Fővárosi Lapok 1873. március (50-74. szám)
1873-03-01 / 50. szám
50-dik sz. Szombat, március 1. Kiadó-hvatal: Pest, barátok tíre, AtbcDallam-épület Előfizetési dij: Félévre . . . 7 figkr. ■íegyedévre • 3 ft 50 kr. Hegelen az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. Tizedik évfolyam 1873. FŐVÁROSI LAPOK. IRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Zöldfa-utca 39. sz. 1. em Hirdetési díj: Hatodhakános petitat.....................10 kr. Bélyeg díj minden ig- Utaskor .... 30 kr. Az aranyos fiúcska. (Elbeszélés.) Írta: Győry Vilmos. I. A beszélyirók átalában kétféle mód egyikéhez szoktak folyamodni, midőn előadandó történetük hősét, főalakját a nyájas olvasónak bemutatják, ugyanis, vagy a közepén kezdik a dolgot, vagy a legelején. A közepén való kezdés alatt azt akarjuk értetni, mikor azó ott vezeti be az elbeszélés főszemélyét, ahol a cselekvény n, már csakhamar bonyolódásnak indul s mindazokat az eseményeket, melyek e bonyodalmat megelőzték, legfölebb néhány odavetett, rövid vonással rajzolja s figyelmével nem a múlt, hanem inkább a jövő felé fordul; a legelején való kezdés alatt pedig azt, mikor az író a maga előadásában visszamegy egészen a múltakba s talán éppen gyermekkorán kezdi annak, akiről, mint ifjúról vagy férfiúról akar szólani. Jól tudjuk, nyájas olvasó, hogy ez elbeszélés amaz első módja rendesen sokkal érdekesebb, vonzóbb szokott lenni: a figyelmet lebilincselő események vázolása sokkal több élvezetet nyújt, mint az egész élet folyásának úgyszólván nyomról-nyomra való követése; jól tudjuk, hogy a költészet legfőbb szabályait oly remekül egybefoglaló római nagy költő is ama tanácsot adja a trójai háború megírásáról tett megjegyzésében: ne kezdessék az előadás „ab ovo,“ hanem hasson be mindjárt a dolog velejébe, „in médiás res“ és siessen kiz dödéséhez. S mégis, — bármily tisztán álljon mine a lelkünk előtt: * J. j .1- -.-1 ji ~i v.. . ra~L(mki szív olvasó, ne vedd rósz néven, hogy éppen abban a percben vezetünk be tekintetes Bogdányi Farkas urnak tisztes úri házába, mikor e hajlék tulajdonosa, szokatlanul kora hajnali órában az udvaron tett föld alá sétálgatása alkalmával a már régen nem égő, de azért mégis mindegyre szítt öblös tajték-pipát amaz örömkiáltásra kapta ki még azután is nyitva feledt ajkai közül, amely kiáltás az úri lak udvar felőli benyílójából e szavakat hangoztató feléje: — Tekintetes ur, fiú ! Mikor valami fejedelmi magzatnak várva-várt megszületését ágyulövések adják tudtára kiváncsi és érdeklődő világnak, s egyszerre minden ember megáll, még a legsietősebb dolga is, s lélekzet-elfojtva számlálja ajkával, de még a számlálás hűségét ellenőrző újain is: „... tizenkilenc,... húsz,... huszonegy, durr! huszonkettő, — fiú!“ nagy lehet az egész ország öröme, de talán mind összevéve sem nagyobb annál, amekkora most a tekintetes űré volt, mikor eldördülő százegy ágyúlövés helyett, a kastélyból hozzá siető termetes gazdaasszony örömsikoltással hangoztató füleibe: — Fiú! Az ő kis országában, a maga kis királyságában megszületett a trónörökös ; három leány után, most az első fiú ! Ez a nevezetes családi esemény volt az, mi a tekintés urat oly szokatlanul korán fölkeltette nyugalmas éji álmából; ez temette meg vele a tajtékpipát éjfél után három órakor, amely még hajnali öt órakor sem égett