Fővárosi Lapok 1871. november (251-275. szám)

1871-11-01 / 251. szám

251-dik ez. Szerda, november 1. Kiadó­hivatal: Pest, barátok­ tere 7. szám. Nyolcadik évfolyam 1871 Előfizetési dij: Félévre . . . 7 ft 2 kr. Negyedévre . 3 ft 50 kr. Megjelen ez ünnep utáni napokat kivéve minden­nap. FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Zöldfa­ utca 39. sz. 1. em. Hirdetési díj: Hatodhanábos petit­sor ..................... 9 kr. Bélyegdíj minden ig­­tatáskor .... 30 kr. Lapunkra előfizetni folyvást lehet, mivel teljes számú példányokkal még rendelkezik a kiadó­hivatal. Halottak estéjén. A „göncöl szekere“ folyvást halad, S a „medve“ cammog csöndesen; Az égen annyi szép csillag ragyog, Annyi halott van ide lenn. Elnémult már a kis madár dala, Elhervadt a fa levele, Hervadt levéllel vannak a Sírhalmok mindenütt tele. A földnek ma csak szent könyvje van, Az ajk ma csak imát rebeg: Hogy azokat, kik ott lenn nyugszanak, A jó isten mind áldja meg ! Az ember végignéz az éjszakán, S érzi, hogy mily rész egyedül! Leborul és nagy pártfogót keres, Rá megszólal egy hang­­ belül. Majd megtalálja, a­kit keresett, A­ki segíthet és segít, Koszorút tesz a sírhalomra és Letörli néma könnyeit. Bencfy Soma: Regény cím nélkül. Irta: Sz. Madarassy Klotild. (Folytatás). Egyszerre kívül az előszoba ajtaján kopogtatást hallott. Azt vélte, az orvos jött javuló betege után nézni, kisietett a mellékszobába, maga után halkan , betéve az ajtót, hogy szunnyadó fiát föl ne ébreszsze.­­ Fölnyitva a külső ajtót, egy hordár állott előtte,­­ levéllel kezében. Stiller Jenő urat kereste. Lujza elvette tőle a levelet s mondá, hogy azt majd át fogja adni fiának. A hordár rögtöni választ sürgetett, mert — úgy mond — igy parancsolta azt a gróf. — Micsoda gróf? — kérdezte Lujza meglepetve. — Az ifjú gróf Andornaky! — válaszolta a­­ hordát. Lujza megdöbbent e névre. Ezt említé Jenő oly gyakran lázrohamaiban. Ezenkívül arra is jól emlé­kezett, hogy Jenőnek egy év előtt Szeréna miatt­­ erős összeszólalkozása volt a fiatal gróffal, melynek komolyabb következményeit a gróf atyja, ki fiának rakoncátlan természetét ismerte, az által előzte meg,­­ hogy azt rögtön Pestre küldte, a hol az ifjú különö­­­ben is jogi tanulmányait volt végzendő. Lujza a választ sürgető hordárt rövid várako­­­­zásra szólította föl, a mig tudniillik fia fölébred, s­­ visszalépve az előszobába, újra bezárta maga után a­­ külső ajtót. Itt azonban megállóit, s balsejtelmektől kínozva­­ forgatta kezében a levelet. Ő ismerte gróf Andornaky Emil rész hírét s­­ tudta, hogy ez fiatal évei dacára a legféktelenebb szenvedélyekkel bir s minduntalan párbajt viv, köz­­tiszteletben álló derék atyjának nagy szomorúságá­ra, ki legbuzgóbb törekvései mellett sem volt képes a kora gyermeksége óta minden rész­hajlammal bí­ró makacs, rakoncátlan fiút sem a leggondosabb ne­velés, sem pedig a szeretet és szigorúság befolyása által jobb útra téríteni. Miféle összeköttetése lehetett Jenőnek a kicsa­pongó, korhely fiatal gróffal, hogy ez neki si­t, s tőle­­ választ sürget ? Bizonyára semmi jóban, erről Lujza meg volt győződve.