Fővárosi Lapok 1872. március (49-74. szám)
1872-03-01 / 49. szám
49-dik sz. Péntek, március 1. Kiadó-hivatal: Pest, barátok tere 7. szám. Kilencedik évfolyam 1872. Előfizetési díj: Félévre . . . 7 ftekr. Negyedévre . Sőt 50 kr. Megjelenés ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Zöldfa utca 39. sz. 1. em. Hirdetési díj: Hatodhasábos petitsor ..................... 9 kr. Bélyegdíj minden igtatáskor . . . . 30 ks. Lassú halál, így tűnik el a gyermekábránd, Mit már a bölcső ringatott, És igy hülnek ki fenn az égen Idővel majd a csillagok. Gyermekkedély szelíd ábrándja, Ha anyját elfedé a föld, Csillagtűz, hogyha nincs rokonláng, Erő, a mely még vonza őt. Mint naplementén a sötét éj Nem gyászol még a föld felett, De ünnepélyes búbánatként Beáll elébb a szürkület: Bús életünktől igy búcsúzunk, Ha vétektől nem súlyos az , Oh a virág is lassan hervad, Bár elröpűlt a szép tavasz. Ezt látom Írva égen, földön, Ezt a legkisebb levelen. Kit föd már a sír éjszakája: Bűn nélkül igy halunk utána, 8 te meg vagy halva már nekem ! Dömötör Pál: A nőkről. (Felolvasás.*) Baráth Ferenctől. Felolvasásom címe: „A nőkről,“s igy annak tárgyát, mint mindenki tudja, a legszebb, legkedvesebb, leggonoszabb és legveszélyesebb lények képezik, s hogy igazságosak legyünk, a legjobbak is. Más tárgyról is beszélhettem volna kétségkívül; például, hogy messze kezdjem, a nagy csizmájú skótokról, mint egyik ismerősöm festői meg nevezi őket; a tetovírozott emberről; Mr. Darwin atyafiságáról az állatkertben ; a redouti álarcos bálokról; a házassági pörökről; a szegény franciák könyörület nélküli elpusztulásáról, vagy Moáb király sírkövéről. Elég messze van mindnyájunktól, hogy erről sokat írhassak. S én mégis, mindezen érdekes tárgyak közül a nőket választottam. Okaim voltak rá, többszörös okaim. Első okát mondhatnám, hogy törekvésem volt hallgatóim mindkét osztályát kielégíteni, legalább a tárgyválasztásban. S amíg a férfiak, különösen a nevelt, gavallér férfiak, kik tehát a java részét képezik a férfiseregnek, átalában szeretnek a nőkről beszélgetni, ugyanakkor, köztapasztalás szerint, a nők sem haragusznak azért, ha róluk beszélnek, így tehát ez a théma éppen alkalmas arra, hogy egy csapással két legyet üssön. A második nagy okom volt, amiért éppen a nőket választottam fecsegésem tárgyául, mivel ők most rettenetesen divatban vannak. Szent Kleofás, még pedig milyen divatban! Nem a farsangi bálokat értem, mert hiszen onnan már, s az ottani divatból is kijöttek, ki szomorúan, ki vígan, hanem mást. Könyveket, hírlapi tárcákat írnak róluk ; fölolvasásokat tartanak épülésükre; statistikába rakják őket; nagy államférfiak kapnak egymás hajába az ő jó voltukért; egy magyar hazafi már a parliamentbe is be akarta őket vinni — lesz eszük, hogy oda nem mennek, ahol annyi szószátyár férfi van! —■ s egy másik angol tudós azt is bebizonyította, hogy mennyire befolynak a tudományok fejlődésére, bizonyosan a szép tudományokat értve, melyeknek egyik ága az udvarlás is. Sőt egy magyar röpiratíró azzal kecsegteti őket, hogy rövid időn a világ kormányzása is az ő kezükbe jut, mintha nem eléggé kormányoznák azt már a nélkül is. Hát még amennyi egyletet maguk kifőztek, gyúrnak és kelesztenek , nincs azoknak se szeri, se száma, mint Pázmán lovag dámvadainak. Van alacsonyabb és magasabb nőképző-egylet, jó gazdaszszonyok egylete, cselédképző-egylet, gazdasszonyképző-egylet, nevelőnőket