alább felénél, bár annak — más körülmények között kifogástalan, mesteri szívója — most ez idő alatt legkevesebb huszonötször rágyújtott , ez kergette ki a szobából, de ki az egész házból is, ahol ilyen események alkalmával a jószivü férjnek, de épp oly lágyszivü embernek nem volt nyugta, nem volt maradása, hanem izgatottan, ezer aggodalommal küzködve lépdelt föl s alá a tágas, tévés kastélyudvaron, most kezeit tördelte, majd megállt és hallgatózott, s az ublakból felhangzó minden legcsekélyebb neszre — ha csak a macska csörömpe is az üres tejes fazekak közt — a gyöngéd, nemeslelkű férj, szivének egész szeretetével, lelkének egész vallásos buzgóságával újra meg újra azt a keble mélyéből fakadó sóhajt röpite a levegő ég felé : — Oh segítsd meg, segítsd meg, én uram, én jó istenem! Es ime a jó isten, a szülő anyát csakugyan megsegítette. — Fiú ? — ismétlé a tekintetes úr, mikor a termetes örömbirnök egészen oda ért hozzá — s egésséges ? — Mint a potyka! — viszonzá a gazdasszony, ki előtt ez a hasonlat volt az épség és tökéletesség kifejezésének netovábbja. — Mint a potyka! — mondá utána örömében öntudatlanul a boldog apa, — oh hála, hála néked jó istenem! — Olyan erős hangon kéri a „kovát, kovát!“ hogy áthangzik a harmadik szobába is — szólt tovább a tudósítás. — Adok neki, lelkem gyerekemnek! — kiálta fel a mélyérzelmü ember, miközben könycseppek gördültek alá tisztes arcán s törtetni készült befelé, magasra emelve a huszonötödször is elaludt tajtékpipát, mintha az ujszülöttet apai első üdvözletül, egyenesen ezzel akarná megkínálni. De a gazdasszony bátorságot vett magának, hogy elfogja a dolmánya csúcsánál, s e szavakkal állja útját a rohanni kezdőnek : — Hohó, tekintetes uram, nem oda Buda! Ha addig nem volt odabenn a tekintés úr, most még vár«•» '■ ' , tueg 'Voi »o'AC* “Lit ,önti a kicsikét, ingecskét a karjára, fejkötőt a fejére, akkor aztán bejöhet a papa, hogy a fiának örüljön — Örülök én neki fejkötő nélkül is — replikázott az elcsipett, s börtönöre kezéből ki akarta szabadítani a megmarkolt dolmány-csücsköt. — No, nem szabad még! — mondá a gazdaszszony oly határozott hangon, hogy a tekintetes úr egyszerre megretirált előtte, — tudja a tekintetes úr, máskor sem volt szabad. —És ez igaz volt; Bogdányi Farkas úr pedig mindig meghajolt az igazságnak. — Hát az anyja? — kérdé most a legforróbb szeretet egész bensőségével. — Annak sincs semmi baja — viszontá a gazdasszony — jobban érzi magát, mint menyasszony korában. — Édes Ninám, kedves jóninácskám! — rebegő a férj megindultan, s neje nevének említésénél az örömkönyek még sűrűbben peregtek alá egész a szakálára, a természet által kész csurgóvá teremtett bajuszán. — Hát most csak sétáljon még szépen a tekintetes ur itt az udvaron — rendelkezék a háznál nagy hatalmat gyakorló gazdasszony — én is bemegyek megint, mert tudom szükség van rám, s mihelyt a kicsike fel lesz öltöztetve, mindjárt behívom a tekintetes urat. Farkas úr pedig, hűségesen szót fogadott, úgy látszik, hogy már ez egyik szokottabb jó tulajdonsága. Rágyújtani ugyan elfelejtett, hanem azért szájába vette pipája csutoráját, s újra kezdte udvari sétáját, őszintén elmondhatjuk, nagyobb örömtül dobogó szívvel, mint talán bármikor eddigelé életében. Milyen különös is! Honnét van az, hogy bárha bevalljuk, hogy az élet