Fővárosi Lapok 1873. április (75-99. szám)

1873-04-01 / 75. szám

75-dik sz. Kedd, ápril 1. Kiadó-hivatal: Pest, barátok­ tere Athenaeum-épü­let. Előfizetési dij: Félévre . . . 7 ft­­­kr. Negyedévre . 3 ft 50 kr. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve minden­nap. Tizedik évfolyam 1873. FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Szerkesztő­» iroda: Zöldfa-utca 39. sz. 1. em. Hirdetési díj: Hatodhasábos petit­sor.....................10kr. Bélyegdíj minden ig­­tatáskor .... 30 kr. A „FŐVÁROSI LAPOK“ ápril.júniusi évnegyedére fölhívjuk olvasóink figyelmét. Külön előfizetési fölhívást egy idő óta nem nyomatunk, miután a közönség a posta­utalványokhoz, e gyors és olcsó eszközhöz szokott fordulni a lapok megrendelésénél. Napi közlönyünk jövendőbeli tar­talmára nézve elégnek tartunk annyit említeni, hogy igyek­szünk folyvást mind a költői dolgozatok, mind a tárcák és hírek rovatában fentartani az élénkséget, változatosságot és az ízlés jó hangját. E tekintetben számos dolgozó­társ jeles tolla segíti elő törekvésünket, köztük nagy tiszteletben álló veteránok is, például ez év első negyedében is egyedül a „Fővárosi Lapok“ volt szerencsés­ találkozó helyéül szol­gálni ama két ünnepelt írónknak, Toldy Ferencnek és Szigligetinek, kiknek tiszteletére nem rég a Kisfaludy-Tár­­saság és nemzeti színház fényes jubileumokat rendeztek. Ily Írók közreműködése és a közönség ama nagy pártolása, minőt külföldön is alig egy-két szépirodalmi lap tapasztalt köteles­ségünkké teszi a szerkesztés fokozott buzgalmát. Vádnál Károly, felelős szerkesztő. Tóth Kálmán, laptulajdonos. Az „Athenaeum,“ mint a lap kiadója, kéri az elő­fizetések mielőbbi beküldését, nehogy az elkésőket kénytelen legyen csak egy-két számmal is várakoztatni. Előfizetési ár: évnegyedre 3 frt 50 kr., félévre 7 ft. December végéig lehet előfizetni 10 frt 50 krjával. Régi kötés. (Egy jelenet élőbeszéddel.) Írta: Beöthy Zsolt. Azt hiszem, senkinek sem jutott volna eszébe Pálházán (egy kis kálvinista fészek túl a Dunán) csak lehetősége is annak, hogy a híd-utcának ama nagy és elhagyatott sarokháza valamikor a mostani­hoz hasonló díszes, sárga új ruhát kapjon ; hogy ud­varának portengerébe virágágyakat formáljanak; hogy leszállt, korhadt ajtainak nyikorgó, rekedt tor­kát a szárazbetegségből valamikor gyökeresen kikú­rálják és hogy ily sürgősem fáradjanak rajta, hogy minden zug csillogjon a tisztaságtól, minden szoba csinosságtól mosolyogjon, szóval, hogy ez a magá­nyos, csöndes, pusztulásnak indult ház asszonyt vár­jon valaha. De ugyan kicsoda is gondolhatott volna erre, a­ki ismerte nagytiszteletű Barati Gábor pro­fesszor urat, és miután őt, a­kit a városban mindenki, kicsinye-nagyja ismerte, senki sem gondolt arra, a­mi már a közelebbi napokban be fog következni, úgy tetszett mindenkinek, hogy ő mikor oly szoros frigyet kötött a komor, mogorva vén Tacitussal meg a nem kevésbbé vén Liviussal, ki azonban ékeskedő haj­lamai miatt már nem állott oly közel szivéhez, akkor megtalálta örökös, holtig való élettársát, miután minden jel oda mutat, hogy kedvenc historikusai túl fogják őt élni. Ő róla tehát már van gondoskodva. Nagy, kopaszodó homlokával, mindig valahol a tá­volba járó szürke szemeivel, kellett, nem kellett, szü­netlenül oktatásra emelt mutatóujjával egészen oda­illett e könyves házába­, hogy roliansaival együtt bo­rítsa és lepje be őt is a por. Soha asszonyszemélyt nem bolondított, sem ígéretet nem tett valami magá­hoz való haj­adonnak, sem hálót nem vetett valami csinosabb vászoncseléd után. És az meg azután bizo­nyos, hogy ha ezt igy, a­mint el volt mondva, egy kis pletyka város minden rendű és rangú társasága elismeri, akkor az