely, és az én folyton növekvő honvágyam csillapítására nem volt egyéb hátra, mint hosszú és magános sétákat tenni. Vasár- és ünnepnapokon, melyek nagy számmal voltak, e sétáimat még messzebbre nyújtom, s az éjsza­­kákat, — kényelemre való igény nélkül — abban a faluban töltöm, a­hol éppen megesteledtem. A ter­mészet, melyet itt ismerni tanultam, majd mindne kecs­ és kellemnélküli, kietlen, puszta volt. Valamely hegyre fölmászva, az egész tájék, a­mennyire csak a szem látott, egy kővé vált hullámzó tengerhez ha­sonlított, melyből az erdők, mint egyes zöld szige­tek, a csillogó fehér tornyok, mint tova vitorlázó hajók merültek föl. Eljött az ősz, és be kellett ismernem, hogy még so­ha sem éltem át ily szép, élvezetdús őszt. Mi az ősz, sőt még a tavasz is egy nagy városban, mint például Berlin, mely éppen nem dicsekedhetik szép környékkel ? A fenyvesek nem sokat törődnek az évszakokkal, mindig egyformán zöldek és egyhangúak. A homok is csak akkor változik meg, midőn a hó fehér taka­rója alá burkolózik. Innét én Berlinben csakis két lényeges időt szoktam megkülönböztetni: jót, vagy rostat, meleget, vagy hideget. Hogy a poros, elgém­beredett hársak levelesek voltak-e, vagy nem, az nem is jött előttem tekintetbe. "Ehhez még a minden zöld helyecske után kapkodó, s a hangyákként szabadba tolongó sátrak alatt vagy fakunyhókban letelepült emberek! Mennyire másképp van itt a hegyeken, a messze láthatárral, a tiszta, friss levegővel! Én mind megismerkedtem ezekkel a magányos hegycsúcsokkal, ezekkel a kopár sziklabércekkel.

Next