Fővárosi Lapok 1872. december (276-299. szám)

1872-12-01 / 276. szám

276-dik SZ. Vasárnap, december 1. Kiadó-hivatal: Pest, barátok­ tere 7. szám. Kilencedik évfolyam 1872. Előfizetési dij: Félévre . . . 7 ft 2 kr. Negyedévre . 3 ft 50 kr. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve minden­nap. FŐVÁROSI LAPU IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Zöldfa­ utca 39. sz. 1. em. Hirdetési díj: Hatos­­,hasábos petit­sor ....................9 kr. Bélyagdíj minden ig­­tatáskor .... 30 kr. A szerelem. Minek mondjátok egyre, szüntelen, Hogy : égi láng, mennyszikra, szivtavasz, Én mondom meg, hogy mi a szerelem . Csupán a vérnek részegsége az. Hisz láttatok szerelmest, eleget, Ugyan mi volt ? mámoros ! — semmi más, Csakhogy ezt CsÖk okozta bor helyett, Vagy egy szép arc, néha csak egy vonás. Ha részeg, vagy szerelmes valaki, Épen egyformán általalakul : Vidámmá lesz a bús ifjú, a­ki Elmélázott azelőtt szótlanul. A másik meg, kin nem fogott a hú, Ki oly vidám s élénk volt szüntelen , Egyszerre csak mogorva, szomorú, Hasznavehetlen fickóvá leszen. S a harmadik, egy csendes jó gyerek, Ha sokat ivott, mindent összetör, Körűié nem maradhat semmi meg, A­mi értékes : bútor, vagy tükör. így törtem össze én is mindenem. Mikor szerelmes voltam, az alatt : Hejh pedig az — érzem egy életen — Több volt ám, mint pár rongy bútordarab ! Tóth Kálmán: A kilencágú korona. (Elbeszélés.) Vértesi Arnoldtal. (Folytatás.) III. Elemér gróf már körülbelül két hét óta volt a kastély lakosa. István gróf azt óhajtotta, hogy a gyermekek megismerkedjenek egymással bővebben. S Elemér, bár a bárónénak bevallotta, hogy a helyzet, tizennégy éves menyasszonyával szemben szerfölött komikus, s a legjobb akarattal is alig képes magát a nevetségesség szinétől megőrizni, hanem isten nevé­ben, ha István gróf éppen úgy akarja, hát legyen meg. Az ilyen öreg uraknak sajátságos mániáik vannak. Elemér nem mondja, hogy nem h­armant a ki­csike, szeretetreméltó pajkosságával, s hamis fekete szemeivel, hanem mégis csak kissé furcsa helyzet, a leánynak udvarolni, ki, — Elemér becsületére mond­hatja, — tökéletesen megérti ugyan már az udvar­lást, de bizarr ostenzációval hordozza magával bá­báit, mintha csak Elemért akarná boszantani. Az embert néha kétségbe ejti, s mégis nevetni kell rajta. Elemér becsületére mondja, hogy már rég megszö­kött volna, ha a Riza báróné szeretetreméltósága megengedné a szökésnek csak gondolatát is. Kissé nyugtalan lebegett Riza báróné finom ke­zei közt a legyező. Oh ezek a hízelgők ! A báróné jól tudta már, hogy mit tartson felölök. A fiatal cou­sin nem hozhatja azt helyre, a­mit az öreg cousin el­mulasztott. A negyven évet nem lehet még egyszer harmincra devalválni. S ámbár tükre még mindig azt mondja a bárónénak, hogy az arc üdesége, a sze­mek fénye még mit sem vesztett, de az embonpoint, istenem, az embonpoint, az fatális módon szétter­jeszkedett ebben a falusi együgyü levegőben. A bá­róné egykori karcsúsága már rég elveszett s a búsu­­lás hiába volt, csak még jobban beléhízott szegény. Tisztában volt tehát azzal, hogy a fiatal cousin bókjait csak, mint puszta udvariasságot kell fogad­nia, mégis, ah­­oly jól esett méltatlanul elhanyagolt szivének s midőn Elemér gróf az Adrienne-al töltött órákat csak, mint az István gróf szeszélyének hozott áldozatokat tüntette föl, nem tehetett róla az özvegy őrnagyné, hogy