Fővárosi Lapok 1873. április (75-99. szám)
1873-04-11 / 84. szám
84-dik sz. Péntek, ápril 11. • Kiadó-hivatal: Pest, barátok tere, Athenaeum-épület. Tizedik évfolyam 1873. Előfizetési dij: Félévre 7 ft kr. Negyedévre . 3 ft 50 kr. Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Zöldfa utca 39. sz. 1. em. Hirdetési dij: Hatodhasábos petitsor.....................10kr. Bélyegdij minden iktatáskor .... 30 kr Előfizetési fölhívásunkat a „Fővárosi Lapok“ ápril-júniusi évnegyedére ajánljuk az olvasók figyelmébe. Napilapunk ára: évnegyedre 3 írt 50 kr., félévre 7 frt. sz ..Athenaeum“ kiadó-hivatala kéri az előfizetések mielőbbi megújítását, hogy a nyomatandó példányok számáról idejében tájékozhassa magát. Egy jó nő temetésén. (Deézs, naárc. 16-án 1873.*) Ütött már az utósó óra, Nem látunk többé tégedet; Elkísérünk az örök útra, — Isten veled, isten veled ! Aludjál békén óh nemes hölgy !, Aludjál a sirkant alatt; Könnyeink hullanak utánad, Emléked szivünkben marad. Csak tested lesz por martaléka, Az ér csupán enyészetet; Oly szellemnek, mint a tiéd volt, Hamvadni, veszni nem lehet. Támadni fog költő e honban, Ki a halálból kiemel, S fényes lelked dicső erényit A századoknak Írja fel: Isten veled, hazám leánya, Árvák véde, — isten veled ! A fáklyát busán földre hajtjuk, Üresen látva székedet... Isten veled! Medgyes Lajos. Egy elsülyedt vár. (Elbeszélés.) Irta : gróf Zichy Géza. (Vége.) Uroz, mint dühödt oroszlán tombolt, ordított haragjában, a mi keze közé került, azt összetörte, széttépte; cselédei rémülve futottak szanaszét; nem maradt nála senki Gerőn kivül. Ekkor, amint apáink beszélik, iszonyú vihar keletkezett, sötét-zöld terhes felhők gyülemlettek a vár fölé s ott örvénynyé kavarodtak, villámok cikáztak, s minden harmadik dördülésnél a mennykő csapott le, — rettenetes éj volt. — Ekkor sietett Uroz az Etelka hálószobájába. A szegény asszony egy feszület előtt térdelt és imádkozott. „Esküszegő ! — orditá a zsarnok, s megragadva Etelkát hosszú aranyos hajánál, végig hurcolta a termeken, folyosókon egész le eddig a patakig; itt önkezével fojta meg szegényt s belelökte a hullámokba. Uroz e rettenetes tett után, mint a vad állat, az erdőkbe szaladt, három nap és három éjjel barangolt a hegyek közt, míg utójára ismét visszakerült gyilkosságának színhelyére. A kis patakból a nagy esőzések által egész folyó lett, őrült sebességgel rohant a féktelen víztömeg e völgyön végig sok isten csodája! a folyó közepén mozdulatlanul feküdt az Etelka holtteste. Fején, mintegy annak jeléül, hogy ártatlanul halt meg, fehér liliomkoszorú nyugodott, nem tehette azt más a fejére, csak egy angyal. Ki más is küzdhetett volna meg e rohanó vizárral ? — Etelka arca gyolcsfehér volt és nyugodt; ajkai félig ki valának nyitva, mintha azt akarnák mondani : „Férjem, édes férjem! én megbocsátok, szívemből megbocsátok.“ Kezei imára voltak kulcsolva, s egyik ujján vakító fényes gyűrű látszott; oly fényes volt az, mintha csak napsugárból lett volna fonva. Nyaka körül pedig fekete gyöngysor fűződött, talán azért, hogy a gyilkos ne lássa meg ujjainak véres nyomát, így feküdt a folyó közepén „gyolcsfehér Etelka,“ a hitvesi erény és hűség legszebb példája. Uroz, nejének láttára, őrült átkozódásba tört ki, s ökleit emelve az éghez, orditá: „Haljon ki családom, ha ártatlanul öltem meg hitvestársamat ! Ne legyen ember, a ki Tárczaynak nevezhesse hasonmását, csak az ördögök énekeljék fogvicsorgatva nevemet a gyehenna legmélyén! Ha a gyűrű előkerül, hát nyíljék meg a föld torka s nyelje el őseim lakát, hogy hely ne legyen, a melyre kimondhassák e gyalázatot: itt Tárczay Uroz lakott ! Légy átkozott, Uroz, annyiszor átkozott, ahány hajszál van fejeden, vizcsöpp e folyóban és csillag az ég boltozatán, annyiszor légy átkozott!