Fővárosi Lapok 1873. március (50-74. szám)

1873-03-01 / 50. szám

50-dik sz. Szombat, március 1. Kiadó-hvatal: Pest, barátok­ tíre, AtbcDallam-épület Előfizetési dij: Félévre . . . 7 fi­g­kr. ■íegyedévre • 3 ft 50 kr. Hegelen az ünnep utáni napokat kivéve minden­­nap. Tizedik évfolyam 1873. FŐVÁROSI LAPOK. IRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Zöldfa-utca 39. sz. 1. em Hirdetési díj: Hatodhakános petit­at.....................10 kr. Bélyeg díj minden ig- Utaskor .... 30 kr. Az aranyos fiúcska. (Elbeszélés.) Írta: Győry Vilmos. I. A beszélyirók átalában kétféle mód egyiké­hez szoktak folyamodni, midőn előadandó történe­tük hősét, főalakját a nyájas olvasónak bemutatják, ugyanis, vagy a közepén kezdik a dolgot, vagy a legelején. A közepén való kezdés alatt azt akarjuk értetni, mikor az­­ó ott vezeti be az elbeszélés fő­személyét, a­hol a cselekvény n, már csakhamar bonyolódásnak indul s mindazokat az eseményeket, melyek e bonyodalmat megelőzték, legfölebb néhány odavetett, rövid vonással rajzolja s figyelmével nem a múlt, hanem inkább a jövő felé fordul; a legelején való kezdés alatt pedig azt, mikor az író a maga elő­adásában visszamegy egészen a múltakba s talán éppen gyermekkorán kezdi annak, akiről, mint ifjúról vagy férfiúról akar szólani. Jól tudjuk, nyájas olvasó, hogy ez elbeszélés amaz első módja rendesen sokkal érdekesebb, von­zóbb szokott lenni: a figyelmet lebilincselő esemé­nyek vázolása sokkal több élvezetet nyújt, mint az egész élet folyásának úgy­szólván nyomról-nyomra való követése; jól tudjuk, hogy a költészet legfőbb szabályait oly remekül egybefoglaló római nagy köl­tő is ama tanácsot adja a trójai háború megírásáról tett megjegyzésében: ne kezdessék az előadás „ab ovo,“ hanem hasson be mindjárt a dolog velejébe, „in médiás res“ és siessen kiz­ dödéséhez. S mégis, — bármily tisztán álljon mine a lelkünk előtt: * J. j .1- -.-1 ji ~i v.. . ra~L(mki szív olvasó, ne vedd rósz néven, hogy éppen abban a perc­ben vezetünk be tekintetes Bogdányi Farkas urnak tisztes úri házába, mikor e hajlék tulajdonosa, szo­­katlanul kora hajnali órában az udvaron tett föl­d alá sétálgatása alkalmával a már régen nem égő, de azért mégis mindegyre szítt öblös tajték-pipát amaz örömkiáltásra kapta ki még azután is nyitva feledt ajkai közül, a­mely kiáltás az úri lak udvar felőli benyílójából e szavakat hangoztató feléje: — Tekintetes ur, fiú ! Mikor valami fejedelmi magzatnak várva-várt megszületését ágyulövések adják tudtára kiváncsi és érdeklődő világnak, s egyszerre minden ember meg­áll, még a legsietősebb dolga is, s lélekzet-elfojtva számlálja ajkával, de még a számlálás hűségét ellen­őrző újain is: „... tizenkilenc,... húsz,... huszonegy, durr! huszonkettő, — fiú!“ nagy lehet az egész or­szág öröme, de talán mind összevéve sem nagyobb annál, a­mekkora most a tekintetes űré volt, mikor eldördülő százegy ágyúlövés helyett, a kastélyból hozzá siető termetes gazdaasszony örömsikoltással hangoztató füleibe: — Fiú! Az ő kis országában, a maga kis királyságában megszületett a trónörökös ; három leány után, most az első fiú ! Ez a nevezetes családi esemény volt az, mi a tekintés urat oly szokatlanul korán fölkeltette nyu­galmas éji álmából; ez temette meg vele a tajték­pi­pát éjfél után három órakor, a­mely még hajnali öt órakor sem égett alább felénél, bár