Fővárosi Lapok 1872. december (276-299. szám)
1872-12-01 / 276. szám
276-dik SZ. Vasárnap, december 1. Kiadó-hivatal: Pest, barátok tere 7. szám. Kilencedik évfolyam 1872. Előfizetési dij: Félévre . . . 7 ft 2 kr. Negyedévre . 3 ft 50 kr. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPU IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Zöldfa utca 39. sz. 1. em. Hirdetési díj: Hatos,hasábos petitsor ....................9 kr. Bélyagdíj minden igtatáskor .... 30 kr. A szerelem. Minek mondjátok egyre, szüntelen, Hogy : égi láng, mennyszikra, szivtavasz, Én mondom meg, hogy mi a szerelem . Csupán a vérnek részegsége az. Hisz láttatok szerelmest, eleget, Ugyan mi volt ? mámoros ! — semmi más, Csakhogy ezt CsÖk okozta bor helyett, Vagy egy szép arc, néha csak egy vonás. Ha részeg, vagy szerelmes valaki, Épen egyformán általalakul : Vidámmá lesz a bús ifjú, aki Elmélázott azelőtt szótlanul. A másik meg, kin nem fogott a hú, Ki oly vidám s élénk volt szüntelen , Egyszerre csak mogorva, szomorú, Hasznavehetlen fickóvá leszen. S a harmadik, egy csendes jó gyerek, Ha sokat ivott, mindent összetör, Körűié nem maradhat semmi meg, Ami értékes : bútor, vagy tükör. így törtem össze én is mindenem. Mikor szerelmes voltam, az alatt : Hejh pedig az — érzem egy életen — Több volt ám, mint pár rongy bútordarab ! Tóth Kálmán: A kilencágú korona. (Elbeszélés.) Vértesi Arnoldtal. (Folytatás.) III. Elemér gróf már körülbelül két hét óta volt a kastély lakosa. István gróf azt óhajtotta, hogy a gyermekek megismerkedjenek egymással bővebben. S Elemér, bár a bárónénak bevallotta, hogy a helyzet, tizennégy éves menyasszonyával szemben szerfölött komikus, s a legjobb akarattal is alig képes magát a nevetségesség szinétől megőrizni, hanem isten nevében, ha István gróf éppen úgy akarja, hát legyen meg. Az ilyen öreg uraknak sajátságos mániáik vannak. Elemér nem mondja, hogy nem harmant a kicsike, szeretetreméltó pajkosságával, s hamis fekete szemeivel, hanem mégis csak kissé furcsa helyzet, a leánynak udvarolni, ki, — Elemér becsületére mondhatja, — tökéletesen megérti ugyan már az udvarlást, de bizarr ostenzációval hordozza magával bábáit, mintha csak Elemért akarná boszantani. Az embert néha kétségbe ejti, s mégis nevetni kell rajta. Elemér becsületére mondja, hogy már rég megszökött volna, ha a Riza báróné szeretetreméltósága megengedné a szökésnek csak gondolatát is. Kissé nyugtalan lebegett Riza báróné finom kezei közt a legyező. Oh ezek a hízelgők ! A báróné jól tudta már, hogy mit tartson felölök. A fiatal cousin nem hozhatja azt helyre, amit az öreg cousin elmulasztott. A negyven évet nem lehet még egyszer harmincra devalválni. S ámbár tükre még mindig azt mondja a bárónénak, hogy az arc üdesége, a szemek fénye még mit sem vesztett, de az embonpoint, istenem, az embonpoint, az fatális módon szétterjeszkedett ebben a falusi együgyü levegőben. A báróné egykori karcsúsága már rég elveszett s a búsulás hiába volt, csak még jobban beléhízott szegény. Tisztában volt tehát azzal, hogy a fiatal cousin bókjait csak, mint puszta udvariasságot kell fogadnia, mégis, aholy jól esett méltatlanul elhanyagolt szivének s midőn Elemér gróf az Adrienne-al töltött órákat csak, mint az István gróf szeszélyének hozott áldozatokat tüntette föl, nem tehetett róla az özvegy őrnagyné, hogy kissé erősebben