­­ Egy anyának hasonló esetben könnyen érthető aggályos kíváncsiságával nézegette a levelet, s vég­re rövid habozás után fölbontotta azt. „Ön gyáván elbuvik előlem! — állott a levél­ben. — Betegnek tetteti magát, hogy ne legyen kény­telen nekem elégtételt adni a múltkor rajtam elkö­vetett halálos sértésért. De hasztalan minden ebbeli törekvése. Bárhová megy is ön, bárhová rejtőzik is el, meg fogom önt találni; megesküdtem, hogy önt megölöm, akár párbajban, akár azon kívül. Válasz­­szon. Ha holnap reggel öt órakor — tovább nem várok — meg nem jelenik ön a városerdőben, a Her­­mina-kápolna mögött velem egy tanú nélküli pisz­toly-párbajra (így kívánom azt, mert egyikünknek, vagy mind a kettőnknek halni kell), akkor bárhol találom önt ezután, legyen bár anyja karjaiban, le­lövöm önt, mint egy hitvány gyávát, bármi történik is azután velem. Gróf Andornaky Emil:“ Alig végezte el Lujza e sorok olvasását, midőn­­ a belső szobának ajtaja fölnyilt, s ott Jenő alakját­­ látta megjelenni. Fia váratlan megjelenése, melyre e pillanatban­­ nem volt elkészülve, megfosztották őt önuralmától, s Zavarodottan igyekezett a levelet előle elrejteni. — Keres engem valaki, anyám ? — kérdé, nyug­­­­talanul szemlélve anyjának dúlt arcát az ifjú. Ez nem volt képes azonnal felelni. — S ez itt nekem szól? — kérdé tovább, ke­zét az anyjánál levő levél után kinyújtva. Hagyd el azt, fiam, az nem neked szól! —­­ tördelte kínos zavarral Lujza. i '­t — Én az elébb itt Andornaky Emil nevét hal­lottam említeni, s igy tudom, hogy e levél nekem szól­! — mond a meggyőződés hangján Jenő. — Kér­­­led, add ide, anyám, én rég vártam erre! — s gyön­géd erőszakkal véve ki azt anyja kezéből, a belső szobába távozott, hogy elolvassa. Anyja szorult szívvel követte. — Fiam, mit szándékozol tenni ? — kérdé, lát­va, hogy az elvégezte a levél olvasását. — Azt, anyám, a mit hasonló esetben a becsület tenni parancsol! — mond Jenő szilárd hangon. — Te elfogadod a gróf kihívását ? — Mindenesetre, mert elégtétellel tartozom ne­ki a rajta elkövetett sértésért, noha ő volt az egész­nek kezdeményezője. — Fiam, édes fiam, — szólt az anya a legkíno­sabb aggodalmak közt, — hisz te még nagyon gyön­ge vagy betegséged után ! — Nem tesz semmit! Azért lesz annyi erőm és ügyességem, hogy a pisztolyt kezembe foghassam. — Nem, ez nem fog megtörténni! — kiáltott Lujza a legnagyobb fölindulással. — Soha sem fo­gom megengedni, hogy életedet ily vakmerőn koc­káztasd ! — Anyám! — szólt Jenő ünnepélyes hangon, s halvány arcán a férfias büszkeség pírja ömlött el. — Szabad-e igy beszélni egy honvéd özvegyének fiá­hoz, midőn ennek bátorságát vonják kétségbe? El­viselhetnéd-e azt a gondolatot, hogy Makláry Jenőt — téve hozzá, hangsúlyozva e nevet — valaki gyá­vának nevezze ? Jenő eltalálta a leghathatósabb módot, anyjának ellenvetéseit elnémítani. A „honvéd özvegye,“ ez volt azon varázsszó, mely által a férje nevét és emlé­két oly szent kegyeletben tartó nő legyőzte nála — legalább pillanatokra — az anya aggályait. Ezalatt Jenő leült az asztal mellé, hogy néhány sor által válaszoljon a gróf levelére. Lujza mögötte állva, a következőket olvasta abból: „Gróf úr! „Nem késtem volna önnek elégtételt adni, ha egész mostanig betegségem nem gátolt volna abban. „Én kész vagyok holnap az ön által kijelölt he­lyen, órában és módon önnel találkozni. Makláry Jenő.