Fővárosi Lapok 1873. április (75-99. szám)
1873-04-01 / 75. szám
75-dik sz. Kedd, ápril 1. Kiadó-hivatal: Pest, barátok tere Athenaeum-épület. Előfizetési dij: Félévre . . . 7 ftkr. Negyedévre . 3 ft 50 kr. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. Tizedik évfolyam 1873. FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Szerkesztő» iroda: Zöldfa-utca 39. sz. 1. em. Hirdetési díj: Hatodhasábos petitsor.....................10kr. Bélyegdíj minden igtatáskor .... 30 kr. A „FŐVÁROSI LAPOK“ ápril.júniusi évnegyedére fölhívjuk olvasóink figyelmét. Külön előfizetési fölhívást egy idő óta nem nyomatunk, miután a közönség a postautalványokhoz, e gyors és olcsó eszközhöz szokott fordulni a lapok megrendelésénél. Napi közlönyünk jövendőbeli tartalmára nézve elégnek tartunk annyit említeni, hogy igyekszünk folyvást mind a költői dolgozatok, mind a tárcák és hírek rovatában fentartani az élénkséget, változatosságot és az ízlés jó hangját. E tekintetben számos dolgozótárs jeles tolla segíti elő törekvésünket, köztük nagy tiszteletben álló veteránok is, például ez év első negyedében is egyedül a „Fővárosi Lapok“ volt szerencsés találkozó helyéül szolgálni ama két ünnepelt írónknak, Toldy Ferencnek és Szigligetinek, kiknek tiszteletére nem rég a Kisfaludy-Társaság és nemzeti színház fényes jubileumokat rendeztek. Ily Írók közreműködése és a közönség ama nagy pártolása, minőt külföldön is alig egy-két szépirodalmi lap tapasztalt kötelességünkké teszi a szerkesztés fokozott buzgalmát. Vádnál Károly, felelős szerkesztő. Tóth Kálmán, laptulajdonos. Az „Athenaeum,“ mint a lap kiadója, kéri az előfizetések mielőbbi beküldését, nehogy az elkésőket kénytelen legyen csak egy-két számmal is várakoztatni. Előfizetési ár: évnegyedre 3 frt 50 kr., félévre 7 ft. December végéig lehet előfizetni 10 frt 50 krjával. Régi kötés. (Egy jelenet élőbeszéddel.) Írta: Beöthy Zsolt. Azt hiszem, senkinek sem jutott volna eszébe Pálházán (egy kis kálvinista fészek túl a Dunán) csak lehetősége is annak, hogy a híd-utcának ama nagy és elhagyatott sarokháza valamikor a mostanihoz hasonló díszes, sárga új ruhát kapjon ; hogy udvarának portengerébe virágágyakat formáljanak; hogy leszállt, korhadt ajtainak nyikorgó, rekedt torkát a szárazbetegségből valamikor gyökeresen kikúrálják és hogy ily sürgősem fáradjanak rajta, hogy minden zug csillogjon a tisztaságtól, minden szoba csinosságtól mosolyogjon, szóval, hogy ez a magányos, csöndes, pusztulásnak indult ház asszonyt várjon valaha. De ugyan kicsoda is gondolhatott volna erre, aki ismerte nagytiszteletű Barati Gábor professzor urat, és miután őt, akit a városban mindenki, kicsinye-nagyja ismerte, senki sem gondolt arra, ami már a közelebbi napokban be fog következni, úgy tetszett mindenkinek, hogy ő mikor oly szoros frigyet kötött a komor, mogorva vén Tacitussal meg a nem kevésbbé vén Liviussal, ki azonban ékeskedő hajlamai miatt már nem állott oly közel szivéhez, akkor megtalálta örökös, holtig való élettársát, miután minden jel oda mutat, hogy kedvenc historikusai túl fogják őt élni. Ő róla tehát már van gondoskodva. Nagy, kopaszodó homlokával, mindig valahol a távolba járó szürke szemeivel, kellett, nem kellett, szünetlenül oktatásra emelt mutatóujjával egészen odaillett e könyves házába, hogy roliansaival együtt borítsa és lepje be őt is a por. Soha asszonyszemélyt nem bolondított, sem ígéretet nem tett valami magához való hajadonnak, sem hálót nem vetett valami csinosabb vászoncseléd után. És az meg azután bizonyos, hogy ha ezt igy, amint el volt mondva, egy kis pletyka város minden rendű és rangú társasága elismeri, akkor az olyan