Fővárosi Lapok 1871. december (276-299. szám)

1871-12-01 / 276. szám

276-dik br. Péntek, december 1. Kiadó-hivatal: Pest, barátok­ tere 7. szám. Előfizetési dij: Félévre ... 7 ft­­ kr. Negyedévre . 3 ft 50 kr. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve minden­nap. Nyolcadik évfolyam 1871. FŐVÁROSI LAPOK. IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Zöldfa­ utca 39. sz. 1. em. Hirdetési díj: Hatodhasábos petit­sor ....................9 kr. Bélyegdíj minden ig­­tatáskor .... 30 kr. Lapunkra előfizetni folyvást lehet, mivel teljes számú példányokkal még rendelkezik a kiadó­hivatal. Hafsz dalaiból. *) Hajnali szél, mondd meg karcsú Kis zergémnek enyelgve, Kopár hegyre, sivatagba Űzött engem szerelme. Adjon az ég neked, cukrász !, Hosszú, boldog életet, De kis cukor­ papagályod Hogy van, mért nem kérdezed ? Ha együtt ülsz kedveseddel S élvet adnak jó borok, Gondolj a bús szerelmesre, Ki mint a szél kóborog. Még­sem illik oly büszkének Lenned, piros rózsaszál!, Hogy ne kérdjed : a kesergő’ Fülemile mit csinál ? A bölcs embert szép szerével Lehet csak megejtened; De a ravasz kis madárnál Háló mit sem ér neked. Ez a sugár ciprus-alak, Hold-arc és két sötét szem Mért nem kegyes irányomban, Miért kinéz ? nem értem. Bájaidban, kecseidben Egy hibád van fenéked: Hogy úgy, mint én, a hűséget S a szerelmet nem érted. Megköszönve barátidnak Hű szivét s a sors kegyét, Gondolj reám, a ki bolygok A pusztában szerteszét. Ha megrendül Hafiz dala, Oly bűbájos, oly csodás, Hogy Vénus is dalra hevül, S táncot lejt a Messiás. **) (Persából). Erődi Béla. Egy ünnepelt férfi. (Beszély). Irta: Beák Farkas. (Folytatás). Többet nem beszéltek e tárgyról, de Györgyre izgató hatással volt e rövid párbeszéd, s fejében össze-vissza táncolt mindenféle bohó gondolat. A szigeten megszólalt a zene, s a sok fölcifrá­zott kisasszony az ifjúság pajzán gondtalanságával táncolni s mulatni kezdett, csak a mamák némelyike számítgató magában: „Ez jó lenne, bár csak komoly szándéka volna, de az a másik mégis jobb lenne; az a bárgyú leány nem elég nyájas hozzá, mind azzal a haszontalan gyakornokkal cseveg; elment az esze, pedig tudhatná, hogy állunk. Mindjárt ide is szólítom, h°gy nyissa föl a szemét s nézzen másfelé, nem arra a tejes arcú technikusra. Ezeknek csak a tánc, csak a susogás van a fejükben, nem gondolnak az életre! Pedig nekünk már elég volt a táncból.“ Aztán még zümmögött magában jó darabig, végre látva, hogy leánya nem zavarható komolyabb *) Hafiz — teljes nevén Mohammed Semszeddin H. — Persiának Siraz nevű városában született és ugyanott halt meg 1389-ben. Hafiz nem csak Persiának, hanem egész keletnek legelső lantos költője. Dalaiból magyar fordítás­ban pár nap múlva egy csinos kötet hagyja el a sajtót Tet­­tey Nándor és társa kiadásában. **) Vénus és Messiás alatt két csillagot ért a költő­­térre, belefásult a végzet rendelésibe, hadd járja hát a bolondját! S jobbra-balra ilyen aggodalmak közé sülyedt unalmas arcú szomszédokat sejtvén, lassan­­kint álmosodni és szokása szerint szunnyadozni kez­dett, mígnem egyik szomszéd fölrázogatta. — Nézze csak, kérem, ezt a Fejérnét, föl sem tud öltözni. Úgy néz ki, mintha valami tiszttartóné volna, s már a harmadik leányát adja férjhez. Alig nyitják ki a szemüket, már szerelmesek; én meg nem fogha­tom, mivel fogják meg az ifjakat. Némely anya öt esztendeig is hordozza leányait, s mulatnak is eleget, van táncosuk bőven, de kérő nem jelentkezik ; pedig a lányok vannak oly szépek, mint a Fej­érné asszo­nyom lányai, vagy tán még szebbek is; aztán van is, lesz is annyi hozományuk, s még­sem kell senkinek. Igaz, nem is adnák olyan vézna úrficskának, mint Berényi Emil ifjú úr. — Jaj, lássa nagysád,— szólt egy kereskedőné, — a világ sokszor furcsa, s van olyan férj is, a­ki szereti, ha az asszony elegáns; de most már a leg­több az egyszerűséget keresi s a Fejér-leányok jö­vedelmüknek csak egynegyedét ha elköltik ; tudom jól, hiszen a mi üzletünkből vásárolnak; az önző fér­fiak aztán úgy számítanak, hogy a többi részt majd ők költik el. Hallotta nagyság, hogy Herendi Szera­­fine is jegyes ? — Nem én! Ugyan mondja lelkem, ki veszi el ? Bátor ember lehet. — Ki ám, az első partié a városban, Adonyi Vilmos. — No hiszen ügyes embernek ügyes, az igaz, de partiénak bizony nem valami fényes. Hisz min­den birtoka ott fekszik a szomszédunkban, egy vár­megyéből valók vagyunk. Legfölebb négyszáz hold földje van. De azt hallom, annak a kisasszonynak van százezer forint