“ Aztán előszólitotta a hordárt s kézbesité neki a levelet. Lujza megsemmisülve rogyott le egy székre, s könyei megeredtek. (Folyt, köv.) A köny. Degré Alajostól. *) Tagadhatlan, hogy sokkal mulatságosb tárgyat választhattam volna, hisz az élet és emberek telvék tarkaságokkal; szólhatnék például az orról, de nem akarok okot adni a megorrolásra, mert biz ahhoz jó orr kell, hogy midőn orról van szó, oly határt tart­sunk, hogy egyik-másik orránál ne fogja magát, vagy maga a fölolvasó hosszú orral ne vonuljon visz­­sza, mi mindenesetre kedvezőbb, mint ha az ember magát az ásítozás-csikarta könyök kísérteteinek te­szi ki. Én következetes maradok, mint a debreceni atyafi, kinek sajt helyett eléje tálalták a szappant, s ő csupa következetességből, mert hisz úgy is meg kell fizetni, fölfalatozó. Én a helyzet legmeg­felelőbb tárgyául a könyet találtam, s most már el­mondom erről nézeteimet, ha mindjárt saját könye­­imbe kerül is. Választásomnál bátorított az a hizelgő körül­mény is, hogy nőhallgatóságra számiték, kik a köny hatalmával annyira tudnak élni, és számiték férfiak­ra is, kiket e varázs örökkön-örökké uralni képes. Ismertem bátorlelkü hőst, edzett harcost, ki a halál­­eszmét csak félvállról vette s az ágyú rettentő golyói előtt még arcizmát sem rángatá meg, de a női kö­nyek lefegyverték, ellágyiták és gyöngévé tették. Ott van a büszke Coriolán; kérlelketlen boszúja egy pillanatra sem szelídült meg a haza nagyjai, vénei, ékesszólói és harcosai előtt; de eljöttek a nők és anyák, kétségbeesett könyekkel szemeikben, s Co­riolán tudta, hogy ez életébe kerül, mégis kegyel­mezett hálátlan hazájának. Van-e oly vásott fiú, ki anyja szemeiben a bá­nat könyvit látva, legalább abban a pillanatban ja­­vulást ne fogadna? Van-e oly szívtelen férj, kit sze­retett nejének könyüi — még komolyabb meghason­­lás után is — meg ne szeliditnének ? ... És van-e nő a világon, ki könyüinek varázsát ne ismerné ? ... Bár egy se élne vissza ezzel soha! A köny az érzelem tengeréből fakadván, oly csepp,mely a költőiség, magasztosság és átszellemülés malasztját hozza magával e gyarló világba. Ily csepp mennyei harmat! De van oly köny is, mely az irigy­ség, boszú és képmutatás mocsarából fakad; ily ké­nyekről mondá a halhatlan Shakspeare : „ha a föld­re hullva megfogamzanának, minden cseppből egy-egy krokodil születnék. Atalán véve a kényekben rettentő sok az el­lenmondás ; egyik sir, mert boldog, a másik, mert bol­dogtalan ; az egyik sir, mert ara, a másik, mert öz­vegy; az egyik, mert igen ifjú, a másik, mert nagyon vén; könyeket hullatnak elváláskor, könyeket a vi­szontlátásnál ; könyekben nyilatkozik az ártatlanság, könyek mögé rejtőzik a bűn. A köny enyhít és éget, meglágyít és ingerel, elszédít és kijózanít, amit és meggyőz, vigasztal és kétségbeejt. Egy könycsepp földúlja és helyreállítja a bé­két, jutalmaz és elutasít, bátorít és elriaszt, fölemel és lesújt, üdvözít és elkárhoztat. *) Felolvastatott október 29-kén a veresegyházi le­égettek javára tartott váci hangversenyen.

Next