legszebb, legnemesebb örömeit, legdrágább s legteljesebb boldogságát a nőnemnek köszönjük , mégis, mégis oly csodálatos varázs van abban a szóban, mikor azt mondják az embernek : — Fiad született! Az apa boldogabb, az anya büszkébb ? Van-e rá igazi okuk ? Az élet sokszor tagadólag válaszol, — hanem azért mégis csak úgy van az. Mi tagadás benne, Bogdányi Farkas úrnak egyszerre egészen más színben tűnt fel egész háza tája. Magyar ember volt, nem dúsgazdag, de elég jómódú földesur, s nem hiányozhatott szivéből az a nemes büszkeség, hogy tartson valamit ősi családi nevére. Ezt a nevet már csak két Bogdányi végsarjadék viselé: a közel szomszédban lakó agglegény testvérbátyja és ő. Leányai férjhez mennek, rekézre jut a vagyon s az öregek halálával az ősi név is sírba száll. De ime, a fia született! Neki örököse van, az apai hajlék ezé marad, a családnevét ez meg fogja őrzeni, fen fogja tartani. Oh csak a jó isten óvja, mentse meg minden veszedelemtől, hogy életben maradjon. De talán meg is óvja, meg is tartja, hiszen olyan mint a potyka! Oh istenem, milyen édes vigasztalás, hogy nem valami gibernyúz, poszáta kis gyerek, hanem olyan, mint a potyka ! És az apa látta már képzeletben, hogy az ő fia mily szép ifjúvá serdül föl, mily büszkén léptet ki a kastély udvarából sötét pejlován , mily örömmel irtják mindenütt; hát még a mikor egészen déli férfiúvá fejlődött, ki szerepet kezd játszani a vármegyében, ki a gyűléseken ... — Dunnában van a legény,feülkötő van a fején! — hangzék e pillanatban a jöví éő ábrándképeibe merült apa mögött a gazdasszony saját költészetének vagy talán valami rétégi gyermek-versecskéből vett idézete — most,'itt tessék hát megnézni azt az aranyos fiúcskát! Az aranyos fiúcskát! Kezer sem mondatta magának ezt a tekintetes úr, hanem ment sietve, amint csak siethetett, a legelső hívásra is. S még csak akkor, mikor beért a szobába, még csak akkor látszék meg igazán, hogyan tud ez a nemes lélek örülni, hogyan tud ez a meleg szív szeretni. Térdre borúlta a betegnek ágya mellett, két kezébe fogás ajkaihoz szokta annak feléje nyújtott fehér kezét s nehéz lett volna megmondani, kényeivel halmozza-e el sűrűbben vagy csókjaival, miközben egyre csak ezt rebegé : — Oh Ninám, kedves jó feleségem! Igen érthető, hogy az ily érzékeny szívnek milyen örömet szerzett azután is, mikor az ápolónő a kis trónörököst eme szavakkal vitte oda hozzá : — No édesapa, hát minket már meg sem néznek ? Pedig mink is itt vagyunk ám! — Dehogy nem nézlek meg, lelkem gyermekem ! — kiálta fel az örvendező, és felkelt, ölébe vette a kis babát s hatalmas csókot cuppantott rá, mely alkalommal a papa bajusza úgy megcsiklandozta az újszülött orrocskáját, hogy ez nagyot tüsszentett s álmából így felriasztva olyan sírást vitt végbe, hogy a szoba csak úgy rengett bele. — Ugye milyen erős szava van ? — kérdé az ápolónő— No már az van — viszonzá az apa, de viszonozta volna minden ember is, akit Csak ép füllel áldott meg a természet. — Aztán meg milyen a súlya! Tessék csak meghimbálni, egész emelet. Az apa hűségesen meghimbálta a kinyújtott karjain keresztben fekvő vánkoskát s viszhang gyanánt utána mondá : — Igazán, egész emelet! — Milyen szép nagy szemei ! — Igazán, milyen szép nagy szemek! Pedig e még egyre tartó sirás közben éppen le voltak csukódva. (Folyt. köv.)