Fővárosi Lapok 1871. szeptember (200-224. szám)
1871-09-01 / 200. szám
200-dik sz. Péntek, szeptember 1. Kiadó-hivatal: Pest, barátok tere 7. szám. Előfizetési dij: Félévre . . . 7 ft 2 kr. Negyedévre • 8 ft 50 kr. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve mindennap . Nyolcadik évfolyam 1871. FŐVÁROSI LAPOK. IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Zöldfa utca 39. sz. 1. óra. Hirdetési díj: Hatodhasábon petit............................9 kr. Bélyegdíj minden igtatáskor . . . . 30 kr. Teljes számú példányokkal folyvást szolgálhat a kiadóhivatal. Ott feküdt ő a ravatalon... Ott feküdt ő a ravatalon. Zengett a bús, halotti ének. Ott álltak mind, kik ismerek őt, S kik fájdalmamban részt vevének. Sokak szeméből könyek hulltak ; Másoknak arca elsötétült. Voltak, kik mitsem érezének, Csak a sorsot, mi eljö végül. Én távol, a bús ravatalnak Oldalánál, egyedül álltam. Fájdalmamban elsúlt a köny, mint Lidércfény az ég villámában. S mig ők siratták elmúlását S szép lelkétöl búcsút vevének, S mig a halálnak rettegése Arcukra gyáva vonást vésett: Én ott álltam rideg mogorván, Mint Babylonnak büszke romja ; Megvetve az enyészetet, mely Bút arcát mindütt odatolja! És érezem, hogy ő nem halt meg, S szép lelke él, és mindörökké! S hogy a halál igaz szemfényvesztő, Ki nagyot kacag hátunk mögé. S ah érezem, hogy bárha én is Ledőlök egykor, porrá válva : Szivünk szerelme élni fog, mint Babylon híre, fényes álma ! "Benedek Aladár. A holló kincse. (Elbeszélés). Irta : László Mihály. (Folytatás). XVIII. Nagyváry a leányka után összejárta nagy Magyarország minden városát, a legkisebbtől a legnagyobbig, s minden falut, a legpiszkosabbtól a legtisztábbig. Megszólított minden kaftános izraeli, benézett a házakba, kutatott mindenfelé, mint egy ügyes kém, de a leánykát sehol nem találta; Jeremiásnak hirét sem tudták. Az aranyos hajszálból készült koszorúcska ott volt szive mellett, mindenhová kisérte. Az mondott neki „jó éjt,“ midőn pihenésre lehajtá fejét, s „jó reggelt,“ midőn szemei reggelre keltek. Az „eleven kép“ meg ott lebegett mindig előtte, mint valami túlvilági szellem. Hitt, mert forrón szeretett, és reméli, mivel még oly fiatal volt. Most már más országba indult, elment Bécsbe, itt folytatja a kutatást, ebben az új Babylonban, melyet minden zugában ismert. Mint valódi gentleman, egyedül járt titka után, nem folyamodott semmi segélyhez. Hisz boldogság volt rá nézve a szép hölgy keresése; egy magasztos érzelem tüzelte lépten-nyomon. S ő tudta, mi jutalom vár rá, mily hosszú csókkal kezdi meg jövendő boldog életét. Mert ha föltalálta, többé el nem hagyja; ha a vörös zsidó kikergeti, odaül a küszöbre s ott fogja őrizni a csillagot, hogy nélküle el ne fusson, hogy soha többé el ne veszítse. Még aludni sem fog, síkra kel az álom ellen, birkózni fog Morpheussal. A rendőrségtől könnyen kitudhatta volna: Bécsben tartózkodik-e Jeremiás, vagy nem ? de neki ez nem tetszett, ez kevésbé volt kalandos. Eljárt inkább házról-házra, ő a házmesterektől tudakozódott Ismerte Jeremiás furfangos, ravasz természetét, azért a palotákat sem kerülte ki. A holló is magasra száll kincsével, hát még Jeremiás, kinek okos lelke is volt. Nagyváry több nap után végre meglelte a szép, nagy házat, melynek első emeletén földi üdve honolt. A házmester leírása éppen nem hasonlított Nagyváry Jeremiáséhoz, de a név ugyanaz volt. Ami a nagy urat illette, azzal nem törődött, hanem azt gondolta magában, hogy „nem csak a madarak hányják el tollaikat, hanem az emberek is.