igaz, akár a szentírás. Mióta kezdő professzor korában azt is átallotta, hogy miként kollegái a maguk érdekében szükségesnek, elkerülhetetlenül szükségesnek tartották, az esperes két, sovány, sárga leányára egy-egy melegen komoly és komolyan meleg pillantást vessen,amit különben egy bizonyos helyen határozottan úgy is fogtak föl, mint egyik hivatalos kötelességének szándékos és részakaratú elmulasztását,) ettől az időtől kezdve, a pálházi leányos anyák sohasem gondoltak többé arra, hogy Baróti professzor úrral valamiféle kis előzékeny szíveskedés meghozhatná a kívánatos eredményt. A gyerek leghamarabb kitalál mindent. Valósággal Mákos Miklós volt az első, kiben a professzor úr új, fekete kabátja, fényes selyem nyakravalója és más újdonatúj holmijai a történendőkhöz ha nem is egészen megfelelő, de közeljáró gondolatokat ébresztettek. A Mákos-féle kombinációkat bizonyos tekintetben kiegészítették Ura Diós Kálmán által tett tapasztalatok, melyek szerint Barati professzor úr jókedvében beérte egy futólagos atyai intéssel oly alkalommal, melynél egyébkor az egész klaszszisban mindenki borzadva gondolt arra, hogy ha most ő lenne a bőrében nem févő Diós bőrében! Teljes bizonyosságot hozott a dologba egy levél, melyet Csütörtök Pál kapott hazulról és amelyből arról értesült, hogy az övékkel szomszédos faluban lakó Békési néni a jövő hónapban férjhez megy Barati professzor úrhoz. A dolog kétségkívül kettős örömöt szült volna a kilátásban levő vakációnál fogva a klasszisban, ha az a jövő hónap nem éppen augusztusra esik, azonban így is sietett vele mindenki megörvendeztetni a kosztos asszonyát, nem mulasztván el Csütörtök Pálra hivatkozni, ki ez időtől kezdve egy ideig bizonyos tekintélyre emelkedett az iskolában. Nekünk legjobb lesz magához a professzor úrhoz fordulni és tőle tudni meg, hogy miképp fordult ki ekként maga magából? A professzor úr ismeretsége Békésinével nem mai keletű volt, sem tegnapi. Egy afféle régi szerelem volt ez, melyet nem evett meg a rozsda. Valamikor káplánkodott Baróti úr abban a faluban, ahol az akkori Mari kisasszony apja cifrán nyomorúságos udvarát tartotta, négylovas bácsijával, agaraival, kártyakompániájával, nagy’os igával, szép reménységeivel a jövőre és biztos kilátással a bukásra. Mindez távol tartotta az akkoriban még igen szép leány kezétől a szegény papot, ki nem egyszer rnkatta meg a kathedráról érzékeny prédikációival Marit, kit szivéből szeretett; de reménytelenül és elkészülve rá, hogy szívén e tövis által vágott sebhelyet elviszi majd magával abba a másik csöndesebb falusi eklézsiába, melyet sorsa számára rendelni fog és elviszi magával legeslegutóló, csöndes, szűk tanyájába is. A dolgok úgy folytak, hogy legokosabb volt így gondolkodnia. Mari kezét megkérte egy szomszéd földbirtokos, kinek szénája semmivel sem volt ugyan jobb rendben, mint leendő apáé; de „az ur a pokolban is ur,“ mondá ez, és Mari könyezve, szivében egy szegény pap képével Békésiné lett. Baráti eskette meg őket szép, mély, prédikátori hangjával. A templom padlásán sok galamb tanyázott. Azok búgtak, sírtak, zokogtak eleget, mig az esketés tartott; de hát hány esküvőn búgnak, sirnak, zokognak ezek a galambok és még sincs valamennyinek rész vége. Ugyancsak részt vett Barati úr a lakodalmon is, és mikor éjféltájon a sötét éjszakán, kisérve a siró, kacagó lakadalmias hegedűknek mindinkább elhaló hangjától, már akkor azon az útón haladt, melyen vitte magával ama bizonyos tövist a számára rendeltetett nyughely felé. A sors úgy akarta, hogy ez ne parókhia legyen, hanem egy pusztult, roskadozó professzori ház Pálházán. Egyébiránt ez teljesen egyre megy. Itt élt, itt