Fővárosi Lapok 1872. június (123-147. szám)

1872-06-01 / 123. szám

Kiadó-hivatal: Pest, barátok­ tere 7. szám. 12­3-dik sz. Szombat, junius 1. Kilencedik évfolyam 1872. Előfizetési dij: Félévre . . . 7 ft 2­kr. Negyedévre , 3 ft 50 kr. Legjelen az ünnep utáni lapokat kivéve minden­nap. FŐVÁROSI LAPOK ■ IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Zöldfa­ utca 39. sz. 1. em. Hirdetési díj. Hatodhasábos petit­sor ....................9 kr. Bélyegdíj minden ig­­tatáskor .... 30 kr. Teljes számú példányokkal folyvást szolgál­hat a kiadó­hivatal. Lorántffy Zsuzsanna családja körében. (Történeti rajz.) Szilágyi Sándortól. (Folytatás). E küzdelmes napok a család belső életében ke­veset változtattak. Csak a férj tevékenysége nyert nagyobb tért s a nő munkaköre szaporodott: az ura­dalmak szaporodásával, melyek számát a férj tevé­kenysége s a „gazdasszony“ —így nevezi nejét leve­leiben — gondossága folytonosan szaporitá. Egész le­velezésük mutatja, mily egyetértés volt köztök azok felszerelésében, igazgatásában, és mily mindenütt nyilatkozó egyetértés képezé boldogságuk alapkövét. Midőn Rákóczy munkácsi tiszttartójának irá: „az gazdasszony ha miből parancsol, azt magunkénál is inkább be igyekezd teljesíteni, bizony könnyebben szenvedem, ha az mi parancsolatunk múlik el, mintha az övé :* oly rendszabályt adott ki, mit minden alatt* valója tudott és teljesített. Lehetetlen is volt nem teljesü­liök, mert Lo­rántffy Zsuzsánna, alárendeltjei tiszteletét, vonzalmát nem fejedelmi állásának, hanem fejedelmi tulajdo­nainak köszönhető. Rákóczyt némely kortársai lát­ható túlzással ridegnek és fösvénynek festik — pe­dig ő csak szigorú és­­takarékos volt. Igaz, erős kéz­zel uralkodott s hamar fellobbant. De keménysége alól nem nem voltak kivéve, sem fiai, sem családja tagjai. Egyforma mértékkel járt el mindenki irányá­ban, nejét kivéve. Mint Thesaeus a „Szentivánéji álom“-ban a percben, melyben egyik hívére kimond­ja a legszigorúbb ítéletet — Hyppolitához fordul s mosolygva kérdi tőle „hogy vagy szerelmem ?“, Rá­­kóczy is a tollal, melylyel eltiltá fiát szeme elől, mert mint fiatal ember zajosabb részt vett a mulat­ságokban, mint azt a mértékletes atya megengedhe­tőnek találta, iró nejének: „Istennek hálákat adok, édesem, hogy egésségben vagytok, írásodat édesem bizony nem bánom, hanem inkább busulásodat saj­nálom, elannyira, hogy ha annak békét nem hagysz, nekem is nyavalyát szerzesz vele.“ Soha nő több hűséggel nem viszonozta férje szerelmét, több gyöngédséggel nem használta befo­lyását rá, s több buzgalommal nem igyekezett azon, hogy haragját csilapitsa, szigorát enyhítse s szivét a szerencsétlenek iránt részvétre, az elesettek iránt könyörületre indítsa — mint ezt Rákóczyné tette. Ő is, ha jószágaiba ment, kikereste a legszebb fácáno­kat s férjének küldé. Ő is minden levelében áldá az istent, ha Rákóczy egésséges volt s buzgón fohász­kodott hozzá, hogy gyógyítsa meg; ha a gyönge test­alkatú férj betegeskedéséről értesült, kérte, hogy hagyjon fel a munkálkodással, az irással, mely ren­desen még ései egy részét is igénybe vette. Ha a család valamely hive kevesebb méltatásban része­sült, mint azt az adakozásra hajlandóbb nő méltá­nyosnak vélte, ennek közbenjárása sohasem hiány­zott. Ha büntetésről volt szó, a szerető asszony ké­rése tudta azt enyhítni. De a szegény föld népe iránt mindketten egyforma részvétet éreztek: ok nélkül nem terhelék s büntetlenül nem hagyák terhelni ezt. A gazdasszony, férje iránt csak szerelmet, hűsé­get, s odaadást érzett. Hisz ez volt a család feje, mely gondolt és tett, ő a szív, mely érezett. Ellesni akaratát, engedelmeskedni parancsainak (mindig e szót használja) — édes kötelesség volt ez reá nézve. Ha útra kelt, még a megszálló helyeket is a férj je­lölte ki, s ez viszont a maga részéről is oly figyel­mes volt, hogy a hegyi utakból az árvizek által oda­hordott szikladarabokat elhordatá. Megtörtént, hogy Rákóczy, nejét véletlenül rendelé magához , nem volt ideje felkészítni az egész fejdelmi kíséretet, a palotásokon kívül mintegy 500 emberből álló lovas s gyalog hadat, csak egy pár kocsi, egy pár társze­kér, néhány csatlós, étekfogó, egy pár „fraj“ s egy lovas csapat, a szokottnak alig egy negyede, kelhe­tett útra — de a rendelt napon megindult, hogy a férj parancsa teljesítve legyen. Levelei mutatják, mennyire nem tartó teher­nek az engedelmeskedést. A férj „édes szívének“ hívta őt, de tegezte. A nő „kegyelmed, édes férjem“ megszólítással illette azt, és soha nem tegezte. Ez nála a szerelmen kívül tisztelet volt az iránt, ki őt is oly tiszteltté tette. Ugyane hódolat s tisztelet élt irán­­tok fiaikban is , csakhogy ezek szíve inkább meg­nyílt az anya előtt, ki rendesen közbenjáró volt a megbántódott atyánál. Gyermekeik gondos, figyelmes nevelése képezte a család főgondját. Kitűnő magyar és külföldi tudó­sok vezetése mellett alapos ismereteket szereztek az udvari iskolában, melyben az oktatást több szépte­­hetségű ifjúval együtt nyerék, mígnem két fényes sikerű vizsga után a közpályára léptek: az idősb György előbb váradi kapitánynyá, utóbb atyja utó­dává választatott, az ifjabb, Zsigmond, a székelyföl­dön két főkapitányságot s utóbb az összes székely­­ség főgenerálisságát nyerte el. A Rákóczy fiúk közpályára lépése még nem je­lenté azok teljes fölszabadulását az atyai hatalom alól. Tanácsolta, vezette, oktatta őket, de a mit ő mondott, az kötelező parancs volt. — Györgynek va­lamelyik belső embere társaságában állandóan Vá­radon kelle laknia — s ha atyja engedelme nélkül csak vadászatra távozott is e fontos végvárból, már magára vonta annak dorgáló szavait. Zsigmond ideje nevezetes részét körükben töltő, nehezen nélkülözék e kegyencüket, ki fájdalmat, keserűséget soha nem okozott nekik, míg Györgyöt könnyelműbb vére, hajlama a zajosabb mulatságokhoz, nem egyszer összeütközésbe hozta atyjával. Többször megdorgál­ta, ha a kor szokása szerint lakomák alkalmával a poharazást lerészegedésig vitte. Nem kívánom — h­a neki ő, kit önuralkodása a kor e hibájától egészen mentté tett — nem kívánom, hogy megvond magad­tól az ifjúi mulatságokat, de tarts mértéket. Azonban az egyetértés, mely jótettek gyakor­lásában s az isten imádásában nyilatkozott a férj és nő között, nem terjedt ki a hit részleteire. Az Angliá­ba küldött alumnusok közül többen a presbyteri, mások a puritán egyházak nézeteit szívták be s ter­jesztették itthon. Rákóczy, hit meggyőződése a con­­servativismus útján tartott, egyiket sem nézte szíve­sen, sőt utóbb zsinatot is tartatott ellenök s elitélteté azt. Lorántffy Zsuzsánna udvari papja Medgyesi Pál a presbyteri rendszert fogadta el s védte iratai­ban a püspök ellen is, valamint a pataki iskola egyik professzora Tolnai János, annak legbuzgóbb terjesz­tője volt. Medgyesit asszonya megvédte az ilynemű apró boszantásoktól, sőt bizonynyal ennek befolyása alatt a fejedelemasszony is ahhoz hajlott át íme a legélesebb ellentét a férj és feleség, s annak püspöke és ennek udvari káplánja közt. De minthogy a feje­delmi pár közt a nézetkülönbség nem zavarta meg a szerelmet, az egyetértést, a ragaszkodást, nyíltan a két egyházi férfi sem léphetett föl egymás ellen. Tették hát titokban, egy-egy meg nem nevezett el­len intézett polemikus könyv, egy-egy névtelenre tett éles célzás, egy-egy csípős gúny árulta el a gyű­löletet, mit nyíltan nem lehetett bevallani. Az egyházi polémiának ez rejtett és lappangó neme mellett volt egy­más, mely nyiltan folyt a katho­­likus és protestáns papok közt, s melybe a fejedelem­­asszony nevét is bevonták. E vallásos hölgy a biblia gyakori olvasása közben kikrá a szentirás nevezetesb locusait, s összeállította azokat a ref. vallás 45 hit­ágazata szerint, mint ezeknek „győzhetetlen bizony­ságtételeit.