képző-egylet, hogy ne is szóljunk a Thália számára papnőket képző-egyletről. Mindezen helyeken sürögve, munkálkodva és beszélve is eleget, velük találkozunk. De velük találkozunk ott is, ahol díjtalan, még a hálára sem, csak isten láthatlan megjutalmazására számoló szeretet munkáját kell végezni: az elhagyatottak, kis árvák mellett, szeretve, segítve, áldva, mosolyogva. Azonban mindezeken kívül volt még egy harmadik okom is, amiért éppen erről a tárgyról beszélek. Az igazság hirdetése, ott ahol legnagyobb szükség van rá. A nők rendesen kétféle véleményt hallanak magukról: az egyik csupa hízelgés, a másik nagy részt gorombaság ; az egyiket hallják udvarlóiktól, a másikat férjeiktől. Természetes, hogy mindkét vélemény igazságtalan. Hallanak ugyan még egy harmadik véleményt is, amit t. i. egymásról mondanak, de nem szemben; ezt azonban senkinek sem jut eszébe igazságosnak tartani. S így én ráadom fejemet arra a keserves munkára, hogy igazságot hirdessek, habár annak az árán is, hogy soha táncosnőt ne kapjak. Nos, a cigányok ! — akarom mondani a nők ! óh isten csapása, Hogy annyi velek folyvást a bajom, Nem volt talán elég a forró kása — mondhatnám egy öreg poétával, kit sokan dicsérnek, de kevesen olvasnak. Kezdeném már, ha tudnám! de sokkal könnyebb volt Csóriéknak feldarabolni mind azt a temérdek ellenséget, mint nekem ennek a tengernek nekimenni. Úgy teszek vele, hogy elrekeszgetem, úgy is mióta némely fiatal írók olyan könyveket írnak a nők számára, amelyeket csak asszonyok olvashatnak, s azok is a 30 éven túl: ez az elrekeszgetés hasznos is lehet, ha divatba jön. Én tehát egyszerűen kizárom a hajadonokat és nagymamákat , az egyik részt azért, mert még nem önálló lények, a másikat azért, mert már nem önálló lé-Én pedig mindezen rekesztéseket és felosztásokat, mint tudatlanokat és igaztalanokat, eldobván, sorozom őket három osztályba, már csak azért is, mivel minden jó prédikációnak három része van, meg mivel Páris asszonyai is hárman voltak, no meg végre, mert a magyar közmondás szerint: három az igazság. Az első osztályba tartoznak az unalmas asszonyok. Igen nagy gorombaság volna tőlem azt mondani, hogy ez az osztály a legnépesebb, még ha igaz volna is. Unalmas asszony! Óh az elnyomott, félig kitört ásításnak, a csendes tortúrának, a tollfosztás vidámító élvezetének mennyi emlékét költi föl e gondolat egyszerre! Ki nem ült percenkint, negyedóránkint, óránkint a nő társaságában, kínosan vergődve azon kérdés fölött, hogy miről beszéljen már legközelebb; hogyan fűzze tovább azt a borsóhéjnál is vékonyabb és szárazabb valamit, ami gondolat alakjában éppen akkor a társalgás asztalán zsugorog; fejével bólintson-e csak egyszerűen a naiv, jó lélekkel mondott, borzasztóan elcsendesítő megjegyzésekre, hogy: bizony nagy sár van, nem érdemes kimenni; annyi a baj a cselédekkel; olyan rész ez a mai fiatalság; szörnyű a drágaság a városban; csakhogy már vége van ennek a dinom-dánomos farsangnak stb.; vagy pedig maga is tegyen közbe-közbe hasonló elmésségű megjegyzéseket, hogy : a himlő még most sem akar szümnni a városban; hogy megnőnek a kislányok, az ember észre se veszi; milyen szép társaság gyűlt össze nagyságnál a múlt héten; milyen jó, hogy a photographiákat feltalálták s minő ostobaság akkora sleppes ruhával menni bálba, hogy s azt mind legázolják stb. S mikor aztán minden, kézzel és szemmel elérhető tárgyon