olyan igaz, akár a szentírás. Mióta kezdő professzor korában azt is átallotta, hogy mi­­ként kollegái a maguk érdekében szükségesnek, el­kerülhetetlenül szükségesnek tartották, az esperes két, sovány, sárga leányára egy-egy melegen komoly és komolyan meleg pillantást vessen,­­a­mit külön­ben egy bizonyos helyen határozottan úgy is fogtak föl, mint egyik hivatalos kötelességének szándékos és részakaratú elmulasztását,) ettől az időtől kezdve, a pálházi leányos anyák sohasem gondoltak többé arra, hogy Baróti professzor úrral valamiféle kis elő­zékeny szíveskedés meghozhatná a kívánatos ered­ményt. A gyerek leghamarabb kitalál mindent. Való­sággal Mákos Miklós volt az első, kiben a professzor úr új, fekete kabátja, fényes selyem nyakravalója és más újdonatúj holmijai a történendőkhöz ha nem is egészen megfelelő, de közeljáró gondolatokat ébresztettek. A Mákos-féle kombinációkat bizonyos tekintetben kiegészítették Ura Diós Kálmán által tett tapasztalatok, melyek szerint Barati professzor úr jókedvében beérte egy futólagos atyai intéssel oly alkalommal, melynél egyébkor az egész klasz­­szisban mindenki borzadva gondolt arra, hogy ha most ő lenne a bőrében nem févő Diós bőrében! Teljes bizonyosságot hozott a dologba egy levél, melyet Csütörtök Pál kapott hazulról és a­mely­ből arról értesült, hogy az övékkel szomszédos faluban lakó Békési néni a jövő hónapban férjhez megy Barati professzor úrhoz. A dolog kétségkívül kettős örömöt szült volna a kilátásban levő vakáció­nál fogva a klasszisban, ha az a jövő hónap nem ép­pen augusztusra esik, azonban így is sietett vele mindenki megörvendeztetni a kosztos asszonyát, nem mulasztván el Csütörtök Pálra hivatkozni, ki ez idő­től kezdve egy ideig bizonyos tekintélyre emelkedett az iskolában. Nekünk legjobb lesz magához a professzor úr­hoz fordulni és tőle tudni meg, hogy miképp fordult ki ekként maga­ magából? A professzor úr ismeretsége Békésinével nem mai keletű volt, sem tegnapi. Egy afféle régi szerelem volt ez, melyet nem evett meg a rozsda. Valamikor káplánkodott Baróti úr abban a faluban, a­hol az akkori Mari kisasszony apja cifrán nyomorúságos udvarát tartotta, négylovas b­ácsijával, agaraival, kár­­tyakompániájával, nagy’­os igával, szép reménysé­geivel a jövőre és biztos kilátással a bukásra. Mind­ez távol tartotta az akkoriban még igen szép leány kezétől a szegény papot, ki nem egyszer rnkatta meg a kathedráról érzékeny prédikációival Marit, kit szi­véből szeretett; de reménytelenül és elkészülve rá, hogy szívén e tövis által vágott sebhelyet elviszi majd magával abba a másik csöndesebb falusi eklé­zsiába, melyet sorsa számára rendelni fog és elviszi magával legeslegutóló, csöndes, szűk tanyájába is. A dolgok úgy folytak, hogy legokosabb volt így gon­dolkodnia. Mari kezét megkérte egy szomszéd föld­­birtokos, kinek szénája semmivel sem volt ugyan jobb rendben, mint leendő apáé; de „az ur a pokol­ban is ur,“ mondá ez, és Mari könyezve, szivében egy szegény pap képével Békésiné lett. Baráti es­kette meg őket szép, mély, prédikátori hangjával. A templom padlásán sok galamb tanyázott. Azok búg­tak, sírtak, zokogtak eleget, mig az esketés tartott; de hát hány esküvőn búgnak, sirnak, zokognak ezek a galambok és még sincs valamennyinek rész vége. Ugyancsak részt vett Barati úr a lakodalmon is, és mikor éjféltájon a sötét éjszakán, kisérve a siró, ka­cagó lakadalmias hegedűknek mindinkább elhaló hangjától, már akkor azon az útón haladt, melyen vitte magával ama bizonyos tövist a számára ren­deltetett nyughely felé. A sors úgy akarta, hogy ez ne parókhia legyen, hanem egy pusztult, roskadozó professzori ház Pálházán. Egyébiránt ez teljesen egyre megy. Itt élt, itt