Fővárosi Lapok 1872. szeptember (199-221. szám)
1872-09-07 / 204. szám
Kiadó-hivatal: Pest, barátok tere 7. szám. 204-dik sz. Szombat, szeptember 7. Kilencedik évfolyam 1872. Előfizetési dij: Félévre . . . 7 ft kr. Negyedévre . 3 ft 50 kr. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Zöldfa utca 39. sz. 1. em. Hirdetési díj: Hatodhasábos petitsor ......................9 kr. Bélyegdíj minden igtatáskor .... 30 kr. Előfizetési fölhívásunkat ajánljuk az olvasó közönség figyelmébe. Lapunk árát az emelkedő nyomdai terhek dacára sem emeltük fölebb, évnegyedre 3 frt 50 kr., félévre 7 forint. Az előfizetések az „Athenaeum“ kiadó hivatalába küldendők. Egy csodálatos ember. (Elbeszélés.) Írta: Jeney Lajos. (Folytatás.) „Szellő“4 nagyot nyújtózkodott s farkcsóválva simult urához, ki megveregette fejét. Midőn a kapun kiléptek, a kutya visszamaradt; mintha bámult volna azon, hogy ura távozik. — Nos Szellő, te nem jősz? A kutya szemei tűzben égtek. Ekkor megmozdult, s a mint a kastélyon kívül érezte magát, futásnak indult s eltűnt ura szemei elől. Fehérkövy majd minden lépésnél megállott, hogy feltekintsen az égre, bámulni a szép tiszta eget égő napjával, lent pedig nézte a zöld mezőket virágaikkal s vidám, csicsergő madaraival. Minden uj volt előtte. A kakukfa, mely lábainál emelkedett, a vad kökénybokrok s a távolban kéklő erdőség. Arcán az öröm különféle jelei váltakoztak. Majd heves kitörése az örömnek, majd a bámész csodálat s a megfoghatlanság kifejezése tükröződött azon vissza. Olyan volt, mint a rab, midőn hosszú fogság után ismét szabaddá lön. Maga sem tudta, miért dobog úgy szíve, meg nem gondolta volna , miért fut úgy ereiben a vér ? A vén Tamás félszemmel pislogott urára, s olyan jókat dümmögött magában a kellemes benyomás láttára, mit után észrevett. — Tudtam én, tudtam, — mormogta magában. — Hisz olyan szép idekünn Tamás, -- szólt Fehérkövy. Itt szebb a madárszó, illatosabb a lég s az ember lelke olyan gyönyörűséget élvez. Ez a természet! Ez az, mit isten csodás művének mondanak. — Biz uram, jó idekünn. — szólt Tamás. Ur és szolga azzal tovább haladtak, mig végre az erdő elé értek. Ekkor „Szellő“ a legnagyobb örömnyilvánitások mellett bukott ki az erdőből s ugrándozva futott urához, mintha mondani akarta volna : — Gazdám, nagyon jó nekünk itt lenni. — (irülsz te is a szabadnak, Szellő, — mondá Fehérkövy, s azzal beléptek az erdőbe. Szép az erdő lombsátoraival, titkos, susogó szellőjével, s sziklából csörgedező patakjaival. Ha a szél végig csap a magas, ősi fák ágai közt, olyan szomorú dallam verődik az ember füléhez, mintha az erdő valamelyik tündérnőjét temetnék, kit a fák le-lehulló leveleikkel könyeznek, s a szél fújja hozzá a könyeket csaló búcsúztatót. Fehérkövy levetette a puskát válláról, ledobta kalapját, féltérdre esett. — Oh, csak most látok életemben először erdőt, most látok egy darab természetet, mely megragad, magához köt s én érzem, hogy itt e mohos fűn, e hervadt leveleken tudnék meghalni. De minek a halál, miért emlegetem, midőn most lépek először a világba. Nem bánt most a sötét gondolat. . . Nem, nem fogok tovább is oly elvonult lenni a világtól. Ezzel fölkelt, elvette Tamás kezéből a puskát és fövegét. — Most menjünk, menjünk, ameddig csak látunk Tamás, ma nem bírok állni, és az erdő mélyének vették