kissé erősebben kezdett dobogni szive a míder vas-páncélja alatt. Ha tudta volna, hogy ez csak álarcoskodás az előkelő világ intrigiában jártas fiatal ember részéről s hogy Elemér a legmegbocsáthatlanabb módon du­­plrozza őt! Ha tudta volna, hogy a hosszas séták a parkban Adrienne-al, melyekben István gróf hatá­rozott kívánságára a nevelőnő is részt vesz, egészen más célra szolgálnak, mint a mit az öreg gróf kitű­zött ; hogy az Adrienne-al való enyelgés csak masz­kozása egészen más és legnagyobb mértékben meg­rovást érdemlő szándékoknak ! A nagysága ama magas szempontnál fogva, melylyel Elemér grófot a vidéki arisztokrácia léha fiatalsága fölött kitüntetőleg mérni kegyeskedett, nem sejthette, hogy a bécsi szalonok ez elkényeztetett hő­se oly alárendelt személyre vethesse tekintetét, mint a milyen a nevelőnő Jolán kisasszony volt. A nagy­sága Elemérben az ízlés ama bizonyos finomságát föltételezte, mely még múlékony kalandjai számára is kizárólag a fensőbb régiókból választja tárgyait. Mon dieu, hiszen nem hiányozhatik a bonne fortune ilyen csillogó fiatal embernek s találkoznak a főrangú világban elegen, szép, finom delnők, kik teljes ele­j­ganciával, a báj és előkelőség utánozhatlan varázsá­­val képesek kitölteni az ily passadeokat, melyek kis­­­­sé édesebb és melegebb mozgásba hozzák a szívet, a­nélkül, hogy egyik fél is komoly következtetéseket­­ akarna abból vonni. Mi szükség leszállni oly körökbe, honnan ritkán lehet visszahúzódni a kompromittá­­lásnak egy vagy más neme nélkül, s melyekkel már az érintkezés maga is kompromisszió ? E kétségkívül alapos és mély psychológiát tar­­­­talmazó nézetek kifejezésére azonban nem nyílt al­kalma e nagyságának, miután nem bírt tudomással az Elemér cousin szívében végbe menő dolgokról. Ez a ravasz fiatal­ember úgy el tudta azt rejteni előle,­ hogy a báróné még akkor is teljesen gyanútlan volt, mikor a gyermek Adrienne hamis szemei már átpil­­l­­antottak leendő vőlegényén. Egyszer, midőn a két fiatal leány egyedül sétált, s Elemér éppen néhány kedélyesen udvarias szót váltva velők, István gróffal tova ment, hogy a szom­szédban valami látogatást végezzenek, Adrienne kis-­­­sé megrántotta nevelőnője karját s fejével a távozó , után mutatott. — Gondolom, elég csinos vőlegénynek s beér-­ hetni vele s igaz-e Jolán kisasszony ? A megszólított nem felelt s hideg, közönyös ki­fejezéssel akarta csak mellőzni a gyermekes meg-­ jegyzést, de nem bírta meggátolni, hogy halk piros-­ ság ne szálljon föl arcába, a­mint érezte, hogy élesen rajta függnek az Adrienne szemei. A gyermek egy ideig csak nézte a mindinkább elpiruló, szép, büszke leányt, kinek arcán a boszúság és zavar vegyüléke tükröződött. A kis maliciózus teremtmény mintegy gyönyörködni látszott e zavar­ban, aztán egyszerre hangos kacagásra fakadt, nya­kába borúit nevelőnőjének s összevissza csókolta. — Oh, kedves Jolán kisasszony! Édes, kedves Jolán kisasszony! Én tudom, hogy én csak egy csú­nya, neveletlen gyermek vagyok, a­kinek a kedvé­ért nem két hetet, de két órát sem töltene itt Elemér. Ne szóljon, én nem vagyok olyan picike, értelmetlen gyermek, a­milyennek gondolnak. Nekem is vannak szemeim, ha nem is olyan szépek, mint az önéi... S Adrienne ismét csókokkal borította el a gou­­vernante szép szemeit. — Nekem is vannak szemeim és sokkal többet látok, mint gondolják. Oh, én látom már régóta, mi­lyen pillantásokkal néz