keresztülmentetek, amaz elmondta minden mondókáját s a te találékonyságod is kifogyott, s jön a rettenetes kínos pillanat, a mikor mindenki akar és egyik sem tud a másiknak semmit sem mondani, s minél jobban akar, annál kevésbé jut eszébe akármi is, s a hallgatásban kezdesz idegessé lenni, amikor szerencsére vagy a cseléd nyit be valamiért, vagy a kis kutya bújik elő a kapapé alól, s megjelenésével felszabadít a kínos helyzet alól. Pedig máskülönben olyan jó, derék asszony az, akivel beszélsz, — ebben az osztályban igen sok jó asszony van — semmi kifogásod nem lehet ellene ; csakhogy nincsenyek, s igy megmarad nekem a középső osztály, aker -ten .. - . i nek eszméi, gondolatai; nincs benne semmi eredetisürga, cselekvő, kifejlett jellemű rész, nevezve őket! ’ & ’ egyszerűen asszonyoknak. Mert bármennyire haragudjanak is a méltóságos asszony, a nagyságos aszszony, a tekintetes asszony, a nemzetes asszony, az ifjasszony és az egyszerű nénémasszony, külön-külön, hogy őket így egy név alá, egy társaságba öszszefoglaltam : bizony-bizony attól félek, hogy ami az öltözeten túl van, abban jobban hasonlítanak egymáshoz, mint amennyit különböznek. De hát ki tehet arról, hogy az isten csak egy Évát teremtett, aki még csak nemes asszony se volt, mert nem volt neki egyetlen jobbágya sem, az egy férjén kívül, s hogy az almába harapás történetével annak minden erényét, minden bűnét mindnyájan egyaránt örökölték. Az irás egyszerűen csak két osztályba sorozza az asszonyokat, nevezvén őket — elég illetlenül — okos és nem okos asszonyi állatoknak. E rövid úton való elbánást mások is megszerették és utánozták. A magyar népdal szintén csak kétféle asszonyról tud: a jó asszonyról és a rosz asszonyról, kinél csak a szolgálója roszabb. A keztyűs gavallér felosztja őket szép asszonyokra és nem szép asszonyokra, a keztyűtlen gavallér fiatal asszonyokra és vén asszonyokra ; s végül Szt. Darwinus belecsapja valamenynyit egy osztályba, de a melyet megnevezni nem tiszség. Én istenem, hiszen nem születhetik minden ember gennenek, s legyen hálás mindenki azért, hogy a másik tehetsége szerint igyekezett őt mulattatni. Különben is, ez még az élvezhetőbb neme az unalmas asszonyoknak; ez csak elálmosit vagy egy kissé érezteti veled saját együgyűségedet; a másik: az kétségbe ejt és elűz. Azokat az asszonyokat értem, kiknek ambitiójuk nagyobb, mint amennyit eszük vagy kedélyük megbír. Amazok keveset beszélnek és igen közönséges tárgyakról nemezek sokat és mindenről. Óh istenem, de mennyit beszélnek ! Csak győzd füllel végighallgatni. A gyermeknevelésről, a teáról, a főzelék drágaságáról, a színházi intendánsról, a politikáról, a legutóbbi hangversenyről, a cselédképzésről, egyik barátod gorombaságáról, a „Fővárosi Lapokéról, Arany Jánosról, a vízvezeték roszaságáról és Andrásyné estélyeiről. Értenek mindenhez, szólnak mindenről, s bámulandó az a könnyűség és gyorsaság, a melylyel egyik tárgyról a másikra szöknek. Az, aki hallgatja, szinte repülni érzi magát, habár egy kissé kóvályogva. Szívesen veszik, ha közbe-közbe bókot is mondasz nekik, de azt már nem várják be, hogy egy jól sikerült bókon csendesen kimosolyogjátok magatokat, s egy új kérdéssel vagy tárgyalással belevisznek a papnőtlenség ügyébe Az ember először hallgat mosolyogva. *) A t. irodalomtanár e felolvasást a pesti ref. tanári kar által e hó 25-kén rendezett zártkörű hangversenyben tartá.