“ — E szavakkal a folyóba ugrott a kegyetlen férj, és soha többé emberi szem nem látta őt. És az iszonyú átok fogott. A család kihalt, a várat elnyelte a föld. 1813 augusztus 24-dikén volt, midőn uram parancsára a hajdani várnagyok szobájában ablakot törtünk. Alig kezdtük a falazatot bontani, midőn egy kis vasládára bukkantunk, föltörtük azt, s ime bent egy gyűrű Tárczay Etelka nevével! A kalapács kiesett kezünkből, halálsápadtan néztünk egymásra, az átok utósó része jutott eszünkbe: „Ha ez a gyűrű előkerül, hát nyíljék meg a föld torka s nyelje el őseim lakát, hogy hely ne legyen, a melyre kimondhassák e gyalázatot: [itt Tárczay Uroz lakott !“ Mi átadtuk a gyűrűt a plébános urnak, aki misét mondott az elhúnytakért, s megnyugtatott bennünket. Társaim már délután nem is gondoltak többé az egész esetre, csak én nem tudtam megnyugodni. Fölmentem a nagyterembe s megnéztem Uroz arcképét. Életnagyságú kép volt az. Rajta Uroz mind a két öklét éghez emelve tartó, nagy szakála kuszáltan csüngött alá, szemeiben vad tűz lobogott, iszonyú kép volt. Háttérben a tárcai vár látszott tornyaival és vizárkaival. Ezalatt beesteledett, s a nap utósó sugarait levésé e vad alakra, pirral boritva el halavány arcait. Én borzadva néztem e kemény vonásokat, melyek ma sokkal elevenebbeknek látszottak, mint máskor; úgy rémlett előttem, mintha vér lüktetné e magas homlok ereit, s mintha e szemek nem néznének többé egy helyre, hanem nyugtalanul forognának ide s tova. Beesteledett. Fölkerestem fekhelyemet, de nem alhattam, mindig ott láttam magam előtt e tüzes szemeket. Odakint szakadt az eső, s oly erővel verdeste a zápor ablakomat, hogy az üveg csörömpölve hullott a szobába. A faluban nem alhatott senki. A kutyák vonítottak a házak előtt, a marha bőgve rohant a sötét éjbe. — Érezte azt mindenki, hogy rettenetesnek kell történnie, csakhogy említeni nem akarta senki. Egyszerre csak éjfélt ütött a vártemplom óráján, lassan, méltóságosan , a tizenkettedik ütés után mélán megkondultak a harangok. Kirohantam a ház elé. E pillanatban nagyot villámlott, s vettem észre, hogy a vártemplom inog. „Az átok, az átok!“ — hörgöm, s néhány bátor férfitól követve a vár felé rohantam. „Mentsünk meg, amit lehet ! — orditám fölsietve a lépcsőn. Minden lépésnél éreztem, hogy ez öreg épület alapzataiban remeg. Tompa mozgással latszott föl a kriptából, s itt-ott elsuhanó fehér alakok látszottak. Kisérőim egymásután maradoztak el. Már csak hárman valánk. A teremhez érve hideg izzadság gyöngyözött homlokomról — a kép, az iszonyú kép! Néhány pillanat múlva fölrántottam az ajtót, a kép ott csüngött régi helyén, megfoghatatlan zöldes fénytől környezve . Uroz egész alakja remegett; karjait mindig fölebb emelé, száját fölnyitá, de hang nem hallatszott, mindannyiszor fekete füstgomoly özönlött ki belőle. Szemei éles lángokat lövelve forogtak — egyszerre csak iszonyú kacaj hallatszott, a kép elhasadt hosszában s mennydörgéshez hasonló zörejjel zuhant a földre. Mi rémülve rohantunk a szabadba. Azalatt a patak kiáradt, a víz a templomnak hömpölygött, a várat környező árkok is kiöntötték, az egész hely óriási örvénynyé változott, melynek középpontját a vár képezte. Végre a kripta ajtai