önre Elemér s mint kiséri szemeivel önt, még akkor is, mikor kegyeskedik hozzám intézni egy pár szót. Oh, oh, én nem harag­szom. Hiszen az oly természetes. Hogy vehetné észre Elemér az én semmiségemet, mikor mellettem áll ön, mint egy angyal, tündér, királyné! Jolán ismételve félbeszakítni akarta a gyermek szavait, de lehetetlen volt. Adrienne nevetve fogta be kis kezével szép nevelőnője száját. — Még ne, még ne! — szólt hízelegve. — Ön engem kedves kis lányának nevezett mindig, miért titkolózik kedves kis­lánya előtt ? Oh, oh, én várha­tok még s illő, hogy előbb ön menjen férjhez. És az nagyon okos dolog, hogy Elemér nem akar két évig várni rám ... a tante azt mondja: három kellene legalább, sőt négy, öt sem volna fölösleges és a papa nem tudja, hogy mit csinál, mikor engem tizenhat éves koromban akar férjhez adni... No, mindegy akárhány év, várnia kellene mindenesetre s a hosszú várakozás után is csak egy csúnya leányt kapna, a ki Jolán kisasszonynak szépségre szolgálója sem le­hetne... Nem, én jól tudom, engem el nem ámíthat­nak s tegnap, mikor egymás mellett álltunk, meg­néztem képeinket a tükörben s olyan voltam a barna bőrömmel Jolán kisasszony mellett, mint egy kis orangutang Venus mellett... De én azért szeretem, csak még annál jobban szeretem az én kedves szép Jalán mamámat! Csókok váltották föl ismét a szavakat s csak nagynehezen birt kibontakozni Jolán az ölelő karok közül. Arca még mindig szokatlan lángban égett, de a megdöbbenés zavara és kábultsága már annyira­­mennyire eloszlott s magához térve, higgadtabban, nyugodtabban szólhatott. Megkisérlette mosolyogni is, de nehezen ment. — Gyermekem, — szólt, félig szeretettel, félig feddőleg nyugtatva szép kezét a grófleány szőke fején, — legyen elfelejtve ez a helytelen tréfa ama föltétel alatt, hogy többé soha elő nem hozza ön. A comtesse fölbiggyesztette ajkait s durcásan, vállvonogatva felelt : — Ahogy tetszik, Jolán kisasszony. A ranghelyi amaz érzése támadt föl a kicsiké­ben, melyet a báróné az arisztokrácia társadalmi ál­lása iránti köteles önérzetnek szokott nevezni. A ri­deg visszautasítás, mely oly gyöngéd és forró szívből fakadt érzelmi kitörésére következett, keserűen le­­hütötte s föllázitotta egyszerre. Megpezsdült az erek­ben a büszke grófi vér s makacs fejében érezni kez­dett valamit a tante előítéletes szelleméből s a bölcs oktatásokból, melyek a gyermeket idejekorán igye­keztek fölvilágositni a társadalmi osztályok közti morális és phyzikai különbség áthidalhatlanságáról. (Folyt. köv.) lapunk mai számához fár iv van mellékelés. Egy kalmük leány története. (Orosz beszély.) Írta: Hahn Helen. (Folytatás.) Ha elérkezik a tavasz, a folyammenti lakosok sietnek fölhasználni a magas vízállást, és e veszedel­mes árdagályon tova hajóznak. Néhány, faszegekkel összetákolt tutaj képezi hajórajukat, és e törékeny deszkaszálakra bízzák Ukrajna bátor fiai vagyonu­kat, gazdagságukat és életüket. Az első napos idővel elindulnak. Közös imát rebegnek, fehér inget ölte­nek, mintha a halálba indulnának és aztán átadják magukat a folyam árjának. Tutajaik nesztelenül úsz­nak a kies­és festői partok között. A távolban már hullik a háborgó hullámok tompa moraja ... a hajósok vészteljes ponthoz közelednek. A hajósok elvetik evezőiket — mert mit használhatna emberi erő az elemek féktelen hatalmával szemközt. — Térdre ereszkednek. A hullámok rájuk rohannak.

Next