Fővárosi Lapok 1873. április (75-99. szám)
1873-04-10 / 83. szám
83-dik sz. Csütörtök, ápril 10. Kiadó-hivatal: Pest, barátok tere, Athenaeum-épület Tizedik évfolyam 1873. Előfizetési dij: Félévre . . . 7 ft 2 kr. Negyedévre . 3 ft 50 kr. Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Zöldfa utca 39. sz. 1. em. Hirdetési dij: Hatodhasábos petitsor......................10kr. Bélyegdij minden iktatáskor .... 30 kr Előfizetési fölhívásunkat a „Fővárosi Lapok“ ápril-júniusi évnegyedére ajánljuk az olvasók figyelmébe Napilapunk ára: évnegyedre 3 írt 50 kr, félévre 7 írt. Az „Athenaeum“ kiadó hivatala kéri az előfizetések mielőbbi megújítását, hogy a nyomatandó példányok számáról idejében tájékozhassa magát. Egy elsülyedt vár. (Elbeszélés.) irta: gróf Zichy Géza. Ki nem érezett tavasz kezdetén ellenállhatatlan vonzódást ki a „szabadba“ ? Ki nem kívánkozott el ebből a poros városból, melynek magas házsorai még a tiszta kék eget is ellopják szemünktől, melynek gyárkéményei, mint megannyi óriásujjak, fenyegetőzve mutatnak fölfelé, s melynek utcáin nem hallatszik a fülemüle tavaszi dala, csak éktelen zsivaj, kocsirobogás és mindenekfölött káromkodás. Ha naptárunk nem volna, azt sem tudnók, hogy tavasz van. A jég itt nem üdítő és balzsamos, mint ott a hegyek közt. Még a nap sem mosolyoghat oly tisztán, mint falun; hiába, ő is hódolni kénytelen a fővárosi divatnak, és fátyolt von arcára, por és kőszénparányokból szőtt fátyolt. És virág! Hol nyíljék itt virág? a kemény kövezet nem tárja föl keblét a szépnek, ha virágot akarsz látni, szegény városi ember ! hát tekints a boltok cégjeire vagy a divathölgy arcára, — ott néha láthatsz rózsát, csakhogy az festve van. Azért is „isten veled, sok szenny tanyája, én messze, messze elmegyek !“ — szóltam én, ösztönözve vándorlási hevemtől, s másnap már Sáros megye hegyeit másztam. Ha valamit nélkülöztem e kedves vándorlások alkalmával, az csak is egy rokon lélek volt. Tisztelt olvasóm, most azt hiszed, hogy egy kétségbeesett Cardeniakint magamban barangoltam be e vidéket. Oh nem, volt egy kísérőm, de azt a legjobb akarattal sem lehetett rokon léleknek nevezni. Fölfegyverkeztem Jób türelmével, Fénélon szelídségével, Schefer Lipót humanizmusával, végig hallgattam kísérőm sületlenségeit, bámultam határtalan ostobaságán, anélkül, hogy ő azt csak sejthette volna; kikerestem mindazt, ami rajta szeretetreméltó lehetne, de mindamellett be kellett vallanom, hogy ez tulajdonképp nem is ember, csak emberféle. — Ha leültem vele egy magas szikla ormára s lemutatva az alattunk elterülő völgyre, kérdem: — Istvánko! mondd csak üdvösségedre, nem tetszik-e neked e völgy, a mint itt méltóságos pompájában elterül alattunk, és e hegylánc, mely hatalmas karjaival magához öleli e völgyet, mintha csak kedves arája volna, — ember, ez neked nem tetszenék? Istvánko mosolyogva megrázta agg fejét s azt mondá, hogy „nem.“ De nézd csak, Istvánko, azt a gyönyörű szép százados erdőt, azokat a magas sudarú fákat, azokat a milliószor millió zöld leveleket tudod, ezek a fáknak nyelvei, ezekkel beszélik el ama gyönyörű regéket holdvilágos éj közepén; ember, ez neked nem tetszenék ? Istvánko megint csak mosolyogva rázta meg agg fejét s azt ismétlé, hogy nem. — De legalább ama vízesés, mely ott őrült sebességgel rohan végig a szikla oldalán, ez csak tetszik ? — Istvánka e kérdésre fölugrott, arcának előbbi egykedvűsége eltűnt, minden vonásában félelem, rettegés tükröződött, hosszú, száraz karjait a vízesés felé terjesztő, tompa hangon mormogva . Éppen nem