rejtezett, (de nem jól, korántsem jól!) egészen addig a napig, melyen hírét vette, hogy Ma­ri férje meghalt és az asszony, az egykori kedves, szép, felejthetetlen Mari, két kis­lányával olyan nyo­morúságban van, a minőbe csak egy kártyás, kor­hely, falusi úr, a ki maga most „ur a pokolban is,“ hagyhatja a feleségét. A kopaszodó és öregecske professzor úr több ta­vaszi estét töltött ez időben sétálgatva a kis év körül, mely séták alatt oktatásra fel-felemelt mutatóujja sem Mákos, sem Diós, sem Csütörtök urfiaknak nem szólt, hanem egyesegyedül magának, és a­mit magya­­rázgatott, az nem volt semmiféle római históriák gyűjteménye, hanem az érzések kusza, egymás ellen törő, egymásnak ellene mondó betűi, melyek közt ki­okosodni volt céljuk e késő esti magányos sétáknak a kis év körül. Hogy hogy nem történt, egyszer csak azon vette magát észre a professzor úr, hogy éppen nagyszom­baton este az előtt a kis szűk, alacsony ház előtt ál­lapodott meg egy paraszt­szekéren, hol Békésiné öz­vegysége napjait ezer gond között töltötte. Két szép kis feketébe öltözött leányt látott az udvaron! A na­gyobbik már szép nagyocska volt és a­mint ránézett, úgy tetszett neki, mintha az átelleni lanka mögé rej­tőzött nap minden minden fényét visszalökte volna, hogy egyszerre ne lásson semmit és egy könyet csaljon ki szeméből. Nem is látott. Nem látta az öz­­vegyasszony arcát az ablakban, ki a­mint megpillan­totta a szekeret és rajta egy félig ismert, félig isme­retlen alakot, sem nem haloványodott, sem nem pirult el, hanem egy csöndes, tiszteletreméltó, bánatos mo­­solylyal sietett vendége elé. — Baráti úr! Jó estét Barati úr, isten hozta. Ho­­­gyan ? Alig ismertem meg. Úgy megváltozott, oly ré­gen mutatta magát! A vendég még mindig azzal a bizonyos fényes­séggel vesződött és akadozva, zavarban kért bocsá­natot, hogy erre volt útja, gyűlésre utazik, vagy ro­konait látogatja, vagy valami egyéb kikerülhetlen dolog viszi erre, és nem akarta a Mari kisasszony vagy mit is beszél! szóval ezt a házat elkerülni. — Jól tette professzor úr, hozta isten. De már most csak megpihen nálunk. Bella, Mari, hol vagytok, merre jártok? (Vége köv.) Az ezred albuma. (Francia beszély.) Irta : AbOUt. I. Egy karcsú termetű, csinos nő, ki talán negy­venöt éves lehetett, gyors léptekkel haladt végig Nancy város St. Dizier utcáján és annyira sietett, hogy vezetője, az „Európa“ szálloda pincérje, alig volt képes őt követni. Az augusztusi nap egyenesen fejére sütött, de azért nem jutott eszébe, hogy napernyőjét kifeszítse, melyet könnyedén forgatott ujjai között. A nő kétségkívül vidéki volt. A barna arcszín a nyári öltözéknek kissé nehéz selyemruha, a tarka­­hímzésű khinai kendő, a diszítménynyel túlhalmozott s régi szabású kalap, a csillogó ékszer, melyekkel az ember nem szokott kimenni a napra, mindez elárulá benne ama vidéki nők egyikét, a kik igen jól be­szélnek franciául, a nélkül hogy az otthoni tájszólást elfelejtenék. — Asszonyom ! Humblot asszony ! — kiáltott a lihegő pincér,— kérem egy pillanatra! Ön már mesz­­szebb haladt, mint sem kellene ! A nő visszafordult. Imént még olyan volt, mint egy hősnő, ki rohamléptekkel siet célja felé, most habozva állt meg, s oly félénken nézett ki, mint egy leány, ki először megy gyónni. — Már? — mondá. — Hát, hol kell megállni? — A címtáblás ház előtt. A­hol ön egy őrt és egy szolgálati altisztet lát az ajtóban, nem is kell kérdeznie, ott lakik-e az ezredes. Az őr és a szolgá­lati altiszt annyi, mint egy cimtábla. — Jó, megjegyzem magamnak ezt, az ember megtarthatja eszében.­De mit is mondott ön, hogy hív­ják az ezredest? — Vautrin: csinos és derék ember, oly derék ember, oly csinos, mint ön, asszonyom. Ad minden

Next