annak — más kö­rülmények között kifogástalan, mesteri szívója — most ez idő alatt legkevesebb huszonötször rá­gyújtott , ez kergette ki a szobából, de ki az egész házból is, a­hol ilyen események alkalmával a jószivü férjnek, de épp oly lágyszivü embernek nem volt nyug­ta, nem volt maradása, hanem izgatottan, ezer aggo­dalommal küzködve lépdelt föl s alá a tágas, tévés kastélyudvaron, most kezeit tördelte, majd megállt és hallgatózott, s az ub­lakból felhangzó minden leg­csekélyebb neszre — ha csak a macska csörömpe is az üres tejes fazekak közt — a gyöngéd, nemes­­lelkű férj, szivének egész szeretetével, lelkének egész vallásos buzgóságával újra meg újra azt a keble mé­lyéből fakadó sóhajt röpite a levegő­ ég felé : — Oh segítsd meg, segítsd meg, én uram, én jó istenem! Es ime a jó isten, a szülő anyát csakugyan meg­­segítette. — Fiú ? — ismétlé a tekintetes úr, mikor a ter­metes örömbirnök egészen oda ért hozzá — s egés­­séges ? — Mint a potyka! — viszonzá a gazdasszony, ki előtt ez a hasonlat volt az épség és tökéletesség ki­fejezésének netovábbja. — Mint a potyka! — mondá utána örömében öntudatlanul a boldog apa, — oh hála, hála néked jó istenem! — Olyan erős hangon kéri a­ „kovát, kovát!“ hogy áthangzik a harmadik szobába is — szólt to­vább a tudósítás. — Adok neki, lelkem gyerekemnek! — kiálta fel a mélyérzelmü ember, miközben könycseppek gördültek alá tisztes arcán s törtetni készült befelé, magasra emelve a huszonötödször is elaludt tajték­pipát, mintha az uj­szülöttet apai első üdvözletül, egyenesen ezzel akarná megkínálni. De a gazdasszony bátorságot vett magának, hogy elfogja a dolmánya csúcsánál, s e szavakkal állja útját a rohanni kezdőnek : — Hohó, tekintetes uram, nem oda Buda! Ha addig nem volt odabenn a tekintés úr, most még vár­­«•» '■­­ ' , tueg 'Voi »o'­AC* “Lit ,ön­ti a kicsikét, ingecskét a karjára, fejkötőt a fejére, akkor aztán bejöhet a papa, hogy a fiának örüljön — Örülök én neki fej­kötő nélkül is — repliká­­zott az elcsipett, s börtönöre kezéből ki akarta sza­badítani a megmarkolt dolmány-csücsköt. — No, nem szabad még! — mondá a gazdasz­­szony oly határozott hangon, hogy a tekintetes úr egyszerre megretirált előtte, — tudja a tekintetes úr, máskor sem volt szabad. —És ez igaz volt; Bogdányi Farkas úr pedig min­dig meghajolt az igazságnak. — Hát az anyja? — kérdé most a legforróbb szeretet egész bensőségével. — Annak sincs semmi baja — viszontá a gazd­asszony — jobban érzi magát, mint menyasszony korában. — Édes Ninám, kedves jóninácskám! — rebe­­gő a férj megindultan, s neje nevének említésénél az örömkönyek még sűrűbben peregtek alá egész a szakálára, a természet által kész csurgóvá teremtett bajuszán. — Hát most csak sétáljon még szépen a tekin­tetes ur itt az udvaron — rendelkezék a háznál nagy hatalmat gyakorló gazdasszony — én is bemegyek megint, mert tudom szükség van rám, s mihelyt a kicsike fel lesz öltöztetve, mindjárt behívom a tekin­tetes urat. Farkas úr pedig, hűségesen szót fogadott, úgy látszik, hogy már ez egyik szokottabb jó tulajdonsá­ga. Rágyújtani ugyan elfelejtett, hanem azért szájába vette pipája csutoráját, s újra kezdte udvari sétáját, őszintén elmondhatjuk, nagyobb örömtül dobogó szív­vel, mint talán bármikor eddigelé életében. Milyen különös is! Honnét van az, hogy bárha bevalljuk, hogy az élet legszebb, legnemesebb