tetszik, — víz, öldöklő víz, isten mentsen, isten mentsen ! Mit jelentsen ez ? A hallgatag Istvánka egyszerre fölindul, fél, remeg egy vízeséstől, melyet bizonyosan már ezerszer látott! Ej, ki fog ezzel a vén bolonddal vesződni ! bizonyosan azon húsúl, hogy nem pálinka zuhan le ama szikla tetejéről. Menjünk tovább. Néhány órai vándorlás után a kies tárcai völgy-be értünk. Zöld rétek és vetések közé csörgedező patak szövődik ártatlanul és csöndesen, mint egy gyermek álma; még egy virágot sem sodornak magukkal e szelid habocskák. Amott Tárca (Torisza) falu épületei fehérlenek, míg itt csak néhány pajta hatalmas oldalbordái szürkülnek a lombos fák között. A nap tikkasztóan lövelé sugarait, talán azt hivő, hogy már a nyár derekán vagyunk. — Istvánko! — mondám, — nyisd ki esernyőmet, s mig én a puha fövényre fekszem, töltsd tele kulacsomat ebből a szép tiszta vízből. — Istvánko összecsapta kezét, s mereven a patakra tekintve mondá: — Mentsen isten, uram! ebből a vízből inni; ez gonosz viz; mentsen isten! — Mit dadogsz te vén bolond? talán veszetted mart meg, hogy úgy irtózol a víztől! — Ab nem uram! — felesé Istvánka, kezére hajtva fejét; — de ez a patak gonosz, nagyon gonosz. Tudod-e azt uram, hogy itt, a hol ülsz, pompás vár állott, boldogúlt uramnak a vára? Ah mily szép volt az a vár ! — Mit beszélsz, Istvánko ? itt egy vár állott volna, itt e tiszta fövenyen, a hol most egy rom, egy kő sem látszik ? — Igen uram, gyönyörű vár! Látod, erre húzódott a nagy árok, itt volt a dobogó. Hej! az volt ám az élet, midőn még keresztüllovagolunk rajta ! Elől én lovagoltam vörös kalpagommal, utánam a muzsikusok mind lóháton, azután a vadászok, közöttük a kegyelmes úr, egész rá’- vadásztunk, s midőn este haza tértünk, már messziről láttam csillogni a torony rézkakasát, — és ez mind eltűnt! — Istvánka e szavaknál különféle jegyeket rajzolt ujjával a homokba. Én feszült figyelemmel hallgatom ez öreg elbeszélését, s bár nem hittem szavainak, mégis érdekkel követem phantáziájának csalfa képeit. Hogy ez öreg tán igazat is beszélhet, az eszembe sem jutott. Vándorlásom alatt oly gondolatszegénynek és hallgatagnak mutatá magát, hogy örömest kaptam az alkalmon : cseveghetni valakivel; hinni nem hittem neki egy szót sem. Istvánka ezalatt fölkelt helyéről s néhány lépésnyi távolságban mélázva állt meg. — Nézd csak uram, — kezdi újra, — itt e helyen álltak a melléképületek. Nagy félkörben húzódtak azok a vár felé. Itt laktak a muzsikusok, a várőr és a cselédség. Hányó is itt lakott, az én kedves szép Hanyóm. Itt húsúlt a főkapu alatt, midőn el akartak vinni katonának. Ol, majd a szivem repedt meg, midőn elénekelte azt a szép nótát: „Lyeezi kulyka za kulykami, Csecse krev, ritka várni.“ (Golyó repül, golyó után, Csorog a vér az ingujján.) Azt nem hittem volna soha, hogy a templom a menyasszonynyal együtt a földbe szálljon. Pedig úgy van, uram, itt a vár oldalában gyönyörű templom állott; nagy harangjait mértföldekre hallották az ájtatos hívek; egyébbiránt eljöttek volna ők e nélkül is, mert ilyen templom nem volt hét vármegyében. Még most is látom! A mennyezeten angyalfejek közt Krisztus Urunk föltámadása volt pingálva ; azt mondták, talán mesterek csinálták és igen sok pénzbe került. A khoruson muzsikusok játszottak szent énekeket, oly szépen, hogy a fehér cselédek mind sirva fakadtak. Még mi, fiatal emberek, is örömmel hallgattuk. A kegyelmes úr is ott volt a khoruson és imádkozott. Szép, aranyos ruha volt rajta, május hónapjában minden nap más-más zöld bársonydolmányt viselt. Hja! az