“ Jeremiásra pedig ez nagyon ráillett. A házmester kapzsi, szemes ember volt. Könynyedén ráállt Nagyváry ajánlatára, hogy valami módon újat csináljon neki, hogy azt a vörös „nagy urat“ leányával megláthassa. Nagyváry csak Jeremiást akarta látni, hogy valóban meggyőződjék: ő lakik-e itt? A többi gyermekjáték volt előtte. A házmester piciny szobája éppen a folyosóra nézett, onnan tehát jól láthatta, midőn valaki kijött a megjelölt lakásból. Ott leselkedett tehát Nagyváry, éppen az után való nap, hogy Rachel Pestre kívánkozott Nagyváry jó ideig várhatott, midőn végre a folyosóra nyíló ajtó föltárult, s egy úriember lépett ki a folyosóra. Jeremiás volt, a „vörös nagyúr,“ komoly, gondolkozó arccal. Nagyváry kacagott örömében, alig birt magával. Néhány perc alatt pár sort irt egy finom paprikára, s belerejtve valamit, szépen összecsinálta s átadta a házmesternek. Ez már tudta, mit kell neki tenni, követségbe megy az emeletre. Csak hogy senkinek sem szabad látni az átadni valót. A „senki“ Jeremiás volt, kit bankárnak nevezett a fiatalember. A házmester okos, találékony ész lett, mióta tíz forint égette markát. Lassan fölsompolygott az emeletre, s félrehuzódva várt az alkalmas pillanatra. Jeremiás gondolkozva sétálgatott a folyosón s a vörös márványt nézegette, mely tisztán hangzott léptei alatt. Midőn megfordult, hogy az ajtótól ismét tovasétáljon, a házmester tolvaj léptekkel osont be az ajtón, s a terembe ért. Rachel éppen az ablaknál nézegetett ki az utcára, midőn a követ a terembe lépett. A házmester vigyorogva nyújtotta át a paprikát, s szó nélkül távozott a leányka kérdésére: „nekem hozta ?“ Rachelamint fölbontotta, halk sikoltásba tört ki. Az üde, forró vér rózsákat rakott két orcájára; egész lénye reszketett s szemeiből könyvergett alá a rózsaarcra, melyen csakhamar a boldogság gyönyörű mosolya csillámlott föl. A piciny ajk remegett s szemei tündérfényben ragyogtak, mint a mennyország lakóinak. Ott állott a boldogok paradicsoma előtt, megszólaló szerelmes szivével. — Megjött, itt van ! — susogta magán kívül, s az aranyos hajkoszorúcskáról le nem vette szemeit, mert az volt a paprikába rejtve. — Föltalált végre, s én beszélni fogok vele, látni fogom őt. .. Oh! istenem, mily jó vagy te, mily drága ajándék lelkemnek ! Szép nap sírt szemeimbe . . . aranyos, vidor nap! A szomorú leányka fürge, élénk őzike lett, s alig találta helyét. Szive majd megrepedt a boldogságtól, mely tüzig hevité szűzi vérét. Nevetett, mosolygott benne a lélek, visszatükrözve szép homloka fényében. A fellegek helyét vakító világosság foglalta el, megváltozott szinében, meg imádandó fényében. Égi hírnöknek nézett ki,örömet hirdető angyalnak. Gondolati partra értek; a szárazon várta ifjú kedvese, hozzá, hozzá kell sietnie! Nagyváry fölugrott örömében, amint a követ visszaérkezett. Ez aztán elmondta: mint jutott be a leánykához, meg hogy visszatérőben összetalálkozott a vörös nagyúrral. Hanem föltalálta magát, azt akarta megtudni: mennek-e ma a szabadba ? hozzon-e kocsit? Jeremiás azt felelte, hogy: „nem!