kezdett dobogni szive a míder vas-páncélja alatt. Ha tudta volna, hogy ez csak álarcoskodás az előkelő világ intrigiában jártas fiatal ember részéről s hogy Elemér a legmegbocsáthatlanabb módon duplrozza őt! Ha tudta volna, hogy a hosszas séták a parkban Adrienne-al, melyekben István gróf határozott kívánságára a nevelőnő is részt vesz, egészen más célra szolgálnak, mint a mit az öreg gróf kitűzött ; hogy az Adrienne-al való enyelgés csak maszkozása egészen más és legnagyobb mértékben megrovást érdemlő szándékoknak ! A nagysága ama magas szempontnál fogva, melylyel Elemér grófot a vidéki arisztokrácia léha fiatalsága fölött kitüntetőleg mérni kegyeskedett, nem sejthette, hogy a bécsi szalonok ez elkényeztetett hőse oly alárendelt személyre vethesse tekintetét, mint a milyen a nevelőnő Jolán kisasszony volt. A nagysága Elemérben az ízlés ama bizonyos finomságát föltételezte, mely még múlékony kalandjai számára is kizárólag a fensőbb régiókból választja tárgyait. Mon dieu, hiszen nem hiányozhatik a bonne fortune ilyen csillogó fiatal embernek s találkoznak a főrangú világban elegen, szép, finom delnők, kik teljes elejganciával, a báj és előkelőség utánozhatlan varázsával képesek kitölteni az ily passadeokat, melyek kissé édesebb és melegebb mozgásba hozzák a szívet, anélkül, hogy egyik fél is komoly következtetéseket akarna abból vonni. Mi szükség leszállni oly körökbe, honnan ritkán lehet visszahúzódni a kompromittálásnak egy vagy más neme nélkül, s melyekkel már az érintkezés maga is kompromisszió ? E kétségkívül alapos és mély psychológiát tartalmazó nézetek kifejezésére azonban nem nyílt alkalma e nagyságának, miután nem bírt tudomással az Elemér cousin szívében végbe menő dolgokról. Ez a ravasz fiatalember úgy el tudta azt rejteni előle, hogy a báróné még akkor is teljesen gyanútlan volt, mikor a gyermek Adrienne hamis szemei már átpillantottak leendő vőlegényén. Egyszer, midőn a két fiatal leány egyedül sétált, s Elemér éppen néhány kedélyesen udvarias szót váltva velők, István gróffal tova ment, hogy a szomszédban valami látogatást végezzenek, Adrienne kis-sé megrántotta nevelőnője karját s fejével a távozó , után mutatott. — Gondolom, elég csinos vőlegénynek s beér- hetni vele s igaz-e Jolán kisasszony ? A megszólított nem felelt s hideg, közönyös kifejezéssel akarta csak mellőzni a gyermekes meg- jegyzést, de nem bírta meggátolni, hogy halk piros- ság ne szálljon föl arcába, amint érezte, hogy élesen rajta függnek az Adrienne szemei. A gyermek egy ideig csak nézte a mindinkább elpiruló, szép, büszke leányt, kinek arcán a boszúság és zavar vegyüléke tükröződött. A kis maliciózus teremtmény mintegy gyönyörködni látszott e zavarban, aztán egyszerre hangos kacagásra fakadt, nyakába borúit nevelőnőjének s összevissza csókolta. — Oh, kedves Jolán kisasszony! Édes, kedves Jolán kisasszony! Én tudom, hogy én csak egy csúnya, neveletlen gyermek vagyok, akinek a kedvéért nem két hetet, de két órát sem töltene itt Elemér. Ne szóljon, én nem vagyok olyan picike, értelmetlen gyermek, amilyennek gondolnak. Nekem is vannak szemeim, ha nem is olyan szépek, mint az önéi... S Adrienne ismét csókokkal borította el a gouvernante szép szemeit. — Nekem is vannak szemeim és sokkal többet látok, mint gondolják. Oh, én látom már régóta, milyen pillantásokkal néz önre Elemér s mint