robogva nyiltak föl, s uramnak ősei törékeny hajóikban, az elkorhadt koporsókban úsztak a fölbőszült áron, — hisz már őket nem sújtotta az átok , hisz ők más családnak fiai valának ! Az utósó koporsó után a kripta ajtai becsapódtak, az ingó templomban megszólalt az orgona hatalmas hangja — néhány pillanat még s Tárca agg várát — az iszonyú átok szavai szerint — elnyelte a föld. Ezt mesélte el nekem Istvánka a tárcai völgyben, s én feszült figyelemmel hallgatom végig elbeszélését. Legalább most már kezdem érteni, hogy miért fél oly nagyon a víztől. Valószínűleg az olvasó is, ki türelemmel hallgatta végig e történetet, ugyanazt a kérdést veti föl, amelyet én kockáztattam Istvánka elbeszélése után : van-e hát valami igaz ez egész történetben ? Annyi bizonyos belőle, hogy a tárcai várat elnyelte a föld, mégpedig 1813 augusztus 25-dikén, s mivel ezt ma már nem sokan tudják, emlékét talán érdemes volt föleleveníteni. Az adatok közül, melyeket e tényre vonatkozólag gyűjtöttem, legnyomósabb három igen tiszteletre méltó tanú vallomása, kik együtt véve 240 évet képviselnek és az akkori tárcai tiszttartó Sztrázsik Iván levele, melyet a nevezetes esemény befolyása alatt irt. A tárcai vár 1813-ban gróf Szirmay Tamás birtoka volt. A levél magyar fordításban így hangzik : „Méltóságos gróf! Az adott alkalommal el nem mulaszthatom méltóságodat ama szomorú eseményről értesíteni, mely e vidéken s magában Tárca faluban fordult elő. Kényezve fogok e szomorú jelenet, e váratlan és századok óta nem történt eset leírásához. A hosszú esőzés és kivált egyes, a földbül kibugyogó források miatt a víz Tárcán augusztus 24- és 25-dike közt éjjel minden oldalról összefolyt. E források valószínűleg egy előbbi s Tárcán Desewffy urnál is észrevett földrengés után nyíltak meg. A víz először a plébániánál levő kerti fal szögletét törte át, azután e fal s a templom mögött lévő épületeket döntötte le; egy és fél órakor összeomlott ama torony fele, melyen az óra és a harangok voltak. Félóra múlva pedig a torony másik része is lezuhant. Ekkor csak az emberek jajgatását s az állatok bőgését lehetett hallani. A víz pedig folytonosan nőtt. A plébános és többen az éjt nálam töltötték, én magam pedig mindig lámpával jártam körül, mert a legmélyebb sötétség uralkodott és az eső erősen esett. Utójára azt vettem észre, hogy a templom melletti födél összedől, és hogy a víz már magát a templomot támadja meg minden oldalról, (egyetlen egy fűzfa sem volt már látható a templomnál.) Ekkor visszasiettem lakásomba és a plébánosnak remegve adtam tudtára, hogy a templom el fog pusztulni. A plébános azonnal a templomba szaladt és a szent edényeket a kastélyba vitette. Alig készültek el ezzel s már a homlokzat az orgonával együtt iszonyú zörejjel zuhant alá. Ezáltal a viz, mely már a legnagyobb erővel nyomult lakásomnak, a jobb oldalra visszaszorult; azonban e ledőlt fal sem volt képes a templomot megóvni, mert viradatkor már a templomnak fele sem állt többé. A viz oly hatalmasan tódult be a kriptába, hogy annak kis ablakain kiszökdelt és a grófi család s az ott eltemetett papok tetemeit kimosta. Az öreg gróf holttestét koporsójában, a grófnéét pedig a nélkül a dücsői malomnál találták meg; amazt a dücsői templomba, ezt pedig ideiglenesen a dücsői major csürjébe vitték. En *) Ez nap temették a belső-szolnoki nőegylet alapítóját s elnökét, Erdély egyik elsőrendű államférfiának, néhai Weér Farkasnak nővérét , Weér Katalint, kinek emlékéhez a költő e búcsúja szól.