“ Különben is neki szabad bejárata volt, mert ő és a felesége szolgálták Jeremiást. Csakhogy nem mindig, mert a vörös úr igen félénk, igen különös ember volt, s nagyot morgott, ha hivatlanul nyitott be. No, de ma elnézte alkalmatlankodását, s csak azt találta különösnek, hogy őt észre nem vette a folyosón, s a kisasszonyt ment háborgatni. Egyéb baj nem történt. Nagyváry várt valamire, mert tovább is a szobácskában maradt, s a házmestert megkérte, hogyha valaki jönni talál hozzá, ne háborgassák őket. A feleletnek nem sokáig kellett késni. Nem sokára csakugyan megérkezett az élő felelet. Az ajtón halk kopogás hallatszott s Rachel lépett be, pirulva és szemérmeskedve. Nagyváry lázasan ölelte karjaiba, 63 hosszú csókot nyomott a reszkető leányka arcára. Aztán odavezette a piciny divánra, s leültek. Mind a ketten el voltak fogaivá, hogy csak szakadozva folyt a társalgás, hanem lassan kint a szerelmesek vidám csevegése váltotta föl az elfogultságot. Közbe-közbe édes nevetés hangzott. Nagyváry bocsánatot kért a hölgytől, hogy éppen itt akart vele találkozni, máshova úgysem mehetett volna a hölgy el apja nélkül. A leányka jó gondolatáért forrón ölelte meg az ifjút, s csókkal jutalmazta bátorságát; Nagyváry meg a piciny kezet szorította ajkához, és így folyt tovább a viszontlátás drága órája. Annyi elmondani valójuk volt egymásnak, hogy alig állt be percnyi szünet. (Folyt. köv.) A tó leánya, Walter Scott regénye. (Folytatás). Végre élj utának azon pontra, hol a meredek hegy a mélység fölé hajlik ki; itt a zuhatag ezüstös hullámokkal hull alá; amott egy meredek hegy emelkedik, melynek teteje egy színkört képez. A mély ösvény függő sziklák rémítő nyúlványai alatt kanyarog el; oly hely vala ez, melyet száz ember képes vala egy egész tábor ellen megvédeni. Pulya nyircsoportozatok s egy-egy cser jelentkezők a vadon hegyen; a meztelen sziklák s kavicsok közt a zöldelő haraszt s fekete mámorka elszigetelt bokrétái diszlenek, melyek magasságra nétt versenyzőnek a szomszéd cserjéssel. Azon helyeken pedig, hol a tó csöndesen pihene, a mocsáros partot s a hegyoldal tövét a nedves kötőfűz szegélyzé, ottan az ösvény s hegy a téli hegyfolyamok esése által, melyek halomra hordják a kőtöredékeket, kavicsot s porondot, az ösvény és hegy összerombolvák, s az út ekkor oly fárasztó vala, hogy a hegy szoros torkolatában az útmutató kénytelen vala lépteit lassítani, s fölhasználó ez alkalmat kérdést intézni Fitz James-hez: mi különös indok mián szánta el magát, Dhu Roderick védútlevele nélkül, ez oly kevesek által tapodott sivatag meglátogatására ? — Vitézhegylakos, —felesé Fitz James, — az én veszélyekkel ismeretes védútlevelem oldalamon függ; azonban, megvallom, nem számoltam arra, hogy ez alkalommal szükségem lehet reá. Midőn e vidékre érkeztem, most három napja, egy szarvas üldözése közben eltévedvén, minden oly nyugodtnak, oly csöndesnek mutatkozék, mint a köd, mely e hegyoldalon pihen; főnököd egy távoli vállalattal foglalkozván, oly hamar nem számítottak visszaérkezésére; legalább fölvett kalauzom így beszólt nekem, ki egyébiránt engem hűtlenül megcsalhatott.