hozománya. Ez nem sok ugyan, de ha meghúzzák magukat, falun megélhetnek. No hiszen elég szép pár! — Elég szépek, de kérem, a leánynak semmije sincs. Ezt mi, üzletemberek, tudjuk, s igy mondta Laci kisasszony is, kitől a hírt hallottam; de higyje nagysád, Adonyi úr gazdag ember, így beszéltek mások is. Adonyi még látogatóban sem volt Herendiéknél, s már az egész város beszél­te, hogy nőül veszi Szerafinet, s az egyik rész a kis­asszonyt, a másik pedig a férfit tartotta gazdagnak; de mindnyájan megegyeztek abban, hogy ők egy­másnak valók, s mikor egy hosszú keringő végén a fáradhatlan Adonyi még akkor is lejtett Szerafinnal, midőn a többiek már leültek, mindenki őket nézte, bámulta s egy-egy helyeslő „éljen“ önkénytelen kife­jezője volt az átalános megelégedésnek, és Szerafine szétomló gazdag hajzata ábrándosan lebegett­ az esz­ményi férfiú széles vállai fölött. Az est hősei ők va­­lának, s mindkettő bizton számított a másikra. Sze­­rafine-nek egy brilliáns emberre volt szüksége, Ado­­nyinak pedig megbecsülhetlen volt egy oly ember, mint Herendi, kinek roppant terjedelmű ismeretsége s eddigelé jó neve volt. Az első négyesnek is vége szakadt, midőn He­­rendiné­k nagysága könnyen megérthető bizalmas­sággal szól Adonyihoz: — Nézze, kérem, ott a terem másik oldalán azt a három ifjú leánykát. A kékruhás az én leányom, kissé ügyetlen, először van nagyobb társaságban, szóljon vele is, szeretném, hogy szokjék a világhoz, s ne idegenkedjék a comme il faut emberektől. — Legyen nyugodt nagyság, azonnal fölkérem a harmadik négyesre, s a többiről is gondoskodom. Úgy látszik, nincs elég jó környezetben, pedig ily drága gyöngyöcske megérdemlené a fényesebb ke­retet is. Épp rákezdtek egy rezgő­ polkát, s Adonyi azon­nal Irma mellé simult, vele volt a kisebbik a Fejér­leány, Ida, s még egy közös barátnőjük. — Kisasszony, szabad kérnem a harmadik né­gyest ? — Foglalkozva vagyok Tamási úrral! — s rá­mutatott Györgyre, ki ott állt. — Hát az ötödiket ? — Arra Keszler úrral! — s most a nagyterme­tű vasúti hivatalnokra mutatott.­­ — úgy hát kérem erre a polkára! — De már ekkor Gyarmati derékon ölelte és indult, Tamási pe­dig Idával követé. Adonyi nevetve nézett utánuk, s aztán visszament a mamához s vele susogott. Mikor a táncnak vége volt, ismét odament s igy szólt: — Irma kisasszony, édes mamája már az est elején nekem ígérte a harmadik franciát, s az Írnok úr lesz szives átengedni, miután az elsőt is ketten táncolták. — Alig hiszem, hogy Tamási úr átengedje! — szólt Irma elpirulva. — Ugy-e, írnok úr, engedni fog a mama ő nagy­sága kivonatának ? — Valóban, uram, én ezt nem tehetem. — Tudja, kérem, — szólt Irma Adonyihoz, — vigye el a mamát, ő örömest táncol, csak egy kissé szereti magát kéretni. Adonyi pedig ajkába harapott. Ez nem olyan liba, mint anyja mondja, s úgy látszik, szivecskéje már az irnokocskáé. — Mit akar ez a Weisz úr ? — kérdé Keszler, hevesen Györgyhöz hajolva. E szavakat azonban Adonyi is hallá, s hirtelen elsápadt. — Bocsánat, szép kisasszony, azt hittem, nincse­nek ismerősei! — vágott közbe, nagyvilági elegáns modorral hajtván meg magát, s gyorsan eltávozott, boszús pillantást lövetve a vasúti hivatalnok és György felé. — Legyen nyugodt nagyság, Irma kisasszony igen jó kezekben van, és a lehető legjobb úton! — mondá a mamának. — Ha tudniillik annak a jámbor írnoknak lesz esze, hogy előnyét fölhasználja, — gondolá utána, — egy év alatt a libácska teljesen idomítva lesz. Zengett, zúgott a táncvigalom egész éjen át, s reggel négy órakor teljesen kimerült s melancholiára és álomra hajlandó boldog közönséget szállított haza egy nagy hajó. (Folyt. köv.) Egy anya. (Beszély a new-yorki társaséletből). Irta : Ruppius Ottó. (Folytatás). — Gyermekét? . . . Igen ... de ... de talán csak nem akarja ön ?.. . Az isten szerelmére, hisz az borzasztó volna! — Ne féljen, Fred, nem fogok semmi esztelen­­séget elkövetni, hanem a­mit most akarok, azt meg fogja ön tenni, azt megkívánhatom, követelhetem öntől. Ön most egyedül van e házban, a­mint a sze­­recsen kapus mondá, azért hát használjuk az időt. Először is tudósítson ön minden körülményről, ne­hogy akaratom ellen valami hibát kövessek el. E szavakkal leült az öreg komornyikkal szem­ben. Ez azonban, mintha valami félelem venne erőt rajta, összekulcsolta kezeit, s izgatott léptekkel járt föl s alá a szobában. — Mi lesz ennek a vége ? — mormoga maga elé, s leült váratlan vendégével szemközt. — Mondja meg, kedves jó Margit asszony, meggondolta-e jól

Next