örö­meit, legdrágább s legteljesebb boldogságát a nő­nemnek köszönjük , mégis, mégis oly csodálatos va­rázs van abban a szóban, mikor azt mondják az em­bernek : — Fiad született! Az apa boldogabb, az anya büszkébb ? Van-e rá igazi okuk ? Az élet sokszor tagadólag válaszol, — hanem azért mégis csak úgy van az. Mi tagadás benne, Bogdányi Farkas úrnak egy­szerre egészen más színben tűnt fel egész háza tája. Magyar ember volt, nem dúsgazdag, de elég jómódú földesur, s nem hiányozhatott szivéből az a nemes büszkeség, hogy tartson valamit ősi családi nevére. Ezt a nevet már csak két Bogdányi végsarjadék vi­­selé: a közel szomszédban lakó agglegény testvér­bátyja és ő. Leányai férjhez mennek, rekézre jut a vagyon s az öregek halálával az ősi név is sírba száll. De ime, a fia született! Neki örököse van, az apai hajlék ezé marad, a családnevét ez meg fogja őrze­ni, fen fogja tartani. Oh csak a jó isten óvja, mentse meg minden veszedelemtől, hogy életben maradjon. De talán meg is óvja, meg is tartja, hiszen olyan mint a potyka! Oh istenem, milyen édes vigasztalás, hogy nem valami gibernyúz, poszáta kis gyerek, ha­nem olyan, mint a potyka ! És az apa látta már képzeletben, hogy az ő fia mily szép ifjúvá serdül föl, mily büszkén léptet ki a kastély udvarából sötét pejlován , mily örömmel­­ irt­ják mindenütt; hát még a mikor egészen déli férfiúvá fejlődött, ki szerepet kezd játszani a vár­megyében, ki a gyűléseken ... — Dunnában van a legény,feülkötő van a fején! — hangzék e pillanatban a jöví éő ábrándképeibe me­rült apa mögött a gazdasszony saját költészetének vagy talán valami rétégi gyermek-versecskéből vett idézete — most­­,'itt tessék hát megnézni azt az ara­nyos fiúcskát! Az aranyos fiúcskát! Ke­zer sem mondatta magának ezt a tekintetes úr, hanem ment sietve, a­mint csak siethetett, a leg­első hívásra is. S még csak akkor, mikor beért a szobába, még csak akkor látszék meg igazán, hogyan tud ez a ne­mes lélek örülni, hogyan tud ez a meleg szív szeret­ni. Térdre borúlt­a a betegnek ágya mellett, két kezé­be fogá­s ajkaihoz szok­ta annak feléje nyújtott fehér kezét s nehéz lett volna megmondani, kényeivel hal­mozza-e el sűrűbben vagy csókjaival, miközben egyre csak ezt rebegé : — Oh Ninám, kedves jó feleségem! Igen érthető, hogy az ily érzékeny szívnek mi­lyen örömet szerzett azután is, mikor az ápolónő a kis trónörököst eme szavakkal vitte oda hozzá : — No édes­apa, hát minket már meg sem néz­nek ? Pedig mink is itt vagyunk ám! — Dehogy nem nézlek meg, lelkem gyerme­kem ! — kiálta fel az örvendező, és felkelt, ölébe vette a kis babát s hatalmas csókot cuppantott rá, mely alkalommal a papa bajusza úgy megcsiklandozta az újszülött orrocskáját, hogy ez nagyot tüsszentett s álmából így felriasztva olyan sírást vitt végbe, hogy a szoba csak úgy rengett bele. — Ugy­e milyen erős szava van ? — kérdé az ápolónő­— No már az van — viszonzá az apa, de viszo­nozta volna minden ember is, a­kit Csak ép füllel ál­dott meg a természet. — Aztán meg milyen a súlya! Tessék csak meghimbálni, egész emelet. Az apa hűségesen meghimbálta a kinyújtott karjain keresztben fekvő vánkoskát s viszhang gya­nánt utána mondá : — Igazán, egész emelet! — Milyen szép nagy szemei ! — Igazán, milyen szép nagy szemek! Pedig e még egyre tartó sirás közben éppen le voltak csukódva. (Folyt. köv.)

Next