kiséri szemeivel önt, még akkor is, mikor kegyeskedik hozzám intézni egy pár szót. Oh, oh, én nem haragszom. Hiszen az oly természetes. Hogy vehetné észre Elemér az én semmiségemet, mikor mellettem áll ön, mint egy angyal, tündér, királyné! Jolán ismételve félbeszakítni akarta a gyermek szavait, de lehetetlen volt. Adrienne nevetve fogta be kis kezével szép nevelőnője száját. — Még ne, még ne! — szólt hízelegve. — Ön engem kedves kis lányának nevezett mindig, miért titkolózik kedves kislánya előtt ? Oh, oh, én várhatok még s illő, hogy előbb ön menjen férjhez. És az nagyon okos dolog, hogy Elemér nem akar két évig várni rám ... a tante azt mondja: három kellene legalább, sőt négy, öt sem volna fölösleges és a papa nem tudja, hogy mit csinál, mikor engem tizenhat éves koromban akar férjhez adni... No, mindegy akárhány év, várnia kellene mindenesetre s a hosszú várakozás után is csak egy csúnya leányt kapna, a ki Jolán kisasszonynak szépségre szolgálója sem lehetne... Nem, én jól tudom, engem el nem ámíthatnak s tegnap, mikor egymás mellett álltunk, megnéztem képeinket a tükörben s olyan voltam a barna bőrömmel Jolán kisasszony mellett, mint egy kis orangutang Venus mellett... De én azért szeretem, csak még annál jobban szeretem az én kedves szép Jalán mamámat! Csókok váltották föl ismét a szavakat s csak nagynehezen birt kibontakozni Jolán az ölelő karok közül. Arca még mindig szokatlan lángban égett, de a megdöbbenés zavara és kábultsága már annyiramennyire eloszlott s magához térve, higgadtabban, nyugodtabban szólhatott. Megkisérlette mosolyogni is, de nehezen ment. — Gyermekem, — szólt, félig szeretettel, félig feddőleg nyugtatva szép kezét a grófleány szőke fején, — legyen elfelejtve ez a helytelen tréfa ama föltétel alatt, hogy többé soha elő nem hozza ön. A comtesse fölbiggyesztette ajkait s durcásan, vállvonogatva felelt : — Ahogy tetszik, Jolán kisasszony. A ranghelyi amaz érzése támadt föl a kicsikében, melyet a báróné az arisztokrácia társadalmi állása iránti köteles önérzetnek szokott nevezni. A rideg visszautasítás, mely oly gyöngéd és forró szívből fakadt érzelmi kitörésére következett, keserűen lehütötte s föllázitotta egyszerre. Megpezsdült az erekben a büszke grófi vér s makacs fejében érezni kezdett valamit a tante előítéletes szelleméből s a bölcs oktatásokból, melyek a gyermeket idejekorán igyekeztek fölvilágositni a társadalmi osztályok közti morális és phyzikai különbség áthidalhatlanságáról. (Folyt. köv.) lapunk mai számához fár iv van mellékelés. Egy kalmük leány története. (Orosz beszély.) Írta: Hahn Helen. (Folytatás.) Ha elérkezik a tavasz, a folyammenti lakosok sietnek fölhasználni a magas vízállást, és e veszedelmes árdagályon tova hajóznak. Néhány, faszegekkel összetákolt tutaj képezi hajórajukat, és e törékeny deszkaszálakra bízzák Ukrajna bátor fiai vagyonukat, gazdagságukat és életüket. Az első napos idővel elindulnak. Közös imát rebegnek, fehér inget öltenek, mintha a halálba indulnának és aztán átadják magukat a folyam árjának. Tutajaik nesztelenül úsznak a kiesés festői partok között. A távolban már hullik a háborgó hullámok tompa moraja ... a hajósok vészteljes ponthoz közelednek. A hajósok elvetik evezőiket — mert mit használhatna emberi erő az elemek féktelen hatalmával szemközt. — Térdre ereszkednek. A hullámok rájuk rohannak.