“ Udvari papja megtoldta több locussal s „Mózes és a Prophéták“ czim alatt, mint a fejede­­lemné szorgalmának eredményét, kinyomatta. Egy szó, egy betű sincs ebben, mit maga a fejedelem­asszony irt volna; még előszó, bevezetés sincs. Az semmi más, mint anthologia, mely éppen nem adott jogot, hogy az összeállító az írónők közé soroztas­sák. De a nagyszombati tudós kör más szempontból tekintette a munkát, s ellene egy éles és metsző gunyiratot tett közzé, melyben nem a tárgy volt bántó, hanem a hang, nem a polémia volt a sértő, hanem az aljasság, melylyel azt folytaták. Magában is elég idetlen dolog volt Lorántfy Zsuzsánnát neve első szótagja után lónak nevezni, s a jóizlés rová­sára a hajdan két ünő által vont frigyládát most egy tehénnel (a fejedelemasszonynyal) vonatni. De a gúny, melylyel az ellentáborban e röpiratot fogad­ták, a melylyel azt terjesztették, még bántóbbá tette a dolgot. Rákóczy 1642. elején vett hirt e munkáról . Bogádi Andrást mindjárt Bécsbe s Pozsonyba kül­dé, hogy szerezzen példányt, s tudja meg, ki „a mocskos könyv“ szerzője. Maguk a katholikus fő­urak is megbotránkoztak — h­a Bogádi, — ő még nem látta, de Pozsonyban nyomatták,­ mint Pálfi Pál mondja, s nagyszombathi vagy bécsi mű. Rákóczy nem sokára kapott példányt, de a­mit abban olva­sott, az túlszárnyalta piszkosságának hirét. Tán szó nélkül tűrte volna, ha az ő személyét támadják meg, de nejének, az éppen akkor gyöngélkedő nejé­nek bántalmazása szívén találta őt. Honnan került e gunyirat, van-e benne Eszterházynak, az érseknek része ? Ezeket kelle mindenek felett kitudni; de addig is, bár nem sok eredményt várt tőle, elhatá­­rozá, hogy lépést tesz a császárnál. S ez érdemben utasítá Bogádit, ki egész méltatlankodva válaszold urának: „Hanon se tett oly gyalázatot Dávid legá­tusán, mint ez nagyságfokon,“ ezt látják, érzik az ottani urak is, de nem biztatják, hogy a szerző nevét ki tudhatná, mert „sokan vannak hozzá,“ különben ha a császárnál megtette lépéseit, majd ki fog tűnni, ha a munka csak „alacsony ember dolga-e?“ Bogá­di tett előterjesztést a királynál. Máj. 7-én kapott választ: „A felség nehéz szívvel vette a fejedelem­­asszonyon esett sertést; de bár az ily aljasságok csak megvetésre méltók, ő mindent el fog követni, mit szükségesnek lát a fejedelemsaszony becsületének megvédésére.“Ez bizony nagyon vékony biztatás volt. (Folyt, köv.) Egy titok. Vacano beszélye. A halál órája. Kärner Dániel meghalt. Ez már városszerte is­mert dolog volt. Halála után félórával egész Görnitz tudta, hogy az öreg Kärner jobblétre szenderült me­zei lakában. A vén ember már évek óta nem érint­kezett a várossal és annak lakóival. Mint remete élt kastélyszerű házában, a „mezei lakban,“ a Görni­­tzet körülvevő hársfasorokon kívül. Nem volt ember­­kerülő, de soha sem is kereste fel az embereket. Sok, igen sok év óta nem látogatta meg görnitzi is­merőseinek egyikét sem, s nem volt látható semmi­féle társaságban. Ha valaki a városból kijőve a mezei ház előtt ment el s az azt környező homályos, sűrű cserjés, fél vad kertbe lépett, itt az öreg Kärner ba­rátságos háziúr volt, maga vezette körül a vándort kertjében, megmutatta neki a legszebb kilátásokat

Next