magukat. Midőn már jó darabot haladtak, egyszerre csak azt kérdi Fehérkövy Tamástól: — Lehet egyedül is vadászni menni ? — Lehet, kinek hogy tetszik. Némelyek mindig magánosan járnak, mások pedig társaságban, ahol van tíz, tizenöt vadász, meg egy falka kopó. Fehérkövy nem felelt semmit, hanem gyönyörködve nézett jobbra s balra és olyan gyorsan lépdelt, mintha valaki elől menekülni akart volna. Tamás egyszer sütötte el fegyverét, mire ura is állásba tette magát a vén szolga igazgatása mellett s készült a lövéshez. Egy pár próbálgatás után már egyedül is el tudta sütni a fegyvert. Milyen öröme volt neki, midőn a cső füstfelhőt hányt; egy ropogás s egy másik lövés viszhangzott a távolból. — Isteni mulatság! — mondta az öreg szolgának. A szolga bólintott fejével, hogy úgy van. — Tudod mit, Tamás, — szólt Fehérkövy; én majd elmegyek jobbra, te meg balra s itt ennél a törzsnél majd összetalálkozunk. A szolga nagyot nézett s úgy látszott, hogy nem tetszik neki ura indítványa. Talán féltette, hogy eltéved egymagában. — Ha nem akkor uram, itt van a kürt s mikor már megunta magát s engem látni akar, csak egyet fújjon s egyszerre ott termelt. Fehérkövy átvette s azzal „ Szellőivel jobbra kanyarodott. Midőn már azt gondolta, hogy nem látja Tamás, nem látja senki, futásnak eredt s közbe kurjongatott, mint a gyermek, ki nem bir magával. A futásban kipirult s erősen lihegett, de azért csak futott s szemei kimondatlan örömtől csillogtak. Egy pillanatra megállott. — Milyen szép, milyen felséges minden. A fák, virágok, a darab kőszikla s a belőle fakadó forrás-ér. Most látom, mily jó a szabadban járni, mily édes itt lenni. Ismét megindult s most már lassan haladt, mert az erdőség emelkedni kezdett, a menés nehezebb volt. Mintegy negyedóra múlva egy szép tisztásra ért, mely éppen akkora volt, hogy egy kis társaság kényelmesen heverhetett volna rajta. Itt letette puskáját a fűbe s leheveredett. Fölötte a mosolygó ég, körülötte az illatos erdőség, mely kellemes levegőjével csakúgy kinálja magát. Olyan édes érzéssel pihent a szép tisztáson. Szemei felszálltak a kék égbe, onnan le a sötét titkolózó erdőségbe, mely némaságával enyhet nyújt a zaklatott léleknek. Midőn látta már az eget, látta az erdőt, saját állapota jutott eszébe. Mint is lehetett az, hogy ő a kastély magányát annyi éven keresztül többre becsülte, mint isten szabad hajlékát. Hiszen neki is épp annyi joga van ehhez, mint másoknak. A nap fényéhez épp annyi joga van, az egész mindenséget ő épp úgy élvezheti, mint mások. S aztán ez a mindenség, a természet, mely szebb, remekebb, mint minden emberi mű, az nem vet meg senkit, nem, még őt sem... Annak olyan ízlése van, mint az istennek, mindenki egyenlő előtte. Aztán arra gondolt, hogy mennyivel jobban érzi most magát, mint azelőtt. Úgy tetszett, mintha egész lénye felfrisült volna. Nemsokára ismét felkelt, s körülnézett, hogy merre vegye útját. Tamással még nem akart találkozni. Hiszen ő most olyan, mint egy gyermek, talán az öreg Tamás ki is nevetné. Még nem megy hozzá, nem is hívja a kürttel. Amint így gondolkodott, szemei egyszerre egy kiterjedt magas sziklán állottak meg, melynek oldalán a zöld méh virított s aljában törpe, vad gyümölcsfák emelkedtek. A sziklatető tiszta volt és szép, mint egy nagy homlok, melyen semmi barázda nincs. A tető