rejtezett, (de nem jól, korántsem jól!) egészen addig a napig, melyen hírét vette, hogy Mari férje meghalt és az asszony, az egykori kedves, szép, felejthetetlen Mari, két kislányával olyan nyomorúságban van, a minőbe csak egy kártyás, korhely, falusi úr, a ki maga most „ur a pokolban is,“ hagyhatja a feleségét. A kopaszodó és öregecske professzor úr több tavaszi estét töltött ez időben sétálgatva a kis év körül, mely séták alatt oktatásra fel-felemelt mutatóujja sem Mákos, sem Diós, sem Csütörtök urfiaknak nem szólt, hanem egyesegyedül magának, és amit magyarázgatott, az nem volt semmiféle római históriák gyűjteménye, hanem az érzések kusza, egymás ellen törő, egymásnak ellene mondó betűi, melyek közt kiokosodni volt céljuk e késő esti magányos sétáknak a kis év körül. Hogy hogy nem történt, egyszer csak azon vette magát észre a professzor úr, hogy éppen nagyszombaton este az előtt a kis szűk, alacsony ház előtt állapodott meg egy parasztszekéren, hol Békésiné özvegysége napjait ezer gond között töltötte. Két szép kis feketébe öltözött leányt látott az udvaron! A nagyobbik már szép nagyocska volt és amint ránézett, úgy tetszett neki, mintha az átelleni lanka mögé rejtőzött nap minden minden fényét visszalökte volna, hogy egyszerre ne lásson semmit és egy könyet csaljon ki szeméből. Nem is látott. Nem látta az özvegyasszony arcát az ablakban, ki amint megpillantotta a szekeret és rajta egy félig ismert, félig ismeretlen alakot, sem nem haloványodott, sem nem pirult el, hanem egy csöndes, tiszteletreméltó, bánatos mosolylyal sietett vendége elé. — Baráti úr! Jó estét Barati úr, isten hozta. Hogyan ? Alig ismertem meg. Úgy megváltozott, oly régen mutatta magát! A vendég még mindig azzal a bizonyos fényességgel vesződött és akadozva, zavarban kért bocsánatot, hogy erre volt útja, gyűlésre utazik, vagy rokonait látogatja, vagy valami egyéb kikerülhetlen dolog viszi erre, és nem akarta a Mari kisasszony vagy mit is beszél! szóval ezt a házat elkerülni. — Jól tette professzor úr, hozta isten. De már most csak megpihen nálunk. Bella, Mari, hol vagytok, merre jártok? (Vége köv.) Az ezred albuma. (Francia beszély.) Irta : AbOUt. I. Egy karcsú termetű, csinos nő, ki talán negyvenöt éves lehetett, gyors léptekkel haladt végig Nancy város St. Dizier utcáján és annyira sietett, hogy vezetője, az „Európa“ szálloda pincérje, alig volt képes őt követni. Az augusztusi nap egyenesen fejére sütött, de azért nem jutott eszébe, hogy napernyőjét kifeszítse, melyet könnyedén forgatott ujjai között. A nő kétségkívül vidéki volt. A barna arcszín a nyári öltözéknek kissé nehéz selyemruha, a tarkahímzésű khinai kendő, a diszítménynyel túlhalmozott s régi szabású kalap, a csillogó ékszer, melyekkel az ember nem szokott kimenni a napra, mindez elárulá benne ama vidéki nők egyikét, a kik igen jól beszélnek franciául, a nélkül hogy az otthoni tájszólást elfelejtenék. — Asszonyom ! Humblot asszony ! — kiáltott a lihegő pincér,— kérem egy pillanatra! Ön már meszszebb haladt, mint sem kellene ! A nő visszafordult. Imént még olyan volt, mint egy hősnő, ki rohamléptekkel siet célja felé, most habozva állt meg, s oly félénken nézett ki, mint egy leány, ki először megy gyónni. — Már? — mondá. — Hát, hol kell megállni? — A címtáblás ház előtt. Ahol ön egy őrt és egy szolgálati altisztet lát az ajtóban, nem is kell kérdeznie, ott lakik-e az ezredes. Az őr és a szolgálati altiszt annyi, mint egy cimtábla. — Jó, megjegyzem magamnak ezt, az ember megtarthatja eszében.De mit is mondott ön, hogy hívják az ezredest? — Vautrin: csinos és derék ember, oly derék ember, oly csinos, mint ön, asszonyom. Ad minden