még ur volt, az isten nyugtassa! — És a te urad ebben a kastélyban lakott, mely itt állott, itt e helyen ? Istvánko ! Istvánko! nekem úgy látszik, te félrebeszélsz! ki hiszi azt, hogy e föld elnyel egy várat minden ok nélkül! — Ok nélkül, mondod uram ! Oh, volt annak oka, borzasztó oka ! De hallgass! Mivel látom, hogy e történet érdekel, hát elmondom. Nem teszem ugyan örömest, mert még visszaemlékezni is kínos arra a szerencsétlenségre, mely majdnem eszemtől fosztott meg. Hallgasd tehát! A tárcai vár régi, nagyon régi időkben épült. Meg is látszott ez hatalmas kervein, erős bolthajtásain. Azonkívül tudta azt közülünk mindenki, hogy ezt a várat még a Tárczay család építtette, melynek mostan már se hite, se hamva. Ezeknek a Tárczayaknak egy ivadéka, az egyetlen, kinek neve még máig is a nép száján jár, Tárczay Uroz volt. Hamis, gőgös, kegyetlen ur, kit még most is a véres Uroznak hívnak. Mikor élt, uram, bizony nem tudom; csak annyit tudok, hogy a szomorú történet, melyet most hallani fogsz, igaz, hogy azt izről-izre mesélik öregeink, a fiatalságnak intő példájára, tanulságára. Ez Uroznak egy kedves, galambszelid élete párja volt; a parasztok úgy szerették, mintha csak anyjuk lett volna; ő könyörgött érettük keményszivü férjénél, ő hegeszte be a sebeket, melyeket az a szegény népen ütött. Úgy hívták őt mindenütt, hogy „gyolcsfehér Etelka,“ mert arca halavány volt a sok sírástól. A véres Uroz még ez ártatlan menyecskét is kínozta. Féltékeny volt rá, hittelennek tartá, pedig tiszta szíve, tiszta lelke volt; tudta is azt mindenki, csak éppen a férje nem, így aztán „gyolcsfehér Etelka“ szomorú napokat élt a tárcai várban. Nem volt senkije, akinek elpanaszolhatta volna baját; férje pedig, akit még szeretett is,napról-napra iszákosabb, durvább lett. Kínos napok voltak azok. Egy este, midőn Etelka ama domb tetején imádkozott, egyszerre csak eléje áll Bracsi Gerő, Uroz várnagya és legjobb barátja, s oly dolgokról kezd beszélni, hogy Etelka gyolcsfehér arca piros lett, mint a rózsa, s hogy egész testében remegni kezdett a szégyentől és megvetéstől. Bracsi Gerő, ki épp oly vak és kegyetlen volt, mint az ura, már rég óta érzett úrnője iránt olyast, hogy azt még kimondani is gyalázat volna. Éjjel-nappal leselkedett utána, mint a madarászó macska; fölhasznált mindent, hogy közelébe juthasson valami magányos helyen; s midőn most végre az sikerült is, hát a legorcátlanabb ajánlatokkal kezdé sértegetni megrémült úrnőjét. Etelka megszökött a szenvedélyes várnagy elől, de — fájdalom! — nem szökhetett meg boszúja elől is. Gerő ez esemény óta folyvást csak úrnőjének vesztén törte fejét; ezer gyanúokat súgott be könnyen hivő urának. Etelka minden pillantása, minden sóhaja bűntény volt, minden könyv hűtlenségének bizonyítványa; a szegény aszszony fogoly volt saját házában, elkárhoztatott, elitélt fogoly. Pedig Etelkának csak egy szavába került volna és a vakmerő várnagy feje lábainál hever, — de mikor ő nem tudott ártani senkinek! Gerő pedig e szegény asszony fájdalmán nemcsak hogy meg nem indult, de elég vakmerő volt ajánlatait ismételni, s midőn végre törekvésének hasztalanságát belátta, hát oly aljas gaztettre tökélte el magát, hogy annak párját hasztalan keresnék az egész világon. Gerő ellopta Etelka jegygyűrűjét, melyet ez fürdés előtt egy ezüst-tálcára helyezett, s azt hazudta urának, hogy Etelka Thurzó urnak ajándékozta hűségének zálogát. Még esküvel is erősité az istentelen e konok hazugságot, leírva pontosan a helyet és időt, melyben ez történt. (Vége köv.)