kiálló csúcsainak fülkéibe bizonyára sasok fészkeltek s a bokor árnyékában nyúl hevert. A szikla egyik oldala füves volt benőve, s közben-közelben nagyszemü eprek piroslottak. Fehérkövy tekintete a sziklára tapadt; volt ott sok néznivaló. Akár az eget is példázhatta mennyével és poklával. Mert egyik oldala olyan meredek volt, mint a kőszáli zerge útja, hanem a másik, az már bársony szőnyeghez volt hasonló, melyen egy fiatal leányka a piros epret szedegette. Fehérkövy ezt a mennyországot nézte angyalával. Volt is abban valami megható szépség. A leány felnőtt, szép alak volt, okos ábrázattal. Karcsú, mint egy tündérnő s szép, mint Veszta bármelyik szüze. Ajka pirosabb volt a kosárkájából kitekintgető epernél, s lénye megragadóbb, mint akármelyik madonna-kép. Fehérkövy elfeledte az eget, el az erdőt, csak a tündérnőt bámulta. — Hát ez is az erdőhöz tartozik ? —– kérdezte magában, s mogorva ajkán mosoly tűnt fel. Látta, hogy az is emberi teremtés, csakhogy agyag helyett fényből van gyúrva, s ragyog, mint a nap. Önkénytelen a szikla felé közeledett. Különös gondolate peddig ugyan még Éva egyetlen leányával sem beszélt, mert erre nem is volt alkalma, s ott a vén falak közt esetleg talán nem is mert volna szóba állani, hanem itt, ahol minden oly kedves, oly vidám, oly derült, itt, egyszerre azon vette magát észre, hogy beszédbe ereszkedik az eprésző leánynyal. Mindinkább közeledett. A léptek zajára a mitsem gyanító leány felkapta fejét, s hajlott állásából egyszerre megfordult. Fehérkövy bámulva nézett a leányra, nem mert mozdulni. A leány úgy állott ott, mint egy őz, midőn a harmatos füvet harapdálja, s egyszerre nesz üti meg füleit. Kissé megijedt, arcának változása mutatta, hogy az alak, ki őt háborgatja, rosz benyomást tett rá. Midőn látta, hogy nem mozdul, csak őt bámulja, úgy látszik, kezdett neki tetszeni e jelenet Éppen, mintha egy torzképet vizsgálna, melytől az első percben megdöbben, de aztán utójára még mosolyog is rajta. (Folyt köv.) Lapunk mai számához fél év van mellékelve. A mulatságrendező. (Beszély.) Írta. Spielhagen. (Vége.) Egy pár lépést tett előre az estisfénybe, úgyhogy halvány vonásain, nem rég sirt könyek nyomai látszottak.Mereven rám függeszté nagy szemeit,s oly hangon, melynek szelíd határozottsága csodásan meghatott, felelt: „Meg akartam győződni: igaz-e, a mit nagyon is gyönge nagynéném, csak egy óra előtt küzdött velem; igaz-e, hogy ön, s úgy hiszem még egy pár úr a társaságból, engem holnap tréfa tárgyává akarnak tenni, mely illetlen volna, még amaz esetben is, ha jóakaratból eredne, mely azonban most, midőn az indító okok egészen más természetűek, oly színezetűvé válik, melynek jellemzésére nem találok illő kifejezést.“ Nem voltam képes tüstént felelni. Mintha öszszeszorították volna torkomat, szívem hallhatólag dobogott. Nem is várt feleletre, hanem ugyanazon hangon folytatá: „Jól tudom, hogy önnek sokat vétettem, hogy feljogosítottam önt oly gyöngédtelenségre irányomban, mint én valók egy kényelmű órában ön iránt. De nem hivém, hogy e szomorú jogot erre használja, miután, azt hivém, megmutattam önnek, hogy nem vagyok az a hiú, kacér teremtés, melynek eleinte jogosan tarthatott. Csalódtam. Megbánásom nem elégíte ki önt, védtelen állapotom nem bírta önt kíméletre. Ahelyett, hogy a lepketermészetű fiatal